Nemzeti Sport, 1993. január (4. évfolyam, 1-30. szám)
1993-01-02 / 1. szám
4 NEMZETI SPORT Van, ahol a legnagyobb riadalmat az okozta Szilveszter éjszaka, hogy a vártnál nagyobbat durrant a kinyitandó pezsgősüveg. Van, ahol kegyetlen éleslövészet zajlik és persze nem pezsgősdugókkal. Mert a hátunk mögött hagyott néhány esztendő telei sajnos immár megszokottan puskaporszagúak. Egy gyönyörű téli olimpia, egy nekünk oly’ kedves és sikeres labdarúgó-kupameccs, „Csontváry hídja .Szarajevó és Mosztar — hihettük-e akkor, hogy csak az emlékeinkben lesz összekapcsolható a béke fogalmával? S ha kívánhatnánk valamit az új esztendőtől, hát a régi — Istenem, hát hogyan lehet réginek mondani a nyolcvanas évek, még karnyújtásnyira levő világát? — nyugalmat kérnénk újra ezeknek a városoknak és lakóiknak. Mert akkor a sport csodái is megismétlődhetnek . .. SZARAJEVÓ, MOSZTAR Száll a gép Szarajevó felé. Ahogy közeledünk, a jó öreg TV 134-es pilótája úgy válik egyre izgatottabbá. Egyformák erre a hegyek, a völgyek. Nincs közöttük jelentős különbség. Visszagondolva: minden tiszteletem a magyar pilótáé, és a mostani ENSZ-segélyek óriásgépeink vezetőié, mert biztos könnyen össze lehet keverni a völgyeket. Annak idején, 1985-ben még minden oly békésnek tűnt. A Videotonnal repültünk Szarajevóba. Fehérváron az UEFA Kupa elődöntőjének első mérkőzésén 3-1-re nyertek a mieink. Nem kellett más, csak egy parányi fifika, meg jó összpontosítás, és meglehet a nagy fogás: kupadöntő. Útipoggyászom szerény. Egy Ivó Andricskötet meg egy agyonszaggatott, öreg fénykép. Rajta apám, arma... Még az első világháborúból. Apám áll, előtte fegyveres, ő az egyetlen magyar a képen. Körötte egyenruhás emberek. Hosszú, jó két és fél méteres dárdákkal. Apám katonái. Bosnyákok. A fotó a frontszünet perceiben készült. Akkor, az első nagy világégéskor velünk harcoltak a bosnyákok is. Apám regéket mesélt hősiességükről, bátorságukról. A nagy szuronyrohamok idején, mikor elfogyott a muníció, vagy szuronyrohamra került sor, hosszú dárdáikkal többször megmentették az életét. Újra elolvasom a tábori lapokat, és előveszem a történelemkönyveket. Bosznia-Hercegovina ia török megszállás után 1878-tól a Monarchia része. Fülemben cseng apám szava: „Rendes emberek voltak, fiam. Én nagyon szerettem őket.” Merengek a múlton, közben a pilóta megtalálja az igazi repülőteret. Manapság is sokszor látom a híradásokban. Ide jöttünk a Vidráét, s innen indultunk haza a nagy siker után. • • • Szarajevó elbűvölt, sodort, vitt magával, nem is emlékszem, mikor kerültem ágyba. Nem tudtam elaludni. Jártam a bazárt, megnéztem közelről Gavrilo Princip lábnyomát, aki a Narodna Obrana tagjaként, 1914. június 28-án megölte Ferenc Ferdinándot és feleségét, a trónörökös házaspárt. A szerb diák tettével történelmet írt. És ebben benne volt a mi bukásunk is. Jártam a temetőket, mert már ekkor is annyi volt belőlük Szarajevóban. A török kopjafák mellett magyar feliratok. Itt porladnak egymás mellett békében a magyar katonák, török és osztrák hivatalnokok. És persze sok-sok bosnyák meg szerb harcos. Itt szent a béke. Ám éjjel, az következik, amit Ivó Andrics, a délszlávok egyetlen Nobel-díjas írója, még 1920-ban, az első nagy világégés után papírra