Népsport, 1980. április (36. évfolyam, 78-102. szám)
1980-04-26 / 98. szám
XXXVI. 98. ♦ 1980. április 26 ÖTTUSA FÉLHOMÁLYBAN, PENGÉVEL A fehér ruhás alakok óvatosan botorkálnak a hatalmas teremben. Villany nincs, éppen most aludt ki. Rövidzárlat! Az ablakokon át csak halványan szűrődik be némi fény, borongós, szürke az idő odakint. Ebben a pillanatban egyedül Kolczonay Ernőt tekintetében fedezhető föl némi elégedettség: ő még nem öltözött át vívóruhába. Mosolyog. „Az ilyesmit megérzi az ember — mondja —, ezt nevezik rutinnak..." Többen lehurrogják. Egyesek megindulnak az öltöző felé, mások csak úgy, pengéstől, plasztronostól kocsiba ülnek. Talán van még egy talpalatnyi hely a Dózsa-teremben vagy a Semmelweis utcában ... Bukás — Flörttel Az öttusázók is nyakon ragadják a hatalmas vívózsákokat, s átballagnak velük a kisebbik terembe, ott nagyobbak az ablakok, több a fény. Útközben Buzgó Józsi tart élvezetes kiselőadást, ami — mint általában — ezúttal is nagyszerű alkalom a rekeszizmok átmozgatásához, bemelegítéséhez. Pedig amit mond, az egyáltalán nem vicc. A felkészülésről beszél, a saját formájáról, arról, hogy igyekezetéért csak elvétve kap vállveregetést — kap viszont az idénykezdet előtt beígért lélekerősítő (?) cukkolásból éppen eleget. Talán túlságosan is sokat... Hozzászólnak mások is, komolyabb vita azonban nem alakul ki, elvégre az ilyesmiről napestig lehetne beszélni. Mindenkinek megvan a maga keresztje... Szombathelyi Tamás, a Sportcsarnok kisebbik vívótermének ablakában ül. No, nem kell megijedni, ezen az ablakon kiesni nem lehet, a hely inkább valamiféle kemencepadkára emlékeztet, igaz, a párkány alatti fűtőteste jéghideg. Szóval, Szombathelyi az ablakban üldögél, haja csapzott, pulzusa szapora, trikója verejtéktől sötétlik: „Alig tudom tartani a pengét, annyira fáj a kezem — mutat a jobb karjára. — Hatalmasat buktam Flörttel a hét végi lovasversenyen.” Áram nélkül, szárazon Horváth László, a másik újpesti válogatott nem bukott a szóban forgó Budapest-bajnokságon. Ellenkezőleg, Csúnyafiú nyergében megnyerte az egyik versenyszámot. Mindez nem számít különösebb meglepetésnek, legfeljebb az, hogy a nagyszerű eredményről nem maga az érintett tájékoztatja a golyóstoll tulajdonosát. Az informátor, Balogh István egyébként maga is érdekelt abban, hogy a Tattersalban történtek minél nagyobb nyilvánosságot kapjantól: a 120 cm-es nyeretlen díjugratásban a harmadik helyet szerezte meg. Márpedig ez — kiváltképp öttusázótól — igen szép eredmény. A kapitány, dr. Török Ferenc érkezik. „Mi van, miért nem vívtok?!” „Nincs áram, Ferikém, így még mi sem tudunk ...” „Ugyan, gyerekek — így a kapitány —, szárazon is lehet vívni. Majd bemondjátok a találatokat, vagytok ti anynyira lovaglásuk egymáshoz.” Körülnéz, hogy hirtelenjében megszámolja a „lovagokat”. Nincs nehéz dolga... „Rövid legyen az ütés" Sasics Szvetiszláv, úgy is mint Szvetyi, iskolázásra vár. Jobb kezében párbajtőr, baljában vaskos úszószakkönyv. Közeleg a vizsgaidőszak, a vívómester-képzőt már elvégezte, most a Testnevelési Főiskola tanári szakának hallgatója. Szvetyi roppant nehéz interjúalany: ha beszél, rendszerint viccelődik, ha viszont komoly, akkor általában harapófogóra is szükség van a beszélgetéshez. Most, úgy látszik, frontátvonulás van, Sasics komoly és bőbeszédű. „Szó sincs