Népsport, 1970. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-01 / 1. szám
KERESSÜK A KIVEZETŐ UTAT! Válogatottunk gyengébb szereplése, remélhetőleg, termékenyítő hatással lesz a magyar labdarúgásra. Marseille óta már sok bíráló szó hangzott el. Az ET is feltárta azokat a szakmai, edzésmódszertani hibákat, amelyek gátjai a fejlődésnek. Az új esztendőt a hibák további elemzésére és cselekvésre kell felhasználni. Meg kell találni a kivezető, pontosabban a felfelé vezető utat. De hogyan? Mit kell tenni? Erről beszél most az elmúlt negyed század egyik legkiválóbb mesteredzője, Bukovi Márton, minden idők egyik legképzettebb játékosa, Lázár Gyula, a nyolcvanszoros válogatott Mátrai Sándor és egy mai játékos, Varga László, az Egyetértés kapusa. BUKOVI MÁRTON Hetenként két mérkőzés • Maximális terhelés, de egyéniség szerint • Félretenni a személyi ellentéteket • Áttérünk az őszi—tavaszi bajnokságra, s ezért tét nélküli lesz az egyidényes bajnokság. Ezt célszerűen kellene felhasználni, mégpedig csapatépítésre, átszervezésre, fiatalok foglalkoztatására. Sőt, edzésekre is! Kockázat nélkül, jobban lehetne terhelni a játékosokat. Ha rajtam múlna, az egyidényes bajnokságot úgy bonyolítanám le, hogy szerdán és vasárnap is lenne forduló, így a csapatok nem tizenöt, hanem harminc mérkőzést játszanának. Sokat beszélünk arról, hogy játékosaink nem bírják a sorozatmérkőzések terhelését. Nos, itt az alkalom! A mérkőzések segítik a speciális állóképesség fejlesztését, s egyéb képességek gyarapítását is. A bajnoki programot össze lehetne egyeztetni a válogatott mérkőzésekkel is, mégpedig úgy, hogy a bajnokságot zavartalanul kellene folytatni, tehát a csapatok nélkülöznék a válogatott játékosokat. Ettől még nem állna meg az éleit, sőt, nagyszerű lehetőség kínálkozna a fiatalok kipróbálására. Végre többször játszhatnának azok is, akik különben sokat ülnek a kispadon. Biztos, hogy egyik-másik fiatal végleg bedolgozná magát a csapatba. El tudom képzelni azt is, hogy esetleg még az NB I B- bajnokságot is így rendeznék meg, bár ott többet kell utazni. • Most az edzők helyzete nehéz, mert a régiektől pompás örökséget vettek át, amelyet — érthetően — nem tudnak megőrizni, vagy tovább fejleszteni. A magyar labdarúgás jelenleg számos nehézséggel küzd. Azt hiszem, helyes lenne kikérni a régebbi, idősebb szakemberek véleményét. Olyanokét, akik tettek már valamit a labdarúgásért, s még mindig képesek tenni. Ne felejtsék el, hogy mi régebben sok újat hoztunk, főleg taktikában, játékrendszerben, támadójátékban. Éveken át hozzánk járt a világ tanulni. És volt is mit. Nos, az idősebbek még segíthetnének. Nem a lábukkal, hanem a fejükkel! ’ Úgy vélem, reálisabban kellene értékelni az edzők és a játékosok szerepét is. Tapasztalatom szerint siker esetén mi túlságosan feldicsérjük, balsiker esetén pedig elítéljük, bíráljuk az oktatókat. A bajnokságban és a kiesésben is nagyobb jelentőséget tulajdonítunk az edzőnek, mint amekkora valójában van. Ez a megállapítás néhány átlagon felüli játékosegyéniségre is vonatkozik. Valósabb talajon kellene állniuk az edzőknek is, akik hajlamosak önmaguk túlbecsülésére. " Egyetértek a több munkára való törekvéssel. De nem győzöm hangoztatni: elsősorban az a döntő, hogy mit és hogyan csinálnak a játékosok, nem pedig az, mennyi ideig vannak a pályán. Maximális