Népsport, 1964. május (20. évfolyam, 86-107. szám)
1964-05-01 / 86. szám
Békeverseny? - ÜNNEP! A vívóversenyen találkoztunk. Wodzimiers Goetciewski, a Trybuna Ludu sporszerkesztője s a kerékpáros békeverseny lengyel szakaszának főrendezője, ezúttal Pawlowskiéknak szurkolt. Szomorúan vette tudomásul, hogy kevesebb eredménnyel, mint előre gondolta. — Talán majd az olimpián másképpen lesz — legyintett csüggedten —, s az a fontosabb ... Hogy a békeversenyről mondjak valamit? — derült fel a kérdésre az arca. — Tessék. Amit csak kíván, rendelkezésére állok. Amikor legelőször is arra kértem, mondja el, szerinte mit jelent a lengyeleknek, szőkébben a varsóiaknak a békeverseny, váratlan ajánlattal állt elő: — Tudja mit? Úgyis szünet van, sétáljunk egyet, közben kényelmesen beszélgethetünk. És egyúttal kevesebbet is kell magyaráznom. De különben is! Látta már Varsót? Láttam, öt évvel ezelőtt is, és most is. Ahogy a Gwardiából indulva a Kultúra és Tudomány Palotája felé irányoztuk lépteinket, elhaladtunk a volt gettó mellett. Néhány üszkös rom, feketére kormosodott vöröstégla-falmaradványok, egy-két düledező ház, odébb már elegyengetett terület, a rom, a szemét felett jól látszott a buldózer lánctalpánál: nyoma. A gettó. A soha nem feledhető, kísérletként vissza-visszatérő rettenetes múlt egy darabja. Minden téglája kiáltja: „Nem! Ezt soha többé!” — Azt biztosan tudja, 1948- ban rendeztük az első kerékpáros békeversenyt — mondja Goebiewski. — Öt csapat indult rajta, s Prágáig, majd viszszahajtott a mezőny. Nemhogy szállodánk nem volt, amelyben elhelyezhettük volna a részvevőket, hanem úgyszólván ennivalót sem tudtunk adni nekik rendesen ... Olyan luxusra például, mint a mezőnyt kísérő szerelőkocsi, gondolnunk sem lehetett... Közben a gettó romjai elmaradtak mögöttünk. Meredeken az égnek szökő, Y alaprajzú modern palota mellett jártunk, melynek több mint tízemeletnyi magassága kihívóan intett a romok felé. Mellette, hozzá hasonlóan modern, hatalmas épületek, épülettömbök. — Ez a rész még a gettóhoz tartozott — jegyezte meg kísérőm —, ugyanolyan volt, mint amit az előbb láttunk — Rom és rom, mindenütt... De hát rom volt az egész város ... Május elsejére készülődött Varsó. Az ünnepet köszöntő zászlódíszeket helyezték el a házakon, hatalmas zászlókat aggattak: a széles sugárutas felett áthúzott drótkötelekre. A Kultúrpalota körüli hatalmas , tér szegélyén s a környező utcákban felállított hangszórói, vidám zeneszámokat harsogtak, a J napsütéses meleggel birkózó hí- i deg szél vígan lobogtatta, csap- J kockma a piros-fehér s a vörös zászlókat. Ünnepi hangulat volt. Szombat délután, az ünnep előtti héten. Egy-egy szélvédettebb l zugban a hideg ellenére tanyát J vert már a szörpárus, felállított tak néhány fagylaltozót is — J és egyik vállalkozás sem fulladt J kudarcba. A tér velünk átellenes oldalán két „felhőkarcoló” vasváza meredezett. Huszonnégy emeletet számoltunk meg rajta, s egy ^ harmadik, már közvetlenül a befejezés előtt álló pontházon ír húszat. ! — Most ilyeneket építünk. J Szépek, nem? . .. Érdekes lenne ^ egyszer összehozni az első hé- jkeversenyek részvevőit, és vé- ^ gig vezetni őket a városon. Hadd í lássák most Varsót, s mondjál: ^ el, milyen volt, amikor mégis í merték. Azt hiszem, szenzáció J lenne. — Mert í , . . , „ í az évenként visszatérő békeverseny,y mint maga az ünnep, olyan ne- künk. Higgye el, jelentősége már réges-régen túlnőtt az egy- szerű sportesemény keretein. Amikor először zajlott, akkor sem volt csak az, kicsit hőstett is volt, ma viszont ünnep. A résztvevők kérték, hogy a rendkívül