Nemzeti Sport, 1994. augusztus (5. évfolyam, 208-237. szám)
1994-08-01 / 208. szám
4 NEMZETI SPORT V. 208. • 1994. augusztus 1. Ma rontjuk el a holnapot Recept a labdarúgó utánpótlás-neveléshez 1994, tíz perccel éjfél után Szerkesztői ajánlás: Horváth Mihály kollégánk a magyar futball egyik szerelmese, aki szorgalmasan látogatja a kiscsapatok pályáit, és aki heteken-hónapokon át búvárkodott az utánpótlás-nevelés témájában. Az erről írt sorozatát a Nemzeti Sportban közölte, megállapítva, hogy a gyengélkedő sportágnak sürgős beavatkozásra van szüksége. A diagnózis felállítása után receptet is írt. Bárkivel is beszélgettem a foci helyzetéről, az utánpótlásról, mindenki tudta, mi a teendő. De maradt minden a régiben, hiszen úgymond 15-16 éves korig még mindig élen járunk Európában, a világban (?). Viszont a magasabb korosztályokban, a felnőtteknél ez már nem így van, ott már roppant nagy bajokat észlelünk. (Talán nem túlzás: katasztrófát). Lépni kell, ha változtatni akarunk, csakhogy az utánpótlás neveléséhez idő kell. Sok idő, évek, tíz évek, húsz évek. Késésben vagyunk, óriási késésben. Nincs más feladatom, mint az, hogy amit hallottam, tapasztaltam, rendszerezzem és továbbadjam ébresztőnek. JÓ REGGELT, UTÁNPÓTLÁS! A kiválasztásról A gyermeklétszám adott. A sportszerető családokban vita folyik arról, hogy sportoljon-e a gyerek vagy sem, hogy melyik, sportágat válassza, hol lenne sikeresebb. Dönt a józan ész, a megfontoltság illetve a véletlen: a lehetőségek arzenálja (klub, pálya, ismeretség, jövőkép) és a sportág szeretete alapján. De szeretik-e annyira a futballt az iskolákban, mint egykoron? És a családban? Végül pedig - ne tessék nevetni! - a klubokban? Csupán azért kérdezem, mert a tíz- és százezer gyerekből ma már alig, illetve rosszul választjuk ki a gyerekeket, mert nincs már a sportágnak vonzereje, hiányzik a fiatalokból a foci szeretete. A családok egy része csupán fél család, többnyire csak anyuka van, akinek egyéb gondja is más, mint a gyereket a foci szeretetére nevelni. Az iskolában a sport igencsak háttérbe szorul (tisztelet a kivételnek). A testnevelő tanárok többsége nő, más sportágak kerülnek előtérbe, nem a labdarúgás. A házi bajnokságok ritkulnak, a mozgás kevés. A klubok is hibásak, mert nem mennek a gyerekek elébe. Ritkák a toborzók, s ha olykor mégis rendeznek, a gyerek nem jön el, mert a futball ma már nem sikk. A válogatott játékos ma már nem példakép, de maga a focisiker is smafu. Felejtődnek a kiválasztást segítő fociakciók, felmenő rendszerű kiválasztások (Bácsi, kérem...). Szűnőben a táborok, ritkák a nyári tornák. A srácok, a kulcsos gyerekek, hogy valami közük legyen a focihoz, hát „két kapura unatkoznak" - ahogy azt azelőtt szokás volt mondani. Pedig nagyon-nagyon sok ember INGYEN is segítené a szervezést, ha lenne pár nyitott pálya, ahol mozogni, focizni lehet. A falvakban a szórakozási lehetőségek még mostohábbak, unottan őgyelegnek a gyerekek, s alig jut eszébe valakinek: nosza, hívjuk őket játszani! Az edzők pedig keseregnek, nincs gyerek, „aki hallja, adja át!" stílusban szereznek játékosokat. Pedig csak a sulikkal kellene párbeszédet kialakítani. Sajnos, mintha mindenkin szemellenző lenne. Nem néznek oldalra, nem kérik a segítséget, nem ajánlják fel a lehetőségeket. * Magasabb szinten a megyei, budapesti labdarúgó szövetségek is léphetnének, az