Nemere, 1883 (13. évfolyam, 1-104. szám)

1883-08-02 / 62. szám

62. szám. Sepsi-Szentgyörgy, 1883. Csütörtök, augusztus 2. Szerkesztőségi iroda Sepsi-Szentgyörgyön Demeter-féle ház, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kiadó hivatal: cB&ЬПС‚['.СШ . KÖNYVNYOMDÁJA, hová a hirdetések és­­ előfizetési pénzek , bérmentesen intézendők. › XIII. évfolyam. NEMERE. Megjelenik ezen lap heten-­­ kint kétszer : csütörtökön és vasárnap. Előfizetési ár­­ › helyben házhoz hordva, › vagy vidékre postán küldve • '. › Egész évre 6 frt — kr. í Fél évre 3 frt — kr.­­ › Negyedévre 1 frt 50 kr. j Hirdetmények dija: · s 3 hasábos petit-sorért, vagy ~ annak helyéért 6 kr. ‚ V Bélyeg-dijért külön 30 kr. ; I Nyilttér sora 15 kr. ^ %•—----------~----------­ A hirdetmények és nyiltte­­rek dija előre fizetendő. \f %‡) ›------------—-----------­ Politikai szemle. Gradisteanu hírhedt toasztja még el sincs felejtve, — az oláh nagyzási viszketeg már megint kezd kaczérkodni az oláh egység esz­méjével. Már a „Románia királya“ czim sem elég nekik, hanem azt akarják, hogy Károly „a románok királyának“ neveztessék. Világos, hogy a két czim nem azonos. A „románok királya“ czim több, mint a másik, mert a nép, mely magát románnak nevezi, csaknem fele részben Románián kívül lakik s más államok alattvalói. A föntebbi czimben pedig az foglaltatik, hogy Károly ezeknek is a királya. Már hogy Károly Romániának, vagy Romá­nián kívül mindazon tartománynak legyen-e királya, hol az oláhok laknak , ahhoz, ha megengedik Bukarestben, másnak is lesz majd beleszólása. S különösen lesz Magyarországnak, melynek 2 323.000 oláh ajkú polgára van s melynek a Tiszáig terjedő keleti fele rég ott figurái már az oláh térképeken, mint a dáko­román birodalom alkatrésze. Nem tudjuk, ismerik-e Romániában a sta­tisztikát, de alig hisszük, mert különben ért­hetetlen volna az a folytonos erőlködés, mely­nek velünk szemben eddigelé még nem volt más eredménye, mint kudarc­. Csakis a tudat­lanságból magyarázható ki önerejüknek túlon túl­becsülése, mely nem láttatja be velük, hogy a magyar birodalom háromszor nagyobb, háromszor népesebb, háromszor hatalmasabb, mint Románia, ha tehát kikötnek velünk, a vesztes fél semmiesetre sem mi leszünk. Végre is 15.643.000 lakossal s 323.984 négyszög­­kilométer területtel biró ország mindenha több hatalmi forrással rendelkezik, mint egy olyan ország, melynek lakossága nem több 5.376.000 léleknél s területe 129,947 négyszög­kilomé­ternél. Ők akarnak mi velünk hóditó hadjáratot viselni ? Hiszen föltéve, hogy az a 2.323.000 oláh, mely magyar alattvaló, egytől-egyig ve­lük fog tartani , még akkor is kétszerte na­gyobb hatalom Magyarország, mint Románia,­­ nem is kérdezve azt, hogy a két nemzet közül váljon melyik adta több tanújelét vitéz­ségének ? De Romániában abban a tévhitben élnek, hogy ők, az az öt és egyharmad milliónyi em­ber a nagyhatalom, s mi vagyunk az a kis államocska, mely az európai hatalmak jóaka­ratának köszönheti lételét és fenmaradását. S e hitbe annyira beleélték magukat, hogy a ki­ábrándulás keserves tapasztalatok nélkül — úgy látszik — már nem is lehetséges. Jól vigyázzanak, hogy midőn más birtokára vágynak, a saját állami tételüket is el ne ve­szítsék ! A nagy-horvát törekvéseknek Bosz­niában nem igen van fogékony talajuk. Az okkupáczió után beözönlött horvát hivatalno­kok Boszniában szerfölött rosz emlékeket hagy­tak maguk után. Nyerseségük, tanulatlanságuk és erőszakoskodásuk minden jóravaló embert el­vadított tőlük. Ezen ellenszenvnek az 1881. évi lázadási mozgalmakban is jelentékeny ré­sze volt. Arra is vissza lehet emlékezni, hogy egy magas állású egyént, a­ki Boszniában szemleutat tett, a lakosság arra kért, adna neki jó tisztviselőket, magyart, németet, csehet ruthént vagy akármilyen nemzetiségüket — csak horvátokat ne. A Horvátországhoz vagy Dalmácziához való csatolás