Nemzet, 1885. július (4. évfolyam, 1018-1045. szám)
1885-07-04 / 1018. szám
Szerkesztős! Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. 1018. (181) szám. Reggeli kiadás* Budapest, 1885. Szombat, julius 4. Kiadó-hivatal. .. + Ferencziek-tere, Athenaeum-éí ulet’ fűldszil ‘ Előfizetési díj a Postán küldve, vagy Budapesten házhoz fortva ret.de 1 s kiadás együtt: 1 hónapra .................. ......... “ *“• 3 hónapra ....................................................... ' * 6 hónapra ...................................................... 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 . Egyes szám 4 kr. IV. évi folyam. Felhívás előfizetésre. Az uj évnegyed alkalmával tisztelettel kérjük föl a NEMZET olvasóit, hogy előfizetéseiket idejekorán megújítani szíveskedjenek. Lapunk jövőben is a szabadelvű párt politikai eszméit képviseli, s irodalmi részében jövőre is igyekezni fog, hogy a lehető legjobbat nyújthassa olvasóinak. A Nemzet előfizetési ára: Évnegyedre............................... 6 frt. Félévre..........................................12 . Egész évre.....................................24 . Az esti lap külön küldéséért havonkint 35 kv. negyedévenkint 1 írttal több. Az előfizetési pénzek a Nemzet kiadóhivatalába (Barátok tere, Athenaeum-épület) küldendők. A „Nemzet“ szerkesztősége és kiadóhivatala. Budapest, július 3. Nagyon rosszul állhat az ellenzék szénája (vagy talán csak szalmája) azon hazafi szemei előtt, ki már másodízben kísérli meg a »Pesti Napló«-ban lelket önteni az ellenzékbe, olyan eszmék által, melyek sokkal nevetségesebbek, mint merészek és oly kevéssé igazak, hogy még értelmük sincs. Először is az illető ellenzéki hírlapíró collega képzelő tehetségét kínozza az a tudat, hogy az országos kiállítás sikerült és félvén attól, hogy ezáltal az ellenzéki jóslatok ép úgy meg vannak cáfolva, mint az, hogy meg van törve az ellenzéki befolyás — ennek fentartására kíván hatni annak kijelentésével, hogy bajaink és az országos kiállításhibáinak feltárásával csak később fog az ellenzék foglalkozni, most a külföldet nem akarja attól elriasztani a hazafiságból. Nem emlékszünk ugyan arra, hogy ott, ahol csak ürügy és látszat is volt a gáncsra és támadásra és esetleg a gyanúsításra, az ellenzék ezt a hazafiságot megértette és tanúsította volna. No de elfogadjuk a magyarázatot úgy, a mint adatott és a kilátásba helyezett criticát várjuk azzal a lelki nyugalommal, melylyel azember a megszokott dolgok elé néz. Hanem, ha nem sikerült ezáltal senkivel elhitetni azt, hogy a kormány, vagy pártja érdemetlen arra az állásra, melyet hazánk sorsának vezetésében elfoglal, bizonyára még szerencsétlenebbül járt az érdemes czikkíró azon erőlködéseivel, melyeket ma fejt ki az ellenzék feltüzelésére, rendbehozatalára és összeforrasztására. Miután ő is érinti azt a nevetséges nótát, hogy a kormány mindenben csak hatalmának növelésére törekszik és ennek a törekvésnek tünteti fel a főrendiházi kinevezéseket is, elárulja aggodalmát, félti az ellenzéket, hogy átpártol — egyes tagjaiban — a kormánypártra, mert »a kormánynak meg van adva a lehetőség, hogy az ellenzék soraiból híveket toborzzon«, holott 20 képtelenség még gondolni is arra, hogy a kormánypárt soraiból erősödést nyerjen az ellenzék. Aki így jellemzi a pártokat, az bizonyára sokkal erősebb szegénységi bizonyítványt állít ki az ellenzék, mint a kormánypárt mellett, mert míg ennek összetartását dicséri és le- t