arról, hogy föladtam volna, igenis szeretnék eljutni az olimpiára. Ami miatt az utóbbi időben háttérbe szorultam, az a gyenge úszóeredményem ...” Itt egy kis szünetet tart, ujjával rábök az ábráktól hemzsegő könyvre. Tekintetében fanyar mosoly: „Ezt, persze, nem azért olvasom, ebből vizsgáznom kell. Egyébként az utóbbi időben egyre romlik az úszásom. Pedig, ha belegondolok, mégiscsak úszó voltam valamikor, s másfél évvel ezelőtt még álmomból fölriasztva is képes voltam 3:40-en belüli időre. És most? Lassan már örülök, ha 3:50 alatt érek célba. Hogy miért van ez, nem tudnám megmondani. Hajtok, igyekszem, s csaknem kétszerannyit úszom, mint korábban. Tanácstalan vagyok és elkeseredett ...” Legyint, majd elballag a terem túlsó felébe, Ungár Nándihoz. Maracskót nem sikerül tollvégre kapni, lassan már egy órája iskolázik, és semmi jele annak, hogy egyhamar abbahagyja. Mestere, Salamon Gábor kérlelhetetlen és radikális: „A csuklód mozdul! Rövid legyen az az ütés!” Néhány éve még együtt versenyeztek, kettejük közül Salamon „Kakadu” a fiatalabb. Félszavakból is megértik egymást. Kancsal Tamás még sápadt. Néhány napja kelt föl a betegágyból, a vírusos influenza kis híján a szívét is kikezdte. A kérdés hallatán elsápad és rettentő méregbe gurul: „Igen, ezt már mástól is hallottam. Méghogy azért léptem volna vissza a fontainebleau-i versenytől, mert nem akartam leégni?!... Nevetséges. Már napokkal korábban lázas voltam, de ezt hiába bizonygattam, az orvosi vizsgálat egészségesnek talált. A vívás után, pontosabban közben, mégis vissza kellett lépnem, annyira rosszul lettem. A továbbiakról csak annyit, hogy két hétig a Sportkórházban feküdtem, majd két hetet otthon. És még azt mondták, szimulálok .. Jobb a világosság Egy hónap telt el az első válogatóverseny óta, Fontainebleau után Warendorf, az NSZK öttusaközpontja következik. Az előzetes hírek szerint mindenki ott lesz a rajtnál, aki csak számít. Kanosai is, Sasics is, Buzgó is. Azok, akiknek még mindig esélyük van a moszkvai repülőjegyre ... Mert azt azért tudni kell: még nem dőlt el semmi. Legalábbis papíron nem. S hogy valami kellemes meglepetés is jusson erre a napra: váratlanul kigyulladnak a lámpák. Fuhál György FOGATHAJTÁS Lovasszínházavatás A külföldi szakemberek először meglepődtek, csodálkoztak, majd elismerően nyilatkoztak: a nemzetközi fogathajtó versenybírói szimpozion kitűnően sikerült Szilvásváradon. A tizennégy ország küldötteit meglepte a rendezők ötletessége, a gyakorlati bemutatók furfangos lebonyolítása. Ebben az is közrejátszott, hogy világ- és Európa-bajnok hajtóink nagyon sokat segítettek a rendezésben. Pénteken délelőtt szemerkélő esőben került sor az akadályhajtásra a sáros lovaspályán. A harminc külföldi szakember árgus szemekkel figyelte a hajtók szereplését, hiszen mindegyikük egy-egy előre megbeszélt szarvashibát követett el. Mátyus Viktor például az egyik akadálynál leejtette ostorát, majd esernyőjét kapta elő és így érkezett a célba. A külföldi versenybírók nagy tapssal jutalmazták a látványos huszárvágást, viszont a szilvásváradi hajtót kizárták a versenyből, a szabályok szerint ugyanis a hajtónak kalapban, kesztyűben és ostorral a kezében kell végighajtania a programot. Az érdekes és színvonalas gyakorlati bemutató után több órás megbeszélés kezdődött, amelyen a résztvevők