Népsport, 1981. augusztus (37. évfolyam, 180-206. szám)
1981-08-02 / 181. szám
XXXVII. III. ♦ 1981. augusztus 2 LABDARÚGÁS_____________________________________________________________________ Saját nevelésű játékosokkal „ . . . Nemcsak javaslattal, egyben kérdéssel is fordulok önökhöz: miért nem emelik fel az ifjúsági labdarúgás korhatárát 18-ról 20 évre? Véleményem szerint a tartalékbajnokság megszűnése alapjában jó volt, de jelentős űrt hagyott maga után. Bármennyire is tehetséges egy 18 esztendős labdarúgó, mégsem lehet azonnal beépíteni az első csapatba. Nem is merik vállalni az edzők ennek kockázatát, inkább kiforrott játékosokkal próbálkoznak. De ha arra érdemes 20 éves labdarúgókat lehetne az ificsapatokban foglalkoztatni, megvalósulna a régi igény: saját nevelésüekkel pótolni a kiöregedetteket. Azt hiszem, hogy ezzel párhuzamosan az ifjúsági bajnokság színvonala is emelkedne És az sem lenne baj, ha az új korcsoportos bajnokság egyben átmenetet is képezne a felnőtt és az ifjúsági labdarúgók között. Papp Árpád Újszász, Abonyi út 1. Ne csináljunk főváros—vidék ellentétet! ........Mindegy, hogy egy játékos a tudását vidéken, vagy a fővárosban bizonyítja, csak az a fontos, hogy a magyar labdarúgás előbbre lépjen. Ha a vidéki kluboktól továbbra is korlátlanul lehet igazolni, akkor csak azt érjük el, hogy a budapesti klubok nem fognak törődni saját utánpótlásukkal, s ez törvényszerűen a sportág hanyatlásához vezet. Nem értem ezt az új módit. Mert emlékezzünk csak: épp az FTC volt az a csapat, amely a KEK-döntőig verekedte magát saját nevelésű játékosaival. Újabban pedig__Az úgynevezett jó igazolásokkal sem produkálnak semmit a fővárosi kupacsapataink. Búcsúznak már az első fordulóban. Most valahogy úgy tűnik nekem, hogy a vidék lesz a játékosnevelde, a főváros pedig a haszonélvező. Persze, a vidéki srác szívesen megy a budapesti egyesületekbe, de nem azért, mert ott lesz belőle jó játékos, hanem azért, mert ha megfigyelik, a budapesti klubok utaznak a holt idényben Dél-Amerikába, s onnan lehet azonnal válogatott az egyszer már kiselejtezett szélső ... Ne csináljunk az átigazolásokkal főváros —vidék ellentétet, mert meglehet, ez jó a pesti csapatoknak, de a magyar labdarúgás mindenképp kárát látja majd .. Agócs László Szeged, Tarján út 817/A. Szaladnak, pedig még vizes a hajuk „ .. . Sokat beszélnek mostanában arról, hogy egy csapat enerváltan játszik még akkor is, ha végveszélyben van a közös ügy. Sajnos, már nem tisztelik az egyesület mezét. Ez pedig csak azért lehet, mert nem kötődnek a klubhoz. Megfigyeltem többször, hogy hazai mérkőzések után szalad mindenki amerre lát, pedig még a hajuk is vizes a zuhanytól. Ez nem jó dolog, szerintem a klub legyen a második, ha nem az első otthona a játékosnak. Szervezzék meg a szabadidő hasznos eltöltését az egyesületen belül a sportolók és azok családtagjai számára is. Kötetlen beszélgetés a mérkőzés után, kávé és kóla mellett, esetleg a családtagok jelenlétében, a vereség okozta kudarcon is jobban enyhíthetne. Nem lenne rossz a feszültség levezetése szempontjából sem. Biztos, hogy megfelelő gondoskodással erősebb szálakkal lehetne a labdarúgókat a klubhoz ragaszkodóvá tenni, s ez biztosan jótékony hatással lenne a mérkőzések színvonalára is. Persze, ehhez a jelenleginél jóval önfeláldozóbban