tesz arról, hogy meghódítsa, addig az ellenzéket nemcsak szétmállónak, de épen a kormány által megnyerhetőnek mondja. Minthogy pedig a kormányt erőszakosnak, szolgainak , corrumpálónak mondja, igen természetes, hogy az ellenzék tagjait gyanúsítja azzal, hogy ezeknek az állítólagos befolyásoknak enged. Vagy pedig az ellenzéki morál és hazafiság magaslatára kell a kormányt emelnie, ha nem ettől, hanem ahhoz megy az elpártolás. Tehát vagy az ellenzéket bélyegzi meg, vagy a kormányt magasztalja. Tertium non datur. De valóságos leleplezéseket tartalmaznak czikkírónak azon sorai, melyekben az ellenzéknek az udvarral szemben való viszonyát adja elő. Lemond arról, hogy az ellenzék »az udvari befolyások előtt a kormánynyal fölvehetné a versenyt« és kijelenti, hogy »aki az ellenzéken még ma is azt hiszi, hogy a fölfelé való kaczérkodás többet ér egy fabatkánál, — annak csörgő sipkát kell a fejére tenni.« Pedig tudja és kijelenti , hogy »az udvarok épen úgy szeretik a kényeztetést, mint a gyermekek. « Ebből a három tételből igen szép tanulságokat lehet levonni. Először is, ha képet nyerünk arról a fogalomról, hogy az ellenzék az udvart, tehát természetesen elsősorban , a királyt minek tartja. Olyan sértő fogalommal bír róla, illetőleg olyan sértő fogalmat akar róla terjeszteni, hogy magyarázatra méltónak sem tartjuk. Másodszor : megtanuljuk azt, hogy az ellenzék csak hízelgésben és kényeztetésben látja az udvarral szemben a lehetséges és sikeres szerepet. Ezt mondja az az ellenzék, mely mindig a rettenetes, független hazafiságot hirdeti ! Harmadszor, ezzel kapcsolatban megtanuljuk azt is, hogy voltak az ellenzéken (és talán még vannak, mert ezért fenyegeti csörgő sipkával őket a »Pesti Napló«), kik »a fölfelé való kaczérkodás «-tól valamit vártak, mely kifejezés olyan programmot és olyan törekvést árul el, mely ép oly ellentétben áll a férfias lojalitással, amennyire szembe szökik a komoly független, hazafias politikával. Mikor aztán így jellemezte az ellenzéket, illetőleg felfogását a czikkíró, akkor összefoglalja azt is, hogy miben látja ő az ellenzék feladatát. Azt hiszi talán a t. olvasó, hogy most hazafias nagy czélokat, vagy valamire való programmot fog kapni? Nem. Czikkiró szerint az ellenzék csak akkor teljesíti feladatát, ha »vagy kellemetlenné, vagy félelmessé« bír lenni. Ezzel a felfogással az ellenzék eszménye egyfelől: Szarcsevics és pártja, másfelől: Parnell és pártja. Hogy azonban az ilyen pártok által akár a Parlamentarismus, akár azon ország, melynek parlamentjében az illető párt helyet és befolyást foglal el — mit nyer, akár szellemi, akár erkölcsi, akár anyagi tekintetben, azt valóban nem tudjuk. De azt tudjuk, hogy czikkírónak felfogását egyszer máskor iparkodott Magyarországon is valósítani, hol hírlapokban, hol a parlamentben, az ellenzék egyik, másik árnyalata, teljesen sikertelenül. Azonban ennek daczára, jó tudni, és megjegyezni azt, hogy mi a theoria és mi a felfogás az ellenzéki írókban — az ellenzékről, ennek úgy múltját, mint jövőjét tekintve. A NEMZET TÁRCZÁJA. Julius 3. A KIS KIRÁLYOK. Regény öt kötetben. Irta: JÓKAI HÓR. NEGYEDIK KÖTET. 