tisztázták a vitás kérdéseket. A tanácskozás végén a szimpozion elnöke, az angol Hayden megköszönte a rendezők szinte hibátlan munkáját. Szombaton a háromnapos rendezvény az ország első lovasszínházának avatásával fejeződik be. A példamutató gyorsasággal, egy év alatt felépült, 1200 férőhelyes fedett lovarda a lipicai ménes alapításának négyszázadik évfordulójára készült el. A szombati megnyitó ünnepség után a 20x60 méteres színpadon külföldi és hazai lovasok adnak látványos műsort. SAKK döntetlen Mexikóvárosban a Portiseho Szpasszkij sakkvilágbajnok-jelölti negyeddöntő párosmérkőzésen lejátszották a 10. fordulót. Ezúttal a 34. lépésben döntetlenben egyeztek meg az ellenfelek, így az állás 5:5 lett, tehát a szabályok értelmében újabb két játszmára van szükség. Legközelebb szombaton játszanak. London. Befejeződött a nemzetközi verseny. Sax az utolsó fordulóban vereséget szenvedett Gheorghiutól és ezzel 6 ponttal a A helyen végzett. 1 * RÖPLABDA Átfedés — átmenet nélkül Ki tudja, miért, hajlamosak vagyunk az általánosításra, a (másokra vonatkozó) kritikai megjegyzések — kritika nélküli elfogadására. A röplabda-utánpótlásról például annyian nyilatkoztak az utóbbi időben, hogy bajban van, hogy sokan már akkor is lemondóan legyintenek, ha meghallják: ifjúsági válogatott. Nos, a sportág egyik rákfenéje valóban az utánpótlásnevelés gyengesége, ami viszont a férfi ifjúsági válogatottat illeti ... Az együttes három év alatt egy ezüst- és két bronzérmet szerzett az Ifjúsági Barátság Versenyen! Azok közül, akik a sikereket kiharcolták, nem kevesebben, mint tizenketten tagjai már a bő, huszonnégyes felnőtt keretnek is. Sőt, folytathatjuk a sort: heten — Szabó Z., Magyar, Nagy P., Melkvi, Zoufal, Nagy J. és Filipovics — a szűkebb gárdában is helyet kaptak. A tizennyolc éves Szabó Zoltán és az egy esztendővel idősebb Magyar Zoltán előkészítő, vagyis kulcsember, meghatározó egyéniség, nemcsak az ifik, hanem — s ez, a szerepkör „igényeit” figyelembe véve nagy dolog — a felnőttek között is. Egyértelmű, hogy erre elsősorban azért került, kerülhetett sor, mert a régi válogatott több tagja közel egyidőben búcsúzott a címeres meztől. A gyors fiatalítás két szakmai kérdést helyez előtérbe. Az egyik kézenfekvő: menynyiben változik az ifjúsági válogatott feladata azáltal, hogy a felnőtt válogatott a közeljövőben ,inkább csak kiegészítésre szorul, semmint vérátömlesztésre? A másik kérdés korántsem ennyire magától értetődő. Az előzőtől elválaszthatatlan, de jóval összetettebb. Vajon feltétlenül használ-e a sportágnak és a játékosoknak, hogy a fiatalok automatikusan lépnek át az ifjúsági válogatottból a felnőttbe, s hogy tizennyolc esztendősen általában már több éves (!) NB I-es múlttal rendelkeznek? Nos, ami a feladatot illeti, az aligha változott. Hogy miért? Az a tény, hogy nálunk az utóbbi években a fiatalok szinte törvényszerűen a nagyobb méretű címeres mezből is kaptak, jól jelzi az égető játékoshiányt. Kétségtelen, hogy egy jó korosztályról van szó, mégis furcsa, hogy a néhány huszonéves korábbi válogatottal kiegészülve, ez a meglehetősen vékony réteg képvisel csupán nemzetközileg számottevő játékerőt. Ez azonban alaphelyzet, s nyilvánvalóan változtatni kell rajta. Egyrészt ebben is áll a feladat, amely jóval nagyobb, mint ahogy általában megfogalmazzák az ifjúsági