Nemzeti Sport, 1996. augusztus (7. évfolyam, 209-237. szám)

1996-08-01 / 209. szám

4 NEMZETI SPORT VII. 209. • 1996. augusztus 1. j'mm* mySuQ Öttusa Valami visszatért a múltból... Valami visszatért a múltból... Volt hangu­lata, volt le­vegője az öttusázók, atlantai versenyé­nek. Olyan volt a nézőtér a lovaglás és a futás alatt a Georgia lovaspark­ban, mint 1979-ben, és tíz évvel később Budapesten, a világbaj­nokságon. Akkor persze min­denki a mieinknek, a magya­roknak szurkolt, most a lelátón ülő ezrek mindenkit biztattak. Ám az a tény, hogy az embere­ket érdekelte ez a meglehető­sen hányatott sorsú sportág, azt jelenti, hogy lehet jövője az öttusának. Ha... De ezt hagyjuk. Maradjunk inkább annál, ami friss. Az olimpiai versenynél. Annak idején a magyarok úgy vág­tak neki Atlantának, hogy minden megtörténhet. Végül is ha minden nem is történt meg, szemrehányás nem ér­heti őket. Kancsal Tamás szö­vetségi kapitány a verseny előtt, alatt és után is csak azt hajtogatta, hogy ebben a me­zőnyben nem lehet előre megmondani, kié lesz arany­érem. Jóslásra csupán Fábián László vállalkozott, Szöul olimpiai bajnoka is csak a lo­vaglás után állította határo­zottan, hogy a kazah Alek­­szandr Parigin lesz a végső győztes. Ő nyert, s Martinek János harmadikként érkezett a célba. Százszázalékos lovaglása nagy esélyt adott neki a dobogóra, legalábbis akkor, ha futásban önmagát múlja fölül. Martinék az egyetlen lehet­séges taktikát választotta, a saját iramában futott, tudván, hogy ha maga elé engedi a rátapadó Parigint, akkor el­veszett. A kazah ugyanis lát­hatóan arra törekedett, hogy utazzon valakivel háromezer méteren át, hogy aztán az utolsó körben robbantson. " Tudtam, hogy Zenovkát és Parigint nem tudom lehaj­rázni. Ezért egy pillanatig sem estem kétségbe, amikor meg­előztek engem. Csak arra fi­gyeltem, hogy a mögöttem jö­vők ne érjenek utol, s így biz­tos legyen a bronzérmem. Ez a harmadik hely egyébként éppen olyan becses számom­ra, mint a szöuli győzelem. Nyolc esztendő után ismét ott lenni a legjobbak között, rá­adásul egy olimpián, szá­momra fényes siker. Hogy Martinéknek esélye volt a győzelemre, ahhoz per­sze az is kellett, hogy százszá­zalékosan lovagoljon. " Amikor fölültem a lóra, s ismerkedni kezdtünk, nem volt gond nélküli az első ran­devúnk. Ficánkolt, akaratos volt a ló, aztán, amikor beér­tünk a pályára, csodák csodá­jára engedelmes lett. Talán megérezte, hogy nekem mennyire fontos, hogy közö­sen, együtt, hibátlanul teljesít­sük a pályát. Hidd el, a lovak­nak van lelkük. Hanzély Ákos hatodik lett, ennél többre számított. Az eredményhirdetés előtt és alatt a távolba nézve támasztotta az egyik asztalt a díszpáholy mö­gött, kezében üdítő. Néha kor­tyolt egyet, időnként széttárta a kezét, megvonta a vállát, igyekezett megemészteni a tör­ténteket. - Ez van... - mondta. - Úgy indult, hogy minden a legna­gyobb rendben lesz. Az úszás végéig nem is volt semmi gon­dom. Akkor azonban valami­féle tompaság, egykedvűség tört rám, nem fáradtság volt ez, inkább a fejemben nem stimmelt valami. Ennek volt betudható, hogy a lovaglásom sem sikerült úgy, ahogy elter­veztem. Ha akaratosabb va­gyok, keményebb, akkor több­re vihettem volna. A futásban futottam én, de maradt ben­nem jó néhány másodperc. Nem volt sok értelme már megszakadnom. Ha lett volna csapatverseny... - Nagyon hiányzott? - Persze. Az úgy volt a múlt­ban, hogy az öttusázók elsősor­ban csapatban számoltak. Arra figyeltek, hogy hárman együtt minél többre vigyék, s ebből az egymásból való küzdésből ke­rekedtek ki az egyéni eredmé­nyek. A jók és a rosszak egya­ránt.