98 Csatlakozott hozzájuk két szál világi ülnök. Az egyik egy nyelvbeli Sámson, a másik egy annál izmosabb hallgató ember. Azután volt egy csoport néptanító, vulgaris néven »kosta«, ezeket nem számlálják. A templomban a lelkészek a kathedra melletti kettős padot foglalták el, szemben a gyülekezettel; a középső padsor volt a presbyterek helye, az első pad magáé a Tanussy családé, melybe a családtagok mellé senki sem ült, kivéve a gyűléseken, amikor az assessorok részesültek ezen kitüntetésben. Székül foglalt helyet a coadjutor, Decebál, mellette Manó. A tanítók felvonultak a karzatra az orgona mellé s képezték az énekkart, midőn megrendült a zsoltár. Nagyszerű az a kálvinista zsoltáréneklés a gyülekezetben, jellemzi magát az egész hitelvet. Azok a fenkölt dalok, amiknek szerzője egy szent volt, egy király és egy költő egy személyben, akit az egy Isten (még akkor csak egy kis népfajnak ura) csoda módon felemelt a pásztorhalomról a trónra; — soha senki nem fog azokhoz hasonló énekeket szerezni, nem is teheti más, mint ő, aki színről színre látta a Jehovát, amaga népe előtt járva! S mikor ezeket az őszintén nyilatkozó zsolozsmákat rázendíti egy épen olyan őszinte szivü keleti eredetű nép, aki szeret a maga Istenével közvetlen beszélni: »Kiáltásom halld meg Isten! Vedd füledben az én könyörgésemet! Mert én szivem nagy ínségből, Messze földről, Kiáltja fölségedet!« Olyan ez, hogy szinte visszhangzik rá az égboltozat, ahonnan a Kherubim és Szerafim serege felelget rá viszsza. — Nem félig nyitott szájjal, nem lesunyt fővel, aggóskodva, de tele szívvel és tüdővel bocsátja neki a hangját minden ember; s a koldus rekedt hangja, az obsitos katona recsegése összevegyült a nagy urak és úrasszonyok énekével, s mindenkinek megkönnyebbül szive lelke utána, kipanaszkodta magát! Meghallgatták! Nem torkolták le: »hallgass! itt nagy urak vannak!« De senki sem énekelte azt a zsoltárt olyan szépen, mint Tanssy Emanuel. Gyönyörű tenorhangja teljes érvényesülést szerzett magának a gyülekezetben, kihangzott az ezer ember éneke közül is. Most már tenorrá csattant meg a gyermekkori szép álláshang, de bámulva hallgatta azt minden ember, még a rektorok is odafenn a karzaton. S mindenki rajtafeledte a szemét azon a gyönyörű, szelíd ifjú arczon, melyen semmi roszindulat nyoma sem volt található, önkényt látszott jönni az áhitat, mért színlelte volna ? s mikor a végsorokat zengették a magasan járó énekben: »Te voltál és vagy örök Isten! És te megmaradsz minden időben!« csaknem egyedül hangzott az ő szava;ugy elhallkalodott mellette az egész gyülekezett. — Arcza, tekintete a magasba volt emelve, a kálvinista templom puszta fehérre meszelt padmalyára; nincs »0« odafestve ! de azért mégis meglátja, a ki keresi. Úgy tetszett neki, mintha az első keresztények gyülekezetében volna, akik elhagyott romok közt, barlang üregekben, sírboltok pitvarában tartották isteni tiszteletüket, s várná a martyriumát. Az is megérkezett. Az éneklés után következett az imádság, (felállva) s aztán a prédikáczió. A leülés zsurmolása alatt oda súgott Sára aszszony a Schwab mamzellnek. — Nid wahr ? I chant, comm un angelo ? Hanem azért mégis: »der Kanali, infame!« Hát aztán a prédikáczió is csak elment a maga útján. A textus a tékozló fiú allegóriájából volt véve, amit a szónok mindenképen iparkodott párhuzamossá tenni a Tanussy-család elzüllött sarjadékának történetével , ami néhol széllőmdússá is vált: például, a hol a bibliai tékozló fiúnak az együttlakomázása a sertehordozó állatokkal, még fölébe helyeztetik annak az állapotnak, amidőn egy magyar nemesi család ivadéka egy vályúból érkezik a német kadétokkal. Hogy ez a prédikáció egyenesen Decebál apa meghagyásából készítődött, azt kitalálható Manó abból az elégedett ragyogásból, ami az apja arczát megdicséíte a fenyítő szónoklat alatt. Egyszeregyszer Decebál a könyökével meg is taszita a fiát, s a szemöldökével odavágott neki: »ez te rád talál!