Nemzet, 1883. december (2. évfolyam, 450-478. szám)
1883-12-03 / 452. szám
A romániai marhabehozatalhoz. Közelebbről a Gazdakörben igen érdekes és beható vita tárgyát képezte a Romániából való marhabehozatal. Mezőgazdaságunknak, de mondhatni egész közgazdaságunknak jelenleg mindenesetre egyik legfontosabb kérdése ez. A vita alkalmával több oldaliból hangoztatták azon nézetet, hogy a román marhabehozatalt csak azon egy esetben lehetne kár nélkül megengedni, ha másfelől Németország is megnyitná sorompóit a mi marhakivitelünk előtt, mert ez compensatiót szolgáltatna, mely mellett viszont mi is előzékenyek lehetnénk Románia iránt. Bármily természetesnek és logicusnak látszik is ez álláspont, nem tarthatom azt az egyedüli megoldásnak, sőt ha a kérdést egész teljességében tekintem, az a nézetem, hogy örülnünk kell azon, hogy ez nem az egyedüli megoldás, mert akkor egy circulus vitiosusból menekülnünk nem is lehetne. Azt, hogy Németország marhabevitelünket megengedje, de még csak azt is, hogy területén nyers húsnak ólmozott vagyonokban átvitelét eltűrje, kormányunk folytonos erőlködése daczára még nem sikerült elérnünk. Az agrár védvámpolitika, melyet Németország újabb időben követ és mely abban áll, hogy Oroszország és Ausztria Magyarország gazdasági nyersterményeit területéről kizárja : e politika egyik sarktétele egy nagyszabású conceptiónak. Lehet ez célszerű, vagy káros Németországra nézve, de ezen szívósság, melylyel az ezen irányzatot követi, melyet sem közgazdasági compensatiokkal, sem az évek óta fennálló poltikai szoros barátság és hűséggel nem voltunk képesek megváltoztatni, fájdalom, biztosíthat arról, hogy Németország azt feladni Románia kedvéért sem fogja, és mi hasztalan állítanók fel a kérdést olyképp, hogy mi csak akkor és annyiban engedünk Romániának, ha és amennyiben Németország nekünk enged, mert előre is tudhatjuk az eredményt, amely abból áll, hogy Németország követett irányzatától sem a mi, sem a Románia kedvéért el nem áll. S nézetem szerint igen sajátságos felfogás lenne azt hinni, hogy amit Németország Ausztria-Magyarország kedvéért nem tesz meg, azt Románia kedvéért hajlandó lesz megtenni. Ezekből tehát csak azt következtethetni, hogy kormányunk maradjon meg eddigi útján, igyekezzék kitartóan Németorország agrárprohibitív rendszerét mérsékeltetni, remélhető, hogy ebben a tények logikája is fogja segíteni, s akkor lehetséges lesz nyers terményeink előtt a sorompókat megnyitni, de egyelőre elvileg se kösse össze a két egymástól nem függő kérdést. i. a Romániából való behozatalt és Németországba való kivitelt, mert ezáltal jelentékeny módon megbénítaná szabad mozgását azon kérdésben, mely közelebbről szőnyegre fog kerülni és mely a monarchia, de főképp Magyarország közgazdasági érdekeire a lehető legfontosabb, értem a Románival jövőre kötendő vámszerződést. Romániának politikai aspirátjói nem mind gyökereznek jól felfogott érdekeiben, de a közgazdasági téren nyilvánuló törekvései saját szempontjából egészen egészségesek. Egy nyerstermelő, extensiven mivelt ország ez, mely ugyan szeretne nemzeti ipart teremteni s erre aránylag áldoz is, de azt is tudja, hogy bevételeinek egyedüli alapja még igen sokáig csakis nyersterményei lehetnek, s ezek között a gabna mellett főképp a szarvasmarha tekinthető állandó kiviteli czikkének. Ezért kétségtelen, hogy a jövő szerződés megkötésénél a marha szabad behozatala lesz a fő engedmény, amelylyel szemben hajlandó lesz viszont engedményeket tenni. Ne feledjük, hogy az ipartermékeken kívül számos mezőgazdasági eszközünk is van, melynek jelenlegi vámja a kivitelre nyomasztóan hat, hogy mást ne is említsek, a bor és a szesz. Részünkről tehát mérlegelnünk kell azon engedmények értékét, amelyeket elérni remélhetünk, azon árral szemben, amelyet azokért adni képesek leszünk, s ezért szükséges, hogy teljesen tisztában legyünk azon