rossz időjárás miatt, ha lehet, tegyük későbbre a rajtot, most május kilencedikén indul útjára a mezőny, tehát jóval, május elseje, az ünnep után. De jöjjön el, nézze meg: száz- ezer ember lesz a stadionban a rajtnál, és mind a százezert, végigüli azt a néhány órát, amíg a mezőny, minden körben egy-szer áthaladva a stadionban, megteszi az első napi távot, végighajtja a Varsó körüli ver senyt. Százezer ember — akik közül sokan talán nem is azért jönnek el, mert ismerői, értői, kedvelői a sportnak, hanem • azért, mert ez a békeverseny, ez hagyomány, ünnep, amelyen ki- festi mindenki magát is, békés életét is ünnepli! A piros-sárga villamosok, s autóbuszok, személyautók jókora zajt csapva száguldtak el a tér mellett, mindkét irányban a Manszalkowskán. Jöttek , és mentek az impozáns városközpontból a vadonatúj, friss szürke színű modern házakból álló „külvárosok” felé. Külváros ... Varsónak legfeljebb modern peremkerületei vannak, gyönyörű házakkal, széles sugárutakkal. — Tizenhat csapat indul most a békeversenyen — mondta Goebiewski. — Huszonnégy volt az, eddigi rekord, de a mostani tizenhat mind erős, kiegyensúlyozott csapat. Az NDK-beli, a szovjet, a lengyel és a belga a legerősebb szerintem . . . Egyéniben Kapitanov, Schur, Eckstein, Ampler, Dumitrescu, Cserepovics, valamennyi világnagyság esélyes, vagy valamelyik a most bemutatkozó új emberek közül. Ilyenek is lesznek szép számmal... Visszaértünk a Gwardia elé. Rövid sétát tettünk csal: a háborús sebeket még itt-ott mindig viselő városban, ,az évről évre épülő, szépülő Varsóiján. Egyetlen kérdésem volt hátra még: — És mit várnak a lengyel csapattól? Nevetve karonfogott. — Győzelmet — mondta. — Ezerkilencszáznegyvenkilenc óta egyfolytában győzelmet. Azért csak azóta, mert az első versenyt mi nyertük, s azóta semmit ... De ha Varsót fel tudtuk építeni... Beléptünk a sportcsarnokba. Még mindig jókedvűen meghívott egy pohár forró treára . . . Dávid Sándor KASZÁS SÁNDOR:Tértölelő monológ Egy éve történt. Május elsején. Sokáig néztem roskadt alakját, Vadonatúj kalapját a fején. Egyedül maradt a szürke betonon Színnek, ez a hervadó életszirom, A kiürült nagy tér közepén. Körötte csokrokból kihullt virágok Tekintetében másrendű virágok Tapasztalattá érlelt emlékképei. Topogott csak, amíg egy gyerek — Tíz, tizenkét éves tán ha lehetett — Érte nem jött, s el nem vezette. Csacsogva hozzá, hogy: nagyanya hív... Már vár a levés, a amelyen Úgy aránylik a zsír, Mint réteken a sárga gólyahir. .. Elindultak lassan, tétován. Ketten a tág, s már üres téren át. Hátralökte kalapját a fején. Úgy is hagyta, ameddig beszélt. „Gyerek vagy még, gondtalan gyerek. Nem is érted még ezt az ünnepet. — No! Nyughass, tudom, jól van, jó — Te azt is tudod, mi az a golyó. Ezerszínű szép játékszer csupán . .. (Egy friss levél megrezzent a fán) Tudod, ez az ünnep már akkor is volt, amikor az apád, mint fürge gyermek Rongyból magagyúrt golyó után loholt. Meg akkor is, mikor egy ólomgolyó elől Életét féltve riadtan elhajolt. Csak akkor az ünnepre egy éven át Spóroltunk kedvet, sivár örömet. És csak ezen az egy napon élveztük, Amit az élet élveznünk engedett. S mitzól az utcakőről A zöldöly rétre özönlött A fakóarcú, vézna sokaság. Tanultuk meg, hogy a sors Egyeseknek milyen sokat ad: A testüditő mozgás örömét.. . Hajszolt testek gyürkőztek hévvel Diszkosszal, súllyal, térrel és idővel. Dobáltak, ugráltak, s futottak fürgén, Feledték komorló gyárak fojtó füstjét. Aztán az ebéd utáni szundítás alatt Szőtték meg dacos, vöröslő álmukat. (Erre mondta a költő, hogy: „Izzadt ölükben őrület