MLSZ- ről most ne is essék szó. Edzőképzés, önképzés A kiöregedett sportoló, ha edző akar lenni, jelentkezik a Testnevelési Egyetem esti tagozatára, és a segédedzőitől az edzőin át a szakedzőiig mindent elvégezhet öt év alatt. (A nappali tagozatról most ne essen szó, mert nem az az általános). Aki szorgalmas és igazán edző akar lenni, a tanfolyamok végzésével ezt el is éri, hisz nem könnyen elsajátítható a tananyag, a követelmények nem elriasztóak. De mi lesz, ha végez? A jobbik eset, ha visszavárják oda, ahol játszott, ahol ismerik. Elindulhat felfelé a szamárlétrán, a serdülő V-től talán... az első csapatig. De ha nem ismerik, jelentkezhet az edzőbizottságnál, ahol kap egy kartont és több éves várakozási lehetőséget. Hiszen a tudásáról senki sem tud, s meglehet, hogy ez a tudás - nem az ipari kémek miatt - örök titok marad. De az eredményes edzői munkáról sem készül feljegyzés, tehát az érvényesülés, az elhelyezkedés továbbra is a baráti ajánlás és a véletlenek függvénye, így azután, ha egy klub tehetséges, szorgalmas edzőt keres, az edzőbizottságnál nehezen talál. A Testnevelési Egyetem színvonalas képzéséről is lehetne vitatkozni, hiszen csak egyféle edzőképzés van, márpedig köztudott, hogy egyféle a felnőttek, és egészen más a gyerekek testi-lelki-fizikai felépítése. Az egyik legfontosabb tantárgyra, a pedagógiára és a pszichológiára kevés idő jut, a gyakorlati képzés pedig minimális. A gyerekek felkészítését segítő képzést pedig sokszor elintézik egy mondattal: „Az életkori sajátosságoknak megfelelően". Nos, ez az. Amit a pedagógus négy, az orvos hat éven át tanul, és akkor még mindig csak kezdő... Még jó, hogy az edzők egy része makacs ember, a legtöbb pedig megszállott. Továbbképeznék ők magukat, de hol és miként tehetnék? Amire igazán szükség lenne, találkozni híres, sikeres edzőkkel és tapasztalataikat átvenni, az igen ritkán valósulhat meg. (Az edzőbizottságok egyik szép feladata lehetne ez). A saját edzései miatt (heti 4-5 nap) keveset tud az NB 1-NB II. edzéseire járni, de többnyire azt felesleges is nézni (tisztelet a kivételnek), mert kimutatások bizonyítják, hogy a legkevesebbet a futballisták edzenek Magyarországon, és akkor még az intenzitásról nem is esett szó. Külföldre utazni sok pénz szükséges, csak nagyon kevesen engedhetik meg maguknak. Az elismerésről BAJ VAN a lehetőségekkel is, a havi 100-120 óra elfoglaltság ellenértékeként mindössze 4- 5000 forint a bér. (Az adózás miatt pontosan 4700 forint. Csak egy egyszerű kisosztási művelet szükséges ahhoz, hogy kijöjjön a 40 forintos órabér!) De írtam, mondtam, tudom: ezek MEGSZÁLLOTT EMBEREK, saját magukat, saját családjukat sem kímélve próbálják megvalósítani az álmaikat. Legtöbbjük eredményt akar, bajnokságot nyerni, és ez a tisztes törekvés lesz munkájuk gátja. Mert a serdülőkorban, amikor a gyereknek játszania kellene (lásd UEFA-ajánlás!), nem pedig profijátékosokat megszégyenítő erőnléti-taktikai dresszúrára fogni, győzelem után lohol az edző. S ha már szó esett elismerésről, köztudott, hogy eddig csupán két edző kapott utánpótlás-nevelés címén mesteredzői fokozatot. Miért nincs az MLSZ-nek, a vidéki és budapesti szövetségeknek csak utánpótlás-nevelésért járó kiemelkedő díja, érme, oklevele, GYERMEKEKÉRT kitüntetése? A sietés, az időhiány miatt rosszak az oktatók kapcsolatai is. Nem jut idő a gyerekek, a családok megismerésére. Pláne tabu-zóna az iskolai kapcsolat, és az edzőkollégák sem igen ismerik egymást. Nincsenek is beszélő viszonyban. Leszámítva a vasárnapi mérkőzések „hangpárbajait". Sokszor egy hadgyakorlaton nem hangzik el annyi „odamondás", parancs, utasítás, mint egy-egy serdülő-mérkőzésen. És ezekbe a szópárbajokba a„hülye vagy fiam"-tól „ezt az idióta feketeruhás rigót miért szabadították ránk?"