Népsport, 1970. január (26. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-01 / 1. szám

KERESSÜK A KIVEZETŐ UTAT! V­álogatottunk gyengébb szereplése, remélhetőleg, termékenyítő hatással lesz a magyar labdarúgásra. Marseille óta már sok bíráló szó hangzott el. Az ET is feltárta azokat a szakmai, edzésmódszer­tani hibákat, amelyek gátjai a fejlődésnek. Az új esztendőt a hibák további elemzésére és cse­lekvésre kell felhasználni. Meg kell találni a kivezető, pontosabban a felfelé vezető utat. De hogyan? Mit kell tenni? Erről beszél most az elmúlt negyed század egyik leg­kiválóbb mesteredzője, Bukovi Márton, minden idők egyik legképzettebb játékosa, Lázár Gyula, a nyolcvanszoros válogatott Mátrai Sándor és egy mai játékos, Varga László, az Egyetértés kapusa. BUKOVI MÁRTON Hetenként két mérkőzés • Maximális terhelés, de egyéniség szerint • Félretenni a személyi ellentéteket • Áttérünk az őszi—tavaszi bajnokságra, s ezért tét nélküli lesz az egyidényes bajnok­ság. Ezt célszerűen kellene felhasz­nálni, mégpedig csapatépítésre, átszervezésre, fiatalok foglal­koztatására. Sőt, edzésekre is! Kockázat nélkül, jobban lehetne terhelni a játékosokat. Ha raj­tam múlna, az egyidényes baj­nokságot úgy bonyolítanám le, hogy szerdán és vasárnap is lenne forduló, így a csapatok nem tizenöt, hanem harminc mérkőzést játszanának. Sokat beszélünk arról, hogy játéko­saink nem bírják a sorozatmér­kőzések terhelését. Nos, itt az alkalom! A mérkőzések segítik a speciális állóképesség fejlesz­tését, s egyéb képességek gya­rapítását is. A bajnoki progra­mot össze lehetne egyeztetni a válogatott mérkőzésekkel is, mégpedig úgy, hogy a bajnok­ságot zavartalanul kellene foly­tatni, tehát a csapatok nélkü­löznék a válogatott játékosokat. Ettől még nem állna meg az éleit, sőt, nagyszerű lehetőség kínálkozna a fiatalok kipróbá­lására. Végre többször játszhat­nának azok is, akik különben sokat ülnek a kispadon. Biztos, hogy egyik-másik fiatal végleg bedolgozná magát a csapatba. El tudom képzelni azt is, hogy esetleg még az NB I B-­ baj­nokságot is így rendeznék meg, bár ott többet kell utazni. • Most az edzők helyzete ne­héz, mert a régiektől pompás örökséget vettek át, amelyet — érthetően — nem tudnak meg­őrizni, vagy tovább fejleszteni. A magyar labdarúgás jelenleg számos nehézséggel küzd. Azt hiszem, helyes lenn­e kikérni a régebbi, idősebb szakemberek véleményét. Olyanokét, akik tettek már valamit a labdarú­gásért, s még mindig képesek tenni. Ne felejtsék el, hogy mi régebben sok újat hoztunk, fő­leg taktikában, játékrendszer­ben, támadójátékban. Éveken át hozzánk járt a világ tanulni. És volt is mit. Nos, az idősebbek még segíthetnének. Nem a lá­bukkal, hanem a fejükkel! ’­ Úgy vélem, reálisabban kellene értékelni az edzők és a játékosok szerepét is. Tapaszta­latom szerint siker esetén mi túlságosan feldicsérj­ük, balsiker esetén pedig elítéljük, bíráljuk az oktatókat. A bajnokságban és a kiesésben is nagyobb jelen­tőséget tulajdonítunk az edző­nek, mint amekkora valójában van. Ez a megállapítás néhány átlagon felüli játékosegyéniség­re is vonatkozik. Valósabb ta­lajon kellene állniuk az edzők­nek is, akik hajlamosak önma­guk túlbecsülésére. " Egyetértek a több munkára való törekvéssel. De nem győ­zöm hangoztatni: elsősorban az a döntő, hogy mit és hogyan csinálnak a játékosok, nem pedig az, mennyi ideig vannak a pályán. Maximális terhelést kell adni, de az egyéniség, az adottság figyelembevételével. Én ezt mondom: el a sablontól! A játékosokkal az eddiginél töb­bet kell foglalkozni a pályán és azon kívül is: törődni kell a szellemi fejlődésükkel, nevelé­sükkel is. Tudatosabb játék­­felfogásra van szükség. Jó lenne végre elérni, hogy egy-egy csapat menet köz­ben meg tudja lepni ellenfelét például többszöri ritmusváltás­sal, ügyes taktikával. Törjék a fejüket a mikénten azok, akik ebből élnek. Elvégre ez elvár­ható tőlük!