vetett. Szinte vibrál bennem a sok élmény. Szinte pontosan azt hallom, amit Andrics írt. Itt valójában csak a holtaknak van békéje. És most? Még azoknak sem. Ám előbb a múlt. Előttem a szálloda márványasztalán Andrics könyve. Éjjel két óra. Először most is a katolikus székesegyház tornya üti el az éjfelet. Alig hallgat el, a másik irányból már hallatszik a pravoszláv templom órájának hangja. Hogy jól halljam, ki kell nyitni az ablakot. A Zselje-pálya olyan, mint egy lepusztult magyar fálelátós stadion. Remek a hangulat, a nép biztosra veszi, hogy továbbjut a Zseljeznicsar, Skoro, Bazsdarevics meg a többiek, zseniális futballisták. Tudósítani szinte lehetetlen, olyan nagy a hangzavar. Mellettem egy bosnyák vezető. Boldog, 2-0 csapata javára. Aztán az utolsó pillanatban Csuhay berúgja a továbbjutást jelentő gólt. Félek, hogy kövek zúdulnak ránk, mint néhány éve Belgrádban a Crvena zvezda—FTC KEK-elődöntőn. A mellettem ülő bosnyák ekkor kedvesen felém fordul, s kabátja hajtókájáról leveszi a jelvényt, a három szívet. A tömeg csendesen boldog, nem bánt senkit. Apám, igazad volt. A bosnyákok rendes emberek. Vajon milyen lehet ma a Zseljo-pálya? Megvan-e még Princip lábnyoma? És a szálló, ahol laktunk? A sok kedves ember közül ki él még? És hol vannak, mit csinálnak a focisták? Mosztar: Alig vártam, hogy lássam Hercegovina székvárosát. Nehéz oda eljutni, mert a cammogó vonat útját lassítja a sok száz viadukt és alagút. Az út éjféltől kora reggelig tart. Mennyit szenvedett ez a nép is. Törökök, szerbek, rablók hada gyötörte, aztán jött a Monarchia bécsi elvekkel, módszerekkel. Majd megalakult a világháború után Jugoszlávia. És jött az újabb világégés. Usztasák, csetnikek, partizánok, a Wehrmacht. Mindenki törvénykezni akart. Sanyargatni ezt az egyszerű, oly kedves és barátságos népet. Engem a legjobban a HÍD érdekelt. Csontváry balkáni bolyongásai közepette itt szeretett leginkább élni. Ült és nézte a hidat, a Neretva folyón. És íme, itt van előttem a XVI. században épült híd. Köveit koptatta török, szerb, bosnyák, magyar és osztrák, s ki tudja még hány nép fia. Az egyik őrtoronyban parányi cukrászda. Magyarul elfogadhatóan, németül kitűnően jól beszélő hetvenes kollégám a helyi laptól, mesél. Minden szava maga a történelem. A stadion csodálatos, mintha valahol délen, Olaszországban járnék. Dalmát és olasz temperamentum. És mindenki milyen vidám. Imádják a futballt. Most az ágyúdörejre vagy kézifegyverek zajára rezzennek össze. Hol van már 1987? És hol van a Velezs? Hol vannak a játékosok? Mennyire vágyott rá Andrics, hogy ott Boszniában szeressék egymást az emberek. Tán egy hatalmas futballmeccs hozná újra össze őket? Amikor lehet szurkolni, örülni a játéknak. Egyelőre mindent megöl a gyűlölet. A travniki Nobel-díjas szobrát ledöntötték. Miért? Ez a gyűlölet olyan, mint a rákos daganat, mindent elpusztít maga körül. S tán maga is megsemmisül. Csodálatos élmény volt a hazafelé vezető út. Alagutak, viaduktok és hegyi ösvények, minden olyan, mint a filmeken. És micsoda tájak. Szinte szabályos egymásutánban parányi, majd nagyobb vendéglők. Megálltunk egy kis faluban. Soha olyan finom birkasültet nem ettem, mint ott. Aztán elmaradtak a vad hegyek, jöttek a falvak, a városok. Dr. Genzwein