Népsport, 1981. február (37. évfolyam, 27-50. szám)

1981-02-01 / 27. szám

XXXVII. 27. ♦ 1981. február 1 LABDARÚGÁS 1980 őszén a labdarúgó NB II ismét nem olyan idényt zárt, ami­lyet életrehívói, a küzdelmei iránt érdeklődők, vagy akár résztvevői alapos okkal elvárnának tőle. Sajnos, alapkérdésekben nem mutatkozott előrelépés! A színvonal egyáltalán nem emelkedett, a szakmai munka nem mindenütt takart méltán elvárt korszerűséget; a vezetői igényesség sehol sem nyomta rá bélyegét a játékosok hétköznapjaira, a csapatok hosszútávú terveire. Egykedvűség, becsvágyhiány jellemezte a mezőny tagjainak többségét, s egy ilyen szakmai-hangulati töltéstől körülölel­­ten élő mezőny nem is játszhat igazán élvezetes, izgalmas, változatos, közönségigényt kielégítő bajnokságot. Kerekasztal-beszélgetésünkre az NB II-ben működő hatvan edző közül úgy válogattunk, hogy képviselve legyen az idősebb, rutinosabb korosztály, a pályafutása elején tartó gárda, s a középgeneráció is. A második vonalban szereplő három csoport mindegyikéből került ki résztvevő, nem utolsósorban azért, hogy a lehető legsokrétűbb, legát­fogóbb képet festhessük az NB II jelenlegi helyzetéről, no meg egy kicsit a várható, az elképzelt jövőről is... Hogyan értékelik az NB II-es bajnokság őszi idényének szín­vonalát, egyetértenek-e az állítás­sal: a mérkőzések - egy-egy kivé­teltől eltekintve — unalmasak, ér­dektelenek, egyáltalán nem kö­zönségvonzók? KOVÁCS JÓZSEF: — A minősí­tést, ami egyben kemény bírálat is, el kell fogadnunk: az NB I-­­ben a színvonal valóban alacsony. Ennek oka véleményem szerint az, hogy sok a 60 csapat, Magyaror­szágon jelenleg nincs annyi ki­emelkedő képességű futballista, hogy ez a létszám indokolt volna! Jellemző példa erre a SZEOL AK esete. A csapat, ugye, bajnokságért (!) küzd, a lehetséges 20-as keret­­létszámot mégsem tudjuk kitölte­ni, mert egyszerűen nincs annyi erre érdemes játékosunk. . NAGYKAPOSI ELEMÉR: — A küzdőképesség, az akarás, a harc tekintetében — az NB II-nek nincs szégyenkeznivalója! Szerin­tem a ma szurkolói már igénylik is az ilyenfajta futballt, hiszen ezt látják a televízióban, ennek igé­nyéről ír nap nap után a szaksaj­tó. A játék színvonala valóban nem magas, de ugyanez elmond­ható az NB I-es mezőnyről is. Szerintem nagyobb veszély, hogy a két osztály rohamosan közelít egymáshoz, de úgy, hogy az élvo­nal süllyed — lefelé . . KOVÁTS CSABA: — Egy csa­pat akkor jó, ha minél nagyobb közönséget vonz. Nálunk színvo­nal-meghatározó tényezővé nőtt a látogatottság, az érdeklődés az egyes csapatok iránt. Ahol tele a nézőtér, ott sohasem beszélnek gyenge, rossz mérkőzésről. . Kér­dés: hogyan lehet elérni, hogy mindenütt megteljenek a lelátók? Mindig, mindenütt győzni akaró csapatokra lenne szükség .. . Erőn­lét és közepes labdarúgó tudás a mai helyzetben, a jelen viszonyok között elegendő a sikeres szerep­léshez ! MADÁR GÁBOR: — Meggyőző­­désem, hogy ha a három NB II-es csoport első hét helyezettjét egy csoportban szerepeltetnék, ugrás­szerűen nőne a színvonal. A mos­tani rendszerben csodát nem vár­hatunk, a játékosok és az egyes csapatok képességei behatárol­tak ... Tisztázni kellene egyébként azt is, hogy mi tulajdonképpen a labdarúgás funkciója? A megélhe­tés vagy a szórakoztatás? Úgy ér­zem, nálunk a kettő között sikkad el a lényeg, s amíg nem tudjuk ezeket, az abszolút erővel motivá­ló tényezőket szoros egységbe hoz­ni, csak