­­ Szükség lenne a szakosztá­lyokban egy olyan szakvezetőre is, aki átfogja és koordinálja az utánpótlással foglalkozó edzők munkáját. Megnézi az úttörő­s ifjúsági csapatok edzéseit, mér­kőzéseit, s figyel, más egyesüle­tek tehetségeit. Kéthetenként ta­nácsokat, útmutatást ad az ed­zőknek, egyezteti a munkát, megpróbál közös elveket alkal­mazni, közös módszereket a sa­játos stílus kialakításáért. És év végén letenné a szakosztályve­­zetőség elé évi jelentését: ki­ket kell elengedni, megtartani, feljebb vinni. Felelősségteljes, nagyon fontos munka lenne ez.­­ A válogatott csapattal kap­csolatban azt mondanám: tá­maszkodjunk a fiatalokra! Ké­szítsünk négyéves tervet, s ne törekedjünk látszateredmények­­re. üdvösnek tartanám, ha he­tenként egyszer összejönnének a válogatott keret tagjai — válo­gatott mérkőzés hetében per­sze mindennap —, s kombinált edzéseken gyakorolnának. Mind­ez segítené egy kollektív szel­lemű csapat kialakítását. Sl És végü­l valamit röviden: félre kell tenni a személyi el­lentéteket és összefogni, egyet akarni. A­ magyar labdarúgás ér­­deke parancsolóan megköveteli ezt! ­I LÁZÁR GYULA Több gondot a technikai képzésre • A sajtó tegyen mértéktartó • Hatáskört az MLSZ-nek • Remélem, hogy amikor a többletmunka szükségességéről beszélnek, nemcsak az erőnlét fejlesztésére gondolnak a szak­emberek. Ezt azért mondom, mert megfigyelésem szerint ná­lunk már nem fektetnek elég gondot a technikai képzésre. Köztudott, hogy az erőnlét, a technika és a taktika között szoros összefüggés van. Én a technikát teszem az első helyre! Mit sem ér az a labdarúgó, aki végigrohanja a mérkőzést, de a labdát nem tudja oda rúgni, ahová akarja. Igaz, ez érvényes fordítva is. De az erőnlétet könnyebb rövid idő alatt magas szintre emelni, mint a technikát. Az utóbbi alaposabb, finomabb, elmélyültebb, hosszabb szak­mai munkát igényel. Elképesz­tő, hogy élvonalbeli játékosaink milyen keveset tudnak techni­kailag. Még Göröcs is arról pa­naszkodik, hogy síkos talajon, vizes pályán nem tud játszani. Mit szóljanak akkor a töb­biek? . .. Minden erőt arra össz­pontosítanék, hogy az úttörő- és ifjúsági csapatból olyanok ke­rüljenek feljebb, akik mindkét lábbal kezelni tudják a labdát. • Hatáskört kell adni az MLSZ-nek. Nemcsak az fontos, hogy kik vezetik a magyar lab­darúgást, hanem az is, milyen lehetőségeket biztosítanak a ve­zetéshez. • A hangulatformálásban, a közvélemény kialakításában nagy szerepe van a sajtónak is. Nem helyeslem azt a gyakorla­tot, hogy a lapokban terjedel­mes írások jelennek meg, arra érdemtelen játékosokról. Ha egy ifjúsági játékost átigazol­nak, máris megjelenik róla egy fénykép, egy nagy riport. Mit írnak majd erről a játékosról akkor, ha már produkál is va­lamit?! Így válnak a játékosok önteltekké, beképzeltekké. Ma­guk is elhiszik, hogy remek já­tékosok, s végül, képtelenek el­viselni a bírálatot. MÁTRAI