fogan”). Hogy eltipornak, szétzúznak mindent, S megteremtik majd az életet Amely munkát is ad, meg egyéb örömet. Ne csak ünnepnapon legyen kezükben labda, súlyzó és gerely, és legyenek frissek, egészségesek! Olyanok,mint az a víg csapat. Amely ma itt vidáman elhaladt, Ruganyos léptű, izmos áradat, Amelynek naponta joga, kincse már. Hogy a munka után sportol, s vasárnap versenyre, 'tf m meccsre jár.' 5 már csak az ebéd után mesélte tovább, Hogy a sport adja az élet borsát, és javát. Ha nincs rá mód, az ünnep is borúsabb. Mert ez egészíti ki a nagy, szent napot S teszi teljessé a jó hangulatot. — Elcsendesült. Körötte minden zaj elült, s a fotel lágy ölén álomra szenderült. Alig néhány perc el a --------------------------------------hazaindulástól. Gyöngyöző homlokkal rámoltunk a hálókocsi ajtaján, ablakain, majd, amikor már minden csomagot beszórtunk a fülkék közepére, utolsó kézfogásra szálltunk le. Lengyel, német, csehszlovák barátaink, Günther, elvárhatatlan kísérőnk, szerelőkocsink sofőrje, szorongatta a kezünket. Ott izzadt, lelkesedett a búcsúztatók között fiatal tolmácsunk is. Tornász, a kis varsói egyetemista, aki magyarul ugyan még nem nagyon tudott, de annál nagyobb ügybuzgalommal képviselte érdekeinket lengyel területen. Behringer József, csapatunk vezetője odaszólt a kis tolmácsnak, akit mi az egyszerűség kedvéért Tominak neveztünk: — Az élelmiszer csomagokat beraktátok? Izgalomtól kipirult arcú fiatal barátunk olyan sápadt lett erre a kérdésre, mint a békeverseny fehér zászlaja. — Jaj! — kapott a szivéhez. — Az egész maradta , ott! Jesus Maria! Tessék nekem megölni! Megindult a vonat. Már nem is szólhattunk. ..yor~ ___________________san .......... — felugráltunk, s ablakból, ajtóból integettünk. Tomi szeméből akkor már patakzott a könny, rázkódott a válla a zokogástól. — Ne búsulj! kiáltott vissza neki Juszkó. — Kibírjuk holnap reggelig! Elkanyarodott a vonat, integető barátaink belevesztek az oszlopok rengetegébe. Egymásra néztünk. Most mi lesz? Behringer végighordozta rajtunk felelősségtől terhes tekintetét, s így szólt: — No, emberek, mindenki nyúljon a zsebébe. Lássuk, mi maradt. Nekem volt öt zlotym. Szépen előguberáltuk a maradék groszy-kat, azaz: filléreket is és kiderült, hogy tízünk összes vagyona negyvennégy zloty. Testvérek között is, maximum, két vacsora ára. Behringer kezembe nyomta a fél kiló aprópénzt: — Beszélj az étkezőkocsi főpincérével. Zsebrevágtam az „összeget” és a lehető legnagyvonalúbb arckifejezést öltve átvergődtem az étkezőkocsiba. Nagyvonalúságom nem sok hivatalos eredményt hozott. — Pénz nélkül, sajnos, nem adhatunk tíz vacsorát — tárta szét a karját az étkezőkocsi csehszlovák vezetője. Csodálatos VACSORA Gondok felhője TM ----------—-------------------- ban a hivatalos éttermi vezetőből magánember lett. Homlokára tolta aranykeretes pápaszemét, s azt mondta: — Mindenesetre hagyja itt a pénzt, s este jöjjenek át. Majd meglátjuk, mit tudunk csinálni. Este megjelentünk, miután alkonyatig megettük a bőröndök, szatyrok alján felejtett utolsó darabka csokoládét, cukrot is. Terített asztalok vártak bennünket. Jött a pincér, fiatal, magas, barna hajú fiú. Magyarul üdvözölt bennünket. — Melyik a Megyerdi? — kérdezte. Kilenc kéz mutatta a fülig érő szájjal mosolygó kétszeres második helyezettet. Elismerés villant a fiú szemében: — Gratulálok. Nagyon jó volt. Láttam a televízióban. — Köszönöm — felelt Tóni illedelmesen, aztán reménykedő arccal kérdezte: — És tessék mondani: mi lesz a kaja? Jött a főnök, ő válaszolt a felszolgáló helyett: — Nem sok pénzük maradt, ez már szent. Nos, adunk érte egy kis sonkát, savanyúságot és sok kenyeret. Azonkívül néhány üveg sört. — Éljen! — hangzott kicsiny, de lelkes szavalókórusunk. És hozták a sonkát, nagy, alpakka tálakon, szépen díszítve, hozzá óriási halmokban a kenyeret. Nekilátott a társaság fam°A =■— ■ ■" ——- -..........