Nemere, 1883 (13. évfolyam, 1-104. szám)
1883-08-02 / 62. szám
62. szám. Sepsi-Szentgyörgy, 1883. Csütörtök, augusztus 2. Szerkesztőségi iroda Sepsi-Szentgyörgyön Demeter-féle ház, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kiadó hivatal: cB&ЬПС‚['.СШ . KÖNYVNYOMDÁJA, hová a hirdetések és előfizetési pénzek , bérmentesen intézendők. › XIII. évfolyam. NEMERE. Megjelenik ezen lap heten- kint kétszer : csütörtökön és vasárnap. Előfizetési ár › helyben házhoz hordva, › vagy vidékre postán küldve • '. › Egész évre 6 frt — kr. í Fél évre 3 frt — kr. › Negyedévre 1 frt 50 kr. j Hirdetmények dija: · s 3 hasábos petit-sorért, vagy ~ annak helyéért 6 kr. ‚ V Bélyeg-dijért külön 30 kr. ; I Nyilttér sora 15 kr. ^ %•—----------~---------- A hirdetmények és nyiltterek dija előre fizetendő. \f %‡) ›------------—----------- Politikai szemle. Gradisteanu hírhedt toasztja még el sincs felejtve, — az oláh nagyzási viszketeg már megint kezd kaczérkodni az oláh egység eszméjével. Már a „Románia királya“ czim sem elég nekik, hanem azt akarják, hogy Károly „a románok királyának“ neveztessék. Világos, hogy a két czim nem azonos. A „románok királya“ czim több, mint a másik, mert a nép, mely magát románnak nevezi, csaknem fele részben Románián kívül lakik s más államok alattvalói. A föntebbi czimben pedig az foglaltatik, hogy Károly ezeknek is a királya. Már hogy Károly Romániának, vagy Románián kívül mindazon tartománynak legyen-e királya, hol az oláhok laknak , ahhoz, ha megengedik Bukarestben, másnak is lesz majd beleszólása. S különösen lesz Magyarországnak, melynek 2 323.000 oláh ajkú polgára van s melynek a Tiszáig terjedő keleti fele rég ott figurái már az oláh térképeken, mint a dákoromán birodalom alkatrésze. Nem tudjuk, ismerik-e Romániában a statisztikát, de alig hisszük, mert különben érthetetlen volna az a folytonos erőlködés, melynek velünk szemben eddigelé még nem volt más eredménye, mint kudarc. Csakis a tudatlanságból magyarázható ki önerejüknek túlon túlbecsülése, mely nem láttatja be velük, hogy a magyar birodalom háromszor nagyobb, háromszor népesebb, háromszor hatalmasabb, mint Románia, ha tehát kikötnek velünk, a vesztes fél semmiesetre sem mi leszünk. Végre is 15.643.000 lakossal s 323.984 négyszögkilométer területtel biró ország mindenha több hatalmi forrással rendelkezik, mint egy olyan ország, melynek lakossága nem több 5.376.000 léleknél s területe 129,947 négyszögkilométernél. Ők akarnak mi velünk hóditó hadjáratot viselni ? Hiszen föltéve, hogy az a 2.323.000 oláh, mely magyar alattvaló, egytől-egyig velük fog tartani , még akkor is kétszerte nagyobb hatalom Magyarország, mint Románia, nem is kérdezve azt, hogy a két nemzet közül váljon melyik adta több tanújelét vitézségének ? De Romániában abban a tévhitben élnek, hogy ők, az az öt és egyharmad milliónyi ember a nagyhatalom, s mi vagyunk az a kis államocska, mely az európai hatalmak jóakaratának köszönheti lételét és fenmaradását. S e hitbe annyira beleélték magukat, hogy a kiábrándulás keserves tapasztalatok nélkül — úgy látszik — már nem is lehetséges. Jól vigyázzanak, hogy midőn más birtokára vágynak, a saját állami tételüket is el ne veszítsék ! A nagy-horvát törekvéseknek Boszniában nem igen van fogékony talajuk. Az okkupáczió után beözönlött horvát hivatalnokok Boszniában szerfölött rosz emlékeket hagytak maguk után. Nyerseségük, tanulatlanságuk és erőszakoskodásuk minden jóravaló embert elvadított tőlük. Ezen ellenszenvnek az 1881. évi lázadási mozgalmakban is jelentékeny része volt. Arra is vissza lehet emlékezni, hogy egy magas állású egyént, aki Boszniában szemleutat tett, a lakosság arra kért, adna neki jó tisztviselőket, magyart, németet, csehet ruthént vagy akármilyen nemzetiségüket — csak horvátokat ne. A Horvátországhoz vagy Dalmácziához való csatolás