SÁNDOR Megszüntetni a játékosársimat A tartalékbajnokság átszervezése • Oktatni a kemény játékot • Odaadóbb klubvezetést • Tisztázni kellene: akarnak-e a játékosok többet tenni, mint amit eddig tettek? Hajlandók-e áldozatokra, hajlandók-e igazán versenyzők lenni? Ha igen, nem féltem a magyar labdarú­gást! Tudom, hogy néhányan ne­heztelnek majd rám, de mégis megmondom: nálunk valóban já­tékosuralom van. Ezt meg kel­lene szüntetni. Ehhez nem szük­séges profiszerződés, csupán kö­vetkezetesség, erély, bátor fe­gyelmezés. Megengedhetetlen az, hogy egyesek sportszerűtlenül él­jenek, visszafeleseljenek az ed­zőnek, s ne vállalják a játékot olyan poszton, ahová beállítják őket. Sőt, duzzogjanak. Most már gyakorlattá vált: ha valakit megbüntetnek, levelet ír az MLSZ-nek, s bejelenti, hogy nem kíván addigi egyesületében játszani... • Régi probléma a tartalék­bajnokság. Megoldásra vár a tartalékok jobb foglalkoztatása, s anyagi juttatásuk rendezése. A mai versengésben 18, nagyjá­ból egyforma képességű játé­kosra van szükség. Ezért közel egyformán kell gondoskodni ró­luk, s foglalkozni velük. A mos­tani tartalékbajnokság értékte­len. Érdemes lenne gondolkozni azon: nem kellene-e visszaállí­tani a hosszú évekkel ezelőtti gyakorlatot, amikor a tartalék­csapatok számára nem rendez­tek külön bajnokságot, hanem besorolták őket az NB valame­lyik csoportjába, s éppúgy fel­juthattak, kieshettek, mint a többiek. Miért ne játszhatna például az Újpesti Dózsa tarta­lékcsapata az NB II-ben?­­ Megkövetelném a játékve­zetőktől annak, a külföldön meghonosodott gyakorlatnak az alkalmazását, hogy engedjék a kemény, harcos játékfelfogást. De nem tűrném azt, hogy erre való hivatkozással elnézzék a sorozatos szabálytalanságokat, a durvaságokat. A kemény, test test elleni játékot is oktatnám az edzéseken. De hol követik ezt a gyakorlatot?­­ A klubvezetésben is válto­zást eszközölnék. A jelenlegi helyzetben az elnökök olyanok, mint a vállalati igazgatók. Ügyelnek a rendre, őrködnek a pénz felett, igyekeznek a bevé­teli tervet teljesíteni, s hivatal­nokokként ezt teszik az appará­tus fizetett alkalmazottai is. Több lélek, együttérzés, oda­­adóbb helytállás kellene a ve­zetéshez. s.ms$BBC 3 és BiflEn 6 VARGA LÁSZLÓ jobb versenynaptárt • Becsületes bajnokságot Rangsorolni az edzőket • Öntsünk tiszta vizet a pohárba­n Az őszi-tavaszi bajnokság jobban alkalmazkodik a nem­zetközi versenynaptárhoz, de az átállás csak akkor lesz jó, ha a hazai versengést nem szakítják meg felesleges szünetekkel. Az UEFA és a FIFA jó előre ki­tűzi a nemzetközi mérkőzések időpontját, az MLSZ ennek megfelelően készítse el a ver­senynaptárt, s ettől ne tér­jen el.­­ Azt mondják, nálunk ke­veset edzenek a játékosok. Biz­tos, hogy így van. Ezzel kapcso­latban csak annyit: minden lab­darúgó annyit gyakorol, ameny­­nyit megkövetelnek tőle. Nem a játékos, hanem az edző hi­bája, ha kevés a munka. Tes­sék többet követelni! Aligha lesz olyan játékos, áld azt meri mondani: én ezt nem csinálom.­­ Rangsorolnám, pontosab­ban minősíteném, kategorizál­nám az edzőket, mégpedig nem jelenlegi képesítésük, hanem tényleges tudásuk alapján. Azt tartanám jónak, ha az ET meg­szabná, mégpedig a felkészült­ség, a képesség alapján, hogy ki milyen osztályban dolgozhat. Vétózza meg az ET a szerződést, ha NB 1-es csapat szerény tu­dású edzőt akar alkalmazni, áld alkalmatlan a munka ellátá­sára. " Nyíltan ki merem monda­ni, hogy a magyar bajnokság az utóbbi két-három évben tisz­­tátlanul zajlott le. Azt, hogy ki lesz a bajnok, vagy kik es­nek ki, nem becsületes versen­gés dönti el. Szüntessék meg végre a bundákat a drákói esz­közökkel. Ha nem így lesz, foly­tatódik a züllés.