— vezetőség azonban csak csipegetett, hadd maradjon minél több a fiúknak. így is pillanatok alatt ürültek ki a tálak. A két felszolgáló nyájas érdeklődéssel és jóindulattal szemlélte viharos iramú vacsoránkat. Aztán egymásra néztünk az üres tálak fölött. — Ez jó volt — jegyezte meg Mezei Jóska. — Csak az a baj, hogy állati éhes lettem tőle. — Heuréka! — kiáltott fel ebben a pillanatban Aranyi. — Nekem még megvan a sonka konzervem Opáléból. Hozta is mindjárt a nagy, kilós konzerfvet, odaadta a pincérnek. Kis idő múlva , szépen szervírozva került elénk az asztalra az opolei konzervgyár ínycsiklandó terméke. Jöttünk néma csendben, majd Horváth nagy jelentőségű felfedezést tett: 4 — Srácok! Ez nem mind konzerv! Nézzétek, minden második szeletet most, fris-sen vágták! Fiatal pincér barátunk csendes szeretettel mosolygott a hátunk mögött. ij Aztán jött a főnök: f, — Akarnak egy kis zsíros pirítást? Persze, hogy akartunk. Majd a felszolgáló következett, tállal a j, kezében: íj — Ki éhes még? Ritkán hangzott el a világtörténelemben feleslegesebb kérdés. Letette hát középre az adag sült húst, knédlivel. Félre hívtam: J — Továbbra sincs ám pénzünk — mond- tam neki figyelmeztető hangsúllyal. Mosolygott: ' — Ezért nem is kell fizetni. Ez a barátság számlájára megy. Tudja, ez az adag 'j valahogy feleslegesen megmaradt. Közben félfüllel meghallottam, hogy a 4 szomszéd asztalnál egy lengyel utas fag- t gatja a főnököt: ^ — Mi van a magyarokkal? Nincs pénzük? 4 Mondja csak meg nekik, hogy szívesen meghívom őket vacsorára! — Semmi baj, kérem — hazudta a fej nők. — Csak nehezen tudják eldönteni, ^ mit válasszanak. Miért nem volna pénzük? 4 Azt se tudtam, melyikükre nézzek hála-4 sabb szemmel. $ Hát még később, amikor kiderült, hogy ^ a „maradékok” mennyisége aznap fantasz- tikus méreteket öltött a konyhában. Étettünk mi még azután pörköltet, tálon sült , sonkát, tojással, sőt, rántott szeletet is, tekintettel a nagy mennyiségű maradék 4 prézisre. ^ Amikor végre sürü ólálkodások 4 Amikor végse, közepette, a ba- | ----:------—-----------: rútság fényé- ^ től csillogó tekintetek kereszttüzében, félre- ^ álló hassal kivonultunk az étkezőkocsiból, s valamelyik fiú megjegyezte: ^ — Még jó is, hogy a kis srác otthagyta a kajánkat a szállodában. Viszi Gyurka, az edző mosolygott: fj — Látjátok, milyen jó tolmács? Még tájvollétében is barátokat szerez nekünk, át Szombatit? István 1. Párizs: NEKÜNK IS LECKE !* Kiküldött munkatársunk távbeszélő-jelentése. — (München, április 29.) Egy ügyes fotóriporter Párizsban a mérkőzés után, a magyar csapat öltözőjében elcsípett egy kedves pillanatot: Baróti Lajos, Tichy és Albert összeölelkezik. Mindhárman nevetnek, a szemük ragyog. A két játékos kócos, verejtékben fürdik. Ez a kép hűen visszatükrözi azt az örömet, amelyet a párizsi 3:1 a szakvezetésből, s a játékosokból egyaránt kiváltott, s üdvözlő táviratokra serkentette azokat, akik labdarúgásunk fényesebb jövőjéért fáradoznak. Nincs szándékunkban túlságosan magasra értékelni a párizsi győzelmet, de, hogy ez az idegenben kivívott 3:1 milyen értékes, azt mi tudjuk leginkább, akik tanúi voltunk a franciák lázas készülődésének, nagy derűlátásának. Münchenben is tapasztalhattuk, mert itt is szép, elismerésre méltó teljesítménynek tartják a 3:1-et. Döntetlent