Nemzeti Sport, 2009. december (107. évfolyam, 327-354. szám)
2009-12-24 / 350. szám
nemzet sport 2009. december 24., csütörtökÁLDOTT, BÉKÉS KARÁCSONYT KÍVÁNUNK! 3 a vékonydongájú fiatalember a rakpart egyik alsó, havas lépcsőjén, és a Sötétszürke, méltóságteljesen hömpölygő vizet kémleli. Csak ül, nem törődik a körülötte zajló világgal. Mínusz öt fok, a hó szállingózik, a város lüktet, a vékonydongájú fiatalember pedig csak ül, és a folyót nézi. Kora délután van. Néhány óra, és alkonyodig a Duna pedig eltűnik a misztikus sötétségben. A fiatalember viszont nem tágít. Csak ül, és talán arra gondol, mit is jelent számára a Duna. Nem azt, amit másnak. A Duna neki egyszerre barát és ellenség. A siker és a kudarc. A vékonydongájú fiatalember ugyanis éveken át minden télen többször is átúszta a jeges folyót. Erre tette fel az életét. Hónapokon, heteken át készült rá, hogy az Erzsébet híd lábánál vagy éppen Vácnál belemerészkedjen a két-három fokos vízbe. Nagy tett volt ez, az újságok rendszeresen írtak róla, olykor még a televíziónak is nyilatkozott az úszások után. Fáradtan, elgyötörten, de azzal a tudattal: megint legyőzte a folyót. Pedig gyerekként semmi sem utalt arra, hogy később azzal kerül az újságok címlapjára, hogy megregulázta a Dunát. Édesanyja egyedül nevelte, koraszülöttként látta meg ezt a furcsa, édes-keserű világot, és piciként sokat betegeskedett. Az okát pedig nem találták. Ezért elvitték Schirilla Györgyhöz, hátha van valami jó tanácsa az egészséges életmód hazai apostolának. Volt. Az alig néhány éves kisfiú szakított a hússal... Schirillával viszont nem. Már nagyobbacska gyerekként sokszor elkísérte dedikálni a Duna átúszásairól híres sportembert. Schirilla csak titkár úrnak hívta a gyereket. Majd egyszer, a Nyugati téri aluljáróban zajló dedikálás során odafordult a mellette ülő kisfiúhoz: „Titkár úr, meglátja, maga egyszer át fogja úszni a jeges Dunát!" Talán ott, abban a pillanatban fogalmazódott meg a fiúban, hogy igen, követni fogja a mestert. Tizenhat éves volt, amikor először átúszta télen a folyót. Hétköznapi embernek ez nem sokat mond. Pedig hihetetlen felkészültség, lelki rántígolódás volt (nö^fttte.A tizenhat éves fiúk általában a kártyák hajkurászásával törődnek, vagy éppen azzal, hogy iskola után focizni rohanhassanak. Ő viszont nem. Mindent az egészséges életmód égisze alatt tett. Télen a jeges folyóban úszott, a parton pedig az igét hirdette. Hol arra akart rávenni mindenkit, hogy szakítson a húsfogyasztással, hol pedig arra buzdította az őt ismerőket: álljanak meg egy pillanatra, és értékeljék át az életüket. „Rá kell jöjjenek az emberek, a világ szélsebesen halad a pusztulás felé, rá kell lépni a fékre, meg kell állítani. Meg kell mutatni az embereknek a féket. Mindenkiben van egy fék. Én legfeljebb csak megmutatom, hogy hol keressék...” - mondta egyszer. A jeges Duna átúszása a lehetőség volt. A lehetőség arra, hogy meghallják a hangját. Ahogy akkoriban fogalmazott: ha népszerűségre vágyott volna, egy napos délelőttön felmászik a Szabadság hídra, biztos benne lett volna a kereskedelmi tévék híradójában. „Az én próbatételem más. Szenvedés, kínok előzték meg, és rengeteg energia van benne.” ,Ül a vékonydongájú fiatalember a rakpart egyik