terhelést kell adni, de az egyéniség, az adottság figyelembevételével. Én ezt mondom: el a sablontól! A játékosokkal az eddiginél többet kell foglalkozni a pályán és azon kívül is: törődni kell a szellemi fejlődésükkel, nevelésükkel is. Tudatosabb játékfelfogásra van szükség. Jó lenne végre elérni, hogy egy-egy csapat menet közben meg tudja lepni ellenfelét például többszöri ritmusváltással, ügyes taktikával. Törjék a fejüket a mikénten azok, akik ebből élnek. Elvégre ez elvárható tőlük! Szükség lenne a szakosztályokban egy olyan szakvezetőre is, aki átfogja és koordinálja az utánpótlással foglalkozó edzők munkáját. Megnézi az úttörős ifjúsági csapatok edzéseit, mérkőzéseit, s figyel, más egyesületek tehetségeit. Kéthetenként tanácsokat, útmutatást ad az edzőknek, egyezteti a munkát, megpróbál közös elveket alkalmazni, közös módszereket a sajátos stílus kialakításáért. És év végén letenné a szakosztályvezetőség elé évi jelentését: kiket kell elengedni, megtartani, feljebb vinni. Felelősségteljes, nagyon fontos munka lenne ez. A válogatott csapattal kapcsolatban azt mondanám: támaszkodjunk a fiatalokra! Készítsünk négyéves tervet, s ne törekedjünk látszateredményekre. üdvösnek tartanám, ha hetenként egyszer összejönnének a válogatott keret tagjai — válogatott mérkőzés hetében persze mindennap —, s kombinált edzéseken gyakorolnának. Mindez segítené egy kollektív szellemű csapat kialakítását. Sl És végül valamit röviden: félre kell tenni a személyi ellentéteket és összefogni, egyet akarni. A magyar labdarúgás érdeke parancsolóan megköveteli ezt! I LÁZÁR GYULA Több gondot a technikai képzésre • A sajtó tegyen mértéktartó • Hatáskört az MLSZ-nek • Remélem, hogy amikor a többletmunka szükségességéről beszélnek, nemcsak az erőnlét fejlesztésére gondolnak a szakemberek. Ezt azért mondom, mert megfigyelésem szerint nálunk már nem fektetnek elég gondot a technikai képzésre. Köztudott, hogy az erőnlét, a technika és a taktika között szoros összefüggés van. Én a technikát teszem az első helyre! Mit sem ér az a labdarúgó, aki végigrohanja a mérkőzést, de a labdát nem tudja oda rúgni, ahová akarja. Igaz, ez érvényes fordítva is. De az erőnlétet könnyebb rövid idő alatt magas szintre emelni, mint a technikát. Az utóbbi alaposabb, finomabb, elmélyültebb, hosszabb szakmai munkát igényel. Elképesztő, hogy élvonalbeli játékosaink milyen keveset tudnak technikailag. Még Göröcs is arról panaszkodik, hogy síkos talajon, vizes pályán nem tud játszani. Mit szóljanak akkor a többiek? . .. Minden erőt arra összpontosítanék, hogy az úttörő- és ifjúsági csapatból olyanok kerüljenek feljebb, akik mindkét lábbal kezelni tudják a labdát. • Hatáskört kell adni az MLSZ-nek. Nemcsak az fontos, hogy kik vezetik a magyar labdarúgást, hanem az is, milyen lehetőségeket biztosítanak a vezetéshez. • A hangulatformálásban, a közvélemény kialakításában nagy szerepe van a sajtónak is. Nem helyeslem azt a gyakorlatot, hogy a lapokban terjedelmes írások jelennek meg, arra érdemtelen játékosokról. Ha egy ifjúsági játékost átigazolnak, máris megjelenik róla egy fénykép, egy nagy riport. Mit írnak majd erről a játékosról akkor, ha már produkál is valamit?! Így válnak a játékosok önteltekké, beképzeltekké. Maguk is elhiszik, hogy remek játékosok, s végül, képtelenek elviselni a bírálatot. MÁTRAI