« Hanem a szónok annál jobban izzadt: ő maga érzé azt legjobban, hogy nost nagy igazságtalanságot követ el, hiszen ha őt mert igazán az Illés, Dániel és János prófétai szelleme szállta volna meg, hát nem a tékozló fiút kellene le nenydörögnie, hanem a tékozló apát. Azonban hát nincs ilyan hosszú prédikáczió, aminek ebéd idejéig vége ne legyen. Manó kiállta a nagy fenyítéket, szép keresztényi önmegadással; se nem feszengett, se kihívó arczot nem mutatott, se el nem mosolyodott: a prédikáczióra következett zsoltárt megint együtt énekelte, s azután rész vett az úrvacsorájában, amit a kálvinistákáldozásának binak. A gyülekezetbontás után a traktuális férfiak ismét összevárták egymást, a templom székifütől illatos udvarán, hogy amíg a népség hazatakarodik, az egyházi személyek hátrányt adjanak. Tisztelendő Nyeles ír, a mai nap szónoki hőse, sorba élvezé a gratuláló kiszorításokat, a melyekkel homiletikai remeklését a szakférfiak jutalmazák, mind azok közt legbecsesebb lehetett ránézve az a magasztalás, melylyel a kegyúr, a kurátor elhalmozá. Decebál soha sem hallott ennél szebb prédikácziót. S különösen feldicsérendőnek találta annak erkölcsi tanulságát és alkalmaztatta!! — Ez egészen az orosz fiamnak a viselt dolgait ábrázolta. Manó ezt is csak egy szelíd mosolygással fogadta. Hadd találja benne kedvét az apa. Hanem Nyeles ui múlhatlan kötelességének tartotta a delinquens büntetését enyhíteni és nem súlyosítani. — Oh, kérem a lássan, szólt féloldalra mosolygó szájjal, a fejét a görbe vállai közé húzva. Világért sem úgy volt czélirányozva. Távol volt tőlem minden vonatkozás. A tékozló fiú története nagyon régi esemény. Ez az esetlen, ügyetlen mentegetés aztán teljesen elfogyasztotta Manónak a flegmáját, ami különben sem szokott fiatal embereknél nagy készletben tartózkodni. Azt tette, hogy a vállára ütött a tiszteletesnek s azt mondá neki: — Ugye bár, Gé há zi! Akkor történt ez meg, a mikor te poshadt káposztával tartottál bennünket, szegény tékozló mendikásokat. Tyhü ! Ez volt ám a furcsa puska! Ijedtében az egész nagy tiszteletű gyülekezet sóbálványnyá meredt vala, így beszélni az egyházi szónokkal! vállára ütni és pertá szólítani, s még a diákoktól kapott gúnynéven nevezni: »Géházi!« Ki ne tudná, miféle csúnya név az, a bibliából? Illés próféta bélpoklos inasa! a pénzért bejelentő! Maga a megtisztelt csak tátogott, mint a partra rántott potyka. Még Decebál maga is megijedt! Ettől a fiókegyszarvútól kitelik, hogy még ötét is megökleli! Manónak azonban kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy az odavetett bombájának a romboló hatásában gyönyörködjék, ő észrevette, hogy találkozik itten háládatos publikum is. A derék jó koszák mind félrekapták a fejüket, hogy derült kedvüket fejében legalább eltakarják. Mert nagy az öröm Izraelben, ha a vaskalapot valami catastropha éri! Csak egy ábrázat vigyorgott egészen szemközt fordulva a gorombaság után, s ez ábrázatban Manó egyszerre felismerte, daczára az orra hegyéig benőtt serte szakállnak, az ő kedves hajdani czimboráját, Jancsit. — Egyszerre odafordult hozzá, hátat mutatva az illustris társaságnak s megfogta a néptanító kezét. — Servus! Jancsi pajtás! Te vagy a Galgai Jancsi ugye? — Hát rám ismertél ? — Hogy ne ismertem volna ? Hát te mit csinálsz itt ? — Itt vagyok, kosta Ludbereken, a rektori értekezletre jöttem. Azzal Manó rögtön a hóna alá dugta a feltalált régi jó pajtásnak a kezét, s rontott vele előre, ki a templomudvarból. A tanító csoport zsivajgott utána, s ahogy mindenki könnyen kitalálható abbul a derült nyájaskodásból, amivel a rektorok Manót körülvették, czirógatták, tapogatták, a fülébe sugdostak , ez most mind azt mondja neki: »jaj de istenes dolog volt ennek a Géházinak megmondanod az igazat!