válogatott „dolgát”: minél több játékost adni a felnőtt válogatottnak. Most a cél az lenne: feltölteni a mezőnyt... Természetes, hogy ez az óriási teher nem pusztán a válogatott edzőjére hárul, de az is biztos, hogy a sajátos helyzetben sajátos módon kell dolgozni. Mindenesetre, a körülmények nem a legjobbak. Müller Ferenc edző többnyire csak a keret fővárosi tagjainak tarthat foglalkozást, s a nemzetközi erőpróbák előtt tudja összehívni a vidékieket is. A versenyeztetési alkalom kevés (az idén például mindössze három viadal előzi meg az IBV-t), öten még érettségire is készülnek ... Nem csoda, ha az edző már a következő korosztályok legjobbjait is bevonta, utaztatja, versenyezteti, amenynyiben módjában áll. Ahogy csak lehet szeretné bővíteni a mezőnyt.... Feltétlenül szükség lenne arra, hogy jobban meg kelljen küzdeni a címeres mezért. Az, hogy Szabó és Magyar tizenévesen kulcsember lehet a felnőtt válogatottban, s ezzel egyidőben az ifjúságiban, valamint az NB I-es és a juniorbajnokságban, jól jelzi a tehetségüket, de felveti a problémát: emberileg talán nem teljesen éretten nem vezet-e óhatatlanul is túlterheléshez ez a sokszoros igénybevétel? Minden kommentár helyett: Szabót „fegyelmezni kellett” (úgy tűnik, eredménnyel járt időleges kizárása a keretből), Magyar pedig — nyilvánvalóan az erős megterhelés következtében — csontsérülést szenvedett. Medve György közismerten a gyengébb nyitásfogadók közé tartozik. Korholta is eleget Müller Ferenc edző, eleinte mégis úgy látszott, eredmény nélkül. Gyuri többnyire passzív helyzetben várta a labdát, játszmánként két-három pont is száradt a lelkén. A tavalyi IBV-n, a szovjetek elleni találkozón is így volt ez eleinte. Aztán egyszer végre mindent úgy csinált a fiú, ahogy kellett, s törvényszerű volt, hogy sikerült a nyitásfogadás. Amikor a sikeres mérkőzés után odalépett az edzőhöz, talán csak ők ketten tudták: kettős győzelem született. A többiek is általában „négy fronton” állnak helyt. Ez ma mindenképpen bizonyos előnyökkel jár a nemzetközi porondon: az NB I-es rutin sokszor eldönti az ifjúsági találkozókat. Csakhogy majd’ mindenki kész játékosnak tartja őket, s az egyéni fejlődésükben törést jelent, hogy a képzésükből emiatt pótolhatatlan lépcsőfokok kimaradnak, ők maguk is érzik, hogy szükség van rájuk, mi több, nélkülözhetetlenek, ennek következtében nehezen fegyelmezhetők, hamarabb kiégnek.Persze, ez elsősorban a felnőtt válogatott edzőjének gondjait növeli, de áttételesen a sportág egészére kihat. A láncszemek szorosan kapcsolódnak egymáshoz: játékoshiány, lejjebb szállított értékrend, könnyen kapott válogatottság, a versengés hiánya, túlterhelés ... Az utánpótlás és a mai felnőtt válogatott között nagy az átfedés, ilyen nagy talán soha nem volt. Mindenki elismeri, hogy van fantázia a fiatalokban, de csak kevesen gondolják végig, mennyire könnyebb volna a szakvezetés dolga, ha kivárhatná, hogy a játékosok, a maguk természetes útját járva, már minden tekintetben éretten kopogtassanak a válogatott kapuján. Hát még, ha az is jellemzővé válna, hogy az ifjúsági válogatottból kiöregedőkből — csak a klubban is lehet válogatott szintű játékos ... Tölgyes Péter Az utolsó felvonás következik Elkezdődik... Az izgalmas várakozásnak vége. Hamarosan választ kapunk arra, hogy a tervekből, a célkitűzésekből mi