Nemzeti Sport, 1996. április (7. évfolyam, 90-118. szám)
1996-04-03 / 92. szám
14 NEMZETI SPORT A futballista hatmillió forintot keres hetente Dénes Tamás Gordon Taylor, a PFA, az angol Hivatásos Labdarúgók Szövetségének főtitkára meglehetősen maliciózus volt. Első megközelítésre talán különös is volt a vélekedése. Azt taglalta ugyanis, hogy azok az „embertelen”, lassan fontban is ötszemjegyű összegek, amelyek a legjobb vagy éppen legszerencsésebb futballisták átigazolását kisérik, vagy azok a horribilis összegek, amelyeket a klubok a külföldi sztároknak fizetnek ki, rész irányba befolyásolják az angol labdarúgás életét. Az lesz ugyanis a tendencia velejárója, hogy a klubok - nem bírván a versenyt - gyengébb, külföldi futballistákat fognak szerződtetni. A mostani őrült költekezés nem mehet sokáig... A közelmúltban Londonban járva, magam is megpróbáltam bepillantani a kulisszák mögé, hogy azt ne mondjam, bekukucskálni a menők pénztárcájába. Ezek az adatok természetesen ott sem nyilvánosak, így aztán többnyire az informátor „komolysága", hitelessége minősíti őket. Az utóbbi néhány évben, bevallom, nem igazán foglalkoztam az angol futballisták fizetésének léptékével, még a kilencvenes évek harmadik évéből származott az az - egyébként a brit sajtóban is többször publikált - adat, amely szerint a Liverpool FC válogatott balszélsője, Johnny Barnes heti (ott többnyire így számolnak) fizetése túlhaladta a tízezer fontot. A mai kurzusok szerint ez mintegy kétmillió-háromszázezer forintnak felel meg hetente... A korábbi angol futballisták - egyébként a magyar kortársakéhoz hasonló - nyűgösködése („Rossz korban születtem, ma negyed annyi tudással négyszer akkora pénzt lehet keresni..."), valljuk be, tartalmaz némi igazságalapot. Futballtörténeti tény, hogy az 1960-61-es évadban még azért fenyegettek sztrájkkal a hivatásos labdarúgók, mert a Liga, bizonyos értelemben a klubok kartellje, 20 fontban maximálta az adható legmagasabb havi fizetést. (Sőt, a nyári, futball nélküli hónapokban legfeljebb tizenhét volt adható...). Az egészen a Munkaügyi Minisztériumig elérő vita végül a futballisták győzelmével zárult, a Liga eltörölte a felső határt. (Talán nem tartozik első látásra szorosan a tárgyhoz, csak az arányokat, a font léptékeit szeretném érzékeltetni azzal a hírrel, hogy ugyanabban az idényben a Liga ezer fontra büntette a Burnleyt, mert tíz tartalékjátékossal állt ki a Chelsea elleni, első ligás bajnokira.). A futballisták azt állították: csak így lehet elejét venni a legjobbak Itáliába szerződésének. Meg is tudták állítani az inváziót, sőt, a hetvenes évek végéig nem is volt igazán éles téma a játékosok keresete. A meglehetősen vad megközelítéseiről, ám ugyanakkor „szókimondásáról" - ez esetben alkalmasint a „szóleírás" talál helyesebb lenne - ismert Totál Football című lap gyűjtése szerint tizenhét évvel ezelőtt Trevor Francis volt az angol liga legjobban fizetett futballistája. A Nottingham Forest éppen akkoriban BEK-döntőt eldöntő válogatott jobbszélsője 600 (nem tévedés, jól tetszenek olvasni: hatszáz) fonttal vezette a kereseti listát. 1983-ban Kevin Keegan ugrott az élre, az akkor a második ligás Newcastel Unitedhez szerződött aranylabdás csatár 1500 fontos vagyont tehetett zsebre hetente. Aztán „elszabadultak" a fizetések. 