Nemzeti Sport, 1992. április (3. évfolyam, 92-119. szám)
1992-04-22 / 111. szám
AMIKOR ÉN MÉG KISLÁNY VOLTAM Hát éppen ez az ... Most akkor kislány voltam, vagy kislány vagyok? Ha őt kérdeznénk, biztos útjára bocsátana egyet híres mosolyaiból, aztán finoman megfogalmazná, hogy azért ő már nagylány. Igaz is, hogyan lehet valakit kislánynak titulálni hajszálpontosan egy hónappal a 18. születésnapja előtt? Mindezek ellenére Ónodi Henrietta mégis inkább a sportvilág egyik kedvenc gyereklányaként, semmint ifjú hölgyeként van elkönyvelve. Még itt, Párizsban is. Alapvetően semmi különbség nincs abban, hogy az ember lánya 14 éves korára száznyolcvan centire vagy százharmincvalahányra nő. Úgy is, úgy is másnak nézik, mint ami. Az elsőtől azt várják, hogy felnőtt módon viselkedjék, gondolkozzék, hogy okosabb és komolyabb legyen, mint amilyen egyelőre, hogy lássa mindennek a lényegét, viselje minden tettének a felelősségét. Pedig hát szegényke még javában gyerek... Az utóbbi pedig tehet akármit, lehet okos, komoly, lényegre törő, megcsillanthatja a legfényesebb és legígéretesebb tehetséget, a világ egyszerűen nem veszi komolyan. A felnőttek kunyatta után ítél. És ugyancsak galád módon hajlamos nagyon hamar elfelejteni, hogy — talán nem is olyan régen — ő is volt gyerek. Minderről talán órákat tudna mesélni Ónodi Henrietta, akit errefelé Párizsban — és még a világ nagyon sok sarkában — már-már dédelgetve szeret a publikum. Mondom, tudna mesélni, de inkább nem, kérdezem, hiszen mesél róla ezer apró történetből most kettő. Az például, amikor Amerikában az egyik áruház tinédzserosztályán próbált magának való fürdőruhát találni, s, amikor a neki való méret után érdeklődtünk, az eladó gondolkodás nélkül a tizennégy éven aluliak gyerekosztályára küldött bennünket. Ő szó nélkül elindult, én azonban nem bírtam ki, hogy meg ne jegyezzem: „„A hölgy elmúlt tizenhat éves...” Aztán egy évvel később a Puskin mozi jegyszerőnője ragadt a nyakon, amikor a Nikita című filmre igyekezett befelé. A zord asszonyság közölte, hogy ez a film nem gyerekeknek, hanem tizenhat éven felülieknek való, de ha már megvette a jegyet, bemehet, ám legközelebb elő ne forduljon hasonló. Henni megint csak hallgatott, én meg megint feleseltem: „A hölgy elmúlt már tizenhét éves ...” Hogy ezek a közjátékok Szták Henriettát, az sosem derült ki. Merthogy az évek során hozzászokott a csöppség szerepéhez. Más kérdés, hogy vélhetően ebből lépne ki a legszívesebben. De, hogy picire nőtt, abból a dolgok jelen állása szerint egyetlen helyen lehet tőkét kovácsolni. A tornateremben, Henrietta ifjú életéből immár több mint egy évtizedet töltött el a tornaszerek világában. Hogy miiként került oda? Követihetne a jellegzetes történet, hogy eleven, mi több, hét ördög kisgyerek volt, hogy éjjel-nappal ugrabugrált, s a szülők a fölös energiáit levezetendő, inkább beíratták tornára. De a mi tornászbajnoknőnk története ebben is rendhagyó. a A j- I'jl Henrietta a Az Ónodi családban második gyermek. Születése előtt egy évvel már megérkezett Barbara, aki a két gyerekben testvériesen elosztható csintalanság, mozgékonyság, és — uram bocsá’ — rosszaság összességét „magának követelte”. Így aztán Henriettának már nem maradt semmi. A bölcsiben, aztán az oviban is mindenki csak