Népsport, 1978. november (34. évfolyam, 264-289. szám)
1978-11-01 / 264. szám
XXXIV. 264. ♦ 1978. november 1 LABDARÚGÁS AZ ELTŰNT KÖZÖNSÉGRŐL • A JÁTÉKVEZETÉSRŐL • ÉRZŐKRŐL, CSAPATOKRÓL Amilyen lehangoló eredménnyel végződött, legalább akkora csapást mért az NB II vasárnapi, 13 fordulójára a labdarúgó-válogatott szaloniki mérkőzése. Az időpontok egyezése miatt a szurkolók döntő többsége az EB-selejtezőt választotta, így aztán a mérleg készítésekor kiderült, hogy negatív csúcs született. A három csoport 29 találkozóját 28 800 néző látta (Keleti csoport: 17 200; Középcsoport: 3800; Nyugati csoport: 7800), azaz összesen annyi, amennyi a Keleti csoport eddigi legnézőszegényebb forulóját. (Talán még élesebben jelentkezik az ellentét, ha megemlítjük: a leglátogatottabb forduló eddig a 10. volt,' 84 300-as össznézőszámmal . . .) Azt, hogy a 13. forduló hivatalos kezdési időpontja, s a válogatott csapat EB-selejtezője csaknem egybe esik, az érdekeltek jóval az intézkedéshez, szervezéshez szükséges időn belül tudták. Ráadásul az MLSZ minden érdekelt számára — pénteki bejelentési határidővel — zöld utat biztosított, a csapatok akkor kezdhették találkozójukat, amikor az számukra a legkedvezőbb volt- kivételt csak a totószelvényen szereplő együttesek jelentettek — mégis a pályaválasztóknak csak egy egészen kis része élt az időpontváltoztatás lehetőségével- Így történt aztán, hogy a mérkőzések döntő többségét szűk „családi körben” játszották le, csak a nézők által a pályákra varázsolható hangulat nélkül. • Túl a gazdasági szempontokon — bár ez sem elhanyagolandó! — szinte érthetetlen, miként mondhatnak le együttesek ilyen könnyedén szurkolóik erőt adó buzdításáról, arról a semmi mással nem pótolható előnyről, amelyet a hazai pálya, s a saját közönség jelent. .. Meglehetősen egyszerű dolog lenne félvállról venni a történteket, tudomásul venni, elfogadni: nem volt más megoldás ... Hogy mégsem tesszük, annak oka, hogy a vasárnapi nézőinség alapot ad egy mind szélesebb körben terjedő irányzat alaposabb megvizsgálásához, s nem utolsósorban a bírálatához! A szurkolók, a közönség kiszolgálásáról, a pályákon uralkodó állapotokról, a csapatok és a nézők kapcsolatáról van szó! A jelek ugyanis azt mutatják: az egyesületek vezetőinek édes mindegy, hányan látogatnak ki vasárnaponként pályájukra. Csak elvétve akadnak olyan sporttelepek, ahol kulturált körülmények várják a szurkolókat A pályák többsége rendetlen, elhanyagolt; nehezen megközelíthető; akadozik, körülményes a jegykezelés; az ülőhelyek piszkosak; a nézők tájékoztatása — ahol ilyen egyáltalán van — a kritikán aluli állapotban levő hangosító berendezések miatt fabatkát sem ér. Látnivaló pedig — a bajnokság rohamos előrehaladtával — egyre több és több akad. Élesedik a küzdelem, s mindezzel egyenes arányban nő a játékvezetők feladatának nehézsége, felelősségének súlya is! Tizenhárom forduló már hozzávetőlegesen elegendő idő ahhoz, hogy mérlegre tegyük a másodikvonalban hétről hétre működő bírók eddigi teljesítményét. A legutóbbi forduló jó alkalmat szolgáltat mindehhez, hiszen Pataki Sándornak, a JB elnökhelyettesének véleménye szerint — ilyen csendes, gond nélküli kört még nem hagyott maga mögött a mezőny 59 csapata. Elvitathatatlan érdemük van ebben a játékvezetőknek, akik a korábbi fordulókban már mintegy megérttették a csapatokkal: a játékosoknak csak és kizárólag a labdával szabad törődniük. Száműzték a pályákról a felesleges sallanigokat — időhúzás, reklamálás — sokat tettek a játék felgyorsítása érdekében, könyörtelenül az öltözőbe küldték azokat, akik vétettek a sportszerűség szabályai ellen. A korábbi fordulókban történt sok kiállítás — összesen 70-en fejezték be a mérkőzést a hivatalos játékidő lejárta előtt — talán megteremtette azt az egészségesebb, tisztább, sportszerűbb légkört, amely a küzdelmek folytatásához elengedhetetlenül szükséges. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy az NB II-ben működő játékvezetők teljesítménye kifogástalan. Sokan még mindig nehezen tesznek különbséget a kemény és a durva játék között, elbírálási módjuk koránt sem egységes. Feltétlenül biztató azonban kifogástalannak mondható erőnlétük, valamint törekvésük az élvonalban már meghonosodott, elfogadott rendelkezéseknek az NB II-ben való betartására is. Már csak egészen elvétve látni, hogy egy játékvezető „közelharcot” vív a sorfal tagjaival, a 9.13 méteres távolság eléréséért, hogy valakit a labda sípszó utáni elrúgásáért kelljen kiállítania, vagy hogy ne lenne szinte mindig az akció „arcvonalában”, a laba közvetlen közelében. A jó erőnlét, persze, adódik abból is, hogy a mezőny erősen megfiatalodott. Az NB II-es keret 63 tagjának döntő többsége 30—35 év közötti, de fújja a sípot a második vonalban 28 éves (!) játékvezető is. A második vonalban működő játékvezetők megfelelő fejlődéséhez persze igazv segítséget nyújthatnak az NB I-es keret tagjai. A jelenlegi gyakorlat , miszerint a vasárnap az NB II-ben vezető hírként szereplő játékvezetők többsége előtte szombaton az élvonalban partjelző — minden tekintetben közel hozza egymáshoz a fejlődni vágyó, feltörekvő fiatal, s a már úgynevezett befutott bírót. A fiatalokban ég az utánzási vágy, így egyáltalán nem mindegy, hogy szombatonként mit látnak Palotaitól, Tátraitól, Laubertől, vagy a többiektől. .. Nagy felelősség hárul tehát az említett bírókra, hiszen ők akarva-akaratlanul is, befolyásolják kollégáik vasárnapi, NB II -es működését! k A játékvezetőktől igazán csak egy parányi ugrás vezet a csapatokig, az edzőkig, a játékosokig. Régi futballtörvény: a vesztes a lehető legritkább esetben elégedett a bíró működésével. • • Vannak azonban olyan vereségek is, amelyek még a legyőzöttben sem vetik fel a bíró szerepét, sokkal inkább önbírálathoz, komoly elgondolkodáshoz vezetnek. Ilyen vereséget szenvedett például vasárnap a Keleti csoport egyik legütőképesebb, legfelkészültebb csapata, az NB I-es álmokat szövögető Kazincbarcikai Vegyész ... A barcikaiak úgy kaptak ki 4-0-ra (!) a Papp József SE-től, hogy akár féltucat gólt is kaphattak volna, márpedig az ilyen különbségű, ehhez hasonló kudarc évek óta elkerülte az együttes háza táját... Szó ami szó: bombaként hatott a 0-4 híre, hiszen a csapat — ha voltak is kisiklásaik idegenben: 1-3 Ózdon, 1-2 a Borsodi Bányász ellen — hat otthoni mérkőzését 25-3-as gólkülönbséggel nyerte, s legutóbbi eredményei sem jelezték a vasárnapi összeomlást. • Csakhogy a Vegyész — a jelek szerint — már nem a régi... A barcikaiak még mindig nem tudták teljesen kiheverni a legutóbbi bajnokság utolsó előtti fordulójában lejátszott, a Debreceni VSC elleni emlékezetes mérkőzésüket. Középhátvédjük, Tóth azóta sem játszik, Szanyó lábáról nemrégen vették le a gipszet, Mikula is csak a két legutóbbi találkozón szerepelhetett, ráadásul súlyosnak mondható belső gondokkal, problémákkal is küzdenek. Nemrégiben bejelentette távozási szándékát leggólképesebb játékosuk Feledi (az átigazolását kérő egyesület éppen a DVSC . • ■), s ez is érződik az általános hangulaton! Egy szó, mint száz: nagyon nehéz napokat él át a csapat edzője, Szentmarjay Tibor, aki oly sok remek siker után most ismét nekiláthat a csapatépítésnek, a harci kedv felcsigázásának, a rend megteremtésének! Nincs könnyebb helyzetben a Dorog szakvezetője, a KSI egykori edzője, Galbács Pál sem. A másfél esztendővel