Nemzeti Sport, 1996. április (7. évfolyam, 90-118. szám)

1996-04-03 / 92. szám

14 NEMZETI SPORT A futballista hatmillió forintot keres hetente Dénes Tamás­­ Gordon Taylor, a PFA, az angol Hiva­tásos Labdarúgók Szövetségének főtit­kára meglehetősen maliciózus volt. Első megközelítésre talán különös is volt a vélekedése. Azt taglalta ugyanis, hogy azok az „embertelen”, lassan fontban is ötszemjegyű összegek, amelyek a leg­jobb vagy éppen legszerencsésebb­­ futballisták átigazolását kisérik, vagy azok a horribilis összegek, amelyeket a klubok a külföldi sztároknak fizetnek ki, rész irányba befolyásolják az angol lab­darúgás életét. Az lesz ugyanis a tendencia velejáró­ja, hogy a klubok - nem bírván a ver­senyt - gyengébb, külföldi futballistá­kat fognak szerződtetni. A mostani őrült költekezés nem mehet sokáig... A közelmúltban Londonban járva, magam is megpróbáltam bepillantani a kulisszák mögé, hogy azt ne mondjam, bekukucskálni a menők pénztárcájába. Ezek az adatok természetesen ott sem nyilvánosak, így aztán többnyire az in­formátor „komolysága", hitelessége mi­nősíti őket. Az utóbbi néhány évben, be­vallom, nem igazán foglalkoztam az an­gol futballisták fizetésének léptékével, még a kilencvenes évek harmadik évé­ből származott az az - egyébként a brit sajtóban is többször publikált - adat, amely szerint a Liverpool FC válogatott balszélsője, Johnny Barnes heti (ott többnyire így számolnak) fizetése túlha­ladta a tízezer fontot. A mai kurzusok szerint ez mintegy kétmillió-három­százezer forintnak felel meg­­ hetente... A korábbi angol futballisták - egyébként a magyar kortársakéhoz hasonló - nyűgösködése („Rossz kor­ban szül­ettem, ma negyed annyi tu­dással négyszer akkora pénzt lehet ke­resni..."), valljuk be, tartalmaz némi igazságalapot. Futballtörténeti tény, hogy az 1960-61-es évadban még azért fenye­gettek sztrájkkal a hivatásos labdarú­gók, mert a Liga, bizonyos értelemben a klubok kartellje, 20 fontban maxi­málta az adható legmagasabb havi fi­zetést. (Sőt, a nyári, futball nélküli hó­napokban legfeljebb tizenhét volt ad­ható...). Az egészen a Munkaügyi Mi­nisztériumig elérő vita végül a futbal­listák győzelmével zárult, a Liga eltö­rölte a felső határt. (Talán nem tartozik első látásra szorosan a tárgyhoz, csak az arányokat, a font léptékeit szeret­ném érzékeltetni azzal a hírrel, hogy ugyanabban az idényben a Liga ezer fontra büntette a Burnleyt, mert tíz tar­talékjátékossal állt ki a Chelsea elleni, első ligás bajnokira.). A futballisták azt állították: csak így lehet elejét venni a legjobbak Itáliába szerződésének. Meg is tudták állítani az inváziót, sőt, a het­venes évek végéig nem is volt igazán éles téma a játékosok keresete. A meglehetősen vad megközelítései­ről, ám ugyanakkor „szókimondásá­ról" - ez esetben alkalmasint a „szóle­írás" talál helyesebb lenne - ismert To­tál Football című lap gyűjtése szerint ti­zenhét évvel ezelőtt Trevor Francis volt az angol liga legjobban fizetett fut­ballistája. A Nottingham Forest éppen akkoriban BEK-döntőt eldöntő váloga­tott jobbszélsője 600 (nem tévedés, jól tetszenek olvasni: hatszáz) fonttal ve­zette a kereseti listát. 1983-ban Kevin Keegan ugrott az élre, az akkor a má­sodik ligás Newcastel Unitedhez szer­ződött aranylabdás csatár 1500 fontos vagyont tehetett zsebre hetente. Aztán „elszabadultak" a fizetések. 