« Van tehát még olyan emberi osztály, amelynél az igazmondás forgalomban levőpénz! Igen, a szegény rektorok azok. Még ő közöttük járja az igazság. Minden megvehető a világon vagy egy, vagy más módon , de az, hogy egy falusi rektor egy jól kapóra jött igaz gorombaságot veszendőbe engedjen, annak nincsen ára. Manó igazán nagyon megörült neki, hogy a Jancsit feltalálta. Tehát mégis van hát itt valaki, aki szereti. Ebben az »otthon«-ban! — Hát az apám, meg az anyám nem ismerte rád ? tudakol! Manó a régi czimborától. — Kire ? Egy kostára ? Hát ember az ? Annak a szája csak arra való, hogy enni adjanak neki, de nem, hogy beszéljenek is vele. — Hát nem tudod? A nagy étteremben van két asztal, egyik a középen, a másik a falnál. Mind a kettő fel van terítve. A középsőnél ülnek a rangbeli vendégek, a szélsőnél a kosták. Ez a rektorok asztala. Anyán ülhetnek mellé, a bányán odaférnek. Ebéd után azt mondja nekik a kastély ura: »nagyon örülök,hogy szerencsém volt uraságaitokhoz, igen kérem, hogy jövőre is, amikor itten lesz dolguk, tiszteljék meg szerény hajlékomat becses jelenlétükkel!« Hanem hogy kinek mi volt a neve ? azt nem kérdezi meg tőlük. (Folytatása köv.) BELFÖLD, Budapest, július 3. (A hazafias ruthenek programmja.)Az ungvári »Kárpát« ruthén lap, mely egyetlen orgánuma a hazai rutheneknek, egyik legújabb számában körvonalazza a programot, amelynek alapján a hazafias érzelmű ruthének állanak. E programm pontozatai a a következők: Az egyházi szabályzatok és szertartások megőrzése. A nép nyelvének megőrzése. A népiskolák fejlesztése. A pansláv tendentiák leküzdése. A pontozatok indokolást is nyernek, s ebből idézzük a következő néhány részt: Ami a nép nyelvének megőrzését illeti, — úgymond, — nem engedhetjük az orosz irodalom behozatalát, melyet népünk meg nem ért, sőt maguk az intelligens ruthénok sem, egy-kettőt kivéve, ezek azonban még nem »nép«. — a mi elvünk az, hogy megőrizzük és fejleszszük magyar-ruthén népnyelvünket, tökéletesítsük a lehetőség szerint, és különösen arra törekedjünk, hogy nyelvünk irodalma tökéletesüljön és terjedjen, azaz, hogy a pór ember is ne csak beszéljen ruthénul, hanem tudjon írni és nyomatott írást olvasni. Megvallva az igazat, mi magyarruthénok ebben a tekintetben utolsó helyet foglalunk el Magyarországon; nálunk a pórnép nem olvas semmit, mert olvasni nem tud, lehet, hogy legalább a jövő nemzedék fog tudni, és míg hazánkban a magyaroknak, szerbeknek, románoknak, tótoknak, zsidóknak stb. nép számára írott irodalma van, nálunk nehéz egy naptárt is bevinni a családi körökbe, mert a középkorú és az idős nemzedék olvasni nem tud. Népünknek szüksége van művelődésre, azt pedig csupán a templomtól, meg a ruthén ábéczés könyvből ép úgy meg nem kapja, mint a hogyan meg nem kapta eddig sem, — szükséges, hogy népünk fokozatosan megtanulja a ha'’ , az állam nyelvét is, mely nálunk am-tragyar. Hiú törekvés volna részünkről szembeszállani a korral, mikor mi azt kívánjuk