ezelőtt még NB 1-es gárda jelenleg a Nyugati csoport 18. (!) helyén áll, s vasárnap hazai pályán a sereghajtó, idegenben még nyeretlen Rákóczi SE- től szenvedett vereséget. Úgy fest, Dorogon nem sikerült megállítani azt a folyamatot, amely már a legutóbbi bajnokságban megkezdődött ... A csapat szakmailag és morálisan egyaránt a mélypontra jutott — otthon is, idegenben is negatív a gólkülönbsége! — immáron nyolc hete nem nyert mérkőzést, s az eddig lejátszott 1170 perc alatt hét gólra volt képes ... Különböző indokaikat figyelembe véve — gazdasági, szervezeti, érdeklődésbeli — tőlük többé-kevésbé elfogadható, hogy nem céljuk a feljutás, az NB I megrohamozása. A teljesítmény azonban, amit most már hónapok óta nyújtanak, egyszerűen visszaélés a még megmaradt, kis létszámú, de lelkes szurkolóik türelmével . . . No, persze, a sikertelenségi lista élére méltánytalanság lenne csupán a Dorogot állítani! Feltétlenül oda kívánkozik Bányai Nándor csapata, a bajnokságot idegenbeli és hazai győzelemmel kezdő, de most már kilenc hete (!) nyeretlen Gyula együttese is- A csapat legutóbbi hét mérkőzésének gólkülönbsége 2-24 (!), s ez önmagáért beszél. De még mielőtt bárki azt gondolná, hogy a csapat gyenge kapusa miatt kapja szinte számolatilmul a gólokat, megjegyezzük: Szabó, a gyulai háló őre tagja annak a hármasnak, amely eddig valamennyi bal női percet a pályán töltötte ... NÉPSPORT 3 Ssafomikire emlékesne keBH Az 1-4 felveti labdarúgásunk legfájóbb gyengeségeit Vasárnap délután, a görög—magyar válogatott labdarúgó-mérkőzést követően, kisebbfajta népünnepély színhelye volt a Kaftanzogliom stadion környéke. A lelkes, zászlókat lobogtató szurkolók nem akartak hazaindulni, hanem csoportokba verődve szavalókórusokat alakítottak és így ünnepelték válogatottjuk győzelmét. Minden okuk meg is volt az örömre, mert a görög együttes emlékezetes teljesítményt nyújtva, teljesen egyértelműen verte meg a magyar válogatottat, amelytől nem is olyan sok idővel ezelőtt még úgynevezett klasszis különbség választotta el. A görög labdarúgás fejlődését jól lehetett érzékelni ezen a találkozón is, hiszen játékosaik közül néhányan minden tekintetben, tehát technikában, taktikában, erőnlétben, sőt, az úgynevezett játékintelligenciában is felülmúlták a magyar csapat legjobbjait! Ilyen körülmények között érthető volt, hogy a mérkőzést követőleg Alketasz Panagulisz a görögök szövetségi kapitánya önbizalommal jelentette ki: — Nagy lépést tettünk a csoportgyőzelem felé, és remélem, hogy együttesünk Budapesten is hasonló teljesítményre lesz képes . . . Nem akartuk kedvét szegni a kitűnő szakembernek, de megjegyezhettük volna, hogy a görög válogatott biztos, sőt fölényes győzelméhez egy annyira gyenge teljesítményt nyújtó magyar együttes is kellett, mint amilyet vasárnap délután Szalonákiben láthattunk. Az első félidőben még voltak a magyar csapatnak időszakai, amikor remélni lehetett, hogy ha szoros küzdelemben is, de helyt tud állni. A félidő vitathatatlanul legnagyobb helyzetét is a mieink dolgozták ki, de Zombori a kapussal szinte teljesen szemben állva, csúnyán a kapu fölé vágta a labdát. Pedig nyugodtan maga elé tehette volna, s aztán a kapunak abba a sarkába lőhette volna, ahová csak akarja, anynyira nem voltak körülötte és előtte görög védők. Ez az eset egyébként jól érzékeltette játékosaink egyik alapvető gyengeségét, az úgynevezett helyzetfelismerő kitsösség hiányosságait.. Elsősorban ezzel magyarázható, hogy a kissé kuszább, bonyolultabb esetekben csak nagyon ritkán tudják a helyes megoldást kiválasztani. Ezen az egyetlen mérkőzésen is sok példát lehetett erre találni. Már az első félidő közepén is gyakran előfordult, hogy