kellene fáradoznia edzőnek, vezetőnek egyaránt...” Hangay György Budapest, Centenárium lakótelep B/4. VITATKOZZUNK RAJTA! Szerkesztőségünkbe továbbra is özönlenek olvasóink levelei. Már-már szinte megható az a buzgalom, amellyel a labdarúgás szerelmesei igyekeznek segíteni véleményükkel, építő szándékú javaslataikkal, olykor jogos bírálatukkal is. A gondolatok tárháza kimeríthetetlen, a témakörök azonban — úgy tűnik — nagyon is körülhatárolhatók. Továbbra is az utánpótlás-nevelés, a morális helyzet elemzése, a szakmai előrelépés lehetőségei, az átigazolások kavarta vihar megnyilvánulásai, az anyagi juttatások mikéntje és a bajnoki rendszer problémaköre készteti írásra olvasóinkat. S bármennyire is leszűkíthető — nagyon is érthetően — néhány jellegzetes témakörre a vita, az ezekben megjelenő gondolatok sokszínűsége mindenképpen megér egy misét. Aki többet vállal, az keressen is többet „ .. . A közéletben egyre inkább tudatosodik az a szemlélet, hogy aki az étet bármely területén, bármely munkakörben többet vállal, az keressen is többet! Nagyon is valós igény, hogy aki a társadalom, a köz számára hasznosabbat alkot, aki jobban dolgozik, többet kapjon az azonos munkakörben kevesebbet teljesítőnél. Az elv kézenfekvő gyakorlati eredményekkel kecsegtet, ugyanakkor a való helyzet — elsősorban az anyagi erőforrások hiányosságai miatt — nem tükrözi ma még mindenütt ezt a felfogást. Illetve nem kellő hatékonysággal, miként a labdarúgásban is! Vitathatatlan, hogy az egyenlősdi megszűnőben van a bajnoki osztályon és a csapatokon belül is, de úgy gondolom, nem eléggé ösztönző mértékben. Meggyőződésem azonban, hogy a bajnokság átszervezésének hatására, amely csökkenti az NB-s csapatok számát, elegendő anyagi erőforrás szabadul fel, mellyel végrehajtható a nagyobb anyagi differenciálás. Természetesen, pusztán a megnövekedett összeg nem oldja meg a gondokat. Szükséges minden érdekelt összefogása, hogy megszűnjék a fekete pénzek áradata, a fiktív állások sokasága, amely nem csupán az adott bázisvállalatot, hanem az egész népgazdaságot sújtja, mi több: demoralizálja! Nyilvánvaló, hogy itt nem csupán a játékosokról van szó, hanem a klubvezetőkről is, akiket könyörtelenül felelősségre kell vonni — anyagilag is — ha zuhan az adott szakosztály bevétele ...” Friedrich György Budapest, II. Alsózöldmáli u. 23.C. Álmos iram, álmos szurkolók „Nélkülözhetetlennek tartom az egyesület színeiért harcolni képes labdarúgók kinevelését. A régi időkben nem egy nagyszerű példa bizonyította kis- és nagycsapatoknál egyaránt, hogy a klubszeretet csodákat művel! Kialakított például egy egészen fantasztikus kapcsolatot játékos és közönsége között. Olyan szurkológárdát formált, ama ily lelkesedésével még reménytelen helyzetben is győzelemhez segítette kedvenceit. Emlékezzünk csak például az 1955-ös Bp. Honvéd—Vörös Lobogó 5-1-es és az ugyanabban az esztendőben lejátszott Vörös Lobogó—Bp. Honvéd 5-0-ás mérkőzésekre. Vagy a KK- ban: Austria—FTC 4-1, a visszavágó pedig: FTC—Austria 6-1. Ma azonban ... Álmos iram, álmos szurkolók. Nincs egymásra hatás, nincs tűzbe-lázba hozás, s alig-alig van biztatás is. Úgy gondolom, hogy nem múló divatról van szó, hanem arról, hogy manapság nemigen fektetnek hangsúlyt a klubhoz hű, az egyesület színeiért mindenre képes játékosok