olyan bajnokságot játszha­tunk, mint amilyen a mostani... A színvonal kérdéséhez tartozik egyébként egy szerintem keveseb­bet tárgyalt téma: a gyenge össz­­színvonal ellenére az egyes csa­patok önmagukhoz képest azért fejlődhetnek, javulhatnak, erősöd­hetnek. Állítom: színvonal-emelke­dést jelent pusztán az a tény is, hogy Nyugaton az Olajbányász, a Komló, a MÁV DAC elért odáig, hogy a bajnokesélyes Haladás VSE riválisa tud egyáltalán lenni . .. NAGY JÁNOS: — A színvonal rohamos zuhanásáért én személy szerint az utóbbi évtizedek folyto­nos formai átszervezését hibázta­tom! Egészen pontosan azt, hogy a formák mindig változtak, tarta­lommal azonban egyszer sem sike­rült kitölteni őket. .. Az NB­­1-es bajnokság szín­vonalát jelentősen befolyásol­ja a tény: nincsenek úgynevezett nagy kérdések, a résztvevőknek csak egy egészen szűk csoportja dédelget feljutási álmokat. Azt, hogy ki jut majd 1931 nyarán az NB I-be, tulajdonképpen a bajnok­ság indulásának pillanatában el­enyésző hibaszázalékkal meg lehe­tett jósolni . . . Egyetértenek-e azzal, hogy az NB II-ben a bajnokság lefutott, s az aranyérmeket máris ki lehetne osztani? NAGYKAPOSI ELEMÉR: —Ve­zetési gyengeség, ha egy csapat nem lát maga előtt megvalósítható célokat.. . Sajnos, az NB II-ben a résztvevők szinte mindegyikénél úgy fogalmaznak: „Legyetek jó középcsapat, nekünk sem bázi­sunk, sem anyagi lehetőségeink nincsenek az NB I-rel" A hiba az, hogy a játékosok — mivel ez a könnyebb! — azonosulnak az állásponttal, s a továbbiakban ez a tudat határozza meg edzésmun­kájukat, teljesítményüket. Egy idő után így még abban a játékosban is lanyhul a becsvágy, aki egyéb­ként — más, igényesebb vezetői céloktól vezéreltetve — foggal­­körömmel harcolna az NB I-es szereplés jogáért. NAGY JÁNOS: — A tétel igaz: a bajnokság kezdetén én is meg­jelöltem magamnak a feljutásra szinte kizárólagosan esélyes csa­patokat, s ezek közül ketten, a SZEOL AK, valamint a Haladás máris az élen van... Úgy érzem, hamarosan ott lesz harmadik je­löltem, az LTC is! KOVÁCS JÓZSEF: — Az elmé­let és a gyakorlat között különb­séget kell tenni. Nem titkolom, nálunk, a SZEOL AK-nál csak és kizárólag a bajnokság megnyerése számít eredménynek, a második helyezés már a kudarc... Baj­noknak lenni azonban minden osz­tályban nagyon nehéz, sohasem le­het kijelentés, vagy elhatározás kérdése. Rettenetes dolog olyan lé­lektani batyuval a pályára lépni, hogy nekünk minden mérkőzésen győzni kell... Nem véletlen az sem, hogy a SZEOL AK például a 88., vagy a 89. percben már kép­telen mérkőzést nyerni, hiszen ha addig nem sikerül dönteni, a sa­ját közönsége kezdi ki a csapatot! Mindezzel persze nem magát az elméletet akarom támadni, hiszen az tulajdonképpen valós: a Közép­csoportból például rajtunk kívül — tudomásom szerint — a Kecske­mét az egyetlen olyan gárda, amely vállalná egyáltalán az élvo­nalbeli szereplést. . KOVÁTS CSABA: — Mint ak­tív futballista, Kaposvárott annak idején átéltem egy felkerülés min­den örömét, de szemem előtt ját­szódtak le annak körülményei, ösz­­szetevői is. Úgy érzem, az NB II- ből mindig az a csapat jut fel, amelynek az úgynevezett kiszol­gáló személyzete — vezetőség, szurkolótábor — a leginkább akar­ja ... A játékosok puszta igyeke­zete, elhatározása, akarata ebben a kérdésben nem elég! MADAR GÁBOR: — Sajnos, nem a­­hat vitatkozni az állítással: az NB II nem a bajnokságot nyerni akarók