valósul meg a most következő szabadtéri atlétikai idényben és, sajnos, arra is, mennyi álom,ábránd marad beteljesületlenül. Atlétáink az október elején megkezdett olimpiai felkészülés utolsó nagy szakaszához érkeztek. A türelmi időnek vége, most már bizonyítani kell, hiszen három hónap múlva olimpia! A monoton felkészülési időszak után hirtelen felgyorsulnak az események, szombattól kezdve versenyversenyt követ majd, amelyeken atlétáinknak meg kell váltaniuk a moszkvai repülőjegyet. Az eddigi felkészülés nem volt zavartalan, a szokatlanul mostoha téli időjárás a futók és a dobók munkáját is akadályozta. Ráadásul a kellemes tavaszi idő is nagyon későn érkezett, így a technikai munkában még mindig lemaradás van. Mindebből következik, hogy az előzetesen tervezett formákat csak később, május végére érhetik el a versenyzők, az olimpiai csapat kijelölése szempontjából szinte az utolsó pillanatban. Hogy ne legyen kapkodás, és ne szülessenek majd elhamarkodott döntések, a szakvezetés — nagyon helyesen — folyamatosan alakítja ki a moszkvai csapatot. A cél az, hogy az a versenyző, aki munkájával, magatartásával és eredményével már bizonyított, vagy a közeljövőben bizonyítani fog, kerüljön be a csapatba és így a következő hónapokban nyugodtan, csak az olimpiára kelljen összpontosítania. Korábbi és idei eredményeik alapján már a csapatba került Németh Miklós, Paragi Ferenc, Mátay Andrea és Papp Margit mellett a februárban kitűnő csúcsot elért maratoni futó, Szekeres Ferenc és a fedettpályás Európabajnokságon 16.86 méterrel győztes hármasugró, Bakosi Béla is megkapta a bizalmat a MASZ elnökségétől. Paragi Ferenc 92.10 m-es dobásával, valamint szerdai szenzációs 96.72 m-es világcsúcsával megerősítette helyét az olimpiai csapatban. A csapatépítés szempontjából örömteli fiatal férfivágtázóink fejlődése. A legutóbbi edzésen például a Tatár, Nagy, Babály, Kiss összeállítású 4x100-as váltó 39.5 másodperces eredményt ért el, s további fejlődésük esetén kiharcolhatják az olimpiai kiküldetést. A folyamatosság ellenére most sem lesz vitamentes a csapatkijelölés, hiszen a versenyzőknek nem elég a kiküldetési szintet teljesíteniük- A végleges döntésnél egész éves munkájukat, szorgalmukat és magatartásukat is figyelembe veszik majd. A szakvezetés így akarja elkerülni azt a korábbi rossz gyakorlatot, hogy az atléták megfelelő felkészültség nélkül, csupán egy-egy kiugró eredménnyel váltsák meg a repülőjegyet, aztán hanyatló formában, egyéni legjobbjuktól messze elmaradva, gyengén szerepeljenek a játékokon. Néhány zavaró körülmény ellenére Fejes Zoltán vezetőedző szerint az eddigi felkészülés jól sikerült. A kerettagok többsége a korábbi évekhez képest sokkal előbbre tart a felkészülésben és nagy részüknél a tervezett eredmény elérése még most is reális célkitűzésnek tűnik. Az már más kérdés, hogy a versenyzők egyéni tervében meghatározott másodpercek vagy centiméterek a világ legjobbjai között majd milyen helyezéshez lesznek elegendőek. A szakvezetés értékelését olvasva szembetűnő, hogy több fiatal versenyzőnél magatartásbeli problémák voltak. S itt álljunk meg egy pillanatra. Fiatal titánjainknak nem szabad megfeledkezni arról, hogy nem eddigi eredményeik, hanem tehetségük alapján kaptak bizalmat, amellyel ha helyesen élnek, akkor néhányan közülük már Moszkvába eljuthatnak. A