kisó, havas lépcsőjén, és a sötétszürke, méltóságteljesen hömpölygő vizet kémleli. A hó továbbra is szállingózik, a város lüktet, ő viszont nem törődik semmivel, csak a Dunát nézi. Minden téli úszásra hónapokat készült. Titokban edzett a Dunában, hiszen a fővárosi szakaszon tilos az úszás. Az éj leple alatt mégis rendszeresen megtette. Spártai módon készült hónapokon át arra a tíz-tizenkét percre, amelyet a jéghideg folyóban töltött. Húsz kiskorától fogva nem evett, mézet, sárgarépát, vörös- és fokhagymát, tejet, sajtot és kefirt viszont annál többet. Volt, aki megpróbálta utánacsinálni a jeges úszást. Harminc másodpercet állt a bokáig érő vízben, majd villámgyorsan kijött. „Lehet, hogy fizikailag jó állapotban volt, de ez kevés. Lelkierő is kell. A test és a lélek összefügg. Ha valaki kételkedik a sikerben, nem tud úrrá lenni a holtponton, és vége. A Duna közepén nem mondhatom azt, hogy kész, befejezem” - vélekedett. Pedig volt, hogy majdnem a Duna győzött. Egy esetben a soros téli Duna-átúszásnál otthon felejtette a fürdőnadrágját. Valaki elrohant érte, ám így huszonhárom perc késéssel kezdhette meg az úszás. A hajózárlatig viszont már csak hét perc maradt. Volt jégtábla, örvény, sodrás, és egy teherhajó is megérkezett, hiszen lejárt az úszásra megadott idő. Azt mondták, maradjon a vízben, amíg el nem megy a monstrum. Maradt. Ám annyira lehűlt a teste a kétfokos vízben, hogy úgy kellett kihúzni. Az orvos szerint húsz másodpercre volt a klinikai haláltól. De ez sem tántorította el az úszástól. Pedig a Duna nem kevés meglepetést tartogatott. Más talán az ujját sem tenné bele, ő viszont még ivott is belőle. „Hogy milyen a Duna? Koszos. Olaj, pakura, szemét, konzervdobozok. Még nem kaptam fertőzést, pedig ittam is belőle. Úgy gondolkoztam, most kortyolok egyet, és ha lesz valami bajom, az azért van, mert még nem elég jó a felkészültségem, többet kell tennem a szervezetemért” - mondta. Több mint harmincszor úszta át a Dunát télvíz idején. Talán kétezerben utoljára. Többé nem. Keveseknek mondta, de azért minden úszás sokat kivett belőle. Volt, hogy ő is ott toporgott a parton, amikor ifjabb Schirilla György úszott, ám a vízbe nem ment többé. Az egészséges életmódért továbbra is harcolt, de új célt keresett magának. A víz után a tüzet választotta, tűzoltónak jelentkezett. Az újságok így már nem írtak róla, hiszen ahogy később fogalmazott: „A mi munkánk rejtett és névtelen.” Aztán még annyit lehetett hallani róla, hogy szívritmuszavarral kezelik. Aztán semmit. Ül a vékonydongájú fiatalember a rakpart egyik alsó, havas lépcsőjén, és a sötétszürke, méltóságteljesen hömpölygő vizet kémleli. Csak ül, és nem törődik a körülötte zajló világgal. Mínusz öt fok, a hó szállingózik, a város lüktet, a vékonydongájú fiatalember pedig csak ül, és a folyót nézi. Már késő délután van. Alkonyodik, és a köd is leereszkedett a misztikus sötétségbe vesző Dunára. A vékonydongájú fiatalember lassan feláll. Még egy pillantást vet a folyóra, majd kimért léptekkel belesétál a ködbe. Örökre... A néhány hete, mindössze 32 évesen, tragikusan korán elhunyt Dunaátúszó, Cserneczky Attila emléke előtt adózva ■ MOTTÓ „Küldetésem van, de hogy ki a megbízóm, azt nem tudom” Cserneczky Attila FOTO: KARACSONY.ORG