árra nézve, mégpedig nemcsak országos szempontból az az egyedül azt tekintve, hogy egész közgazdasági állapotainkra ez minő hatással leend, hanem azon szempontból is, hogy hazánk egyes vidékeit és a földművelő polgárok egyes osztályait mily mértékben fogná e rendszabály érinteni. Mert megvallom, azon olcsó okoskodás, hogy »egy város érdekeit fel kell áldozni az egész javára«, oly gyakran használtatott már fel jogos érdekek könnyelmű feláldozására, hogy ennél erősebb alapot kell keresnünk. Mindenekelőtt tisztában kell azzal lennünk, hogy ha szintén el is fogadjuk elvileg a szabad marhabehozatalt Romániából, tényleg ezt csak akkor engedhetjük meg, ha Románia teljes mérvben eleget tesz az állategészségügyi conventio kellékeinek, azaz a marhavész elleni óvintézkedéseiben teljesen nyugat-európai színvonalra emelkedik; másodszor, ha magát teljesen elzárja Oroszországtól és Bulgáriától, illetőleg keleti szomszédaitól. Ez esetben is a közeljövőben bizonyos megszorításnak mégis ki kellene tenni a marhabehozatalt, ami főképp abban állana, hogy az az ország néhány, p. p. 4—5 pontjára szorhassék, ott is csak szoros orvosi vizsgálat és gyanú esetében veszteglés mellett. Ennek következménye főképp az leend, hogy azon ismeretlen X, amelyet a keleti marhabehozatal jelent és amely azáltal, hogy Románia kelet felől jelenleg nincsen elzárva, határtalan elárasztással fenyegeti marhatenyésztésünket, hasonlíthatatlanul szerényebb mérveket fog ölteni, mert csupán Románia marhafeleslege lesz a belföldi és nyugati piacon versenytársunk. Románia aránylag is csekélyebb kiterjedésű állam, de azonfelül marhaállománya, a növekvő igényeknek, melyeket a fejlődő mezőgazdaság igavonó marhák tekintetében támaszt, alig képes megfelelni. A nagyobbára silány faj nemesítése vagyis inkább kicserélése nagyon lassú processusban halad; annak előfeltételei nemcsak nagy tőkebefektetés, hanem a gondozó közegeknek tehát a népnek általában magasabb műveltsége, mert szakértő gondozás nélkül a nemesebb faj is elsatnyul, de a satnya faj bizonyára nem fog nemesedni, s így még igen sokáig nem lehet kilátás arra, hogy Romániáé téren is, minőség tekintetében csak meg is közelítse a mi termelésünket, ez okáért meg lehetünk arról győződve, hogy a romániai marhabehozatal semmiesetre sem képes rohamosan elárasztani piaczainkat s ezáltal jelentékeny árcsökkenést eredményezni, hanem igenis gyenge minőségű anyagot fog szolgáltatni a belfogyasztásra és képesíteni arra, hogy a jobb minőségűt Bécsben vagy külföldön értékesíthessük. A szükség elő fogja idézni azon munkafelosztást, hogy Románia dús legelőin az enyhébb éghajlat alatt felnevelik az állatokat és hizlalásra hozzánk hozzák és szeszgyáraink fogják azokat értékesíteni, egy szóval ezen a téren is elfoglalhatjuk azon állást, amelyre közgazdaságilag általában hivatva vagyunk; a nyers terményeket félig feldolgozott állapotban hozni a piacra s az értékfokozásban lelni hasznunkat. Azt vélem, az ily kilátások nem kelthetik azon aggodalmakat, melyekkel több oldalról találkozunk, valahányszor a romániai marhabehozatalról van szó s melyek csak akkor jogosultak, ha az czéloztatik, hogy a marhavész veszélyét tekinteten kívül hagyva, az egész kelet kiszámíthatatlan mennyiségű marhaanyagját bocsássuk piaczainkra, de csupán az isolált Románia marhafeleslegre, nem okozhat semmikép gazdasági forradalmat. Azonban kétségtelen, hogy a »laissezpasser« elve itt sem alkalmazható feltétlenül, sőt igen sok irányban lesz szükséges a gazdaközönséget a támasztott versenynyel szemben versenyképessé tenni. Közvetlen módon szükséges lesz, hogy az eddig is sikerrel követett útón haladva, tenyész állatok közvetített vétele, dijjazása és tenyésztése által az állam irányadólag és támogatólag hasson, szükséges lesz komolyan hozzá látni ahoz, hogy azon akadályok, melyek az istálóztatás behozatalát gátolják, végre