­­ Ha valaki hatodik a vilá­gon valamiben, az nem olyan rossz eredmény. Főként nálad, aki nyelveket beszélsz, van két diplomád. Tehát mondhatni: nem kizárólag az öttusa jelenti az életed. + Lehet, hogy így van, de itt Atlantában az öttusa volt az életem, abban akartam mi­nél többre vinni. Nehéz az öt­tusától megválni. Jellemző, hogy amikor papíron egy évet kihagytam a tanulás mi­att, akkor is edzettem én, na­ponta háromszor, de csak a saját szakállamra. Pihenni azonban egy percig sem pi­hentem. - És most, az olimpia után? - Most jó lenne - jó lesz? - néhány hetet, talán néhány hó­napot pihennem, aztán majd meglátjuk. Ha lenne egy jó ál­lásajánlatom, gondolkoznék rajta, hogy abbahagyom, így azonban még nem tudom, mi lesz. Nagyon fáradt vagyok, és azt te se várhatod tőlem, hogy itt a lovaspálya szélén az egész napos rohanás után döntsek a sorsomról. A harmadik magyar, Sárfalvi Péter szerint nála a víváson múlott minden. " A vívóverseny felénél gödörbe kerültem, s aztán már képtelen voltam kimász­ni belőle. A holtpont végigkí­sért a páston. Jó kedvem nem lett tőle, de a hangula­tomnak is része volt abban, hogy végül a lovaglás, meg a futás úgy sikerült, ahogy. Futásban már nem haltam meg, nincs csapat, csak ma­A húsz évvel ezelőtti olimpiai bajnok, Janusz Pe­­ciak sokáig volt az ameri­kai válogatott edzője, ám itt, Atlantában már egy má­sik kelet-európai volt öttu­sázó, a cseh Jan Barta dol­gozik a helyén. Peciak most egy vívóklubot vezet, az öt­tusához semmi köze, amit mesél, az azonban arra bi­zonyíték arra, hogy Ameri­kában mit is jelent a sport az embereknek. Elmondta, hogy a klubjában vív egy 51 esztendős asszony, aki 39 évesen ismerkedett meg a sportággal, és feltett szán­déka, hogy Sydneyben ott lesz az amerikai csapatban. Tervei nem intézhetők el egy kézlegyintéssel, hiszen már most, 1996-ban is majdnem csapattag lett. Példája nem egyedüli, itt, Atlantában vív egy bizo­nyos Mr. Papp, aki két esz­tendeje vett pengét a kezé­be, akkor, amikor 40 esz­tendős volt. Azt talán mon­danom sem kell, hogy ő is Sydneyre készül... Peciak elmondta, hogy az öttusa jövőjét megmen­tené, ha a víváshoz hasonó­­an Amerikában öttusaklu­bok alakulnának, mert nincs erősebb fegyver erre­felé egy-egy sportág támo­gatására, mint az olyan amatőrök akarata, akik pénzt is áldoznak a szen­vedélyükre. A nemzetközi szövetség vezetőivel beszélgetve ki­derült, hogy Peciaknak va­lamennyien igazat adnak, ám abba képtelenek bele­szólni, hogy létrejönnek-e az öttusára szerződő társa­ságok, avagy sem.­gamért küzdöttem, s tulaj­donképpen édes mindegy, hogy tizenötödik leszek, vagy huszonegyedik. Az öttusaverseny egyébként rohanás volt a javából. Nem véletlen, hogy a szervezők már a rajtnál figyelmeztették a ver­senyzőket, hogy az úszás után a buszban öltözzenek át a lo­vagláshoz, mert lehet, hogy nem lesz idő a lovasparkban felölteni a negyedik tusához szükséges ruhadarabokat. Ez a mozzanat egyértelműen jelzi, hogy mit is jelent mostanság az öttusa. Azt valamennyi versenyző hangsúlyozta, nemcsak a ma­gyarok, hogy a csapatra na­gyon