mezőnye . . . Ennek állan­dó hangoztatását, tálalását azon­ban én nem tartom helyesnek, mert a nem kifejezetten ebbe a kategóriába sorolt, ám elméletileg mégis esélyes csapatok vezetése egyszeriben alapállást változtat, ez pedig kihat a csapatra, s termé­szetesen az eredményességre ... Az érintett egyesületek játékosai­ban fokozhatja a tüzet, a becsvá­gyat, ám a vezetést törvénysze­rűen „elkedvetleníti”, s ez min­dig következményekkel jár! Vajon a résztvevők milyen módon szeretnének segíteni a helyzeten; látnak-e kiutat a jelen­legi állapotból; milyen speciális problémákkal küszködnek, hogyan ítélik meg az NB II utánpótlás­helyzetét? NAGY JÁNOS: A Honvéd Bem SE, katonacsapat lévén, igazán spe­ciális helyzetben él és dolgozik. Egy ilyen szervezeti keretek között mű­ködő edzőnek a legfontosabb fel­adata, hogy a gondjaira bízott játé­kosokból az adott két esztendő alatt kihozza a bennük rejlő valamennyi tartalékot, riad­óztatható képességet. Tapasztalataim szerint akiből eny­­­yi idő alatt nem bontakozik ki minden rejtett képesség, avval to­vább nem szabad foglalkozni. .. Hozzám — mint katonacsapatnál működő edzőhöz — három típusú játékos kerül. Az egyik tehetséges, de megrekedt; a másik játszott már ugyan az NB II-ben, de még nem nevezhető érett, kiforrott futballis­tának; a harmadikban pedig több van, mint amit bevonulása előtt mutatott. Az utóbbiak csoportja a legértékesebb, mindig belőlük kerül­nek ki — leszerelésük, azaz két év múltán — az NB I-es futballisták. Az utóbbi esztendők termésében ilyen volt Dajka, Dékány, Gruboro­­vits és Morvai. Személy szerint ne­kem egyébként van egyéni „köve­telményrendszerem” , kötelességem­nek érzem, hogy az én csapatomból NB I-be vigyék a játékosokat... Úgy érzem, így tehetem a legtöbbet az NB II-ért, s természetesen az élvonalért is! KOVÁTS CSABA: — Kollégám­mal, vezető edzőnkkel, Horváth Ta­mással ,aki külföldi útja miatt nem tehetett eleget meghívásunk­nak. A szerk.­ együtt fiatal, pálya­kezdő edzők vagyunk, tele nagy tervekkel. Úgy érzem, rövid idő alatt sikerült olyan, közösséget ko­vácsolnunk Győrött a MÁV DAC- ból, amely szép jövő előtt áll. Iga­zolja ezt a bajnokságban játszott szerepünk, s MNK-szereplésünk is. Módszerünk egyszerű: a futballban nem ismerünk tréfát! Barátság a pályán kívül, könyörtelen szigor ed­zés, mérkőzés közben. Így dolgo­zunk! Ennél többet egyelőre nem adhatunk. Utánpótlásunkkal elége­detlenek vagyunk, legfeljebb közép­szintűnek minősíthető. Mostanában javult valamit a helyzet, amit nagy­ban elősegített az új pálya, a kö­rülmények javulása. NAGYKAPOSI ELEMÉR: — Ta­pasztaltaim szerint a mai futbal­listák nem fejlődnek ki igazán, kép­telenek kibontakoztatni azt a ké­pességet, amit egyébként birtokol­nak. Ennek okát többek kö­zött abban látom, hogy a mostaniakkal szemben sokkal kevesebb a „visszakérdezés”. . . A magyar futballra mindig is jellemző volt a tehetségek el-­ kallódása, ilyen mértékben azonban talán még soha. Kötelességemnek érzem, hogy minden, a futball szá­mára megtartható játékost a pályán tartsak, annak ellenére, hogy egye­tem keretében működő, s így meg­határozott lehetőségekkel bíró csa­patnál dolgozom, ébren tartsam ben­nük a hitet: egyi­kük-másikuk igenis lehet NB I-es futballista! A mód­szer az egyéni beszélgetésektől a kollektív helyzet- és történés­elem­zésen, értékelésen át a lehetőségek őszinte feltárásáig vezet. Nálunk az utánpótlás