1989-ben a még aktív válogatott, ám már negyvenesztendős Peter Shilton 5700 fontot kapott a Derby Countytól. Majd 1993-ban hárman is átlépték a tízezer fontos, korábban átléphetetlennek hitt határt: John Barnes, Des Walker és Alan Shearer. Újfent emlegetem: az már heti kétmillió forintnál is többet jelentett... De még ez is hol volt a jelenlegi rekordtól! Tessenek megkapaszkodni: a Newcastle által frissen leszerződtetett Faustino „Tina" Asprilla heti keresete - a becslések szerint, ám a nagyságrendet kétségkívül jól kalibrálva - 26000 font! Közel hatmillió forint hetente. Asprilla egyébként (bár vezeti a listát) nem került csillagászati messzeségbe a liga elsősorban külföldi sztárjaitól. E gyűjtés szerint az első tíz sorrendje: Asprilla 26 millió font, 2. Gullit 22, 3. Bergkamp 20, 4. Platt 18, 5. Cantona és Collymore 16-16, 7. Shearer, Ginola, Ferdinand 15-15,10. Cole 14. (Érdemes talán aszerint is elemzni az első tízet, melyik klub garantálja a legpazarabb juttatásokat, így is a Newcastle viszi a prímet - Asprilla, Ginola, Ferdinand -, a három sztárnak 56 millió fontot, közel 13 millió forintot fizet ki egy hétre. Azt már csak félve jegyzem meg: e trió egyhavi fizetése több mint bármelyik magyar élvonalbeli klub egész éves költségvetése... A listán második az Arsenal - Bergkamp és Platt -, a harmadik pedig a MU, Cantona és Cole révén. Talán azt sem érdektelen megjegyezni, hogyan aránylik ez a bizonyos huszonhatmillió font más szektorok keresetéhez. A Low Pay Unittól (Kiskeresetűek Egyesülete) származó forrás szerint az orvosok 755, a parlamenti képviselők 653, az ügyvédek 664, a befektetési tanácsadók 515, az NHS - a brit SZTE - nővérei 270 fontot keresnek. Mielőtt rettentő felháborodásunknak adunk hangot, hadd áruljam el: az angolok azért nem viselik rosszul e nyilvánvaló társadalmi igazságtalanságot. Van, aki egyszerűen úgy véli, mindenki annyit fizet alkalmazottjának, amennyit elbír, s amennyit rentábilisnak vél. (Nehéz vele vitatkozni) A már idézett Gordon Taylor úgy véli, valóban szülhet feszültségeket ez a„földitől elrugaszkodott" fizetési lépték. Ugyanakkor úgy véli, a PFA továbra sem pártolná a „plafon" maximálását, mert véleménye szerint az minden bizonnyal a feketepiac, az illegális fizetési formák újraéledéséhez vezetne. Jason Dodd, a szentek, azaz a Southampton védője szerint a játékosok nem foglalkoznak egymás fizetésével. Különben is: ha Asprilla góljai a bajnoki címet jelentik majd a szarkáknak, kit érdekel majd, mennyit keresett a kolumbiai, bőven megéri az árát. Ám azt is hozzátette: ha igaz a huszonhatezer font, az több, mint amennyit a Southampton játékosai összesen keresnek... Dennis Skirmer munkáspárti képviselő - mint az alábbi szavaiból kiderül, valószínűleg soha életében nem rúgott labdába - nem érti, hogy kereshet valaki ötször annyit, mint csapattársai. „Ha én is a csapatban lennék, biztosan nem adnék neki labdát..."- mondja. Eric Hall, az angol futball egyik ismert „ügynöke" (agent): „A foci a show business része, ezért annak sztárjai extra fizetéseket érdemelnek. S még valami: senki nem tett pisztolyt a klubelnökök halántékára, hogy azok ennyit fizessenek. Szabad akaratukból áldoznak ennyit. Akkor meg biztosan megéri nekik, nemde?" Martin Peters, a világbajnok csatár: „A játékosok örökké sérülésveszélynek vannak kitéve. Legtöbben csak a futballhoz értenek. Rövid idő alatt kell annyit megkeresniük, mint más egy élet alatt." Most tessék okosnak lenni! S ha még ehhez