-ig minden belefér. Talán csak a nevelésbe, a példakép adásába nem fér bele ez a kép. Vannak jó példák is, amelyeket követni kellene. Az NB I-es serdülők egyik csoportjában, ahol Bursi Gábor, Schumann János és a főszervező Szekeres Bandi bácsi is működik, a forródrót segítségével vasárnap este már kész tabella segíti a további munkát. A tanácsadástól sem félnek, pedig „ellenfelek". Örömmel tölt el, hogy találkoztam fiatal, agilis, eredményes edzőkkel is (például Várhidi Péter, Nádudvari Tibor). Az ő magatartásuk, munkájuk követendő. Csupán azért írtam róluk, mert az ilyen emberek az utánpótlás és a magyar futball felemelkedésének a zálogai. Ideje lenne egyszer már fel kellene mérni az edzők számát, korát, végzettségét, EREDMÉNYEIT (?), azt, hogy ki dolgozik, KI DOLGOZNÁ, ki szünetelteti a tevékenységét. Sok érdekesség kerülne felszínre. De akarja-e ezt valaki? Vagy talán attól félnek, hogy túl drámai lesz a kép? A szakmai munkáról Mint említettem, két nagy csoportra oszthatjuk az edzőkollégákat: azokra, akik mindenáron nyerni akarnak, és azokra, akik a jövőépítés hívei. Sajnos a klubszemlélet is hasonlóan megosztott. (Ezért szerencsések azok a klubok, amelyekben a vezérkar is tanult emberekből áll, akik másképp látják és másként viszonyulnak a szakmai és nevelőmunkához.) Szinte naponta visszaköszönő téma a pénzhiány. Pedig ezen a szinten még nem minden múlik a pénzen. A gyerekek, a szülők itt még jelentős áldozatot hoznak a fociért (tagdíj, cipő, utazás, tábor stb.), pedig nem mindegyik család varázsolja elő a mellényzsebéből azt a bizonyos összeget... Másfajta nehézségek vannak. Vészesen fogynak a pályák! (Csepelen kilenc pálya szűnt meg másfél év alatt.) A csapatok összezsúfolódnak egy pályára. Minimum két csapatnak van egyszerre edzése, így a legfontosabbat, a TECHNIKÁT nehéz elsajátítatni. De fogynak a labdák is. Az ideálistól mindenkinek egy labdát kezdenek a csapatok eltávolodni, pedig ez a cipővel együtt alapvető „munkaeszköz". Szóljunk az egyéni képzésről is! Ugyanis ez az egyetlen módszer, amely pótolhatja az annyit emlegetett grundot. De hol, mikor és kivel gyakoroljon az a gyerek? A másfélórás edzés után ugyanis le kell mennie a pályáról, mert jönnek a következő csapatok... jön a szigorú, de igazságtalan pályagondnok... Persze, tudom, rendnek kell lennie, meg óriási összeget tesz ki a melegvíz, s a villanyszámla is. Az egyetlen megoldás a segédeszközök fokozott használata lehetne. Csakhogy ezek a legtöbb pályáról hiányoznak, mert „ma már kit érdekelnek ezek az ósdi (?!) módszerek, no meg ezen is lehet spórolni. Csak éppen nincs helyette jobb, nincs más. Pedig a gyermekfoci titka: csinálni, csinálni, játszani....játszani, főleg felszabadultan játszani... Beszélni kell a nevelésről, a példaképekről és a sportszerűségről is! Mert ma már ezek döntő tényezők a futballban. Ahhoz, hogy valaki felnőtt korára profi legyen - a focitudása mellett, értelmesnek, intelligensnek és okosnak