Nemzeti Közoktatás, 1935-1936 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1935-09-01 / 1-2. szám

1935 szept.—okt. hu: NEMZETI KÖZOKTATÁS • A beiratások eredménye Örömmel állapítjuk meg, hogy az elemi és továbbképző iskolákban az új iskolai évben a tanulólétszám nem fogyatkozott meg. Az elemi is­kolába beiratkozott 46.722 tanuló, a továbbképző iskolába pedig 4967. A továbbképző iskolákban a tanuló­­létszám meglehetősen felszaporodott. Az iskolakörzeteken belül azonban meglehetős eltolódások mutatkoz­nak. A város belső területén sok is­kola elnéptelenedett. A külső része­ken pedig egyes iskolák túlzsúfol­tak. Az iskolanépesedés szomorúan mutatja a mai magyar gazdasági helyzetet, a polgári és középosztály el­szegén­y­edését. Az új iskolaévvel sok iskola veze­tésében történt változás. Takaré­kossági szempontból az egy épület­ben elhelyezett fiú- és leányiskolá­kat összevonták. Mi, pedagógiai szempontból, de még az igazgatói állások szempontjából se örülhettünk ezen összevonásoknak. Egy-egy is­kola életében bizonyos tradíciók fejlődtek ki, bizonyos szellem hono­sodott meg s ezek az összevonások­kal mind megszün­tek. Meggyőződé­sünk szerint az ilyen összevont is­koláknál az iskolai élet organizmu­sában eleinte bizonyos nemkívána­tos zökkenések elkerülhetetlenek lesznek. Az iskola mai sokoldalú szociális munkája mellett az ilyen nagy létszámú iskolák vezetése és megfelelő irányítása nehéz felada­tok elé állítja az igazgatókat. Re­méljük, hogy amint gazdasági hely­zetünk jobbra fordul, ezek a kény­szerű intézkedések is hatályukat fogják veszíteni. (O. P.) Piciny iskolai csengők gyenge, meleg hangja, összeölelkezve hatal­mas harangok messze konduló bú­gd sóval, figyelmeztetően csendül­­zendül a gyönyörű szeptemberben a magyar szívekhez és telkekhez. Odairányítja a társadalmat a ma­gyar iskola elé, hogy lássa a jövőt, lássa a Gyermekben az érzéssé és gondolattá vált teremtést, a világ színpompáját, örömét és az Isten gyújtotta lelket, mely a magyarság mécsesének, a kínzó sötétségben vi­lágosságának kell lennie! Mennyi acélból kovácsolt szó sű­rűsödik e vágyhoz, mennyi aranyba öntött érzés hullámzik, pereg e jel­szóvá magasodott, óriásivá nőtt kérdés körül. Hogy zúgnak róla a szónoklatok a hivatottak és hívat­lanok ajkán és mégis hányszor el­fárad a szó s nem lesz belőle tett, de sokszor megrokkan az érzés és nem formálódik át élő akarattá. A nemes gondolatok beragadnak a sárba és a jövőt — a magyarság kiapadhatatlan balsorsa továbbra is tépi, bántja. S a pénz és a gép istenének árnyékában, de igen so­kan elsurrannak a programbevál­tás elől s hagyják, hogy a véletlen talán megépíti a boldogság hídját a szomorú jelenből a jövendőbe. De sokan vannak, akik a szavak után csendesen elbújnak, hogy ne kelljen önfeláldozással, az elhatá­rozás igazi bátorságával, a cselek­vés tényleges erejével s kitartó munkával a bajok gyökeréhez nyúlni és gyógyítani. Ehelyett en­gedik, hogy az idő dolgozzon! El­fecsérelve napokat, éveket, engedik, hogy beidegződ­jön ez a lelkiisme­retlen jelszó, ez az ócska verkli­­szólammá süllyedt kényelemkere­sés, amelytől elpusztul árván di­dergő népünk. Tűrik, hogy a fel­dúlt magyar életben fajok és átkok között egymást marjuk, egymás háta mögött gáncsoljuk a jellem legszebb tulajdonságait s így gya­rapítsák a fölöttünk úgyis eléggé gomoly­gó fekete fellegeket. Már nem fáj a szentistváni határokon prédáló rabló idegen se, csak múl­jon már az idő s ne kelljen felelős­séget vállalni, ne kelljen vérző ma­gyar szíveket a szívünkhöz szorí­tani, a titokzatos magyar életösz­tönt, a dacoló akaratot, a csodás hivatástudatot felkorbácsolni! Csak ne kelljen dolgozni,­­ a jövendőt előkészíteni! Ez a képe a mai lelki bizonyta­lanságban vakon támolygó, süketen tévelygő magyar társadalomnak a jövővel s azon keresztül a gyermek­kel szemben. Egyetlen egy hely van, ahol nincs és nem is lehet nyuga­lom, kényelem, ahol cselekedni, küz­deni, alkotni akarnak és tudnak a felelősség teljes tudatában és ez a hely: a magyar iskola. Itt nincs út­vesztő, amelynek végén tragédiávul zuhan a nemzet sorsa! Itt a fel­­magasztosult lélek az Isten igéjével s a tudás tanításával rázza le az anyag bilincseit és a meggyőződés izzásával, a hivatás nagyszerű tuda­tával vezet a boldogabb, tisztultabb holnap elé. A m­agyar iskolában oszthatatlanul termékenyít a becsü­letes ezer év szelleme s ez téríti vissza a nemzetet a mostani válsá­gos sorsfordulóján régi útjára, tá­masztja fel a magyarság elhaló vágyait és viszi vissza az eredeté­től és céljától elszakadt embert is a szakadékok és romboló viharok közt az emberi méltóság magasába! Min­den órája az ember és a magyar küldetés igéinek hirdetése, amelyet izzóvá tesz a segítségül hívott Szentlélek , az erkölcsi bátorság, az el nem korcsosult felelőségérzet, a tüzes tanítólelkek világosság­hin­tése, a kötelességek tudatos végre­hajtása. Mindezt egyensúlyoznia kell, irányítani és bírálni is egyidő­­ben a legnagyobb s mindig vir­rasztó erőnek: a lelkiismeretnek, annak a külön tanítói lelkiismeret­nek, amely a felfokozott egyéni és a vele erősen összefonódott nemzeti lelkiismeretből tevődik össze. Ezért nem lehet a tanító munkája kontár•­ság, hanem életfejlesztő és nemesítő tényező, a magyar közösségi érzés­nek eleven beoltása a szívekbe. Itt nem lehet félni és fázni a dologtól! A munka az élet, a boldogság szűk­­ ös tcící

Next