kinevelésére. Figyeljünk oda erre is ... !” Lesztai János Budapest, III. Zápor u. 53. Az újoncok érintetlenek „ . .. A mi labdarúgásunk mindig eredménycentrikus volt — lásd a legutóbbi világbajnokságot, ahol az első vereség után egyszerűen kicsúszott a talaj a mieink lába alól. A közbeeső állomások sosem voltak lényegesek, csakis az újra és újra soron következő világverseny, a nagy seregszemle. Ez így igaz, annak ellenére, hogy évek óta mondogatjuk: a klubokban folyó munka a döntő! Erre azonban a gyakorlatban alig fordítottunk figyelmet Annak ellenére, hogy őszinte pillanataiban mindenki tudta: a remélt szerencse helyett ez hozta volna meg a várt, tartós sikert. Szeretném elmondani, hogy a közönség nemcsak arra kíváncsi, hogy négyévente mire képes a válogatott, hanem arra is: mit láthat a közbeeső időszakban? Talán abba fásulnak bele a labdarúgók is, hogy izgalmas, erős bajnokság helyett mindig évekre előre készülnek ... És milyen furcsa: a törvényszerű bukások egyre jobban beárnyékolják a következő hazai bajnokság egét, s ilyenkor érthetetlen módon a vezetők ismételten a hazai vetélkedésben keresik a kibúvásnak számító hibákat, így termelődik újra és újra a folyamatosan rossz közérzet. Minden bizonnyal innen származik a honi küzdelmek alkalmi szürkesége, lebecsülése és — elnézést a lelkes újoncoktól —, de a feljutók meglepő eredményessége is. Ők ugyanis még érintetlenek . . Brescher József Dombóvár, Hunyadi tér 37. NÉPSPORT 3 A játékosé a szó nagy érdeklődéssel arTM, labdarúgásról szóló vitát. Már csak azért is, mert érdekelt fél vagyok, hiszen azok közé tartozom, akik miatt, akikről, akikért csapnak össze az érvek és az ellenérvek. Az egyik hozzászóló azt írta: „Vitatkozunk, véleményt alkotunk. Megvallom őszintén, szívesen venném, ha a játékosok is megszólalnának ...” Nos, ez a levélíró adta nekem is a bátorságot, hogy tollat ragadva elmondjam véleményemet. Lehet, sőt biztos, hogy nincs mindenben igazam, s elképzelhető, hogy amit leírok az sokaknak nem fog tetszeni, de hát vitatkozunk ! Először a nemrég bevezetett 20-as létszámról szeretnék szólni. Nem teljesen értek egyet vele, hiszen megköti az edző kezét. Sérülések után — miután kevés a játékos —, nincs lehetőség fokozatosan újra játékba lendülni, hanem ahogy vége a lábadozásnak, pályára kell lépni. Sőt, vannak olyan időszakok — különösen akkor, amikor sokan sérültek, vagy többen a válogatottal készülnek —, még edzőmérkőzést sem tud játszani a csapat, mert a mester nem tud 11 embert a pályára küldeni. Én igenis visszasírom a tartalékbajnokságot, s az érvelésnél a magam példájából indulok ki. Fiatal játékosként kerültem a Budapesti Honvédhoz, s életre szóló emlék volt Tichy Lajos és Sípos Ferenc mellett a tartalékcsapatban szerepelni. Természetesen ők ott is vezéregyéniségek voltak, sokat lehetett tőlük tanulni. Ebből kitűnik: nem a „langyos” tartalékbajnokságot sírom vissza, hanem egy olyan formát, ahol sok fiatal szerepel a csapatban, s mellettük néhány arra érdemes, idősebb játékos. 