SÁNDOR Megszüntetni a játékosársimat A tartalékbajnokság átszervezése • Oktatni a kemény játékot • Odaadóbb klubvezetést • Tisztázni kellene: akarnak-e a játékosok többet tenni, mint amit eddig tettek? Hajlandók-e áldozatokra, hajlandók-e igazán versenyzők lenni? Ha igen, nem féltem a magyar labdarúgást! Tudom, hogy néhányan neheztelnek majd rám, de mégis megmondom: nálunk valóban játékosuralom van. Ezt meg kellene szüntetni. Ehhez nem szükséges profiszerződés, csupán következetesség, erély, bátor fegyelmezés. Megengedhetetlen az, hogy egyesek sportszerűtlenül éljenek, visszafeleseljenek az edzőnek, s ne vállalják a játékot olyan poszton, ahová beállítják őket. Sőt, duzzogjanak. Most már gyakorlattá vált: ha valakit megbüntetnek, levelet ír az MLSZ-nek, s bejelenti, hogy nem kíván addigi egyesületében játszani... • Régi probléma a tartalékbajnokság. Megoldásra vár a tartalékok jobb foglalkoztatása, s anyagi juttatásuk rendezése. A mai versengésben 18, nagyjából egyforma képességű játékosra van szükség. Ezért közel egyformán kell gondoskodni róluk, s foglalkozni velük. A mostani tartalékbajnokság értéktelen. Érdemes lenne gondolkozni azon: nem kellene-e visszaállítani a hosszú évekkel ezelőtti gyakorlatot, amikor a tartalékcsapatok számára nem rendeztek külön bajnokságot, hanem besorolták őket az NB valamelyik csoportjába, s éppúgy feljuthattak, kieshettek, mint a többiek. Miért ne játszhatna például az Újpesti Dózsa tartalékcsapata az NB II-ben? Megkövetelném a játékvezetőktől annak, a külföldön meghonosodott gyakorlatnak az alkalmazását, hogy engedjék a kemény, harcos játékfelfogást. De nem tűrném azt, hogy erre való hivatkozással elnézzék a sorozatos szabálytalanságokat, a durvaságokat. A kemény, test test elleni játékot is oktatnám az edzéseken. De hol követik ezt a gyakorlatot? A klubvezetésben is változást eszközölnék. A jelenlegi helyzetben az elnökök olyanok, mint a vállalati igazgatók. Ügyelnek a rendre, őrködnek a pénz felett, igyekeznek a bevételi tervet teljesíteni, s hivatalnokokként ezt teszik az apparátus fizetett alkalmazottai is. Több lélek, együttérzés, odaadóbb helytállás kellene a vezetéshez. s.ms$BBC 3 és BiflEn 6 VARGA LÁSZLÓ jobb versenynaptárt • Becsületes bajnokságot Rangsorolni az edzőket • Öntsünk tiszta vizet a pohárban Az őszi-tavaszi bajnokság jobban alkalmazkodik a nemzetközi versenynaptárhoz, de az átállás csak akkor lesz jó, ha a hazai versengést nem szakítják meg felesleges szünetekkel. Az UEFA és a FIFA jó előre kitűzi a nemzetközi mérkőzések időpontját, az MLSZ ennek megfelelően készítse el a versenynaptárt, s ettől ne térjen el. Azt mondják, nálunk keveset edzenek a játékosok. Biztos, hogy így van. Ezzel kapcsolatban csak annyit: minden labdarúgó annyit gyakorol, amenynyit megkövetelnek tőle. Nem a játékos, hanem az edző hibája, ha kevés a munka. Tessék többet követelni! Aligha lesz olyan játékos, áld azt meri mondani: én ezt nem csinálom. Rangsorolnám, pontosabban minősíteném, kategorizálnám az edzőket, mégpedig nem jelenlegi képesítésük, hanem tényleges tudásuk alapján. Azt tartanám jónak, ha az ET megszabná, mégpedig a felkészültség, a képesség alapján, hogy ki milyen osztályban dolgozhat. Vétózza meg az ET a szerződést, ha NB 1-es csapat szerény tudású edzőt akar alkalmazni, áld alkalmatlan a munka ellátására. " Nyíltan