1989-ben a még aktív válogatott, ám már negyven­esztendős Peter Shilton 5700 fontot ka­pott a Derby Countytól. Majd 1993-ban hárman is átlépték a tízezer fontos, ko­rábban átléphetetlennek hitt határt: John Barnes, Des Walker és Alan Shea­­rer. Újfent emlegetem: az már heti két­millió forintnál is többet jelentett... De még ez is hol volt a jelenlegi re­kordtól! Tessenek megkapaszkodni: a Newcastle által frissen leszerződtetett Faustino „Tina" Asprilla heti keresete - a becslések szerint, ám a nagyságren­det kétségkívül jól kalibrálva - 26000 font! Közel hatmillió forint­ hetente. Asprilla egyébként (bár vezeti a lis­tát) nem került csillagászati messze­ségbe a liga elsősorban külföldi sztár­jaitól. E gyűjtés szerint az első tíz sor­rendje: Asprilla 26 millió font, 2. Gullit 22, 3. Bergkamp 20, 4. Platt 18, 5. Can­­tona és Collymore 16-16, 7. Shearer, Ginola, Ferdinand 15-15,10. Cole 14. (Érdemes talán aszerint is elemzni az első tízet, melyik klub garantálja a legpazarabb juttatásokat, így is a Newcastle viszi a prímet - Asprilla, Ginola, Ferdinand -, a három sztárnak 56 millió fontot, közel 13 millió forin­tot fizet ki egy hétre. Azt már csak fél­ve jegyzem meg: e trió egyhavi fizeté­se több mint bármelyik magyar élvo­nalbeli klub egész éves költségveté­se... A listán második az Arsenal - Bergkamp és Platt -, a harmadik pedig a MU, Cantona és Cole révén.­ Talán azt sem érdektelen megjegyez­ni, hogyan aránylik ez a bizonyos hu­szonhatmillió font más szektorok kere­setéhez. A Low Pay Unittól (Kiskerese­tűek Egyesülete) származó forrás sze­rint az orvosok 755, a parlamenti képvi­selők 653, az ügyvédek 664, a befekteté­si tanácsadók 515, az NHS - a brit SZTE - nővérei 270 fontot keresnek. Mielőtt rettentő felháborodásunk­nak adunk hangot, hadd áruljam el: az angolok azért nem viselik rosszul e nyilvánvaló társadalmi igazságtalan­ságot. Van, aki egyszerűen úgy véli, mindenki annyit fizet alkalmazottjá­nak, amennyit elbír, s amennyit rentá­bilisnak vél. (Nehéz vele vitatkozni) A már idézett Gordon Taylor úgy véli, valóban szülhet feszültségeket ez a­­„földitől elrugaszkodott" fizetési lépték. Ugyanakkor úgy véli, a PFA továbra sem pártolná a „plafon" maximálását, mert véleménye szerint az minden bi­zonnyal a fekete­piac, az illegális fizetési formák újraéledéséhez vezetne. Jason Dodd, a szentek, azaz a Southampton védője szerint a játékosok nem foglal­koznak egymás fizetésével. Különben is: ha Asprilla góljai a bajnoki címet jelentik majd a szarkáknak, kit érdekel majd, mennyit keresett a kolumbiai, bőven megéri az árát. Ám azt is hozzátette: ha igaz a huszonhatezer font, az több, mint amennyit a Southampton játékosai összesen keresnek... Dennis Skirmer munkáspárti képvi­selő - mint az alábbi szavaiból kiderül, valószínűleg soha életében nem rúgott labdába - nem érti, hogy kereshet vala­ki ötször annyit, mint csapattársai. „Ha én is a csapa­tban lennék, biztosan nem adnék neki labdát..."- mondja. Eric Hall, az angol futball egyik is­mert „ügynöke" (agent): „A foci a show business része, ezért annak sztárjai extra fizetéseket érdemelnek. S még valami: senki nem tett pisztolyt a klubelnökök halántékára, hogy azok ennyit fizessenek. Szabad akaratukból áldoznak ennyit. Akkor meg biztosan megéri nekik, nemde?" Martin Peters, a világbajnok csatár: „A játékosok örökké sérülésveszélynek vannak kitéve. Legtöbben csak a futball­hoz értenek. Rövid idő alatt kell annyit megkeresniük, mint más egy élet alatt." Most tessék okosnak lenni! S ha még ehhez