1rta során sokan felvetették a klub és a játékos közötti szerződést. Különösen nagy port vert fel a Pölöskei-ügy. Az olvasottak kapcsán én is elővettem azt a szerződést, amelyet egyesületem, a Budapesti Honvéd kötött velem. Többször is alaposan elolvastam, és felfedeztem benne néhány furcsaságot! Ez a szerződés egy kicsit egyoldalú: meghatározza, hogy mit köteles adni a klub a játékosnak, de nem szól a jogokról. Mindössze hat pontban foglalja össze, hogy mire kötelezi magát az egyesület. A 7-ik ponttól a 21-ig aztán arról beszél a szerződés, hogy mit köteles a labdarúgó tenni és mit köteles tudomásul venni! Érdekes pontja ennek a szerződésnek a 14-es, amely így hangzik: „A sportegyesület köteles a labdarúgót és a Magyar Labdarúgó Szövetséget a szerződés tartamának letelte előtt legalább 90 nappal írásban értesíteni arról, ha a labdarúgót újból szerződtetni kívánja. A labdarúgó kötelezettséget vállal arra, hogy ez esetben a sportegyesülettel újabb szerződést köt és a szerződésnek megfelelően a kijelölt munkáltatóval sportmunkatársi munkaviszonyt létesít. Tudomásul veszi, hogy amennyiben e kötelezettségének nem tesz eleget, a sportegyesület hozzájárulása nélkül más sportegyesülethez csak egyéves várakozási idő letelte után igazolható át.” Azt hiszem, ebben jócskán fellelhető ellentmondás, különösen akkor, ha a következő pontot is idézi az ember: „Ha a sportegyesület a labdarúgóval újból szerződni nem kíván, vagy ha szerződéskötési szándékáról a labdarúgót és a Magyar Labdarúgó Szövetséget legalább 90 nappal a szerződés lejárta előtt nem értesíti, a labdarúgó »szabaddá« válik és a sportegyesület hozzájárulása nélkül az átigazolási időszakban azonnal átigazolható más sportegyesülethez.” De kérdem én, mi van akkor, ha egy játékos nem érzi jól magát egyesületében, úgy találja, hogy edzője nem szereti, nem tud beilleszkedni a közösségbe, vagy nincs biztosítva a továbbfejlődése és ezért el szeretne menni. Ez szinte lehetetlen, hiszen a szerződésnek nincs olyan pontja, amely figyelembe venné a játékos akaratát, elképzelését. A vitás kérdésekben mindig az egyesület álláspontja a mérvadó. A játékos csak abban az esetben járhat jól, ha a másik egyesület, amelyikhez átigazolni szeretne, erősebb mint az, amelyikben játszik. Egyébként a játékosok körében régen vitatott téma, hogy a profiknál játékos-szakszervezet intézi a futballista ügyeit, és képviseli érdekeit. Nálunk tulajdonképpen senki sem képviseli a játékosokat. Sok SZó esik mostanában az anyagi juttatásokról és ez tükröződik a lapban folyó vitában is. Az egyik hozzászóló levelében azt írja: „Helytelennek tartom, hogy a kiesett csapatok tagjai is kapnak pontprémiumot most, a bajnokság végén. Úgy tudom, hogy ez az összeg adható, tehát tulajdonképpennem kötelező kifizetnie az egyesületnek, ha nem akarja. Én azonban biztos vagyok abban, hogy igenis kiutalta a játékosoknak, s azok minden lelkiismeretfurdalás nélkül sorba állnak érte a pénztárnál... Persze, vannak más példák is. A napokban olvastam, hogy a Bp. Honvédban nem fizették ki a teljes összeget. A klub vezetése úgy döntött, hogy 20 százalékkal csökkenti a kifizethető juttatást. Tehát élt jogával. Ezt csak helyeselni lehet... Egy szó mint száz: az ösztönző rendszer reformra szorul__” Nos, én is úgy tudom, hogy csak a mi egyesületi vezetésünk büntette meg játékosait, mert az ötödik helyen végeztünk. S az a furcsa helyzet állt elő, hogy mi így kevesebb prémiumot kaptunk, mint az a csapat, amelyik elbúcsúzott az NB 1-től. Egyetértek a differenciált premizálással, de akkor tényleg differenciálni kell, és azok a játékosok, akik bajnokságot