hozzáveszem, hogy az angol labdarúgás csúcskeresői pénzükkel ugyan az európai futball élmezőnyébe tartoznak - kismiskák az amerikai sport, az NHL, az NBA, valamint a két amerikaifutball liga, illetve a baseball ligák menőihez képest... Asprilla II A nagybajuszú Artúr fél 10 András Dénes A változó világban talán éppen az a szép (vagy legalábbis érdekes...), hogy szinte pillanatonként történhet olyan, amelyről korábban azt mondhattuk volna: az ördög gondolná. Január elején Zürichben, a világbajnoki selejtezősorozat menetrendjének elkészítésekor illusztris négyes képviselte a magyar futballt. Az ördög gondolta akkor, hogy nem egész negyedévvel később - egyetlen lejátszott találkozó nélkül - a Benkő László, Berzi Sándor, dr. Mezey György, Mészöly Kálmán négyesből senki sem dolgozik majd akkori beosztásában. Legutóbb Mészöly Kálmán további munkájától tekintett el az elnökség, s Csank János kinevezése érdekes párhuzamot kínál. A csoport legerősebb (Norvégia) és leggyengébb (Azerbajdzsán) válogatottját kivéve valamennyi ország új kapitánnyal készül a sorozatra. Csank még csak tervez, Richard Möller-Nielsen, a finnek dán főnöke (aki köztudottan csak az Eb után lép munkába új állomáshelyén) még azt sem, Artur Jorge viszont már munkába állt - és első két meccsén, Luxemburg és Ausztria ellen mindössze egy döntetlenre futotta. Alaposan orra bukott - állíthatnánk ki a bizonyítványát, ám azt hiszem, érdemesebb mélyebbre ásnunk magunkat a Jorgedossziéban. Artúr Jorge kinevezése még Svájcban is meglepetést keltett. Az előd, Roy Hodgson novemberben úgy távozott az Internazionaléhoz, hogy az olaszoktól és a helvétektől egyaránt ígéretet kapott: az Inter mellett a Nazionalét is megtarthatja, azaz ő viszi Svájc válogatottját az Eb-re. A nagybajuszú portugál az Euro '96 után munkába lépő utódnak szemeltetett ki - több, mint váratlan volt, hogy már a zürichi sorsolásra hivatalban levő kapitányként érkezett. A svájci sajtó már kinevezése pillanatában támadta - tegyük hozzá, nem is teljesen alaptalanul - Jorge és a szövetség frigyét. Az evidenciák - mint Hodgson brit stílusa után ugyanahhoz a csapathoz kár latint hívni, hogy lett volna alkalmas svájci jelölt is, hogy a válogatott sztárjai Németországban játszanak, ha már külföldi a kapitány, miért nem német mellett felhánytorgatták, hogy az eddig klubedzőként sikeresmásodik portói korszakának záró évében párhuzamosan szövetségi kapitányként is tevékenykedett: az általa irányított nyolc meccsen négy győzelem, három döntetlen és egy vereség volt a portugálok mérlege) Jorge kifejezetten rideg, kontaktust nehezen teremtő személyiség, aki a néhány napos együttlétek alatt aligha fog tudni feloldódni. A „Match Mag" emlékeztetett, hogy amikor megbukott Párizsban, a Matra Racinggal, a gallok ridegnek, távolságtartónak bélyegezték, olyan edzőnek, aki a játékosaitól túl szigorú fegyelmet követel, aki szíesebben hallgat, mintsem megnyíljék a csapat felé. Érdekes, hogy amikor Jorge hat évvel később újra csak Párizsban - bajnokságot nyert a PSG- vel, a bizonyítvány alig változott. A svájciak citálják a L'Equipe 1994. május 2-ai számát, amely azt írja a bajnokcsapat mesteréről: „Jorge már nyitottabb az emberek felé, de még mindig bezárkózik a vélemények, pláne a kritikák elől". A szövetség viszont nem sokat törődött a sajtó nyavalygásával, kinevezte a portugált - méghozzá azonnal. Jorge-nak (ismételjük