gondolata e tartományokban annyira népszerűtlen, hogy a zágrábi és zárai törekvések hevesebb próbálgatása e tartományban ismét fölélesztené az ellenszegülés gondolatát. A népesség legnagyobb része szívesen fegyverkezik a horvát befolyás ellen s az ilynemű nyugtalanság az okkupátt területen mindenha a megszálló haderő költséges szaporításával jár. Csetevajo zulu királyt meggyilkolták. Az ellenséges káderek főnöke Usizebu észrevétlenül megtámadta Csetevajo fővárosát, Ulundit s még mielőtt az ő csapatai meglepetésükből magukhoz térhettek volna, meggyilkolták Csetevajot, nejét és vezéreit. Usizebu erre felgyújtatta Ulundit. A „Nemere“ tárczája. A szemfényvesztő nő Németből Hoós János. (Vége.) Reszkető kezekkel erősíti meg a közeli bükkfához a gyeplőszárat, aztán mélyen fölsóhajtva, a közeli házhoz lépked. Meglepetve áll meg ott egyszerre, a betegszoba ablakai tárva-nyitva s azokon át hangos, ingerült lárma hangzik feléje. Névtelen gyötrelem szorítja össze a fiatal kertész szivét. — Meghalt már gyermeke s megtört két szeme üdvözli a nyitott ablakon át ? — tépelődik magában, félénken, ingadozó léptekkel halad az ablak felé, ott a szőllőlugosba kapaszkodik ; hideg borzongás futott át tagjain s nem volt bátorsága tekintetét fölemelni. Most újból lárma hangzik feléje : — Odább a gyermektől, elvetemült asszony ! Meg ne próbáld megeddel száját érinteni, vagy agyonütlek, mint egy kutyát ! Mit keressz e házban, erkölcstelen kóborló, melyet könnyelmű elfajultságodban elhagytál , miért térsz vissza oda, ahol neked becsületed nincs többé, elfajult csavargó?! Ki veled, azt mondom, ha nem akarod megérezni a korbácsot ! Magasan emelkedett föl Anzella, s a nyitott ablakon át a szobába bámult. Föl akart kiáltani kínjában és boldogságában, hevesen akarta felesége felé terjeszteni karjait és még sem bírt összeszorult torkán egy hangot sem kibocsátani ; tekintete azonban rajta függött s beszélt ezerféle hangot. Óla az asztal mellett áll s ujjaival munkálódik ; különféle füveket facsar ki s a zavaros zöldes színű nedvet egy tálba fogja föl. Egy pillanatra sem fordítja el róla szemeit, egy szót sem telel a dühöngő öregnek ; fáradhatatlanul dolgozik s halálsápadt arczán egy angyali mosoly sugárzik és ajkai halk szavakat suttognak. — Hallgass varázsigéiddel, boszorkány ! — rikácsol. Józsié, karját megrázva. — Ide mérgeddel és ördöngős burjánoddal ! Mint egy megsebzett oroszlán, ugrott föl Óla, védelmezve az orvosságot. — Vissza ! — kiált föllángoló arczcal, — vagy élet-halálra küzdök veled ! — S gyors léptekkel megy a kis Eszter ágyához és a zöldes szinü folyadékot szájába csepegteti. Fuldokló, dühös kiáltással rántja vissza karját Józsue. Óla azonban emberfölötti erővel taszítja el őt magától s a maradék cseppeket hiány nélkül önti a beteg gyermek szájába. — Megölted látok reád, elvetemedett szemfényvesztőnő ! — Őrült gyűlölettel emeli föl karját az öreg s egy bősz ütést mér a czigánynő lehajtott fejére. De ugyanezen pillanatban harsogva tárul föl az ajtó s vad kiáltással rohan be azon az ifjú kertész és karjaiba veszi az eszméletlen nőt. — Óla ! — kiált szenvedélyes gyöngédséggel — Óla, szeretett nőm ! — Megölte gyermekedet ! — dühöngött Józsue közbe-közbe. A czigánynő pedig még egyszer fölnyitja sötét szemeit, melyekből a leghívebb, legtisztább szeretetnek jele sugárzik feléje. — Megmentettem, Anzelmi ! — susogja halkan, mialatt mélyen fölsóhajtva, fűzi karjait férje nyaka körül s ájulva hajtja le fejét. Józsue ürege ökle gyenge volt; ütése nem törhette meg a fiatal nő életerejét, s egy rövid gyötrelmes óra elteltével Anzelm már csókolhatta nejének arczán az első visszatérő életpárt. Eszter mély, halotthoz hasonló álomban feküdt, lélegzése lassabb, de nyugodtabb lett ; lázas forró kezecskéi nedvesek és hűvösebbek kezdettek lenni, s kicsi teste kellemes