nyernek, vagy a válogatottban szerepelnek, vagy a mezőny első felében végeznek, vagy csapatuk húzó emberei, azok tényleg többet keressenek!! Mert csak így lehet az anyagi ösztönzést ösztönzőnek nevezni. Országszerte másról sem vozdgszerű: hallaik hogy a futballisták milyen sokat keresnek. Nos, nem panaszképpen mondom, de ez nem egészen így van. A sokat emlegetett húszezer forintos átlagjövedelem nem mondható el minden NB I-es játékosról. Össze tudnám számolni a két kezemen azokat, akik ezt megközelítik, és ők is csak akkor, ha a csapatuk jól szerepel a bajnokságban és emellett ők a sikeresen szereplő válogatottban is játszanak! Bevallom őszintén, örömmel venném, ha nálunk is az lenne a gyakorlat, mint a profiknál, hogy egyik játékos sem tudja, hogy mit keres a másik, és mennyiért szerződtették. Ott senki nem ezzel törődik, hanem inkább azzal foglalkozik, hogy minél jobb formába lendüljön, biztos pontja legyen a csapatnak. Egyébként más szakmákban, teszem azt a színészeknél, az artistáknál, a tánczenészeknél senki nem firtatja, kinek mennyi a jövedelme. Tudom, hogy erre mindenki azt válaszolja: ha többet produkálnánk, tőlünk sem kérdeznék, mert a futballszurkolók a jó játékért mindent odaadnának. Erre viszont azt mondom: elképzelhető, hogy a jelenlegi magyar mezőny csak ennyit tud futballozni. Nem többet! S nem biztos, hogy kizárólag a játékosok a hibásak azért, mert a magyar labdarúgás olyan szinten van, mint amilyen. Mi, játékosok általában azt csináljuk, amit mondanak nekünk, azaz, a játékosnevelés hazánkban nem éppen kielégítő!... Azt hiszem azt nem tudd bizonygatnom, hogy a mai élsport egész embert kíván. Azt is tudom, hogy mi, magyar játékosok időben talán a legtöbbet edzünk a világon. Sok időt töltünk a pályán,sok olyan dolgot gyakorolunk, aminek semmi értelme, s bizony sokszor nincs idő arra, hogy kipihenjük a fáradtságot, a fásultságot. Mostanában kezd gyakorlatba jönni nálunk is, hogy rövidebb edzéseket, de pergőbb ritmusú, intenzívebb foglalkozásokat tartanak. Sokkal több technikai gyakorlásra és gyorsaságfejlesztésre lenne szükség. Természetesen mindehhez sokkal felkészültebb játékosok is kellenének. Az utánpótlás-neveléssel van nálunk a legtöbb baj, mert az ifjúsági és a serdülő csapatokban az edzők nem a labdarúgás ABC-jére tanítják meg a gyerekeket, hanem a játék helyett követő emberfogást, és a különböző hadrendekben felállást okítják. Minden edzőnek az a célja, hogy bajnokságot nyerjen a rábízott csapat, én pedig azokkal értek egyet, akik szerint az ifjúsági csapatnak biztosítania kell az első csapat utánpótlását, s ha minden évben csak egyetlen játékost tud adni a felnőtt keretbe, már az is többet ér, mintha három bajnokságot nyernének. Végezetül szeretnék néhány szót szólni az átigazolásokról. Megint csak saját tapasztalatból tudom, hogy amikor a Honvéd öt-hat új játékost tudott igazolni, akkor az edzőmérkőzéseken is több ezren voltak kiváncsiak ajátékunkra. A szurkolók várják az új arcokat. Ezért nem kellene ennyire központilag irányítani az átigazolásokat. Legyen az a klubok úgymond magánügye és a két egyesületnek kelljen megegyeznie úgy, hogy mindkét fél, sőt a játékos is jól járjon. Mondandómmal bővíteni akarom a vita körét és csak a saját véleményemet mondtam el Pál József a Budapesti Honvéd labdarúgója