ki merem mondani, hogy a magyar bajnokság az utóbbi két-három évben tisztátlanul zajlott le. Azt, hogy ki lesz a bajnok, vagy kik esnek ki, nem becsületes versengés dönti el. Szüntessék meg végre a bundákat a drákói eszközökkel. Ha nem így lesz, folytatódik a züllés. Társadalmunk lehetőségei szerint rögzítsék az élvonalbeli játékosok jogait, kötelmeit. A jelenlegi helyzet sehogyan se jó. Nem a szerződést, az írást tartom döntőnek, hanem azt, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Magam részéről például helyeselném, ha a játékosoktól nemcsak a pályán követelnének többet, hanem a munkahelyen is. Most ugyanis a többség nem dolgozik. És ezt a munkátlan ténfergésből adódó szellemet sokan magukkal viszik a pályára is. Ez a bundának is az egyik melegágya. Persze, helyes lenne azt is tisztázni, milyen jogai vannak a játékosnak, hiszen elképzelhető, hogy olyan sérelem én, amit orvosolni kellene. És végül az átigazolásról Megengedném az alacsonyabb osztályból való felfelé áramlást, de csak közös megegyezés esetén. Pontosabban úgy, hogy elégítsék ki a nevelő egyesületek igényeit akár pénzben, akár felszerelésben. Érdemes legyen tehát játékost nevelni, mert ez valamiben kamatozik. Ha majd a nagyobb egyesületek nemcsak „rabolhatnak”, hanem anyagi árj 079tr«. is , kényszerülnek, megnövekszik a felelősségük, meggondolják, kit igazoljanak le. Év közben is megengedném azoknak a játékosoknak az átigazolását, akiket klubjuk kiad. Viszont megjutalmaznám azokat a játékosokat, akik huzamosabb ideig játszanak egy egyesületben.* Szóra érdemes gondolatait, elgondolkoztató szavait... Németh Gyula Születésnapi ajándél£ Ritka látvány manapság a mózeskosár. Megnézi hát mindenki a mamát, a papát és a mózeskosárban a bébit. A zsúfolt játékboltban igyekeznek utat nyitni számukra. A mama először macit emel le a polcról. Nézi. Nézi. Néhány pillanat, s egy maci „leblokkolva”. Aztán mellékerül egy kutyás is. Meg egy alvó baba. És egyszerre megszólal a papa: — Focijuk van? Az eladó készségesen rak elé egy szép sárga labdát. — Ezt kinek veszed? — kérdi gyanakodva a mama. — A fiamnak! Előbbutóbb elkezdjük az edzéseket ... És nézi a fiát, aki mit sem sejtve alszik a mózeskosárban. Maci, kutyus, baba és egy sárga labda társaságában. Csikó — Chicco egy éve Egy éve, 1983 utolsó napján Kocsis Lajos egy beszélgetés keretében megígérte, hogy az új évben megkomolyodik. Január elején találkoztunk újra. Az edzőpályán játszott egymással az első és a második csapat. Hideg volt. Legszívesebben haza mentem volna, de nem akartam meghátrálni. Kocsis pedig rúgott egy csuda érdekes gólt. Úgy becsavarta a labdát a sarokba, hogy közben Lévay az ellenkező oldalra mozdult el. Teltek, múltak a hónapok. Bajnoki meccsek, utánpótlásválogatott találkozók. Aztán egy napon Tatára vezetett az utam. Az ifikre voltam kíváncsi, de közben megnéztem a nagyválogatott edzését is. A szövetségi kapitány az Újpesti Dózsa játékosaival Budapesten járt. Az alaposan megfogyatkozott gárdát Machos vezényelte. Nagyon meleg volt. Árnyékot kerestem magamnak az egyik fa alatt. A játékosok félmeztelenül gyakoroltak, csak Kocsis nem. Melegítőben és anovákban látott-futott, mint egy síversenyző. — Ilyen melegben is kötelező ez a nylonmellény? — kérdeztem. — Válogatott akarok lenni — mondta. — Van rajtam egy kis felesleg. Le kell adnom nagyon hamar! Augusztus elején a Rába ETO ellen sérülten játszott. 