Ferenccel száz után feladtuk a mecsetek és minaretek számolását. Jöttek az újak, mint a jegenyék nálunk az országutakon. • • • Elhagytuk Hercegovinát, még egyszer viszszanéztünk. Akkor láttam utoljára épségben, vér, szenny, gyűlölet és harag nélkül. Azóta mindent elöntött a gyűlölet. Ki állítja helyre a házakat, a templomokat, a mecseteket, az emberek hitét? Hallom a rádióban, bosnyák menekültek érkeztek karácsony előtt hozzánk. Csecsemők, totyogó nagymamák, életerős fiatalok. Menekültek a gyűlölet elől. Lehet, köztük vannak apám egykori bosnyákjának unokái, fiai, rokonai? Varga Béla Számukra Fehérváron keresztül vezetett az út a hetedik mennyországba. Angyali mosollyal (no meg fogcsikorgatva, s bravúrt bravúrra halmozva) jutottak el a csúcsig a Videotonnal. Európa megismerte a Disztl nevet. Igaz, nem volt nehéz, hiszen volt belőle kettő is. Péter a kapus, s László, a középhátvéd remek teljesítménnyel segítette hozzá a csapatát a hazai s nemzetközi sikerekhez, így aligha keltett meglepetést, hogy mindketten klubot váltottak: a hazai elit sztárcsapatához, a Honvédhoz szerződtek, majd ezután következett a két testvér életében a profiskodás. Csakhogy a szerencse ebben már nem volt igazságos. Amíg László igazi nagycsapatba került, addig Péter csak keresi a helyét. Hogy jelenleg hol tart a két Disztl, arról beszéljenek ők maguk. A szakállas fiatalembert szép lassan elfelejtik itthon. Pedig nem is olyan régen még ő volt az első számú kapus Magyarországon. Mióta külföldre szerződött, csak vékonyan csordogálnak a hírek róla. Pedig Disztl Péter még csak 32 éves, így hát leírni, öregnek titulálni aligha lehet. S ezt ő is pontosan így gondolja. Annyi információnk volt róla, hogy az ősszel Németországban „vendégszerepelt”. — Őszintén szólva, nem tudom, melyik klubban védett az elmúlt hónapokban ... — Ezt nem csodálom. Csapatom, a Brandenburg nem tartozik az ismert klubok közé. Már csak azért sem, mivel teljesen amatőr együttesről van szó. Afféle műkedvelők a csapattársaim. — Hogyan került ide, hiszen korábban ennél azért komolyabb helyen szerepelt? — Három hónapja védek a Brandenburgban, s azért jöttem ide, mert előző klubomban, Lipcsében lejárt a szerződésem, s nem hosszabbították meg. — Ezek szerint ott nem ment a védés? — Nagyon is jól ment. Nem kis részem van abban, hogy a VfB Leipzig remekül szerepelt a Bundesliga II-ben, ami azért egy igen erős bajnokság. Sőt, még korábban az Erfurtban is bravúrokat produkáltam, s az a másfél év pályafutásom eredményes korszakai közé tartozik. — Most mégis „amatőrösítette” magát... — Remélem, csak ideig-óráig tart ez az állapot. Úgy érzem, Európa bármelyik bajnokságában megállnám a helyem. Nem félek semmilyen feladattól. — Itthon is szóba került a neve. Ha úgy alakul, hazajönne védeni? — Igen. Korábban hívtak az Újpesthez, de aztán nem tudtunk megegyezni. Ha most megfelelő ajánlatot kapnék, tárgyalnék magyar klubokkal is. Bár jobban szeretnék külföldön védeni. — S erre meglesz a lehetősége? — Brandenburgban már a saját magam ura vagyok, s onnan oda szerződök, ahová akarok. Pénzt nem kérhetnek értem, úgyhogy velem kell megegyeznie annak, aki jelentkezik. Egyelőre nincs ajánlatom, de remélem, tavasszal már újra egy profi csapat