reméltünk Párizsban és győztünk, tehát a vártnál nagyobbat léptünk Madrid felé. A 3:1 után most már jogos az az igény, hogy Budapesten végleg bebiztosítjuk a négyes döntőben való részvételünket. Bécsben lehetőségünk lesz arra, hogy új színekkel gazdagítsuk azt a játékrendszert, azt a szerkezeti formát, amely új, sajátságos játékmód kialakításához vezethet. A magyar válogatott már Chilében is alkalmazta a két középhátvédés megoldást, de a 4—2—4 egy másik, támadóváltozatát, Párizsban újabb taktikai kombinációval szélesítette. Ez pedig a kétközépcsatáros játék, amellyel ilyen tudatosan, a 4—2—4-es felállással kombinálva, azelőtt még egyszer sem próbálkoztunk. Ez a törekvés helyes, s döntően kihat egész csapatjátékunk szerkezetére. Sípos szerelőkészsége, higgadtsága és Mészöly kivételes fejjátéka, valamint gyorsasága nagyszerűen hasznosítható a védekezésben, s a négyes hátvédsor mindig emberelőnyt is biztosít az ellenfél támadóival szemben. Elől Albert és Tichy egy időben való szerepeltetése a múltban gyakran okozott különféle fennakadást a csapatjátékban. Tichy a balösszekötő helyén, amikor nagy területen mezőnymunkával is megbízták, nem volt képes olyan végrehajtásra, mint a támadósor tengelyében. S Albert is akkor gólerős, ha előretoltan játszik. Nem véletlenül merült fel egyesekben az a gondolat, hogy talán helytelen ezt a két csatárt egymás mellett játszatni. Nem azért, mert irigylik egymástól a góllövő dicsőségét, hanem azért, mert kombinációik nem elég folyamatosak. De akik nem a klubérdekeket tekintik szívügyüknek, hanem a válogatott kialakítását, tudták: vétek lenne a két kiválóság bármelyikét kihagyni a válogatottból. Sokkal inkább meg kell találni azt a módot, hogy mindketten képességeik javát tudják nyújtani a válogatottban. Nos, a gondos felkészülésen, a józan életmódon kívül ez az új támadó taktikai megoldás is segíthet. Most ugyanis Tichy is, Albert is középcsatárt játszik, tehát azt, amit leginkább tud. Nagyszerű volt Párizsban látni, hogy mennyire megértették egymást, milyen önzetlenül hozták helyzetbe egymást, milyen ügyesen kombináltak. Még eredményesebb, még jobb lehet teljesítményük, még lendületesebb, kombinatívabb lehet csapatjátékunk, még nagyobb reményeink lehetnek a Nemzetek Európa Kupájában való kiemelkedő szereplésre, ha a szakvezetésnek még inkább sikerül csiszolnia a csapatjátékot. Erősíteni kell mezőnybeli középjátékunkat. Jelenlegi játékformánkban a két fedezet éppen olyan kulcsszerepet tölt be, mint Albert és Tichy. Nagynak és Rákosinak elsősorban az a feladata, hogy középen, vagy a 16-os előtti területen gátat emeljen az ellenfél támadói elé, s aztán, lehetőleg párban, felvigyék a labdát, megjátsszák Albertékat, a jobbára ugyancsak elöl tanyázó Göröcsöt, vagy a visszaérő Fenyvesit, adott esetben pedig betörjenek a támadósor vonalába. Ők tehát a csapatjáték tulajdonképpeni mozgatói, tőlük, is függ, milyen mértékben támadunk: folyamatosamé, vagy átadjuk a teret az ellenfélnek. De nemcsak tőlük, hiszen ketten, ha még oly kitűnő is az állóképességük, akkor sem tudják befutni az egész pályát. Szükség van a többi védőjátékos segítségére is. Akkor lesz még jobb, színesebb, elevenebb, kiismerhetetlenebb a csapatjátékunk, ha a labda birtoklásában több segítséget ad a hátsó négy hátvéd, ha helyezkedésük rugalmasabb lesz, ha áttörik a szülőkorlátokat, s adott esetben vegyes védekezést alkalmaznak — emberfogást, területvédelmet — megkönnyíti a támadás építését is, mert a labda megszerzése után, ha védőink elszakadnak az ellenféltől, olyan lépcsőzetes tagozódás jöhet létre, amely