megszűnjenek, sértem az ugarlegelő-kényszer megszüntetését és a tagosítás könnyebbé és gyorsabbá tételét. Fő fontosságú a tarifa kérdése itt is. A lehetőségig könnyíteni kell az ország keleti részeinek helyzetét, differentiál tarifák által, de főkép mindenkép oda kell hatnunk, hogy ne álljon elő azon képtelenség, hogy a távolabb Romániából területünkön át olcsóbban történhessen a szállítás Bécsbe, mint hazánk egyik-másik pontjáról, mert akkor nemcsak az olcsóbb productio, hanem olcsóbb szállítás is esvén latba, a verseny igen nehéz találna lenni. Végre ne feledjük, hogy közgazdasági önállóságunk ez idő szerint egyik legfőbb eszköze, az Arlberg-alagúttal meg van teremtve, ezáltal akadálytalanul közlekedhetünk a nyugattal. S ott már nemcsak élő állapotban szállítható a marha, hanem az új szerkezetű jeges vagyonokban Párisig, sőt Londonig elszállítható a friss hús is. Ha tehát ez a szállítás czélszerűen berendeztetik, olykép, hogy a hússzállítás lendületet vegyen, az országban több helyt a hizlaldák közelében nagy vágóhidak fognak keletkezni; a bőr, a mely jelenleg kimegy s mint kész gyártmány jön viszsza, belföldön lesz feldolgozható, a hizott állatnak drágább részei küldetnek csak a világpiaczra, mig a gyengébbek a belfogyasztásnak olcsó tárgyát képeznék; ekép a városi lakosságot olcsóbb táplálékkal látván el, a friss hússzállítás rendkívüli lendületet adhat a qualificáltabb tenyésztésnek, a jó hizlalásnak és olcsó táplálék biztosítása által közvetlenül az iparnak is. Hogyha tehát képesek leszünk a helyzetet kellően kihasználni, a romániai marha behozataltól nincs mit tartanunk. Szerény nézetem tehát az, hogy azon tétel, hogy mintha a marhabehozatalt Romániából csakis a Németországtól nyert hason engedmény árán engedhetnők meg, nem megtámadhatatlan; másodszor, hogy a Romániából való marhabehozatalt ez utóbbinak közgazdaságunk egyéb ágaira előnyös engedmények árán kell megvásárolnia, végre, hogy szükséges az intézkedések és kezdeményezések egész lánczolata, melyek a szabad behozatalt, főkép hazánk keleti részeire ne hátrányossá, hanem esetleg még előnyössé is tegyék. Ez utóbi teendők feletti gondolkodás legyen komoly feladata azoknak, kik közgazdaságunk ez ágára fordítják figyelmüket, mert azon két véglet, hogy: — vagy minden áron fönntartjuk a zárt s más téren inkább veszitünk, — vagy megnyitjuk sorompóinkat s akkor ne aggódjunk a következményekért, — egyformán nem kielégítő megoldás. GRÓF BETHLEN ANDRÁS: Jókainé jubilaeuma. Jókai Móricnál, ötvenéves jubilaeuma alkalmából ma délelőtt tisztelgett a »Nemzet« szerkesztőségének küldöttsége, a legjobb kivánatokat tolmácsolván az ünnepelt művésznőnek. Jókainé e szerencsekivánatokat a legszívesebb köszönettel fogadta. A küldöttség vezetője Vas Imre, a hírlapírók egyletének nevében is a legjobb kivánatokat fejezvén ki Jókainénak, az a következőleg válaszolt: A magyar irodalom s a magyar közönség iránti hála szívemben éppen olyan idős, mint színművészi pályám. Első föllépésem óta a közönség buzdító részvéte, s az irodalom nagy vezérszellemeinek oktató pártfogása vezetett előbbre. Ez a kettő adott az elmúlt kor színművészeinek szárnyakat, hogy ne érezzék a nehéz út göröngyeit. A szenvedések, mikkel e hosszú pályám alatt találkoztam, rég feledve vannak, hanem az a gyönyör, mit a művészpálya adott, holtig él szívemben. Az a meleg búcsúhang, mely e pálya utolsó lépcsőfokán üdvözöl, írók, művészek és közönség részéről, igazat ad annak az első lépésnek, mely e pályára hozott. Ha újra kezdhetném a lefolyt életet, megint ott kezdeném. Deszkaszin, papírkorona és töviskoszorú várt egykor a magyar művészre, most fényes paloták és babérkoszorúk köszöntnek feléje. Adja Isten, hogy e fényes nagy paloták, mik a deszkaszineket felváltották, kicsinyek legyenek egykor a nemzeti művészet dicsőségének befogadására. Adjon Isten fénykort a magyar