Nemzeti Sport, 1996. augusztus (7. évfolyam, 209-237. szám)
1996-08-01 / 209. szám
4 NEMZETI SPORT VII. 209. • 1996. augusztus 1. j'mm* mySuQ Öttusa Valami visszatért a múltból... Valami visszatért a múltból... Volt hangulata, volt levegője az öttusázók, atlantai versenyének. Olyan volt a nézőtér a lovaglás és a futás alatt a Georgia lovasparkban, mint 1979-ben, és tíz évvel később Budapesten, a világbajnokságon. Akkor persze mindenki a mieinknek, a magyaroknak szurkolt, most a lelátón ülő ezrek mindenkit biztattak. Ám az a tény, hogy az embereket érdekelte ez a meglehetősen hányatott sorsú sportág, azt jelenti, hogy lehet jövője az öttusának. Ha... De ezt hagyjuk. Maradjunk inkább annál, ami friss. Az olimpiai versenynél. Annak idején a magyarok úgy vágtak neki Atlantának, hogy minden megtörténhet. Végül is ha minden nem is történt meg, szemrehányás nem érheti őket. Kancsal Tamás szövetségi kapitány a verseny előtt, alatt és után is csak azt hajtogatta, hogy ebben a mezőnyben nem lehet előre megmondani, kié lesz aranyérem. Jóslásra csupán Fábián László vállalkozott, Szöul olimpiai bajnoka is csak a lovaglás után állította határozottan, hogy a kazah Alekszandr Parigin lesz a végső győztes. Ő nyert, s Martinek János harmadikként érkezett a célba. Százszázalékos lovaglása nagy esélyt adott neki a dobogóra, legalábbis akkor, ha futásban önmagát múlja fölül. Martinék az egyetlen lehetséges taktikát választotta, a saját iramában futott, tudván, hogy ha maga elé engedi a rátapadó Parigint, akkor elveszett. A kazah ugyanis láthatóan arra törekedett, hogy utazzon valakivel háromezer méteren át, hogy aztán az utolsó körben robbantson. " Tudtam, hogy Zenovkát és Parigint nem tudom lehajrázni. Ezért egy pillanatig sem estem kétségbe, amikor megelőztek engem. Csak arra figyeltem, hogy a mögöttem jövők ne érjenek utol, s így biztos legyen a bronzérmem. Ez a harmadik hely egyébként éppen olyan becses számomra, mint a szöuli győzelem. Nyolc esztendő után ismét ott lenni a legjobbak között, ráadásul egy olimpián, számomra fényes siker. Hogy Martinéknek esélye volt a győzelemre, ahhoz persze az is kellett, hogy százszázalékosan lovagoljon. " Amikor fölültem a lóra, s ismerkedni kezdtünk, nem volt gond nélküli az első randevúnk. Ficánkolt, akaratos volt a ló, aztán, amikor beértünk a pályára, csodák csodájára engedelmes lett. Talán megérezte, hogy nekem mennyire fontos, hogy közösen, együtt, hibátlanul teljesítsük a pályát. Hidd el, a lovaknak van lelkük. Hanzély Ákos hatodik lett, ennél többre számított. Az eredményhirdetés előtt és alatt a távolba nézve támasztotta az egyik asztalt a díszpáholy mögött, kezében üdítő. Néha kortyolt egyet, időnként széttárta a kezét, megvonta a vállát, igyekezett megemészteni a történteket. - Ez van... - mondta. - Úgy indult, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Az úszás végéig nem is volt semmi gondom. Akkor azonban valamiféle tompaság, egykedvűség tört rám, nem fáradtság volt ez, inkább a fejemben nem stimmelt valami. Ennek volt betudható, hogy a lovaglásom sem sikerült úgy, ahogy elterveztem. Ha akaratosabb vagyok, keményebb, akkor többre vihettem volna. A futásban futottam én, de maradt bennem jó néhány másodperc. Nem volt sok értelme már megszakadnom. Ha lett volna csapatverseny... - Nagyon