nagy szükség van. Más a hangulata, más a levegője a versenynek, ha közösségek küzdenek meg egymással. Jellemző, hogy az Atlanta Journal is valamiféle kötő­déshez kapcsolta a verseny beharangozóját. Michael Gostigian és Vahtang Jago­­rasvili példáját hozták fel. Gostigian néhány hónapig Atlantában tréningezett, rá­adásul itt tanult, így a helyi­ek úgy érezték, közük van hozzá, nekik kell szurkolni­uk. Jagorasvili szintén atlan­tainak vallja magát. Itt ké­szült, mielőtt a mexikói ver­senyen megszerezte az olim­piai indulás jogát. Jellemző egyébként - és nemcsak az öttusára -, hogy Georgia ál­lam sportbizottsága némi pénzbeli támogatást is adott Jagorasvilinek, megkönnyí­tendő a felkészülését. Tette azt annak ellenére, hogy a grúz hazája, Grúzia színeiben indult az atlantai játékokon. Más kérdés, hogy Gostiglan­­tól és Jagorasvilitől egyaránt érmet vártak a helyi szakértők, a 16. és a 20. hely azt bizonyít­ja, hogy nem éppen a legjobb jósok. Hibáztatni persze nem lehet őket, hiszen a mai öttusa 12 órás rohanásában minden megtörténhet. Szerencsére az is megtörtént, hogy két magyar került az első hat közé, s közülük Martinek János 1988 után ismét bizonyí­tott. A lovagláson megjelent a NOB elnöke, Samaranch úr is. A nemzetközi szövetség elöljárói természetesen különleges fi­gyelemmel törődtek vele, föltehetően azért is, mert tudják: az elnök úrtól sok függ a sportág olimpiai jövőjét illetően. Nem tudható, hogy Samaranch úr milyen tapasztalatokat szerzett, már csak azért sem, mert ő a lovaglást és a futást látta. Feltehetően úgy volt vele, mint a nézők itt Atlantában. Ők ugyanis egyik helyszínen sem az öt számra voltak kíván­csiak, hanem arra a sportágra, amelyik különösen kedves ne­kik. A lövészet szerelmesei a lőtéren figyelték az öttusázókat, a vívásért rajongók a vívóteremben, és így tovább egészen a verseny befejezéséig. A sportág szabályai meglehetősen sokat változtak az el­múlt esztendőben, ám azt még nem sikerült elérni, hogy tö­megesen legyenek rajongói mind az öt számnak, tehát az öt­tusának. Újabb javaslatok - mint Atlantában kiderült - léteznek a sportág megújítására, ám ki tudja, hogy van-e olyan ötlet, amelyik visszaállíthatja a régi nimbuszt. Régi igazság ugyan­is, hogy a szinte esztendőnként való változtatás mindenre al­kalmas, csak éppen a népszerűség megteremtésére nem. 1A színes bronz/­­ szoroztos Martinok Az öttusában a magyaroknak illik ér­met szerezniük. Egyszerűen ezt diktálja a múlt. Noha az olimipiát megelőző vá­logatási mizéria kicsit felkorbácsolta a sportághoz közelállók (és a távolabb ál­lók) kedélyét, mindenki bízott abban, hogy meglesz a dobogós helyezés. Hogy ki lesz a magyar öttusa érem­szállítója? Öttusakörökben ez volt a leggyakrab­ban feltett kérdés. Hanzély Ákos vívta ki az olimpiai sze­replés jogát a legmeggyőzőbben, hiszen a tavalyi bázeli vb-n a második helyen végzett - ami névre szóló kvalifkációt je­lentett. Sárfalvi Péter a kilencedik lett, ami felért egy olyan meghívóval, ame­lyet Magyarországnak címeztek. A har­madik kvótát Kálnoki Kis Attila szerezte meg, ám a páros válogatóversenyek (Kálnoki kontra Martinék) végén meg­született a döntés: Martinék János utaz­hat. Az előzmények ismeretében is nehéz volt jósolni. Előfordulhat, hogy az „ezüstfiú", Hanzély az olimpiáról sem tér haza érem nélkül? Vagy talán Sárfal­vi táltosodik