hazának, — nagy szellemeket, kik azt műveikben megörökítsék — művészeket, kik a nagy lelkeket tolmácsolni tudják, s honfi közönséget, mely azokért lelkesülni tudjon. Én, ha elhagytam is lelkem eszményvilágát, a művészi pályát, de a művészetet örökké imádom, s hazám dicsőségét ha nem hirdethetem, imádkozom érte. Köszönöm önök szives üdvözletét. Jókainé a küldöttségnek ezután megmutatta a számtalan emléktárgyat, mely két szobát egészen ellepve tart, s melyek, a lelkesülés önkéntes adományai, meggyőzőn mutatják a nagy szeretetet, melylyel a közönség e kitűnő művésznő iránt viseltetik. Zsivora György emlékéhez. Azon necrolog kiegészítéséhez, melyet a lapok az elhunyt nagyérdemű bíróról közzétettek, egyik régi barátja közléséből pótlólag megemlítjük, hogy ő volt az 1848-ik évi törvények által, a régi aristocraticus alkotmány helyébe lépett demokrata elvnek első megtestesülése, a mennyiben szegény tolnamegyei pórszülőktől születvén, s egyedül saját érdemei, szorgalma és tehetsége utján emelkedvén tekintélyes társadalmi s vagyoni állásra, nem nemes eredetű (csak nemes lelkű) létére a magyar hétszemélyes tábla birájává s majd Csanádmegye főispánjává neveztetett, oly helyekre, melyeket azelőtt csak az aristocratia foglalt el, a magasb hivatalok viselésének kizárólagos monopóliumát élvezve. A demokrata elvek proclamáltattak s törvénybe is igtattattak ugyan, de az életben és gyakorlatban csak igen kis mértékben érvényesültek; a nagyérdemű boldogult, ki mint ügyvéd nagy tekintélynek örvendett, s a közügyekben, bár nem zajosan, de üdvösen szerepelt, ki Deák Ferencznek bizalmas barátja volt s általa, fontos kérdésekben, nem egyszer vétetett igénybe érett és főképpen gyakorlati tanácsadás végett, mindenekelőtt lett kiszemelve arra, hogy kineveztetéseiben a demokrata elv megvalósittassék. A forradalomban nyilvánosan nem szerepelt, de kéz alatt annál több jót tett, s nem egy jó ember köszöni megmenekülését lelkes és ügyes közbejárásának. Ezért, bár a megtorló hatalom hozzá nem férhetett, az üldözést ki nem kerülheti Midőn az első magyar biztosító társaság, az ő közreműködésével is, megalakult: ő lett annak alelnökévé, Ürményi József mellett, megválasztva; azonban az ország akkori kormányzója jónak látta tőle a megerősítést megtagadni. Tévesen volt említve a necrológokban, hogy gyermektelen volt, boldog, de rövid házasságából egy leánya származott, gyönyörű, élénk és tehetséges gyermek, kit azonban a halál már 10 éves korában elragadott. Ettől fogva lett ő azután egy csoport elhagyatott és segélyre szoruló árvának, tehetséges szegény fiatal embereknek, neveltető atyja. Segélyezettjei száma régió, s ezek során több van, a ki az ő költségén bevégzett nevelés folytán, kitűnő szakember lett. Magasztos azon jószívűség, melylyel ő az erre érdemeseknek talált özvegyeket és árvákat gyámolította, s bajba jutott barátait kisegítette. Jogügyekbeni kitűnő jártassága keresett ügyvéddé tévén, a legnagyobb ügyeket bizták reá, különösen az ősiségi nyiltparancs uralma alá tartozó kérdésekben, melyektől gyakran egész családok jólléte, sőt léte függött. Szorgalom s tudomány által szép vagyont szerzett, melyet megháromszorozott az általa a pesti határban szerzett rákosi birtok nagyobb részének rétzletekben eszközlött kedvező eladása által azon időben, midőn az ingatlanok értéke váratlan magasságra emelkedett. Megtartotta azonban a rákosi Festetich-féle kastélyt, hol testvérét, mint kezelőt, elhelyezte, hová friss levegőt szívni majdnem naponkint kijárt, s hol barátai gyakori vendégszeretetében részesültek, míg el nem betegesedett. E vagyont azután oly nemesen használta fel, mint csak igen kevesen. A protestáns árvaházra már életében 10,000 forintot ajándékozott; végrendelete pedig tanúságot fog tenni a hazai közintézetek iránti meleg hazafias érdekeltségéről. Már fiatal korában Párisba jutván, az ottani nagykövet, gróf