mindenkor, hogy éljünk a segélylyel, mely nem tőlünk, hanem hazánktól, annak egyházi kormányától épen úgy, mint világi kormányától ered. Ez okból helyeseljük azt az irányt, hogy népiskoláinkba behozassák a magyar nyelv, mely népünket nemzeti nyelvének és ruthén nemzetiségének elvesztése nélkül, melyet tőle senki elvenni nem is akar, nem is képes, a művelődésre vezeti. Középiskoláink s a tanárképzés. III. Most az a jelszó, hogy középiskolai tanárképzésünkbe hozzuk be a német semináriumi rendszert, mi nem jelent egyebet, minthogy az egyetemi tanár függetlenül és saját individualitása szerint tanítja és gyakorolja be az ő úgynevezett semináriumában a jelöltet. Németországban, mi tagadás, az egyetemre lépő tanárjelöltek biztosabb alapot nyújtanak erre, mert először a középiskolán jobban képeztettek ki, s másodszor, mert az ottani egyetemi hallgatók eleme, hosszas időn át létrejött testületi szellem, szokás, traditió folytán, talán a nemzeti temperamentum következtében is szorgalmasabb. Azután, ha a nagy Németországban a tanárjelölteknek egy magasabb percentje elzüllik is azáltal, hogy nem kellőleg tanult az egyetemen, nem baj: ezt egy oly kifejlődött cultúra, mint a német, meg nem sínyli. Sokat tesz az is, hogy Németországnak sok egyeteme van, s ha valamely szaknak nincsen meg a kiváló representánsa az egyik egyetemen, meg van a másikon, vagy harmadikon, vagy a többieken, s a szegényebb tanuló, mert ott tömérdek a stipendium vagy jótékonysági alapítvány, mehet oda, ahová neki tetszik, és talál existentiát. Mi, mint kis nemzet, szerényebb viszonyok közt vagyunk, s nekünk mindent jobban kell kiszámítanunk mint a nagy nemzeteknek, hogy veszteségünk percentje lehető kicsiny legyen. Nekünk csak két egyetemünk van, s e kettő közül is a kolozsvárinak az a baja, hogy szegény tanulónak nem nyújt existentiát, a gazdagabb tanuló meg mért ne menjen a fővárosba. A kolozsvári egyetemhez t. i. nincs elegendő stipendium kötve, sem más jótékonysági intézetekről, például tápintézetekről mellette nincs eléggé gondoskodva és másodszor, minthogy Kolozsvár kis város, nem állnak az egyetemi hallgatók rendelkezésére elegendő számban az instructori, magán tanítói állomások, melyekből fentarthatnák magukat. Ha a mi viszonyainkat szigorúan vizsgáljuk, nekünk jobban felelne meg a franczia tanárképzés s úgy értesülünk, hogy közoktatásügyi miniszterünk is foglalkozik az école normale kérdésével. Az école normáléban a jelöltekben laknak az intézetben, el vannak látva nemcsak élelemmel, hanem minden néven nevezendő tan és segédeszközökkel s gondoskodva van tervszerű kiképeztetésükről. Az école normale azonban oly nagy pénzbe kerül, hogy egy ilyennek felállítására mi jelenleg nem gondolhatunk. Nem marad tehát egyéb hátra, mint a két rendszert összekötni s kiválasztani belőlük azt, mit viszonyaink szükségeinek s mit pénzügyi helyzetünk megenged. Mi a következőleg volna megvalósitható. 1. Egyetemi tanáraink képezzék ezentúl is a jelölteket, előadásaikkal szeminariumaikban. 2. A tanárjelöltségre vállalkozhassék mindenki, tetszés szerint választva szakát. 3. Hogy a tanárjelölti szaki szükséglet fedezését legalább részben biztosítsuk és regulázhassuk, a tanárjelöltek egy részének alább megjelölendő állami segélyezését ne a tanszakok szerint megállapított számarányban eszközöljük, hanem mindenkor a fenforgó szükséglet szerint, ha nagyobb számban van szükségünk nyelvészekre nagyobb és oly számban segélyezzük az ily jelölteket, hogy beállandó szükségletünk mindig fedezve legyen. A segélyzendők számát az egyes szakokban minden évben a közoktatási minisztérium jelölje ki. 4. Hogy a középiskolai törvény folytán beállandó nagyobb szükségletet fedezhessük, a jelöltek segélyezését az eddiginél nagyobb mértékben kell eszközölnünk. 