hozzáveszem, hogy az angol labdarúgás csúcskeresői pénzükkel ugyan az európai futball élmezőnyébe tartoznak - kismiskák az amerikai sport, az NHL, az NBA, valamint a két amerikaifutball liga, illetve a baseball ligák menőihez képest... Asprilla ­I­­­I A nagybajuszú Artúr fél 1­0 András Dénes A változó világban talán éppen az a szép (vagy legalábbis érdekes...), hogy szinte pil­lanatonként történhet olyan, amelyről koráb­ban azt mondhattuk volna: az ördög gondol­ná. Január elején Zürichben, a világbajnoki selejtezősorozat menetrendjének elkészíté­sekor illusztris négyes képviselte a magyar futballt. Az ördög gondolta akkor, hogy nem egész negyedévvel később - egyetlen leját­szott találkozó nélkül - a Benkő László, Berzi Sándor, dr. Mezey György, Mészöly Kálmán négyesből senki sem dolgozik majd akkori beosztásában. Legutóbb Mészöly Kálmán to­vábbi munkájától tekintett el az elnökség, s Csank János kinevezése érdekes párhuzamot kínál. A csoport legerősebb (Norvégia) és leggyengébb (Azerbajdzsán) válogatottját ki­véve valamennyi ország új kapitánnyal készül a sorozatra. Csank még csak tervez, Richard Möller-Ni­­elsen, a finnek dán főnöke (aki köztudottan csak az Eb után lép munkába új állomáshe­lyén) még azt sem, Artur Jorge viszont már munkába állt - és első két meccsén, Luxem­burg és Ausztria ellen mindössze egy döntet­lenre futotta. Alaposan orra bukott - állíthat­nánk ki a bizonyítványát, ám azt hiszem, érde­mesebb mélyebbre ásnunk magunkat a Jorge­­dossziéban. Artúr Jorge kinevezése még Svájcban is meglepetést keltett. Az előd, Roy Hodgson novemberben úgy távozott az Internazionalé­­hoz, hogy az olaszoktól és a helvétektől egya­ránt ígéretet kapott: az Inter mellett a Naziona­­lét is megtarthatja, azaz ő viszi Svájc váloga­tottját az Eb-re. A nagybajuszú portugál az Euro '96 után munkába lépő utódnak szemeltetett ki - több, mint váratlan volt, hogy már a zürichi sorso­lásra hivatalban levő kapitányként érkezett. A svájci sajtó már kinevezése pilla­natában támadta - tegyük hozzá, nem is teljesen alaptalanul - Jorge és a szövetség frigyét. Az evidenciák - mint­ Hodgson brit stílusa után ugyanahhoz a csapathoz kár latint hívni, hogy lett volna alkalmas svájci jelölt is, hogy a válogatott sztárjai Né­metországban játsza­nak, ha már külföldi a kapitány, miért nem német­­ mellett fel­­hánytorgatták, hogy az eddig klubedzőként sikeres­­második portói korszakának záró évé­ben párhuzamosan szö­vetségi kapitányként is te­vékenykedett: az általa irá­nyított nyolc meccsen négy győzelem, három döntetlen és egy vereség volt a portugálok mér­lege) Jorge kifejezetten rideg, kontak­tust nehezen teremtő személyiség, aki a né­hány napos együttlétek alatt aligha fog tudni feloldódni. A „Match Mag" emlékeztetett, hogy amikor megbukott Párizsban, a Matra Racing­­gal, a gallok ridegnek, távolságtartónak bélye­gezték, olyan edzőnek, aki a játékosaitól túl szi­gorú fegyelmet követel, aki szíesebben hallgat, mintsem megnyíljék a csapat felé. Érdekes, hogy amikor Jorge hat évvel később­­ újra csak Párizsban - bajnokságot nyert a PSG- vel, a bizonyítvány alig változott. A svájciak ci­tálják a L'Equipe 1994. május 2-ai számát, amely azt írja a bajnokcsapat mesteréről: „Jor­ge már nyitottabb az emberek felé, de még mindig bezárkózik a vélemé­nyek, pláne a kritikák elől". A szövetség viszont nem sokat törődött a sajtó nya­­valygásával, kinevezte a portugált - méghozzá azonnal. Jorge-nak (ismételjük el még egyszer, ő maga „Zsorzsnak" ejti a ne­vét) annyiból kedve­zőbb a helyzete, mint Csanknak, hogy saját csapatának program­ját ő maga állíthatta össze. A nagybajuszú Artúr pedig fél. De legalábbis óvatos, miután kinevezé­sének felmerülte óta a sváj­ci lapokban állandóan azt olvassa (nem nagy ügy: töké­letesen beszél németül és franci­ául, s nem lehet eladni olaszul sem), hogy a vébéselejtezők előtt pszi­chológiai szempontból tragikus lehet a gyenge Eb-szereplés. Fél, s ezért olyan programot állított össze, amelyből azt hitte, nem tud rosszul kijönni. Bár Luxemburggal és Ausztriával egyaránt idegen­beli meccset kötött le (Luxembourgba légiósait például nem is hívta), ez két olyan találkozó, amelyet a Vb- és Eb-résztvevő Svájc kapitánya nyugodtan leköthet... (Az Eb előtt egy meccse lesz még a helvéteknek, Csehországot fogadják június elsején. Jellemző Jorge határozatlanságára, hogy, bár elvitte a csapatát túrázni, Dubaiban csak a fizi­kai felkészítésre helyezte a hangsúlyt, meccset nem vállalt. Az egy-két szinte kötelező újonc­kipróbáláson kívül nem változtatott Hodgson keretén. Ez az Euro '96 előtt indokolt, de egyben azt is jelenti, hogy - figyelembe véve csapata életkorát, szerkezetét - az elodázhatatlan fel­adat végrehajtása nyárra, a világbajnoki sorozat rajtjára marad. Fél, s ezért még a gyengébbnek ítélt ellenfe­lek ellen is szinte bizonyosan ragaszkodik majd az általa legkedveltebb formulához, a 4-4-2- höz. Ez elvileg nem térne el a Hodgson által is favorizált szisztémától, de­­ világ, láss csodát - a portugál sokkal merevebb, mint az angol. Jor­ge nem engedi „fickándozni" játékmesterét, nem sokat ad az individuumra - így Alain Sut­­ter és Ciriaco Sforza alighanem nehéz napok elé néz. (Jorge merevségére példa egyébként, hogy so­kan őt hibáztatják, amiért Enzo Francescoli cső­döt mondott a Matra Racingban. A portugál egyszerűen béklyót rakott a virtuóz uru lábára.) A dosszié tanulmányozása után a „nagyot bu­kott" minősítést alighanem a „nagy bajban van" kalkulusra változtathatjuk. Jorge nem bukott­­ még­­ bele a kapitánykodásba, de kétségtelenül a sötétben tapogatózik. Ráadásul gyakran hibá­zik, összeveszett például a teljes svájci-német sajtóval, miután hiába szerzett két diplomát Né­metországban, nem hajlandó Schiller nyelvén nyilatkozni. Bukni nem tud, mert a kinevezése­kor nyilván számított a szövetség arra is, hogy a válogatott esetleg nem jut túl az Euro '96 angliai csoportmeccsein. Bármilyen furcsa is, rajta első­sorban a türelem és a saját csapata segíthet. De azt hiszem, ez az a pont, ahol Csank János - az övétől teljesen különböző - aktája tökélete­sen fedi a Jorge-dossziét. Mire lehet költeni 26 000 fontot ? (A tételeket ne tessék túlontúl komolyan venni... Nagy részük a már emlí­tetten extrém Totál Football gyűjtéséből származik.) 1. Vehetsz egy 1994-es BMW M3-ast. 2.520 gramm kokain ára. 3.107 darab Hugo Bross-öltönnyel frissítheted ruhatáradat. 4. London legelőkelőbb részén, a Dorchester szállodában bérelhetsz egy apartmant­, s tizenhat előkelő prostituált keresi ennyiért kegyeidet. 5. Egy Perazzi automatafegyver, teljes lőszerellátással. 6. Öt oda-vissza repülőjegy London-New York útvonalra, a Concorde-ra. 7. Két Harley Davidson FXD Dynaglide motorkerékpár. 8.1733 palack nagyon extra wmsky. 9. Egy majdnem félkilós aranylánc. 10. Négyszázötvenhat évre előfizethetsz a Nemzeti Sportra... VII. 92. *1996. április 3.

Next