Apponyi házához, mint nevelő és titkár, széles ismereteket s nagykörű világnézletet sajátott el. Petrovich m. akad. r. tag barátjával együtt nagy szolgálatokat tett az akadémiának párisi oklevelek gyűjtése s leiratása által, a miért azután az akadémia levelező tagjai sorába igtattatott már ezelőtt 50 évvel. Nem sokat irt, a mi a magyar irodalomban számot tenne, — a Wigand-féle »Ismeretek tárá«-ba ő irta a jogtudományi czikkek s történelmi járulékok tetemes részét; de folyvást pártolója volt a tudománynak, megvett minden jó könyvet, s olvasott és tanult végperezéig. Ha ügyvédi értesitései összegyüjtetnének, a magyar jogtudományi irodalom becses adalékát képeznék. Irodalmi munkálkodásban gátolta nagy elfoglaltsága. — Az akadémia éppen ez évben tisztelte meg, ötven évre terjedő tagsága alkalmával, üdvözlő levéllel, — melyre már nem válaszolhatott, mert a a halál angyala kivette elgyengült, egykor oly erős jobbjából, a tollat. — Barátjai egyike, Tóth Lőrincz, ki hivatalos munkáitól üres perczeiben olykor egy-egy epigrammát is ir, ez alkalomból fel akarta keresni egy ilyennel, ami neki kétségkívül nagy örömet okozott volna. A sors úgy akarta, hogy november 30-ának estéjén, ugyanazon órában, midőn ez emlékvers elkészült, Zsivora örök álomba szenderült, s a költemény már nem kézbesittethetett. Mi ide iktatjuk azt, mint a boldogult jótékonyságának s nemeslelküségének szerény emlékét: Zsivora György barátomhoz. Hűhót megvetvén, csöndben terjeszte erényed Áldást a boldogulást, merre szived s kezed ért. Kebled a, jó tettek gazdag forrása, s kezedből Vigaszt s enyhet adó szent alamizsna csorog. Vesztett angyalodért sajgó kebeledre öleltél Özvegyek és árvák elhagyatott seregét. A szűz s tiszta vagyon, mit bűn munkálva kerestél. Árva vagyonná lett s hálaimat kamatoz. Hosszú életet élj, hogy örülhess ily jutalomnak , nyugton hunyd be szemed, majd ha az óra ütött. — A hosszabb élet kívánása későn jött, mert azalatt, mig e sorok írattak, a halál bekövetkezett De a kívánság, hogy szemeit nyugton hunyja be, teljesült, mert kialvása egy valódi bölcshez s keresztényhez méltó volt.* Zsivora György földi maradványait ma délután helyezték örök nyugalomra. A végtisztesség az elhunyt Kerepesi úti 12. sz. alatt lakásán ment végbe, hol az elhunyt ravatala a fekete posztóval bevont teremben volt felállítva s koszorúkkal elhalmozva. A temetésen megjelentek : Pauler Tivadar, a kir. Curia és kir. tábla bírái majdnem teljes számban, Szabó Miklós, Fabiny Teofil és dr. Vajkay Károly vezetése alatt. Az akadémia részéről Pulszky Ferencz, dr. Szabó József, gr. Dessewffy Aurél igazgatósági tag, Deák Farkas voltak jelen; azon kívül Ráth Károly főpolgármester, Szalay Imre oszt. tan., Thaisz Elek főkapitány, Pulszky Ágost, dr. Wodianer Bél , Kállay Ákos, Harkányi Frigyes orsz. képviselők, a magyar ált. biztositó társaság igazgatósága s mások számosan. A gyászbeszédet Győry Vilmos ev. lelkész tartotta, ki megemlékezett az elhunytnak a politika s igazságszolgáltatás terén szerzett kiváló érdemeiről HÍREK. Deczember 2. Hivatalos. Kinevezések. Ő felsége, a közös külügyminiszter előterjesztésére, dr. Rimler Gyula udvari és miniszteri titkári czimmel felruházott I. oszt. udvari és miniszteri fogalmazót, valóságos udvari és miniszteri titkárrá kinevezte, és gróf Wass Amim alconsulnak a tiszteletbeli követségi titkári czimet adományozta, továbbá báró Ritter Henrik és lovag Rossmannt. Alfréd fogalmazó-jelölteket fizetés nélküli követségi attadékká kinevezte. A pénzügyminiszter, Schneider Zsigmond X. oszt. pénzügyi fogalmazót II. oszt. pénzügyi titkárrá, Prol Ferencz és Kovács Márton I. oszt. pénzügyi fogalmazókat II. oszt. pénzügyi titkárokká és Maszalovics János I. oszt. pénzügyi fogalmazót II. oszt. pénzügyi titkárrá, Kovács József fogalmazó-gyakornokot II. oszt. pénzügyi fogalmazóvá nevezte ki. A vallás- és köztatásügyi