nyugalomban nyúlt el. Anzelm és Óla kezüket egymásba téve, ültek a betegágy mellett, némán, boldogan. Mellette egy második betegágyat kellett készitniök : az öreg Józsue feküdt abban, ott is lázas képzelgésekben énekelve egyhangú zsoltárait, s átkot szórt a hontalanok ördög-fajzatára. Szelíden hajolt le hozzá Óla s ajkait megnedvesité az áldástkozó növénynedvvel ; az öreg azonban eltaszitá magától kezeit. — Takarodj, boszorkány ! ne mérgezd meg utolsó óráimat ! — kiabált fenhangon. — Mit akarsz itt ? Gyűlöllek téged ! Agyonütlek. . . . Emlékszel-e még ama piros vérre, mely homlokodon folyt ? ... Hahaha ! ... El innen ! Meg akarsz fojtani? . . . Segíts rajtam, Anzelm! segíts! — S zokogva esett vissza a párnák közé, megújuló eszméletlenségben zárva le szemeit. Mint egy jó angyal, úgy őrködött Ola a két beteg fölött ; hosszú, kimondhatatlan kínos órákat virrasztott át, oly órákat, melyekben élet és halál dulakodtak az öregember lelkéért. S mikor erői elhagyni látszottak őt, akkor oldalához lépett a komoly férj s támogatta, buzdította feleségét, reményt és bátorságot öntött beléje. Mikor pedig az alkonyat beállott, a szemfényvesztőnő férje vállára hajtotta szép fürtös fejét s meggyónta neki a gyötrelmeket és vágyódásokat, melyek a hosszas távollét alatt kihozták. ... Az Ebro folyam part-ára költözött s a drága hullámokat mélyen fölső- Tisza-Eszlár. A vád- és Védbeszédek. Huszonkilencz napi tanúkihallgatás után a bizonyítási eljárás befejeztetvén, pénteken, a tárgyalás harminczadik napján végre kezdetét vette a vád- és védbeszédek megtartása, mi ismét néhány napot vett igénybe. Első szónok Sziyffert Ede főügyészi helyettes volt, ki a vádat elejti s a vádlottak teljes fölmentését kéri. A hosszú bizonyítási eljárás minden mozzanatát figyelemmel kisérve, a vallásszertartási gyilkosság eszméjét észlelte véres fonalként végighúzódni a vizsgálat elejétől kezdve a végtárgyalás megnyitásáig. Az elnök megnyitó beszédéből azonban következtetni véli, hogy a törvényszék már előlegesen elejtette a vallásszertartási gyilkosság eszméjét; ő is szívesen elejti a sötét középkor babonájának ezen abszurd eszméjét, a dajkák s a falusi fonóházak meséinek otromba tárgyát. S nemzeti igazságszolgáltatásunk nevében ünnepélyesen tiltakozik minden törekvés ellen, melynek czélja netalán az lenne, hogy az igazságszolgáltatás magasztos körébe a babona becsempésztessék s ott helyt foglalhasson. Áttérve a per tárgyára, röviden érinti, hogy Solymosi Eszter múlt évi ápril 1-én gazdasszonya által Tisza-Eszlár Ófalu nevű részébe küldetett bevásárlás végett, melynek elvégzése után Újfalunak tartott hazafelé. Ez útjában többen látták őt; legutóbb Tapasztó Miklós látta azon gáton eltűnni, melyről már látható lesz a tiszaeszlári zsinagóga, melynek előcsarnokában azután elvérzett volna. A tanuk egy része, Solymosi Zsófi, Rosenberg Rézi s Vámosi Julcsa délutáni 1 óra körül találkoztak a visszatérőben volt Solymosi Eszterrel ; a másik két tanú, Laposi József és Tapasztó Miklós azonban 12 óra előtti időt jelöl ki, s így csakis általában a déli órákra tehető azon idő, melyben az eltűnt hajadon utolszor láttatott. Múlt évi június 18-án a Tisza folyamból Tisza- Dada határában egy a külerőszak nyomát nem mutató hulla huzatván ki, annak ruházatában Solymosi Eszternek eltűnésekor viselt ruházata ismertetett föl. Rendes körülmények és viszonyok közt csakhamar eloszlott volna a bűncselekmény gyanúja. Mert most a bizonyítási eljárás után határozottan meri mondani, hogy az itt bírói zár alatt levő női hullamaradványok az eltűnt Solymosi Eszter hullájának maradványai. E kijelentésre megdöbbenéssel kérdezheti tán valaki: csalódott volna az anya szeme, érzéketlenül maradhatott volna az anyai sziv a heteken, hónapokon át lázas izgatottsággal keresett leány teteménél? De visszapillantva azon eljár!