csodálkozott, hogy lehet két testvér ennyire különböző. S amíg Barbara rosszcsont hírében állt, Henrike a csendes, békés kisgyerekek kevéske csoportját gyarapította. Ezek után a papírforma szerint most Ónodi Barbaráról kellene portrét írnom ... Annak idején mégis Henrietta viharzott be sok pici társával az óvodástorna résztvevőjeként a békéscsabai tornaterembe. Aztán egy régi fényképalbumot lapozgatva róla mondta az edzője, Unyatyinszki Mihály, hogy felejthetetlen jelenség volt a vékonyka termetével, nagy kék szemeivel és rövidre nyírt barna hajával ez a lány. És nem lehetett azt mondani róla, hogy abban a szent minutumban tudták a feleségével, Karakas Júliával, hogy hosszú-hosszú éveken át egymást boldogítják majd a kislánnyal az edzéseken. Érdekes egyébként, hogy az elkövetkező évek viszonylag csendben teltek, és csupán a legszűkebb szakma tudta, hogy egy tehetség bontogatja szárnyait Békéscsabán. Akkor, amikor már késznek látták arra, hogy kilépjen a nagy nyilvánosság elé, az ifjúsági Európabajnokságon elrontotta a talajgyakorlatát, így senki sem figyelt oda rá különösebben a külföldiek közül. S, bár a magyar válogatott vezetőinek ugyancsak fájt a szíve, hogy a szöuli olimpiára nem válogathatják be, lévén csupán tizennégy éves, a világ mit sem tudott arról, hogy alig egy évvel később Brüsszelben odaáll eléjük egy alig magasabb, mint száznegyven centi, s alig több mint harminc kilós kislány, és ördöngős ügyességről téve tanúbizonyságot, egyszerűen elhalássza a felemáskorlát Európa-bajnoki aranyát a már befutott versenyzők elől. Akkor a győzelmes SSI latkát kapott... Pedig már akkor is volt tűsarkú cipője, és legalább négy fülbevalója ... Idővel a játékok elmaradtak, jöttek viszont egyéb ajándékok. Egy szép ezüst karperec például egy reménykedő szemű amerikai fiútól, aki a Seattle-i Jóakarat Játékok során „véletlenül” mindig ott volt, ahol a mi kis tornásznőnk. Aztán jött sok-sok levél, amelyből egynéhány már nem csupán azért fogalmazódott meg, mert az írójának Henni a kedvenc tornásza. Pontosabban: nem csupán a kedvenc tornásza ... S ha valami, hát ezek titkon biztos kárpótolták őt azért, mert sokan nem vették észre, hogy lassan bizony nagylánnyá cseperedett. Mindezt azért elég tapintatosan adja a világ tudtára... Mert még mindig nem több, mint százötven centi, de már csupán egy fél fejjel kisebb az edzőnőjénél, és már bőven nem ő a legalacsonyabb a nemzetközi mezőnyben. Aztán a súlya még mindig jócskán negyven kiló alatt van, de átesett már az első kellemetlen fogyózáson is. A szemét csupán a versenyekre festi ki, s egyelőre az az összes smink, amit használ. A különböző parfümök illatát imádja, de magára alig locsol belőlük. A körmét gyakorta kifesti színtelen gyöngyháziakkal, de elsősorban azért, hogy leszokjon a körömrágásról ... És persze időközben már több magas sarkú cipője is lett, sőt végrevalahára, játékok és serlegek helyett kapott egyszer egy igazán nőnek való különdíjat, az Ez a Divat magazin főszerkesztőnőjétől, egy csillogó-villogó, nagyon komoly, és rém elegáns fekete estélyi ruhát. Amit ugye kislányok azért mégsem vehetnének fel. Tehát akkor eldönthetjük a kérdést. Ónodi Henrietta végérvényesen felnőtt. Boda Ildikó Ónodi Henrietta, aki végérvényesen felnőtt 8 NEMZETI SPORT TINI