miniszter, Bérczy Géza végzett jogászt, a vezetése alatt álló minisztériumhoz díjtalan fogalmazó-gyakornokká nevezte ki. A pozsonyi pénzügyigazgatóság, Ruitz Imre irodasegédtisztet II. oszt. irodatisztté, és Lász Győző adóhivatali dijnokot pénzügyigazgatósági irodasegédtisztté nevezte ki. A soproni pénzügyigazgatóság, Klimes Ferencz vámgyakornok-jelöltet a soproni m. kir. fővámhivatalhoz vámgyakornokká nevezte ki. — A honvédség köréből. Dr. Ruber József 51-ik zászlóaljbeli szabadságolt állományú főorvosnak, a m. kir. honvédség kötelékéből kérelmezett kilépése, a védkötelezettség teljesítése után, a tiszti rendfokozat megtartása nélkül, megengedtetett. — Névváltoztatások. Rosenblüh Ede miskolczi illetőségű bécsi lakos vezetéknevének »Réti«-re, Klein Márton apáczai illetőségű ugyanottani lakos vezetéknevének ›Kabós«-ra, Marmorstein Agácz vitkai illetőségű budapesti lakos vezetéknevének ,Martonfkra és Hosser József zalaapátii illetőségű budapesti lakos vezetéknevének .Hazai 3-ra kért átváltoztatása, belügyminisztériumi rendelettel megengedtetett. — Alapszabályok. A mosonyi Chevra-Kadischa egylet alapszabályai, a m. kir. belügyminisztérium által a bemutatási záradékkal elláttattak. A földmivelés-, ipar- és kereskedelemügyi m. kir. miniszter, a Nagy-Károly vidéki vadászegylet alapszabályait, megerősitette. — Sorsolás. Az 1870. évi m. kir. nyereménykölcsön kötvényeinek tervszerű 48 kisorsolása, f. évi deczember hó 15-én délelőtt 10 órakor fog a m. kir. lottóigazgatóság által (Budapest, fővámépület) megtartatni. — Az ügyvédi kamarákból. A budapesti ügyvédi kamara részéről ezennel közhírré tétetik, miszerint Büttner József (I. V. Erzsébet tér 9. sz. a); Szeberényi István (1. IX. Csillag utcza 40. sz.) ügyvédek, a kamara lajstromába folytatólag felvétettek ; dr. Fehér Manó budapesti ügyvéd és kamarai tag Magyar-Pécskára, az aradi ügyvédi kamara területére elköltözése folytán fenti lajstromból kitől ültetett, s hogy ügyvédi iratait dr. Róth Rezső budapesti ügyvéd és kamarai tagnak adta át; végül, hogy dr. Marton Vilmos kistitényi ügyvéd és kamarai tag lakhelyét Budapestre tette át. Az egri ügyvédi kamara részéről ezennel közhírré tétetik, miszerint Kulcsár Pál t.igazi ügyvéd, az ellene 162/jegy. 82. sz. a. kiszabott egy évi felfüggesztés f. évi november hó 18-án lejárván, az ügyvédség gyakorlatába visszahelyeztetett. A szabadkai ügyvédi kamara részéről ezennel közhírré tétetik, hogy Selley Ármin ujverbászi lakos ügyvéd e kanara lajstromából saját kérelmire kiterültetett. A szabadkai ügyvédi kamara részéről ezennel közhírré tétetik, hogy Steiner Károly szabadkai lakos ügyvéd e kamara lajstromába felvétetett. — Ő felsége a király holnap délután Budapestre érkezik és kedd délutánig a budai Tárlakban marad. — Személyi hírek. Szögyény-Marich László, a főrendiház elnöke, a tegnap délutáni gyorsvonatai Székesfehérvárra utazott. — Báró Radvánszky Béla főispán a fővárosból székhelyére Zólyomba utazott s gróf Eszterházy Kálmán főispán Kolozsvárról a fővárosba érkezett. — Gróf Khuen-Héderváry bán már e hó 4-én leteszi a hivatalos esküt ő felsége kezeibe. — Héderváry-Khuen Károly gróf, az újonnan kinevezett horvát bán, sarja egy régi, eredetileg tiroli családnak, mely két ágra szakadt. Az uj bán a Khuen-Belaf-i ághoz tartozik, mely Tirolban levő törzsfészke, Belasi után nyerte el nevét. A Khuencsaládnak még három ága virul Tirolban, egy ág Ausztriában lakik, a Khuen-Belasiak onnan származtak Zágrábba, innen Szlavóniába. Khuen-Belasi Antal gróf, atyja a bánnak, nőül vette Viczay-Héderváry grófnak a lányát, s midőn e család férfisarjai elhaltak, Khuen Antal gróf 1874. decz. 3-ai királyi pátenssel engedélyt kapott a Khuen-Belasi- Héderváry nevet viselhetni. Gróf Khuen-Héderváry Károly született 1849. május 23-kán, Nustárban, Szlavóniában. Részint Zágrábban, részint Budapesten tanult. Nyilvános pályáját a hetvenes években kezdte, Szerém megyében, majd három évig állt a megye szolgálatában, s ez alatt bő ismereteket szerzett a közigazgatás terén. Beválasztották a horvát országgyűlésbe, mely a magyar országgyűlésbe küldte. Ez időtől kezdve nagyobbára Budapesten tartózkodott. Nemrég Győrmegye főispánjává neveztetett ki. Gróf Khnen a kormánypárthoz tartozik. 