5. Hogy a tehetségesebb ifjakat és a módosabb szülők gyermekeit is megnyerhessük a tanári pályára, mondassák ki, hogy az államilag segélyzendő jelölteknek vagy legalább azok kiválóbbjainak jövője biztosíttatik akként, hogy tanári vizsgálatuk letétele után mindaddig, míg rendes tanszéket nyer- s hetnek, mint jelöltek vagy tanársegédek alkalmaztatni fognak középiskolákon, például évi 400 frtos várandósági díjjal. 6. A segélyezésre való megválasztás előre történjék, az érettségi vizsgálatot kitűnően letett tanulókból vagy pedig concursuális vizsgálatok alapján a közoktatásügyi miniszter megbízottjai által. Mert az eddig divatban volt későbbi stipendiumadásnál csak az e pályára lépett sokszor jelentéktelen tanulók közül volt választás. Hogy pedig az egyetemi tanárok is jutalmazhassák és serkenthessék tanítványaikat, ezek adományozására is tartassék fel néhány segélyezési hely. 7. A segélyezés ne stipendiumokkal történjék, hanem internatusokkal. Az ily internatusok legyenek kicsiben école normaleok. A jelöltek nyerjenek benne lakást, élelmezést, hogy ne legyen gondjuk existentiájuk szükségleteire. Ezen internátusban legyenek elegendő számban tanulásra alkalmas szobák, legyenek kézi könyvtárak, oly berendezéssel, hogy minden jelölt a szükséges könyveket és segédeszközöket fennakadás nélkül megkaphassa. Az internatusnak legyen kitűnő fővezetője, ki az egész nevelést irányozza. Az egyes szakokból legyenek az intézeten vezető vagy correpetitor tanárok, kik a jelölteknek tanulmányaiknál tanácsadóik legyenek, kik a jelölteket tanulmányaiknál segíthessék, a szükséges irodalmi eszközökre figyelmeztessék, ha egyetemi tanulmányaiknál hézagot tapasztalnak, a jelölteket utasítsák a hiánynak magánúton való pótlására, győződjenek meg munkásságukról, stb. Az ily internatus gondoskodjék aztán arról is, hogy a jelöltek minden olyan culturális dolgot megtekinthessenek, mely műveltségük emelésére szolgálhat. Az internatus gondoskodjék továbbá, hogy a jelöltek külső és társadalmi megjelenésükben megnyerőkké váljanak. Gondoskodjék arról is, mi napjainkban oly ritkán tapasztalható tanárainknál, hogy tárgyukat szépen és vonzóan tudják előadni, hogy szóban és írásban kiváló ügyességre tegyenek szert, hogy a culturának az iskolában és az iskolán kívül mennél hatalmasabb factoraivá válhassanak. Az ily internátusban legyen gondoskodva gyakorlati nyelvmesterekről, hogy minden jelölt legalább egy világnyelvet, irodalmának használhatása s tudósaival való érintkezhetés czéljából teljesen és tökéletesen gyakorlatilag elsajátithasson ; továbbá a magyaron kivül még egy hazai nyelvet, mert a nemzetiségek meghódítását az ily tanárokkal biztosabban fogjuk elérhetni. Az ily internatus azért is szükséges, mert a tanulók együtt lévén, egymástól is tanulhatnak, egymást segíthetik tanulmányaikban, különösen a jobbak segíthetik a gyöngébbeket, versenyt idézhetnek elő. A latinban, németben, francziában s a hazai nyelvekben a szóbeli és írásbeli ügyesség, gyakorlottság csak együtt tanulás és gyakorlás mellett érhető el; különösen az élő nyelvek, például a franczia, német, olasz nyelv gyakorlati első.