kell lennie. Kitől tanuljon? Kit állíthatunk példaként eléje? És most essék szó a legnehezebb szakmai problémáról! A törés okai Az ifikor végén, az átmenet idején nagyon sok játékosnál következik be szakmai törés. Az egyik alapvető hiba, hogy nincs elég lehetőség a játékra. Kevesen kerülnek az első csapat keretébe, a tartalékbajnokság pedig megszűnt, így a későn érők, a lassabban fejlődők hoppon maradnak. A szomorú összkép: sokan abbahagyják. (Ebben a korban pedig egy év kihagyás egyenlő a befejezéssel, a véggel.) Természetesen az is köztudott, hogy ezeknél az évjáratoknál, korosztályoknál igen erősek az elhúzó erők is. AJÁNLÁS. Vételkényszer nélkül, tőmondatokban fogalmaztam meg, hogy ki mit tehetne az utánpótlás neveléséért. Ajánlásomat sok-sok szakember véleménye, ötlete, tapasztalata alapján „kötöttem csokorba". Kérem ezeket átgondolni, és saját működési területen intézkedni, hiszen ezért a haldokló fociért mindenki tehet valamit. Tudom, igazi áttörés csak a kluboknál bekövetkező tulajdonviszony-változás esetén lesz. Amikor a tulajdonos a pénzéért munkát, tisztes eredményt, kiváló szakembergárdát akar. Amikor megszűnik a „bratyizás", a „majd holnap"szemlélet, amikor csak a tudás, a szakértelem lesz a döntő. Az összeállítás azért született, hogy minden futballszeretőt figyelmeztessen, éjfél után vagyunk, de nem tíz perccel, már több órával! , Ki miben segíthet? Az MLSZ: - Biztosítsa a pénzügyi támogatást tornák, táborok szervezésére (szigorú elszámoltatással). - Segítse elő az edzők önképzését, képzését! - Állítsa vissza a tartalékbajnokságokat! A KLUBOK: - A vezetőségbe válasszanak az utánpótláshoz értő, szerető szakembereket! - Alkalmazzanak a gyerekekhez is szakedzőket! - Erősítsék kapcsolataikat az iskolákkal, a szülői házzal! - Sugározzák a sportág, a foci szeretetét! - Szervezzenek vonzó klubéletet, erősítsék a csapatközösségeket! Legyenek a klubok a kiválasztás új bázisai. Ne féljenek legalább egy pályán „nyitott pálya"-akciókat szervezni. Az utánpótlással foglalkozók kapjanak nagyobb elismerést. Tegyenek meg mindent a szakmai törés okainak megszüntetéséért. AZ EDZŐK: - Tegyenek meg mindent az önképzésért! - Vállalják el a szakmai felkészítés mellett játékosaik nevelését is! - Magatartásukkal váljanak a gyerekek példaképévé! - Legyen jó kapcsolatuk a szülői házzal, az iskolával, az edzőkollégákkal! A lehetőségeken belül fordítsanak több időt az önképzésre. Tanulják meg a „gumikötél-elméletet", tudják milliméterre a „miből-mikor-mennyi?" elméletét és gyakorlatát. Mert ez az edzői hivatás alfája és ómegája. A JÁTÉKVEZETŐI KAR: ítéleteikkel jobban használják ki a mérkőzéseken a sportszerűség, az emberségre nevelés lehetőségeit. AZ EDZŐBIZOTTSÁGOK: - Alakítsanak ki az edzőkről pontos adatbázist, amelyben szerepeljen a munka minősítése, elismerése is. - A tehetséges edzőket ajánlják ki a kluboknak! - Segítsék elő az edzői kar továbbképzését! Horváth Mihály a Kispest-Honvéd új szponzora Látogasson ki a szupermérkőzésre és nyerjen a GÖSSER-rel! KISPEST-HONVÉDVÁC FC-SAMSUNG 1994. augusztus 6-án 17 órakor. Minden éves bérlettel rendelkező „GÖSSER”-ajándékot kap! ★ Valamennyi megváltott belépőjegy sorsoláson vesz részt, melyen értékes GÖSSER-meglepetések találnak gazdára. Mindenki esélyes a GÖSSER óriás légballonos utazásra. GÖSSER és KISPEST-HONVÉD SOK JÓ JÁTÉKBAN KÉT ERŐS PARTNER