megkönnyítheti a labda pontosabb előre játszását. Ha időnként gyors szélsőhátvédeink is előretörnek a partvonal mentén — mint ahogyan arra a jó formában levő Mátrai nagyon is képes, még inkább felélénkül, mozgásosabb, színesebb lesz a csapatjáték. Annál is inkább szükség lesz hasonló megoldásokra, mert Albertra is, Tichyre is nyilvánvalóan nagyon ügyelnek majd az ellenfelek, már most, Bécsijén, az osztrákok is. Azok, akik most játszanak a magyar válogatottban, megértik, szeretik, becsülik egymást. Ennél itt külföldön is számos jelét adják. Tichy is, Göröcs is sokat okult abból, hogy ősszel kimaradt a válogatottból. Most nem fedezhetjük fel rajtuk az önbizalom túltengését. Többet és jobbat akarnak nyújtani, mint a múltban, és ehhez segítséget kapnak nemcsak a szakvezetéstől, hanem társaiktól is. Ezért is volt többre képes a csapat Párizsban, mint amenynyit a játékosok hazai formája alapján remélni lehetett. Most megnyíltak a lehetőségek arra, hogy legjobb nemzeti tizenegyünk a Nemzetek Európa Kupájában kiemelkedően szerepeljen, emelje a magyar labdarúgás tekintélyét. Madrid felé Bécsen át, Budapesten keresztül vezet az út. Ne térjünk le róla. Németh Gyula Vörös trikó Alig merem kimondani, olyan régen, negyvenöt éve, de egy igen szép ünnepnapon, az első szabad május 1-én, 1919-ben történt... A Tanácsköztársaság utáni időszakban új, meg új élmények napról napra formálták, változtatták az életemet. Jóformán reggeltől estig az utcán voltam. Az árvaházban már fiatalabbak foglaltál el a régi helyem, az inaskodáshoz viszont, tizenöt évemmel még túl fiatalnak tartottal.. . Szóval, ahogy az utcát jártam és a szemembe ötlöttek az első léggömbök, az első vöröskokárdás, zászlós felvonulók, öntudatlanul éreztem, hogy ez a nap más, mint a többi . .. És később, a tömeg egyszercsak utat engedett... Végig az Andrássy út betonján vöröstrikós fiatalok futottak a liget felé. Az út szélén velük futottam én, a kíváncsi is. Az Operánál már szúrt az oldalam, és a Körútnál végleg lemaradtam... Odakint a liget fái alatt találtam meg újra a vöröstrikósokat, a híres MTK-atlétákat., Munkásfiatalok között könynyen ment a barátkozás. _ Olyannyira, hogy a Millenárison tartott atlétikai edzésekre szóló meghívással, mintha egyszeriben vágyálmom nyert volna beteljesedést. Azután, amikor az első feladatot sikerrel oldottam meg - egy nagy zsákból fabrikált hátizsákban a Sportdirektórium Múzeum utcai székházából természetesen gyalog, három súlygolyót és két diszkoszt cipeltem ki a pályára —, a szakosztály teljes értékű tagja lettem, vörös trikót kaptam ... Hosszú évtizedeken át hű maradtam a vörös trikóhoz. Hű, amikor a húszas évek legeléjén az egyik motorvezetéses versenyzőtől két nagy pofont kaptam - éppen a trikóm színe miatt. Hű, mikor az Elektromos Műveknél, mint kézilabdáshoszszú évek munkanélkülisége után végre álláshoz jutottam. Vasárnap, abban az időben is változatlanul indultam az MTK színeiben az atlétikai versenyeken. Egyszer felfedezték a nevem. Elbocsátással fenyegettek. Később Csallóközi néven, de vörös trikóban álltam rajthoz... Hát még ha arról is tudtak volna, hogy talán soha, egyszer sem hiányoztam a régi májusi seregszemlékről, az MTE rendezvényeiről. Micsoda tapssal, örömujjongással is fogadtuk a gála tetején valahonnan mindig előbukkanó vörös zászlót... Engem, minden május erre az elsőre, a régi, a ligetig rende- zett Váltófutásra emlékeztet. Talán nem is véletlenül, hiszen nemcsak a sporttal, hanem életem jelképével, a vörös trikóval is ekkor jegyeztem el örökre magam. Elmondta: Cséfay Sándor Péntek, 1954. május 1. ,