kérdésében is speciális a helyzet: egyetemi csapat lévén, nekünk nem kellene serdülőket, ifi­ket foglalkozta­tnunk. Én azonban ragaszkodtam ahhoz, hogy a DINTE KEVÉS A JÓ CSAPAT, HIÁNYZIK A TARTALOM feloszlása után az addig ott játszó gyerekek ne maradjanak csapat nél­kül, így két serdülő és egy ifjúsági együttest is működtetünk a DUSE keretein belül. KOVÁCS JÓZSEF: — Sohasem tagadtam, a játékospárti edzők kö­zé tartozom, most azonban mégis úgy érzem, egy kicsit eltúloztuk a demokratizmust. .. Játékosok szól­nak bele sorozatban — olvasom az újságokban hallom a televízióban, rádióban — olyasmibe, ami nem az ő dolguk, ami szak- és klubvezeté­si kérdés. Én a SZEOL AK kere­tein belül arra törekszem, hogy ren­det teremtsek a fejekben, kialakít­sak egy olyan légkört, amelyben mindenki nyugodtan, felszabadultan élhet, futballozhat. Minden játékos­nak tudnia kell, hogy hol a helye a csapatban — itt nem posztokra gondolok ... — hogy a kezdőcsapat­nál pillanatnyilag számításba nem vett játékos se kedvetlened­­jen el, hogy épforma le­gyen a mérce mindenki szá­mára. Ez mind edzői feladat, senki más nem oldhatja meg, csak az, aki nap nap után az öltözőben, a játékosok körében él. Szakmai kérdésekben sem árt utat mutatni a játékosoknak­ Senkinek sem kí­vánom a feladatot, megmagyarázni például — hitelt érdemlően! —, hogy éveken át a követelményrend­szer mindenkori végrehajtását tet­tük a megoldandó feladatok élére, most­­ szót sem ejtünk róla... Nem lehet négyévenként szakmai koncepciót váltani, hiszen, ha így történik, akkor a játékos bizony megkérdezi: „Józsi bácsi, mondja, ma éppen mi a jó?...” Az után­pótlásról szólva: nagy szükségét ér­zem egy úgynevezett juniorbajnok­ság beindításának, hiszen a mosta­ni 18—21 évesek döntő többsége tu­lajdonképpen mérkőzés nélküli fut­ballista ... MADÁR GÁBOR: — Állandó szakmai továbbképzés, a gyakorlati munka színvonalának folytonos emelése, megingathatatlan — ese­tenkénti kemény önbírálattal járó — következetesség. Ez az én edzői ars poeticám, amely meghatározza fel­adataimat, mindennapos teendőimet is. Lehet, hogy sokan nem értenek velem egyet, de én csak így tudom elképzelni a vezető edzői poszt be­töltését ! Több mint három és fél órát töltöttünk el a meghívott edzőkkel a futballról, pontosabban az NB II helyzetéről szóló beszélgetéssel. Nem kis örömmel vettük tudomásul: valamennyien őszintén, esetenként önkritikusan formáltak véleményt az egyes kérdésekben. Mondókájuk­­nak természetesen töredékét adhattuk csak közre, ami kimaradt, az jobbára azoknak a tételeknek gyakorlati példákkal való megerősítése volt, amelyeket bajnokság közben seregnyi alkalommal megírtunk, felve­tettünk már. A teljes beszélgetés hangulatára egyébként az elégedet­lenség hangoztatása volt a legjellemzőbb! S ez a tény több mint örvendetes. Az előbbre lépés, az oly sokszor megígért, de gyakorlatban elsikkadó javulás másként nem képzelhető el... LAKAT T. KÁROLY KOVÁCS JÓZSEF (SZEOL AK) :A 18 — 21 évesek érintő többsége mérkőzés nélküli futballista .. NAGYKAPOSI ELEMÉR (Debreceni Universitas) „A két osztály, sajnos, vészesen közelít egymáshoz!” KOVÁTS CSABA (MÁV DAC) „Játékosként éltem át egy felkerülés minden örömét .. MADÁR GÁBOR (Nagykanizsai Olajbányász) „Az egyes csapatok önmagukhoz képest azért fejlődhetnek .. NAGY JÁNOS (H. Bem J. SE) „A bajnokság kezdetén megjelöltem magamnak az esélyeseket .. NÉPSPORT 3

Next