hiányzott? - Persze. Az úgy volt a múltban, hogy az öttusázók elsősorban csapatban számoltak. Arra figyeltek, hogy hárman együtt minél többre vigyék, s ebből az egymásból való küzdésből kerekedtek ki az egyéni eredmények. A jók és a rosszak egyaránt. Ha valaki hatodik a világon valamiben, az nem olyan rossz eredmény. Főként nálad, aki nyelveket beszélsz, van két diplomád. Tehát mondhatni: nem kizárólag az öttusa jelenti az életed. + Lehet, hogy így van, de itt Atlantában az öttusa volt az életem, abban akartam minél többre vinni. Nehéz az öttusától megválni. Jellemző, hogy amikor papíron egy évet kihagytam a tanulás miatt, akkor is edzettem én, naponta háromszor, de csak a saját szakállamra. Pihenni azonban egy percig sem pihentem. - És most, az olimpia után? - Most jó lenne - jó lesz? - néhány hetet, talán néhány hónapot pihennem, aztán majd meglátjuk. Ha lenne egy jó állásajánlatom, gondolkoznék rajta, hogy abbahagyom, így azonban még nem tudom, mi lesz. Nagyon fáradt vagyok, és azt te se várhatod tőlem, hogy itt a lovaspálya szélén az egész napos rohanás után döntsek a sorsomról. A harmadik magyar, Sárfalvi Péter szerint nála a víváson múlott minden. " A vívóverseny felénél gödörbe kerültem, s aztán már képtelen voltam kimászni belőle. A holtpont végigkísért a páston. Jó kedvem nem lett tőle, de a hangulatomnak is része volt abban, hogy végül a lovaglás, meg a futás úgy sikerült, ahogy. Futásban már nem haltam meg, nincs csapat, csak maA húsz évvel ezelőtti olimpiai bajnok, Janusz Peciak sokáig volt az amerikai válogatott edzője, ám itt, Atlantában már egy másik kelet-európai volt öttusázó, a cseh Jan Barta dolgozik a helyén. Peciak most egy vívóklubot vezet, az öttusához semmi köze, amit mesél, az azonban arra bizonyíték arra, hogy Amerikában mit is jelent a sport az embereknek. Elmondta, hogy a klubjában vív egy 51 esztendős asszony, aki 39 évesen ismerkedett meg a sportággal, és feltett szándéka, hogy Sydneyben ott lesz az amerikai csapatban. Tervei nem intézhetők el egy kézlegyintéssel, hiszen már most, 1996-ban is majdnem csapattag lett. Példája nem egyedüli, itt, Atlantában vív egy bizonyos Mr. Papp, aki két esztendeje vett pengét a kezébe, akkor, amikor 40 esztendős volt. Azt talán mondanom sem kell, hogy ő is Sydneyre készül... Peciak elmondta, hogy az öttusa jövőjét megmentené, ha a víváshoz hasonóan Amerikában öttusaklubok alakulnának, mert nincs erősebb fegyver errefelé egy-egy sportág támogatására, mint az olyan amatőrök akarata, akik pénzt is áldoznak a szenvedélyükre. A nemzetközi szövetség vezetőivel beszélgetve kiderült, hogy Peciaknak valamennyien igazat adnak, ám abba képtelenek beleszólni, hogy létrejönnek-e az öttusára szerződő társaságok, avagy sem.gamért küzdöttem, s tulajdonképpen édes mindegy, hogy tizenötödik leszek, vagy huszonegyedik. Az öttusaverseny egyébként rohanás volt a javából. Nem véletlen, hogy a szervezők már a rajtnál figyelmeztették a versenyzőket, hogy az úszás után a buszban öltözzenek át a lovagláshoz, mert lehet, hogy nem lesz idő a lovasparkban felölteni a negyedik tusához szükséges ruhadarabokat. Ez a mozzanat egyértelműen jelzi, hogy mit is jelent mostanság az öttusa. Azt valamennyi versenyző hangsúlyozta, nemcsak a magyarok, hogy a csapatra nagyon nagy