játékosaink szinte céltalanul vagdosták el 16-osunk környékéről a labdát, pedig ha higgadtabbak, ha egy kicsit jobban körülnéznek, azaz, ha biztosabban értékelik a pillanatnyi helyzetet, amelyben vannak, akkor a felszabadító rúgással veszélyes ellentámadásokat is kezdeményezhettek volna. Szünet után pedig I szinte kínos volt nézni, ahogy egyik má I sík játékosunk sorozatosan próbálkozott I olyan megoldásokkal, amelyek — a néző jól I láthatta — eleve kudarcra voltak ítélve ... Rendkívül idegesítő volt például végignézni a második félidő elején a magyar csapat középkezdését. Szokás szerint két játékosunk — Pintér és Tatár — állt a labdához, és ahogy álltak, abból már sejteni lehetett, hogy egyikük vissza fogja gurítani a labdát, a mögöttük álló középpályások valamelyikéhez. Látták ezt a görög játékosok is, és szemmel láthatólag úgy helyezkedtek, hogy a hátraadott labdát elcsíphessék. Joggal reméltük, hogy a középkezdást végző két játékosunk is észreveszi a helyezkedésüket és nem a várható, a szabvány szerinti megoldást alkalmazza, hanem valamivel meglepi az ellenfeleket. Sajnos ez nem következett be. Tatár pontosan úgy rúgta hátra a labdát, mint ahogyan azt a görög játékosok remélték és Gailakosz el is lopta azt középpályásaink orra elől. Sorolni lehetne még a hasonló példákat, amelyek érzékeltethetik, hogy játékosaink mennyire lemaradtak ilyen tekintetben a nemzetközi mezőnytől. Persze lehet, hogy azoknak van igazuk, akik ezzel a problémával kapcsolatban is az úgynevezett időelméletet hozzák fel indokként, azaz szerintük egyszerűen arról van szó, hogy játékosaink többsége, még mindig olyan lassú ritmusú küzdelemhez van hozzászokva, amely egy gyorsabb játék esetén eleve időzavarba hozza őket. Kétségtelen, hogy egy-egy ilyen válogatott mérkőzés élesen felveti labdarúgásunk legfájóbb gyengeségeit. Szaloniki is úgy vonul be a magyar futballtörténelembe, mint azon városoknak egyike, amelyekre nem szívesen emlékszünk vissza. Pedig ezekre a városokra mindig gondolni kell, ha előbbre kívánunk lépni. Most egy ideig Szaloniki is arra fog emlékeztetni bennünket, hogy labdarúgásunkban nagyon sokat kell még tenni, ha azt akarjuk, hogy sikeresebben szerepeljünk a jövőben a nemzetközi porondon . Gondolnunk kell mindenekelőtt arra, hogy válogatottunk fájdalmas kudarca elsősorban azokból a hibákból fakad, amelyeket az utóbbi esztendőkben sorozatosan elkövettünk. A vereség terhe nemcsak a szövetségi kapitány és a válogatott játékosok vállát nyomja, hanem azokét is, akik felelősek játékosaink neveléséért és képzéséért Közéjük tartoznak elsősorban a labdarúgó-szakosztályok, azok az edzők és vezetők, akik nem mindig következetesek az elhatározott feladatok végrehajtásában, akiken elsősorban múlik, hogy a szövetségi kapitány kik közül válogathat. . Mai csapatunk alakuló együttes, amely a nyomasztó világbajnoki szerepléssel az emlékei között próbál talpra állni és jobb eredményeket elérni. A szövetségi kapitány kísérletezni kénytelen, mert a bajnoki mérkőzéseken hétről hétre kevés játékos bizonyítja, hogy helye van az ország legjobb tizenegyében. Ezek a kísérletezések eddig csak részben vezettek eredményre, de azt egyértelműen bizonyították, hogy tovább kell folytatni ezt a munkát. Az is kétségtelen viszont, hogy a szövetségi kapitánynak sokkal nagyobb segítséget kell kapnia az élvonalbeli egyesületektől és edzőiktől, mint eddig történt. Csak így léphetünk előbbre, csak így juthatunk magasabb szintre. Csak így érhetjük el azt, hogy a görög válogatott legközelebb Budapesten már egy sokkal eredményesebb, jobb teljesítményt nyújtó magyar válogatottal játsszon. És még csak véletlenül se mehessen biztosra ... Ardai Aladár ( * Mert mindig vannak hátramozotók. Az elnök nagyon mérges volt, mert az első csapat ismételten kikapott, ráadásul egy kifejezetten gyenge ellenféltől. Nem csupán taktikailag volt szemlátomást éretlen az ellenlábas társaság — ez utóbbira utalt többek között az alapfelállásuk, amikor is a mérkőzés kezdetén hárman is beálltak a kapuba, a többi 8 játékos, közöttük a kapus is a kezdőkörben verődött össze — hanem technikai képzettségük is hagyott kívánni valót maga után. Negyed óra után már bizonyos jelek arra utaltak, hogy egyes játékosok állóképessége is erősen kifogásolható. A balhátvéd például egyszerűen leült az ötös sarkán a fűre, levette a cipőjét, s elkezdte komótosan simogatni a bokáit. Emiatt aztán két percig állt a játék, mivel beszaladt hozzá az orvos és a masszőr. Utóbbi kis mosdótálban langyos vizet, s némi lábsót vitt be neki. Ebben áztatta a fiú a lábait, s csak utána tudta folytatni a küzdelmet. A középhátvédet és a két középpályást is három alkalommal kellett az oldalvonal mellett ápolni, a két utóbbinak még oxigénbelégzést is adtak, mert ők kétszer is kifutottak az oldalvonalak felé keresztezni, s emiatt légszomjuk lett. Mindemellett meglehetősen fegyelmezetlenül játszottak. A jobbszélső néha negyedórákat elbeszélgetett a vonal mellett a partjelzővel, a középcsatárt pedig a lehető legerélyesebben kellett felelősségre vonni a mérkőzés hajrájában, hogy ne fogadja el az egyik cserejátékostól a felkínált fagylaltot. A mérkőzés után levonuló társaságot az öltözőben sűrű szemrehányásokkal fogadta az elnök. A beálláshoz hozzávágta a mentőládát, a két ékre pedig egyetlen mozdulattal rádöntötte a gyúrópadot. — Nem szégyellnek magatokat, ettől a csapattól kikapni... — lihegte, s leakasztott a fogasról egy gumikötelet. Mire a közvetlen védelem a zuhanyozóba menekült, s magára zárta az ajtót. — Tudod, ki az oka ennek a vereségnek? — fordult oda Lasponyához, az első csapat edzőjéhez. — Tudom — bólintottamaz. — Többek között Kakonya, a kapus, Makonya és Áfonya a védelemből, valamint a két játékmester, Utó és Buló, s akkor nem beszéltem még a csatárokról, Nebulóról és Pokrócról. Jó, jó az utóbbi kettő játékbeli hibáit menti, hogy színvakok, s egy félidőn keresztül képtelenek voltak megkülönböztetni a mieinket az ellenféltől. Ha a második félidőben nem játszik félmeztelenül a gárda, még azt az egy gólt sem hozzuk össze. De kérdem én, mivel magyarázza, lélektelen játékát a többi? Az elnök dühösen legyintett. — Hagyd el, ezek a gyerekek nem hibásak. Annál inkább akik felkészítik őket. Akik miatt nem tudnak futni, rúgni, fejelni, beadni, passzolni, labdát kezelni, meg ilyesmiket. Ezeket hiába látjuk el a legjobb tanácsokkal, szakmaiútmutatókkal, mindent elengednek a fülük mellett, mindent elbliccelnek, a zsákbafutástól a bokorugrásig. Az edző lehajtotta a fejét, mert rosszulestek neki a nyers szavak. — Kérdezem én, hol van most a kölyök, meg az ifiedző? — Gondolod, ha ők beállnak, jobb lesz a csapat? — kérdezte félénken a másik. — Nem erre gondoltam, hanem a felelősségre. Amit persze leráznak magukról ezek az urak, mert képtelenek levonni a szükséges következtetéseket ... És kifelé menet nyomatékosan rálépett az úttörő I. ősz intézőjének fájós tyúkszemére. Egy hét múlva viszont nyertek. Ebből az alkalomból az elnölé többterítékes banketten látta vendégül a technikai személyzetet, köztük a mosoda teljes állományát, s a pályamunkásokat — leszámítva a serdülő- és ifiedzőket. Az előétel és a leves között aztán megbökte a vezető edzőt. — Na, ezt megcsináltuk. Hát még ha nem lennének annyian a hátramozdítók ... Egy hét múlva megint nagyon dühös lett. Amikor újfent kikaptak. T. fr