­­ Társadalmunk lehetőségei szerint rögzítsék az élvonalbeli játékosok jogait, kötelmeit. A jelenlegi helyzet sehogyan se jó. Nem a szerződést, az írást tartom döntőnek, hanem azt, hogy tiszta vizet öntsünk a po­hárba. Magam részéről például helyeselném, ha a játékosoktól nemcsak a pályán követelnének többet, hanem a munkahelyen is. Most ugyanis a többség nem dolgozik. És ezt a munkátlan ténfergésből adódó szellemet so­kan magukkal viszik a pályára is. Ez a bundának is az egyik melegágya. Persze, helyes lenne azt is tisztázni, milyen jogai vannak a játékosnak, hiszen elképzelhető, hogy olyan sére­lem én, amit orvosolni kellene.­­ És végül az átigazolásról Megengedném az alacsonyabb osztályból való felfelé áramlást, de csak közös megegyezés ese­tén. Pontosabban úgy, hogy elé­gítsék ki a nevelő egyesületek igényeit akár pénzben, akár fel­szerelésben. Érdemes legyen tehát játékost nevelni, mert ez valamiben kamatozik. Ha majd a nagyobb egyesületek nemcsak „rabolhatnak”, hanem anyagi árj­ 079tr«. is , kényszerülnek, meg­növekszik a felelősségük, meg­gondolják, kit igazoljanak le. Év közben is megengedném azoknak a játékosoknak az át­igazolását, akiket klubjuk kiad. Viszont megjutalmaznám azokat a játékosokat, akik huzamosabb ideig játszanak egy egyesület­ben.* Szóra érdemes gondolatait, el­gondolkoztató szavait... Németh Gyula Születésnapi ajándél£ Ritka látvány manap­ság a mózeskosár. Megnézi hát mindenki a mamát, a papát és a mózeskosárban a bébit. A zsúfolt játékboltban igyekeznek utat nyitni számukra. A mama először macit emel le a polcról. Nézi. Nézi. Néhány pillanat, s egy maci „leblokkolva”. Aztán mellékerül egy ku­tyás is. Meg egy alvó ba­ba. És egyszerre megszólal a papa: — Focijuk van? Az eladó készségesen rak elé egy szép sárga labdát. — Ezt kinek veszed? — kérdi gyanakodva a ma­ma. — A fiamnak! Előbb­­utóbb elkezdjük az edzé­seket ... És nézi a fiát, aki mit sem sejtve alszik a mó­zeskosárban. Maci, ku­­tyus, baba és egy sárga labda társaságában. Csikó — Chicco egy éve Egy éve, 1983 utolsó napján Kocsis Lajos egy beszélgetés ke­retében megígérte, hogy az új évben megkomolyodik. Január elején találkoztunk újra. Az ed­­zőpá­lyán játszott egymással az első és a második csapat. Hideg volt. Legszívesebben haza men­tem volna, de nem akartam meghátrálni. Kocsis pedig rú­gott egy csuda érdekes gólt. Úgy becsavarta a labdát a sa­rokba, hogy közben Lévay az ellenkező oldalra mozdult el. Teltek, múltak a hónapok. Bajnoki meccsek, utánpótlás­válogatott találkozók. Aztán egy napon Tatára vezetett az utam. Az ifikre voltam kíváncsi, de közben megnéztem a nagyválo­gatott edzését is. A szövetségi kapitány az Újpesti Dózsa játé­kosaival Budapesten járt. Az alaposan megfogyatkozott gárdát Machos vezényelte. Nagyon me­leg volt. Árnyékot kerestem ma­gamnak az egyik fa alatt. A já­tékosok félmeztelenül gyakorol­tak, csak Kocsis nem. Melegí­tőben és anovákban látott-futott, mint egy síversenyző. — Ilyen melegben is kötelező ez a nylonmellény? — kérdez­tem. — Válogatott akarok lenni — mondta. — Van rajtam egy kis felesleg. Le kell adnom nagyon hamar! Augusztus elején a Rába ETO ellen sérülten játszott. 