szükség van. Más a hangulata, más a levegője a versenynek, ha közösségek küzdenek meg egymással. Jellemző, hogy az Atlanta Journal is valamiféle kötődéshez kapcsolta a verseny beharangozóját. Michael Gostigian és Vahtang Jagorasvili példáját hozták fel. Gostigian néhány hónapig Atlantában tréningezett, ráadásul itt tanult, így a helyiek úgy érezték, közük van hozzá, nekik kell szurkolniuk. Jagorasvili szintén atlantainak vallja magát. Itt készült, mielőtt a mexikói versenyen megszerezte az olimpiai indulás jogát. Jellemző egyébként - és nemcsak az öttusára -, hogy Georgia állam sportbizottsága némi pénzbeli támogatást is adott Jagorasvilinek, megkönnyítendő a felkészülését. Tette azt annak ellenére, hogy a grúz hazája, Grúzia színeiben indult az atlantai játékokon. Más kérdés, hogy Gostiglantól és Jagorasvilitől egyaránt érmet vártak a helyi szakértők, a 16. és a 20. hely azt bizonyítja, hogy nem éppen a legjobb jósok. Hibáztatni persze nem lehet őket, hiszen a mai öttusa 12 órás rohanásában minden megtörténhet. Szerencsére az is megtörtént, hogy két magyar került az első hat közé, s közülük Martinek János 1988 után ismét bizonyított. A lovagláson megjelent a NOB elnöke, Samaranch úr is. A nemzetközi szövetség elöljárói természetesen különleges figyelemmel törődtek vele, föltehetően azért is, mert tudják: az elnök úrtól sok függ a sportág olimpiai jövőjét illetően. Nem tudható, hogy Samaranch úr milyen tapasztalatokat szerzett, már csak azért sem, mert ő a lovaglást és a futást látta. Feltehetően úgy volt vele, mint a nézők itt Atlantában. Ők ugyanis egyik helyszínen sem az öt számra voltak kíváncsiak, hanem arra a sportágra, amelyik különösen kedves nekik. A lövészet szerelmesei a lőtéren figyelték az öttusázókat, a vívásért rajongók a vívóteremben, és így tovább egészen a verseny befejezéséig. A sportág szabályai meglehetősen sokat változtak az elmúlt esztendőben, ám azt még nem sikerült elérni, hogy tömegesen legyenek rajongói mind az öt számnak, tehát az öttusának. Újabb javaslatok - mint Atlantában kiderült - léteznek a sportág megújítására, ám ki tudja, hogy van-e olyan ötlet, amelyik visszaállíthatja a régi nimbuszt. Régi igazság ugyanis, hogy a szinte esztendőnként való változtatás mindenre alkalmas, csak éppen a népszerűség megteremtésére nem. 1A színes bronz/ szoroztos Martinok Az öttusában a magyaroknak illik érmet szerezniük. Egyszerűen ezt diktálja a múlt. Noha az olimipiát megelőző válogatási mizéria kicsit felkorbácsolta a sportághoz közelállók (és a távolabb állók) kedélyét, mindenki bízott abban, hogy meglesz a dobogós helyezés. Hogy ki lesz a magyar öttusa éremszállítója? Öttusakörökben ez volt a leggyakrabban feltett kérdés. Hanzély Ákos vívta ki az olimpiai szereplés jogát a legmeggyőzőbben, hiszen a tavalyi bázeli vb-n a második helyen végzett - ami névre szóló kvalifkációt jelentett. Sárfalvi Péter a kilencedik lett, ami felért egy olyan meghívóval, amelyet Magyarországnak címeztek. A harmadik kvótát Kálnoki Kis Attila szerezte meg, ám a páros válogatóversenyek (Kálnoki kontra Martinék) végén megszületett a döntés: Martinék János utazhat. Az előzmények ismeretében is nehéz volt jósolni. Előfordulhat, hogy az „ezüstfiú", Hanzély az olimpiáról sem tér haza érem nélkül? Vagy talán Sárfalvi táltosodik