el még egyszer, ő maga „Zsorzsnak" ejti a nevét) annyiból kedvezőbb a helyzete, mint Csanknak, hogy saját csapatának programját ő maga állíthatta össze. A nagybajuszú Artúr pedig fél. De legalábbis óvatos, miután kinevezésének felmerülte óta a svájci lapokban állandóan azt olvassa (nem nagy ügy: tökéletesen beszél németül és franciául, s nem lehet eladni olaszul sem), hogy a vébéselejtezők előtt pszichológiai szempontból tragikus lehet a gyenge Eb-szereplés. Fél, s ezért olyan programot állított össze, amelyből azt hitte, nem tud rosszul kijönni. Bár Luxemburggal és Ausztriával egyaránt idegenbeli meccset kötött le (Luxembourgba légiósait például nem is hívta), ez két olyan találkozó, amelyet a Vb- és Eb-résztvevő Svájc kapitánya nyugodtan leköthet... (Az Eb előtt egy meccse lesz még a helvéteknek, Csehországot fogadják június elsején. Jellemző Jorge határozatlanságára, hogy, bár elvitte a csapatát túrázni, Dubaiban csak a fizikai felkészítésre helyezte a hangsúlyt, meccset nem vállalt. Az egy-két szinte kötelező újonckipróbáláson kívül nem változtatott Hodgson keretén. Ez az Euro '96 előtt indokolt, de egyben azt is jelenti, hogy - figyelembe véve csapata életkorát, szerkezetét - az elodázhatatlan feladat végrehajtása nyárra, a világbajnoki sorozat rajtjára marad. Fél, s ezért még a gyengébbnek ítélt ellenfelek ellen is szinte bizonyosan ragaszkodik majd az általa legkedveltebb formulához, a 4-4-2- höz. Ez elvileg nem térne el a Hodgson által is favorizált szisztémától, de világ, láss csodát - a portugál sokkal merevebb, mint az angol. Jorge nem engedi „fickándozni" játékmesterét, nem sokat ad az individuumra - így Alain Sutter és Ciriaco Sforza alighanem nehéz napok elé néz. (Jorge merevségére példa egyébként, hogy sokan őt hibáztatják, amiért Enzo Francescoli csődöt mondott a Matra Racingban. A portugál egyszerűen béklyót rakott a virtuóz uru lábára.) A dosszié tanulmányozása után a „nagyot bukott" minősítést alighanem a „nagy bajban van" kalkulusra változtathatjuk. Jorge nem bukott még bele a kapitánykodásba, de kétségtelenül a sötétben tapogatózik. Ráadásul gyakran hibázik, összeveszett például a teljes svájci-német sajtóval, miután hiába szerzett két diplomát Németországban, nem hajlandó Schiller nyelvén nyilatkozni. Bukni nem tud, mert a kinevezésekor nyilván számított a szövetség arra is, hogy a válogatott esetleg nem jut túl az Euro '96 angliai csoportmeccsein. Bármilyen furcsa is, rajta elsősorban a türelem és a saját csapata segíthet. De azt hiszem, ez az a pont, ahol Csank János - az övétől teljesen különböző - aktája tökéletesen fedi a Jorge-dossziét. Mire lehet költeni 26 000 fontot ? (A tételeket ne tessék túlontúl komolyan venni... Nagy részük a már említetten extrém Totál Football gyűjtéséből származik.) 1. Vehetsz egy 1994-es BMW M3-ast. 2.520 gramm kokain ára. 3.107 darab Hugo Bross-öltönnyel frissítheted ruhatáradat. 4. London legelőkelőbb részén, a Dorchester szállodában bérelhetsz egy apartmant, s tizenhat előkelő prostituált keresi ennyiért kegyeidet. 5. Egy Perazzi automatafegyver, teljes lőszerellátással. 6. Öt oda-vissza repülőjegy London-New York útvonalra, a Concorde-ra. 7. Két Harley Davidson FXD Dynaglide motorkerékpár. 8.1733 palack nagyon extra wmsky. 9. Egy majdnem félkilós aranylánc. 10. Négyszázötvenhat évre előfizethetsz a Nemzeti Sportra... VII. 92. *1996. április 3.