meg, aki a hazai viadalo­kon mindig remekül szerepel, ám a nemzetközi versenyeken még egyszer sem nyújtotta azt, amire valójában ké­pes? Vagy Martinék János szerzi meg a ma­gyar öttusaküldöttség érmét? Az a Martinék János, aki Szöulban kettős győzelmet aratott. Akkor szemte­lenül fiatalon tréfálta meg a világot, most pedig a mezőny egyik legidősebb tagjaként próbálta meg megközelíteni 1988-as teljesítményét. (Megismételni már csak azért sem tudta volna, mert ezúttal nem rendeztek csapatversenyt.) A kérdések megválaszolása egyre kö­zeledett, hiszen kedden, kora reggel megkezdődött az egynapos erőltetett menet, útjára indult az a tizenkét órás kínszenvedés, amelynek végén kihirde­tik a '96-os esztendő öttusa olimpiai baj­nokát. A harminckét induló a lőtéren kezdett. A magyarok azt nyújtották, amit elvár­tak tőlük, így az első tusa után a közép­mezőnyben helyezkedtek el. A második erőpróba a vívóterembe invitálta a versenyzőket, ahol a magya­rok felemás szerepléssel zártak. Han­zély és Martinék jól forgatta a pengét, ám Sárfalvi elmaradt a várakozástól. Két szám után Hanzély a második he­lyen állt, Martinék a kilencedik, míg Sárfalvi a tizenhatodik helyen várta a folytatást. Eddig az idegeké volt a főszerep, most következett az izmok harca­­ a meden­cében. A fiúk jól úsztak, megerősítették helyüket az élmezőnyben. Ha az első két szám az idegeké volt, a harmadik pedig az izmoké, akkor a ne­gyedik a szívizmoké lehetett. A sorsolás­nál kezdődik minden: ha valaki jó lovat húz, kényelmesen, hátradőlve teljesítheti a pályát a négylábú nyergében, ám ha valaki kifog egy kezelhetetlen lovat, összeszedheti minden tudását... A fiaink közül ketten is az utóbbi csoportba ke­rültek. Hanzély és Sárfalvi éppen ezért ezer pont alatt teljesített, ám Martinék remek lóval és remek lovaglással hibát­lanul haladt végig a pályán. Ez azt jelen­tette, hogy Martinék feljött a harmadik helyre, Hanzély a hatodik, míg Sárfalvi a tizenkilencedik helyen állt. Már ennyi bőven elég lett volna egy napra, ám még hátravolt a futás. Négy­ezer méter hívogatta a fáradt, kimerült öttusázókat, akik a verseny hevében nem is gondoltak arra, hogy egy milyen iszonyatosan kegyetlen játék szereplői. Normális helyzetben az övéké lenne a főszerep, ám az utóbbi időben már csak a mellékszerep jut nekik. Olyanok dön­töttek erről a versenyrendszerről, akik még öt nap alatt sem csinálták végig az öt tusát... Ez akkor tudatosult az emberben, amikor látta a befutót, látta, hogy a világ legjobb pentatlonistái hogyan esnek össze a cél után, azt figyelhette, hogy mi­ként viszik el őket az orvosi műszerek­kel felszerelt kocsik. De a befutóról nem csak ez az egy em­lék marad majd meg az emlékezetünk­ben, hanem más is: a győztes Parigin okos hajrája, az egy vesével futó Zenov­­ka heroikus küzdelme és... És Martinék versenyfutása a világbajnok Szvatkovsz­­kijjal. Jani jobb pozícióból indult, ám Szvatkovszkij hatalmas futó. Méterekre megközelítette Janit, ám ő mindannyi­szor visszaverte az orosz támadásait. És ezzel az óriási futással a magyar küldöttség megszerezte azt az érmet, amelynek sorsáról annyi, de annyi jóslat és találgatás hangzott már el. A színe: bronz. Szerezte: Martinek János. Megjegyzés: Hanzély a hatodik, míg Sárfalvi a huszonegyedik helyen végzett. De... A magyar csapat nem maradt érem nélkül.

Next