11-eshez jutott a Honvéd, s ő vállalta a végrehajtást. Nem sikerült. Utána lebicegett a pályáról. Az öltöző ajtaja előtt találkoztunk. — Nagyon, nagyon sajnálom, nem nekem kellett volna rúgnom. — Pedig te nem nagyon szoktad elhibázni! Lehet, hogy ezen most „elmegy” a meccs? — Jaj, csak az ne!... A Honvéd keservesen nyert 3:2-re. A kihagyott büntető megzavarta a csapatot. A piros-fehérek ősszel egyremásra érték el sikereiket. Amikor Rómába indultunk a KK- mérkőzésre, már megvolt a bajnoki ezüstérem. A Flaminio stadionban biztosan nyert a Honvéd a Lazio ellen. A győzelem egyik főszereplője Kocsis volt. Este a tévét néztük. Előbb a Roma KEK-mérkőzését, aztán a Feijenoord—Milán BEK-mecscset. Brillírozott a Feijenoord. Janssen, aztán Van Hanegem bombája került Cudicini kapujába. Az olasz riporter folyton ezt hajtogatta: „Bezzeg, ha Rivera játszik!” A hollandok 2:0-ra nyertek, s mi a Hotel Sporting társalgójában beszélgettünk a játékról. Egy játékos is mennyit tehet, ha igazán nagy egyéniség. Én mikor leszek olyan, mint Rivera? Mikor emlegetnek majd úgy: „Bezzeg, ha Kocsis játszott volna, akkor.. — Csak rajtad múlik! — Sokat gyötrődöm mostanában. Elég volt a könnyelműségből. Most 22 éves vagyok. Az a szerepkör, amit betöltök, egyre rangosabb lesz. Lám, Riverát emlegette mindenki, pedig ő nem, de Prati, Sormani, Combin ott volt a pályán. — A játékmester ma a legfontosabb. Olyan ez, mint a zenekar. Tagjai nagyszerűen képzettek, de kell a karmester, aki dirigálja a sok kitűnő művészt. — Talán egyszer én is kezembe vehetem a pálcát... Másnap egy olasz újságíróval beszélgettem. — Kocsis 11-nek írtam lapomban a nevét. Ugye rokonok? — Nem! Még csak nem is ismerték egymást! — De ugyanazt játssza ez a fiú, mint annak idején Kocsis Sanyi. Beférne még a Milánba is! — Ezt nyilván udvariasságnak szánta. A kolléga fordított a beszélgetés menetén. — Van Kocsisnak beceneve? — Igen! Leginkább Csikónak hívják. — Chicco? Nálunk gyereket, kölyköt jelent. — Azért is kapta ezt a nevet, mert kedves, játékos, tréfás fiú. Mindent megcsinál a pályán, amit akar. — Nagy tehetség. Uram, én láttam a világ majdnem minden jó játékosát... Marseille-ben már mindenki becsomagolt. A Hotel L’Arbois bárjában álltunk Kocsissal a pult mellett. Éppen egy üveg strassbourgi sört ittunk a repülőút előtt, amúgy bátorításul. — Egy évet öregedtem a kispadon, s aztán az a 3. perc a pályán. Akkor már minden eldőlt, amikor bementünk Puskással ... — Rúgtál egy gólt — próbálkoztam a vigasztalással. — De mikor? A végén! Ez a vereség olyan nekünk, fiataloknak, mint a púp a hátunkon. Vele kell élnünk. — Tőletek függ, meddig! December végén, az egyik edzés után, néhány szóval lezártuk azt a rovatot, amelynek a tetejére ez van írva: 1969. — Eljutottál a 118. bajnoki meccsig, háromszor szerepeltél a nagyválogatottban, és tanúsíthatom, hogy sokat komolyodtál. S a púpot sem látom a hátadon. Elmosolyodott: — És az a római bemondás a Szent Péter bazilikában? Tudod, amikor kifejtettem neked, hogy azon a márványon milyen ragyogóan lehetne gombfocizni. — Csikó, akkor civilben voltál! Hálásan pillantott rám, s aztán elment. Búcsúzóul boldog új évet kívánt az olvasóknak, s hozzátette: megérdemelnék a szurkolók... Varga Béla Csütörtök, 1970. január 13