szabadtéri idény előtti bizakodó hangulatban sem szabad elfeledkeznünk arról, hogy még az olimpia évében sincsenek az atlétikában csodák. A reménykedés szép emberi tulajdonság, ha azonban az egyéni célkitűzések megalapozatlanok, az elvárások és az elvégzett munka között nincs összhang, akkor mindebből csak csalódás, kudarc származhat. A fedettpályás Európa-bajnokságom elért szép sikereink mellett az is bebizonyosodott, hogy több atlétánknál nem elegendő a nagy elhatározás, a korábbi évek alatt el nem végzett munkát lehetetlen hónapok alatt bepótolni. Salánki Miklós KÖZBESZÓLÁS : mindinkább úgy érzem, hogy valami nincs rendjén a Wl nyilatkozatokkal. Különböző sportágak válogatott Lrj- csapatainak vezetői, klubegyüttesek irányítói, maguk a játékosok nyilatkoznak egy-egy vesztes mérkőzés után arról, hogy mi volt a balsiker előidézője, oka. Ezeket az interjúkat nagyon sokan elolvassák, hogy megtudják , mi történt... A várva várt okfeltárás aztán gyakran így fest: „Egyesek lélektelenül játszottak.” Majd: „...voltak, akik nem küzdöttek megfelelően." Folytatás: „Ilyen nemtörődöm módon, ahogy néhány játékos tette...” Lehetne még sorolni az ilyen és hasonló idézeteket annak bizonyítására, hogy milyen „konkrét” a bírálat és menynyire „világos” az okok megjelölése. Amikor például válogatott labdarúgócsapatunk hazai edzőmérkőzésen 2-0-ra kikapott a Bp. Építőktől, valamennyi játékos szót kapott, elmondhatta véleményét. Szinte mindannyian beszéltek arról, hogy egyesek, néhányan... Nevet azonban — legalább egyetlen nevet — egyikük sem említett! Félreértés ne essék, nemcsak labdarúgásról van szó. Kézilabda, röplabda, kosárlabda, vízilabda berkekben is azonos helyzet alakult ki. Szakvezetők megállapítják, sőt el is mondják, hogy egyes játékosok magatartása, teljesítménye okozta a kudarcot, de hogy kikről van szó, azt legfeljebb találgatni lehet. Megállapítani azért sem, mert legközelebb — mintha mi sem történt volna — ugyanabban az összetételben szerepel a csapat. Miért kell „találós kérdést” játszania az olvasónak, a szurkolónak, miért nem lehet nevén nevezni a gyereket? Talán valami álhumanizmus áll e „félsz" mögött? Pedig az bizonyos, hogy senkinek, főleg a bírálható sportolónak nem használ, ha ködösítenek, ha találgatni kell , kire céloztak? Így keletkeznek félreértések, sértődések, így romlik az együttesen belül a légkör, hiszen a sejtelmes megnyilatkozások minderre bőven adnak okot. Nem is szólva az érdeklődő kívülállókról, a joggal információéhes olvasókról, a sporteseményeket élénk figyelemmel kísérő szurkolókról, akik aztán tényleg nem tudják ilyenkor, hogy hányadán is állnak! A tiszta légkör elengedhetetlen tartozéka a sportban is az őszinteség. Ne a fal mellett, suba alatt szállingózzanak a hírek egy-egy csapat gyenge szereplésének összetevőiről, hanem a megkérdezett egyenes, világos válaszai adjanak feleletet. Ez a sportolóknak is javukra válik és elejét veszi a találgatásoknak. Senkit sem szabad pellengérre állítani, ha egyszer vagy másszor rosszul játszott, mert ez mindenkivel előfordul. De ha lélektelenül, nemtörődöm módon, flegmán játszik, akkor név szerint kapja meg a bírálatot. Ne sértődjön meg, aki ilyenért megérdemli a kritikát. Sértődöttségre a játékostársaknak, a vezetőknek és nem utolsósorban a közönségnek van oka! E. Gy. NÉPSPORT 5