11-eshez jutott a Honvéd, s ő vállalta a végrehajtást. Nem sikerült. Utána lebice­gett a pályáról. Az öltöző ajtaja előtt találkoztunk. — Nagyon, nagyon sajnálom, nem nekem kellett volna rúg­nom. — Pedig te nem nagyon szok­tad elhibázni! Lehet, hogy ezen most „elmegy” a meccs? — Jaj, csak az ne!... A Honvéd keservesen nyert 3:2-re. A kihagyott büntető megzavarta a csapatot. A piros-fehérek ősszel egyre­­másra érték el sikereiket. Ami­kor Rómába indultunk a KK- mérkőzésre, már megvolt a baj­noki ezüstérem. A Flaminio stadionban bizto­san nyert a Honvéd a Lazio el­len. A győzelem egyik főszerep­lője­­ Kocsis volt. Este a tévét néztük. Előbb a Roma KEK-mérkőzését, aztán a Feijenoord—Milán BEK-mecs­cset. Brillírozott a Feijenoord. Janssen, aztán Van Hanegem bombája került Cudicini kapu­jába. Az olasz riporter folyton ezt hajtogatta: „Bezzeg, ha Ri­­vera játszik!” A hollandok 2:0-ra nyertek, s mi a Hotel Sporting társalgójá­ban beszélgettünk a játékról.­­ Egy játékos is mennyit te­het, ha igazán nagy egyéniség. Én mikor leszek olyan, mint Rivera? Mikor emlegetnek majd úgy: „Bezzeg, ha Kocsis ját­szott volna, akkor.. — Csak rajtad múlik! — Sokat gyötrődöm mostaná­ban. Elég volt a könnyelmű­ségből. Most 22 éves vagyok. Az a szerepkör, amit betöltök, egy­re rangosabb lesz. Lám, Riverát emlegette mindenki, pedig ő nem, de Prati, Sormani, Com­bin ott volt a pályán. — A játékmester ma a leg­fontosabb. Olyan ez, mint a ze­nekar. Tagjai nagyszerűen kép­zettek, de kell a karmester, aki dirigálja a sok kitűnő művészt. — Talán egyszer én is ke­zembe vehetem a pálcát... Másnap egy olasz újságíróval beszélgettem. — Kocsis 11-nek írtam lapom­ban a nevét. Ugye rokonok? — Nem! Még csak nem is ismerték egymást! — De ugyanazt játssza ez a fiú, mint annak idején Kocsis Sanyi. Beférne még a Milán­ba is! — Ezt nyilván udvariasságnak szánta. A kolléga fordított a beszél­getés menetén. — Van Kocsisnak beceneve? — Igen! Leginkább Csikónak hívják. — Chicco? Nálunk gyereket, kölyköt jelent. — Azért is kapta ezt a nevet, mert kedves, játékos, tréfás fiú. Mindent megcsinál a pályán, amit akar. — Nagy tehetség. Uram, én láttam a világ majdnem minden jó játékosát... Marseille-ben már mindenki becsomagolt. A Hotel L’Arbois bárjában álltunk Kocsissal a pult mellett. Éppen egy üveg strassbourgi sört ittunk a repü­lőút előtt, amúgy bátorításul. — Egy évet öregedtem a kis­padon, s aztán az a 3. perc a pályán. Akkor már minden el­dőlt, amikor bementünk Pus­kással ... — Rúgtál egy gólt — próbál­koztam a vigasztalással. — De mikor? A végén! Ez a vereség olyan nekünk, fiata­loknak, mint a púp a hátunkon. Vele kell élnünk. — Tőletek függ, meddig! December végén, az egyik edzés után, néhány szóval lezár­tuk azt a rovatot, amelynek a tetejére ez van írva: 1969. — Eljutottál a 118. bajnoki meccsig, háromszor szerepeltél a nagyválogatottban, és tanúsítha­tom, hogy sokat komolyodtál. S a púpot sem látom a hátadon. Elmosolyodott: — És az a római bemondás a Szent Péter bazilikában? Tudod, amikor kifejtettem neked, hogy azon a márványon milyen ra­gyogóan lehetne gombfocizni. — Csikó, akkor civilben vol­tál! Hálásan pillantott rám, s az­tán elment. Búcsúzóul boldog új évet kívánt az olvasóknak, s hozzátette: megérdemelnék a szurkolók... Varga Béla Csütörtök, 1970. január 1­­3

Next