gondolata e tarto­mányokban annyira népszerűtlen, hogy a zág­rábi és zárai törekvések hevesebb próbálgatása e tartományban ismét fölélesztené az ellensze­gülés gondolatát. A népesség legnagyobb része szívesen fegyverkezik a­­ horvát befolyás ellen s az ilynemű nyugtalanság az okkupátt területen mindenha a megszálló haderő költsé­ges szaporításával jár. Csetevajo zulu királyt meggyil­kolták. Az ellenséges káderek főnöke Usi­­zebu észrevétlenül megtámadta Csetevajo fő­városát, Ulundit s még mielőtt az ő csapatai meglepetésükből magukhoz térhettek volna, meggyilkolták Csetevajot, nejét és vezéreit. Usizebu erre felgyújtatta Ulundit. A „Nemere“ tárczája. A szemfényvesztő nő Németből Hoós János. (Vége.) Reszkető kezekkel erősíti meg a közeli bükkfá­hoz a gyeplőszárat, aztán mélyen fölsóhajtva, a kö­zeli házhoz lépked. Meglepetve áll meg ott egyszerre, a betegszoba ablakai tárva-nyitva s azokon át hangos, ingerült lárma hangzik feléje. Névtelen gyötrelem szorítja össze a fiatal kertész szivét. — Meghalt már gyer­meke s megtört két szeme üdvözli a nyitott abla­kon át ? — tépelődik magában, félénken, ingadozó léptekkel halad az ablak fe­lé, ott a szőllőlugosba kapaszkodik ; hideg borzon­gás futott át tagjain s nem volt bátorsága tekinte­tét fölemelni. Most újból lárma hangzik feléje : — Odább a gyermektől, elvetemült asszony ! Meg ne próbáld m­egeddel száját érinteni, vagy agyonütlek, mint egy kutyát ! Mit keressz e ház­ban, erkölcstelen kóborló, melyet könnyelmű elfa­­jultságodban elhagytál , miért térsz vissza oda, a­hol neked becsületed nincs többé, elfajult csavar­gó?! Ki veled, azt mondom, ha nem akarod meg­érezni a korbácsot ! Magasan emelkedett föl Anzella, s a nyitott ab­lakon át a szobába bámult. Föl akart kiáltani kín­jában és boldogságában, hevesen akarta felesége felé terjeszteni karjait és még sem bírt összeszorult torkán egy hangot sem kibocsátani ; tekintete azon­ban rajta függött s beszélt ezerféle hangot. Óla az asztal mellett áll s ujjaival munkálódik ; különféle füveket facsar ki s a zavaros zöldes szí­nű nedvet egy tálba fogja föl. Egy pillanatra sem fordítja el róla szemeit, egy szót sem telel a dü­höngő öregnek ; fáradhatatlanul dolgozik s halál­sápadt arczán egy angyali mosoly sugárzik és aj­kai halk szavakat suttognak. — Hallgass varázsigéiddel, boszorkány ! — ri­kácsol. Józsi­é, karját megrázva. — Ide mérgeddel és ördöngős burjánoddal ! Mint egy megsebzett oroszlán, ugrott föl Óla, védelmezve az orvosságot. — Vissza ! — kiált föllángoló arczc­al, — vagy élet-halálra küzdök veled ! — S gyors léptekkel megy a kis Eszter ágyához és a zöldes szinü folya­dékot szájába csepegteti. Fuldokló, dühös kiáltással rántja vissza karját Józsue. Óla azonban emberfölötti erővel taszítja el őt magától s a maradék cseppeket hiány nélkül önti a beteg gyermek szájába. — Megölted l­átok reád, elvetemedett szemfény­vesztőnő ! — Őrült gyűlölettel emeli föl karját az öreg s egy bősz ütést mér a czigánynő lehajtott fejére. De ugyanezen pillanatban harsogva tárul föl az ajtó s vad kiáltással rohan be azon az ifjú kertész és karjaiba veszi az eszméletlen nőt. — Óla ! — kiált szenvedélyes gyöngédséggel — Óla, szeretett nőm ! — Megölte gyermekedet ! — dühöngött Józsue közbe-közbe. A czigánynő pedig még egyszer föl­nyitja sötét szemeit, melyekből a leghívebb, leg­tisztább szeretetnek jele sugárzik feléje. — Megmentettem, Anzelmi ! — susogja halkan, mialatt mélyen fölsóhajtva, fűzi karjait férje nyaka körül s ájulva hajtja le fejét. Józsue üreg­e ökle gyenge volt; ütése nem tör­hette meg a fiatal nő életerejét, s egy rövid gyöt­­relmes óra elteltével Anzelm már csókolhatta nejé­nek arczán az első visszatérő életpárt. Eszter mély, halotthoz hasonló álomban feküdt, lélegzése lassabb, de nyugodtabb lett ; lázas forró kezecskéi nedvesek és hűvösebbek kezdettek lenni, s kicsi teste kellemes