1880. szeptember havában nőül vette gróf Teleki Máriát. — Királyi adomány. Ő Felsége a temen orth. izr. hitközségnek iskolaépitési czélokra magánpénztárából száz frtot adományozott. — A miniszter köszönete. A vallás- és közoktatásügyi miniszter, Matuska János czimzetes prépost és székesegyházi kanonoknak, a miért a Székesfehérvár Palota külvárosában levő róm. kath. óvoda f. évi költségei fedezésére kétszáz forintot adományozott, elismerő köszönetét nyilvánitotta. — Fényes esküvő. Bobdán, gróf Bethlen Józse kir. jósságigazgató fia tegnap vezette oltárhoz bobdai és csávosi Csávossy Gyula, Torontálmegye egyik legtekintélyesebb nagybirtokosának leányát. — A kiszolgált altisztek elhelyezése. A belügyminiszter — mint értesülünk — következő rendeletét intézte a törvényhatóságokhoz: „A kiszolgált altisztek polgári alkalmazásáról szóló 1873. évi II. t. ez. 5. §-a azt rendeli, hogy a megelőző 4. § ban elősorolt irodai és kezelési alsóbb rendű hivatalnoki állomások betöltésénél, melyekre már fizetésben levő kebelbeli hivatalnokok vagy nyugdíjasok nem találtatnak, az ezen szolgálatra teljes képességüket igazolt igénynyel bíró altiszteknek más pályázók felett elsőbbség adatik. Ismételt panaszokból arról szereztem meggyőződést, hogy a törvény ezen rendelete gyakran tévesen értelmeztetik, amenynyiben oly esetekben, midőn alsóbb rendű hivatalnoki állomás elnyeréséért a teljes képességüket igazoló igényjogosult altisztek mellett más nem jogosult, de jobban minősített avagy magasabb fokú minősítéssel biró pályázók, pl. a kezelésben jártasságot szerzett hosszasabban alkalmazott bijnokok, felsőbb tanfolyamot végzett, sőt oklevéllel biró egyének jelentkeztek, az altisztek mellőzésével az utóbb említett pályázók alkalmaztattak. Minthogy az ilyen eljárás a törvény célját meghiúsítja, felhívom a törvényhatóságot, hogy mindazon állomások betöltésénél, amelyek a szőnyegen levő törvény 4 §-a értelmében a kiszolgált altisztek számára tartatnak fenn, a pályázó altisztek számára biztosított jognak oly esetekben is érvényt szerezni igyekezzék, ha a pályázók közt olyanok is vannak, akik a betöltendő állomásra nézve megszabott minősítésnél magasabb fokú minősítéssel bírnak.« — Egyetemi fölolvasnok. Díszes közönség gyűlt ma délelőtt egybe a központi egyetem új épületének második emeleti dísztermébe, azon fölolvasásokra, melyeket Szász Károly és Beöthy Zsolt tartottak a bölcsészet hallgatókat segélyző egyesület javára. A közönség sorai közt ott voltak Szabó József rector, Than Károly, Budenz József, Hunfavy János, dr. Heinrich Gusztáv, Lengyel Béla egyetemi tanárok s többek, a szép nem különösen nagy számmal volt képviselve. Az első fölolvasó Szász Károly volt, ki Tennyson királyidylljeiről értekezett. Kiterjeszkedett Tennyson életének vázolására, idylljeit fejtegette, egymással összehasonlította, azután pedig rövid bevezetés után két gyönyörű idyllt olvasott föl, az egyiknek »Pelleas és E tarre«, a másiknak »Arthur eltűnése« a czíme. E két idyll eddig ismeretlen volt irodalmunkban, s Szász Károly nagy szolgálatot tett a magyar irodadalomnak átültetése által. Az érdekes fölolvasást a közönség megéljenezte és megtapsolta. A második fölolvasó Beöthy Zsolt volt, ki »Madách Ádámja és Goethe Faustja« czímű tanulmányát olvasta föl. Kimutatta, hogy mennyire tévednek azok, akik azt állítják, hogy Madách Ádámja nem egyéb Goethe Faustjának utánzásánál, s,bebizonyítja, hogy mennyire önálló alakítás Madách Ádámra. E tanulmány szintén tetszésben részesült. A