meg, aki a hazai viadalokon mindig remekül szerepel, ám a nemzetközi versenyeken még egyszer sem nyújtotta azt, amire valójában képes? Vagy Martinék János szerzi meg a magyar öttusaküldöttség érmét? Az a Martinék János, aki Szöulban kettős győzelmet aratott. Akkor szemtelenül fiatalon tréfálta meg a világot, most pedig a mezőny egyik legidősebb tagjaként próbálta meg megközelíteni 1988-as teljesítményét. (Megismételni már csak azért sem tudta volna, mert ezúttal nem rendeztek csapatversenyt.) A kérdések megválaszolása egyre közeledett, hiszen kedden, kora reggel megkezdődött az egynapos erőltetett menet, útjára indult az a tizenkét órás kínszenvedés, amelynek végén kihirdetik a '96-os esztendő öttusa olimpiai bajnokát. A harminckét induló a lőtéren kezdett. A magyarok azt nyújtották, amit elvártak tőlük, így az első tusa után a középmezőnyben helyezkedtek el. A második erőpróba a vívóterembe invitálta a versenyzőket, ahol a magyarok felemás szerepléssel zártak. Hanzély és Martinék jól forgatta a pengét, ám Sárfalvi elmaradt a várakozástól. Két szám után Hanzély a második helyen állt, Martinék a kilencedik, míg Sárfalvi a tizenhatodik helyen várta a folytatást. Eddig az idegeké volt a főszerep, most következett az izmok harca a medencében. A fiúk jól úsztak, megerősítették helyüket az élmezőnyben. Ha az első két szám az idegeké volt, a harmadik pedig az izmoké, akkor a negyedik a szívizmoké lehetett. A sorsolásnál kezdődik minden: ha valaki jó lovat húz, kényelmesen, hátradőlve teljesítheti a pályát a négylábú nyergében, ám ha valaki kifog egy kezelhetetlen lovat, összeszedheti minden tudását... A fiaink közül ketten is az utóbbi csoportba kerültek. Hanzély és Sárfalvi éppen ezért ezer pont alatt teljesített, ám Martinék remek lóval és remek lovaglással hibátlanul haladt végig a pályán. Ez azt jelentette, hogy Martinék feljött a harmadik helyre, Hanzély a hatodik, míg Sárfalvi a tizenkilencedik helyen állt. Már ennyi bőven elég lett volna egy napra, ám még hátravolt a futás. Négyezer méter hívogatta a fáradt, kimerült öttusázókat, akik a verseny hevében nem is gondoltak arra, hogy egy milyen iszonyatosan kegyetlen játék szereplői. Normális helyzetben az övéké lenne a főszerep, ám az utóbbi időben már csak a mellékszerep jut nekik. Olyanok döntöttek erről a versenyrendszerről, akik még öt nap alatt sem csinálták végig az öt tusát... Ez akkor tudatosult az emberben, amikor látta a befutót, látta, hogy a világ legjobb pentatlonistái hogyan esnek össze a cél után, azt figyelhette, hogy miként viszik el őket az orvosi műszerekkel felszerelt kocsik. De a befutóról nem csak ez az egy emlék marad majd meg az emlékezetünkben, hanem más is: a győztes Parigin okos hajrája, az egy vesével futó Zenovka heroikus küzdelme és... És Martinék versenyfutása a világbajnok Szvatkovszkijjal. Jani jobb pozícióból indult, ám Szvatkovszkij hatalmas futó. Méterekre megközelítette Janit, ám ő mindannyiszor visszaverte az orosz támadásait. És ezzel az óriási futással a magyar küldöttség megszerezte azt az érmet, amelynek sorsáról annyi, de annyi jóslat és találgatás hangzott már el. A színe: bronz. Szerezte: Martinek János. Megjegyzés: Hanzély a hatodik, míg Sárfalvi a huszonegyedik helyen végzett. De... A magyar csapat nem maradt érem nélkül.