kapujában állhatok. — A válogatottság eszébe sem jut? — Dehogynem. Csak sajnos, egy kicsit elfelejtettek. Igaz, ehhez az is hozzájárult, hogy az amatőrök között szerepeltem. De még nem adtam fel... Szidjuk a magyar futballt kórusban meg szólóban, pedig vannak itt sikerek. Igaz, nem óriásiak, s ha nagyságrendet állítunk fel, akkor leginkább a babszemjankóhoz hasonlíthatjuk ... De ahogy mondani szokták, aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. Szóval, örömünk tárgya, hogy labdarúgásunk képviselteti magát Európa legjobb klubcsapatainak fesztiválján. Nem a Kispest, nem a Fradi csapata, hanem (egy személyben) Disztl László, a Bruges játékosa van ott minden fordulóban. Már két „körön” vannak túl a bajnokok ligájában, s a Bruges mérlege egy győzelem, egy vereség. Milyen tapasztalatokkal lett gazdagabb a CSZKA Moszkva és a Marseille elleni meccsek után? — A CSZKA ellen otthon 1-0-ra nyertünk, s azon a találkozón remekül játszottunk. Ha belőjük a helyzeteinket, három-négy góllal többet szerzünk. Remek rajt után legalább egy döntetlenben bíztunk a franciák ellen, de Marseille-ben súlyos, 3-0-ás vereséget szenvedtünk, amit őszintén szólva, meg is érdemeltünk. Egyszerűen lefutballoztak bennünket a pályáról. — S önnek hogy ment a játék? — A hazai meccsen nagyon jól. De Marseille-ban katasztrofálisan. Sajnos az életveszélyesen játszó Boksics, aki két gólt lőtt ezen a találkozón, az egyik találatánál engem is kicselezett, alaposan becsapott. A tavaszi folytatásban a Rangers a következő ellenfél, ellene Bruges-ben mindenképpen győznünk kell, ha versenyben akarunk maradni a csoportelsőségért. — Egyértelműen az első hely a cél? Nem túl nagy falat ez a Bruges számára? — Elsők akarunk lenni, s ezen nem kell csodálkozni. A Bruges-nek remekül megy a nemzetközi kupákban. Tavaly a KEK-ben indultunk, s ott is az elődöntőig verekedtük magunkat. A vezetők nem elégednek meg azzal, hogy bejutottunk ... Sőt, ezt természetesnek veszik, hiszen két fordulón túljutni nem olyan nagy eredmény. Persze, nekünk szerencsénk volt, hiszen a Maccabi Tel-Aviv és az Austria Wien volt az ellenfelünk. — S ami gondolom Brugesben sem másodrendű szempont: hatalmas pénzeket lehet keresni a bajnokok ligájában. — Igen, ez így van. A bejutásért ötvenmillió belga frankot kaptunk, a csoportmeccsek során pedig minden pont tízmillió frankot ér a csapatnak. Ez magyar pénzben huszonötmillió foriintnak felel meg. — Egyébként, így visszagondolva, hogyan sikerült az őszi idény? — Az elején három meccset kihagytam, s akkor a kispadon ültem. De aztán szerencsére sikerült visszakerülnöm. Edzőm, Hugo Broos, aki második éve irányítja a csapatot, elégedett velem. A csapat sztárjai Van der Elst és Staelens mellett én is a meghatározó emberek közé tartozom. — Mikor jár le a szerződése? — Még másfél évem van hátra a Bruges-ben. De nemcsak az értékem, hanem a korom is „magasabb” lett. Már harmincéves vagyok, úgyhogy gondolnom kell a jövőmre. Éppen ezért edzőiskolába járok, amiből imár két évet letudtam. Egyszer szeretnék egy „kispadot kapni”. No, de, remélem, ez még odébb van ... Sinkovics Gábor VALAHOl EURÓPÁBAN A DISZTL FIVÉREK Péter a brandenburgi kapuban, László a kontinens futballfesztiválján IV. 1. ♦ 1993. január 2