nyugalomban nyúlt el. An­zelm és Óla kezüket egymásba téve, ültek a beteg­ágy mellett, némán, boldogan. Mellette egy máso­dik betegágyat kellett készitniök : az öreg Józsue feküdt abban, ott is lázas képzelgésekben énekelve egyhangú zsoltárait, s átkot szórt a hontalanok ördög-fajzatára. Szelíden hajolt le hozzá Óla s ajkait megnedve­­sité az áldástk­ozó növénynedvvel ; az öreg azonban eltaszitá magától kezeit. — Takarodj, boszorkány ! ne mérgezd meg utolsó óráimat ! — kiabált fenhangon. — Mit akarsz itt ? Gyűlöllek téged ! Agyonütlek. . . . Emlékszel-e még ama piros vérre, mely homlokodon folyt ? ... Hah­aha ! ... El innen ! Meg akarsz fojtani? . . . Segíts rajtam, Anzelm! segíts! — S zokogva esett vissza a párnák közé, megújuló eszméletlenségben zárva le szemeit. Mint egy jó angyal, úgy őrködött Ola a két be­teg fölött ; hosszú, kimondhatatlan kínos órákat virrasztott át, oly órákat, melyekben élet és halál dulakodtak az öreg­ember lelkéért. S mikor erői elhagyni látszottak őt, akkor oldalához lépett a komoly férj s támogatta, buzdította feleségét, re­ményt és bátorságot öntött beléje.­­ Mikor pedig az alkonyat beállott, a szemfényvesztőnő férje vál­lára hajtotta szép fürtös fejét s meggyónta neki a gyötrelmeket és vágyódásokat, melyek a hosszas­­ távollét alatt kihozták. ... Az Ebro folyam part-­­­­ára költözött s a drága hullámokat mélyen fölső- Tisza-Eszlár. A vád- és Védbeszédek. Huszonkilencz napi tanúkihallgatás után a bizo­nyítási eljárás befejeztetvén, pénteken, a tárgyalás harminczadik napján végre kezdetét vette a vád- és védbeszédek megtartása, mi ismét néhány napot vett igénybe. Első szónok Sziyffert Ede főügyészi helyettes volt, ki a vádat elejti s a vádlottak teljes fölmen­tését kéri. A hosszú bizonyítási eljárás minden mozzanatát figyelemmel kisérve, a vallásszertartási gyilkosság eszméjét észlelte véres fonalként végig­húzódni a vizsgálat elejétől kezdve a végtárgyalás megnyitásáig. Az elnök megnyitó beszédéből azon­ban következtetni véli, hogy a törvényszék már előlegesen elejtette a vallásszertartási gyilkosság eszméjét; ő is szívesen elejti a sötét középkor ba­bonájának ezen abszurd eszméjét, a dajkák s a fa­lusi fonóházak meséinek otromba tárgyát. S nem­zeti igazságszolgáltatásunk nevében ünnepélyesen tiltakozik minden törekvés ellen, melynek czélja netalán az lenne, hogy az igazságszolgáltatás ma­gasztos körébe a babona becsempésztessék s ott helyt foglalhasson. Áttérve a per tárgyára, röviden érinti, hogy Soly­­mosi Eszter múlt évi ápril 1-én gazdasszonya által Tisza-Eszlár Ófalu nevű részébe küldetett bevásár­lás végett, melynek elvégzése után Újfalunak tar­tott hazafelé. Ez útjában többen látták őt; legutóbb Tapasztó Miklós látta azon gáton eltűnni, melyről már látható lesz a tisza­eszlári zsinagóga, melynek előcsarnokában azután elvérzett volna. A tanuk egy része, Solymosi Zsófi, Rosenberg Rézi s Vámosi Julcsa délutáni 1 óra körül találkoztak a visszaté­rőben volt Solymosi Eszterrel ; a másik két tanú, Laposi József és Tapasztó Miklós azonban 12 óra előtti időt jelöl ki, s így csakis általában a déli órákra tehető azon idő, melyben az eltűnt hajadon utolszor láttatott. Múlt évi június 18-án a Tisza folyamból Tisza- Dada határában egy a külerőszak nyomát nem mu­tató hulla huzatván ki, annak ruházatában Soly­mosi Eszternek eltűnésekor viselt ruházata ismerte­tett föl. Rendes körülmények és viszonyok közt csakhamar eloszlott volna a bűncselekmény gyanúja. Mert most a bizonyítási eljárás után határozottan meri mondani, hogy az itt bírói zár alatt levő női hullamaradványok az eltűnt Solymosi Eszter hullá­jának maradványai. E kijelentésre megdöbbenéssel kérdezheti tán valaki: csalódott volna az anya sze­me, érzéketlenül maradhatott volna az anyai sz­iv a heteken, hónapokon át lázas izgatottsággal kere­sett leány teteménél? De visszapillantva azon eljár!

Next