közönség igazi élvezettel hallgatta a felolvasásokat. — Jövő vasárnap délelőtt, ugyanazon helyiségben, dr. Heinrich Gusztáv és Vámhéry Ármin fognak fölolvasni. — Egy magyar ember a Hicks pasa seregében. Nemrég érkezett hire, hogy az álpróféta Sudán mellett teljesen felkonczolta Hicks pasa seregét. E rémületes hírt mindeddig csak annyiban módosították, hogy talán mégis megmenekült egynéhány ember, vagy talán egynéhány száz is. E hírek azonban semmiesetre sem olyanok, melyek alkalmasak volnának az okozott rémületet jelentékenyen csökkenteni. A Hicks pasa táborkarában volt azonban egy fiatal 26 éves magyar lovasszázados, Matyuga Sándor, ki azelőtt a közös hadseregben volt tiszt. Mikors jutott Matyugának a szerencsétlen táborban, eddig senki sem tudja. Szeptember 30-án irt utoljára, s azóta híre nem érkezett. Elég ok van azonban arra, hogy rokonai, barátai a legrosszabbtól tarthassanak. Levelei közül lapunk egy szíves barátja rendelkezésünkre bocsátott néhányat, s ezek közül közöljük a következőt, mely rendkívül érdekes, s az ottani, eddig nagyrészt kevéssé ösmert viszonyokra éles világot vet. Chartum, 1881. szept. 18. »Félóra múlva elhagyjuk Chartumot, hogy megkezdjük a nagy expeditiót Kordofan és Darfur ellen. Egész bizonyossággal írhatom azonban már most, hogy nagyon kevés reményem van arra, hogy Kordofanból valaha is visszatérek. Hosszabb idő óta üldöz engem annak a sejtelme, hogy ott kell hagynom az én fiatal életemet. Különben pedig abból, amit a Mahdiról tudok, ezt teljes joggal következtethetem is. Seregünk összesen 10,000 gyalogos, 1 üteg 80méteres Krupp-ágyú, 1 üteg hegyi löveg, 1 üteg Nordenfeldt golyószóró, 500 lovas és 8000 teve részben vízzel, részben lőszerrel, eleséggel megrakodva. Ennek ellenében Mohamed- Ahmed serege 15,000 fegyveres gyalog, 15 ágyú, néhány száz fő lovas és 160,000 lándzsás ember . Lőszerük, eleségük van bőven. Van vize elég, Obeid előtt és Obeidben erősített hadállásokkal rendelkezik, a van visszavonulási útja Darfur felé. S mi még Cairoba sem mehetünk, mert Berberben és Suakinban lázadás tört ki. Azonfelül Chartum fele is a Mahdi pártján van. »Nos males!« — nem tesz semmit ! mondja minderre az arab. A drágaság rendkívüli. Egy dollárnak itt annyi értéke van, mint otthon egy húszasnak. Ma utazunk Om-Dorman táborába, hol a hadsereg összpontosítva van ; holnap megyünk Duembe, onnan Obeid felé, hol, ha győzünk, a Mahdi Darfurnak fog visszavonulni, ahova mi Üldözendjük. Z a r a g a, szept. 80. (Mintegy 9 nagy, mértföldnyire a Fehér-Nilustól, a 19-ik szélességi fok alatt.) Az ellenségről semmi bizonyos hírt nem kaptunk. 26-án jöttünk el Duemből, 14 óra alatt értünk Chalba, hol másnap megpihentünk. 28-án indultunk Zaragába, hova 9 óra alatt érkeztünk meg. Tömérdek a felgyűlt esővíz. Hogy innen hova megyünk, azt csak ma tudjuk meg, mindenesetre csak oda, ahol ivóvizet kaphatunk. Egyelőre sem az éhség, sem a szomjúság, de a forróság miatt kell sokat szenvednünk. A menetek hosszúak s rendkívül erőfeszítők. Az én szolgálatom váltakozik; az egyik napon elővéd, a másikon hátfedezet a lovassággal. Fáradságunk tömérdek, mindazonáltal, hál’istennek, egészséges vagyok. Néhány nap múlva okvetelenül az ellenségre kell bukkannunk. De mi fog történni akkor!... Ha a szorosok előtt ütközünk össze az ellenséggel, akkor győzünk, — különben nagy kérdés!. .. A fiatal százados ezután elbeszéli, hogy a hadjárat alatt már olyan sok érdekes ritkaságot gyűjtött, hogy egy egész várost elláthatna belőle karácsonyi ajándékokkal. S fölsóhajt: bár haza jöhetne az ünnepekre, Magyarországba ! E sóhajt azonban szinte agyonnyomja a közelgő halálveszedelem sejtése, amelylyel szemben csak egyetlen reménysugárt nyújt legutóbbi levele: hogy a táborkarban nyílt titok, hogy Matyuga Sándor százados legközelebb őrnagy lesz, s megkapja a Medzsidje-rendjelet!... Azóta senki sem hallotta hírét.