Nemzeti Sport, 2019. február (117. évfolyam, 31-45. szám)

2019-02-14 / 44. szám

ZÁSZLÓSHAJÓVÁ VÁLT AZ FTC N­em akarok angol nyelvű alapfokú közgazda­­sági továbbképzést indítani, de azért gyorsan tisztázzuk, mit jelent a már a magyarban is meg­honosodott brand szó: márkát, márkanevet, véd­jegyet, különösen olyat, amely egy terméket vagy szolgáltatást az üzleti világban jól felismerhetően azonosítani tud. Kitágítva a horizontot a bizniszen kívülre, természetesen az élet más szférájában is léteznek brandek, gondoljunk például az opera egyik etalonjának számító milánói Scalára, vagy épp a sport területén a patinás, világszerte ismert és közkedvelt klubokra. Utóbbi műfajban Magyarországon minden bizony­nyal a Ferencvárost nevezhetjük a legjobb, legje­lentősebb brandnek, lassan, de biztosan - hiszen 1899 májusában alapították - immár százhúsz év „imázsépítéssel” a háta mögött. Az FTC neve a határon túl is jól cseng, itthon mindenképpen a legnépszerűbbnek számít, s bár húzóágazata kimondva a labdarúgás - legutóbb január végi Hosszabbítás mellékletünkben nyilatkozta Nyí­ri Zoltán ügyvezető alelnök, hogy a futball az egyesületben min­­denekfelett áll -, a többieket sem ha­nyagolják el, sőt. Jó kérdés, hogy a sok szakosztályos klubmodell mennyire hatékony és modern, a Fradiban mindenesetre próbálnak megbirkózni ezzel a nem kis feladattal. Megőrzik a tradicionális „ferencvárosi" sportágakat, mi­közben, ha van rá igény és erőforrás, behoznak újakat. Pontosabban olyanokat, amelyek valaha működtek a zöld-fehérek égisze alatt, legutóbb például 2014-ben az ökölvívást, most pedig a gyorskorcsolyát, annak is rövid pályás válfaját. Utóbbi kapcsán nyugodtan beszélhetünk a bran­dek találkozásáról, hiszen a durván egy évvel ez­előtti történelmi tett, az első magyar téli olimpiai aranyérem megszerzése óta a szakág nagyszerű márkanévnek számít. S hogy megint Nyíri Zoltánt idézzük, „a legjobbak a legjobb helyen” szlogen sem túlzás, hiszen a Liu és a Krueger testvérek, valamint mesterük, Bánhidi Ákos érkezésével egy csapásra zászlóshajóvá vált az FTC rövid pá­lyán, de annál hosszabb távon. A nagy találkozás tehát logikusnak mondható, a felfokozott elvárás és érdeklődés szintén, ezek után nem csoda, hogy az információ még a hi­vatalos bejelentés előtt kiszivárgott. Fogjuk ezt arra, hogy ilyen jó és népszerű brandek esetén számolni kell „hírszerzők" feltűnésével. S hogy egy másik közgazdasági kifejezéssel zárjunk, a klub és a versenyzők számára egyaránt win-win szituációnak tűnik a jelenlegi, amellyel mindenki csak nyerhet. Kivéve az ellenfelek. TEGNAP TUDÓSÍTOTTUNK A LABDARÚGÓ BAJNO­KOK UGÁJA-NYOLCADDÖNTŐ MANCHESTER UNITED-PSG (0-2) MECCSÉRŐL AZ INTERNE­TES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. kerekasztal „Tény, hogy jobb volt PSG. A piros lap nem hiányzott, de megadható volt, a másik oldalon viszont szerintem elmaradt egy piros Kimpembének, mint ahogy a Young elleniért is láttunk már pirosat. ” Xaandir „Jól gondolkodott a hazai gárda eleinte, agresszív letámadás, gyors játék, kihasználva a fi­zikai fölényt. Ha úgy mennek neki a visszavágónak, ahogy az első félidőben játszottak, akkor még nyitott lehet a párharc." mie­lfoglattmimtenner „A nap vicce Alexis Sán­­chez. Emberünknek volt 45 perc alatt kb. 5 labda­­érintése. Ebből 3x eladta a labdát, 2x meg hátrafelé passzolt. Akkora alibijátékos... ’ ManUtdian „A PSG-től kikapni kicsit sem szégyen! Minden párharcnak lesznek vesztesei! Európa 16 legjobb csapatáról beszélünk." Virgula52 „A mezőnyben a PSG jól járatta a labdát, szépen élte az időt, hűtötte az MU hevületét, annak ellenére, hogy becsúsztak átadási hibák. Már az első játékrészben látszott, hogy a PSG támadásai gólveszélyesebbek, "a PSG a technikásabb, labda­­biztosabb és firkásabb csapat." Francia lecke ! égh Antal Miért beteg a magyar futball? című könyve 1974-ben jelent meg, s felfordulást okozott. Jómagam évekkel később olvastam, ám emlékszem, óriási példányszámról szóltak a hírek, sőt arról is, hogy amikor elfogyott, gépelt válto­zatban terjesztették a szöveget. Százezrek lettek meg­győződve, hogy itt az igazság, hogy végre „kimondta" valaki. A szerző amolyan „tizenkettő egy tucat” prózaíróként kezdte, de az irodalom határain kívül nem volt ismert igazán. Nagy feltűnést a reformer - épp indult az új gaz­dasági mechanizmus! - Valóság 1968. áprilisi számában megjelent Állóvíz című riportjával keltett, ami a beszédes nevű (Penészlek) szabolcsi falu brutális (tetves, pálinká­val lenyugtatott gyerekek az iskolában stb.) viszonyairól festett képet. Hadjárat indult ellene, a megyei vezetőség megfojtotta volna, ám a nagy befolyású egykori népi író, Darvas József megvédte, s még a szerző szociográfiáját (Erdőháton, Nyíren, 1972) is kiadta a Magyarország fel­­fedezése-sorozat darabjaként. Ekkor fedezték föl őt, s a bátor, pörös száját befogni nem hajlandó írástudó szere­pe lett „a Tónié”. Néhányszor ültem egy társaságban vele. Tanúsítha­tom: rámenős, lobbanékony, csavaros eszű (nem le­hetett „megfogni”), mégis rövidre zártan gondolkodó, rögvest minősítő, mindenkiről ítéletet hirdető ember volt, aki nem tűr ellentmondást, és mindent „jobban tud” mindenkinél. Bankókötegekkel járt, állandóan üzletelt, almáskertje volt, állatokat tartott, s szinte egyfolytában pereskedett. Kupec a Tóni, mondta nemzedéktársa s föl­dije, az irodalomtörténész Czine Mihály legyintve - egyik közös találkozónk után - nekem. Futballrajongó volt­­ a Löki szenvedélyes szurkolója -, hogy e játék Marseille utáni hanyatlása fájt neki, nem csodálkozom. Haragját a vébéről való újabb lemaradás - 3-3 a svédek ellen, Edström fejese stb. - lobbanthatta föl, s mozgósítva szereptudatát, „tényfeltárásba” fogott. Nem volt míves literátor, ütötte-vágta a témát, el is ké­szült a könyvecskével hamarost, amely az akkori gya­korlathoz képest igen gyorsan megjelent. Mi volt a kézirat útja, „rendelték-e” valakik, nem tudom (szerintem Véghnek a téma eszébe jutott magától is), de hogy „odafönn” úgy gondolták, megjelenhet - a tűrt, rázósabb írásokat is vállaló Magvető adta ki, az egykori ávéhás Kardos Györggyel az élen -, abban biztos vagyok. A rendteremtő hevületnek is alkalma, ürügye lehetett a könyv, hírlett, Kutas István, az acélkemény új MLSZ-el­­nök rendre e kötetre mutogatott. Emlékezhetünk: jött a szigor követelményrendszerrel, a játékosok státuszának megfontolt „tisztázásával”, egyebekkel. Még eredmény is lett valamennyi - a ’78-as világbajnokságra kijutot­tunk -, igaz, gyászos lett a vége. Miért durrant akkorát a „mű", nehéz érteni ma már. Még a címet is talán, hisz az ifjabb nemzedékeknek - az utóbbi évtizedek állapotával összevetve - a hetvenes évek labdarúgásunk sikeres idejének is tetszhet akár. Négy közt voltunk az Eb-n, ezüstérmesek az olimpián, a Fradi az UEFA-kupában, az Újpest a BEK-ben jutott a négy közé, s csak a végső győztes Bayern München tudta megállítani. Ám tagadhatatlan, hogy mi a hanyatlás, a bomlás jeleit éreztük sokkal erősebbnek akkor, hisz aki a világ élvonalába tartozónak tudta a minap még magát, annak a két vereség utáni Európa-bajnoki negyedik hely meg a vb-ről lemaradás nem tűnt eredménynek. Lefe­lé mentünk, s ez minden futballszerelmest szomorított vagy dühített, tétován néztünk, mi történhetett, s vágy­tunk az „igaz” szóra nagyon. S egyszer csak ott volt ez a könyv! VÉGH ANTAL ÉPPÚGY A SZOCIALIZMUS EGYIK FURFANGOS SZEREPE VOLT, AHOGY A MŰFAJÁBAN NÁLA KLASSZISOKKAL TEHETSÉGESEBB HOFI GÉZA IS. MÉG AZ SEM VÉLETLEN TÁN, HOGY HOFI A FUTBALLT MINT TÉMÁT VELE EGY IDŐBEN »TALÁLTA MEG«. Nem csodálom, hogy a ráismerés bódulatával falta, aki hozzájutott, ám az érzelmek koordinátái közé zártan természetesen. A haragvó szurkoló gyors, azonnal átélhe­tő választ vár ugyanis, nem analizál, hanem ítél, hallani, leírva látni azt akarja, amit az ő „őszinte” lelke érez ott a mélyben. S Végh ezt az igényt hibátlanul ismerte föl szur­kolóként, hisz az volt akkor is, amikor elemző írónak kép­zelte magát. S mert a futball százezrek ügyeként létezett akkoriban még, szerzőnk az „igazságbeszéd” bajnokának szerepébe került, a penészleki látleletnél sokkal széle­sebb bázison, ami meg is tetszett neki módfelett. Lehet, hitte, jól érzékeli a nép, ő az egyetlen tetőtől talpig becsü­letes futballértő, futballféltő ember itt e honban. Elemezni nem akarom a szöveget, egy jellemzőjét említem csupán. Több olyan „dolgot” látott leírva akkor az olvasó, amiről a „bennfentesek” tudtak persze, s hal­lott a szurkoló is, pletykákból, szóbeszédből, pontosan vagy pontatlanul. Azzal, hogy az író értesülései jók-e, hogy a beszélgetésekből összeszedett információi mikor igazak, mikor rövidre zártak vagy „színezettek”, senki heurékát kiáltó ember nem törődött, hisz a létező szocia­lizmus szájzáras körülményei közt minden „igazságsut­togás” robajként hatott a valós tartalomtól függetlenül. Szóval: Véghnek akadhatott igaza is, ahogy mondani szokás (ittak, lazáztak, bundáztak némely játékosok, s ezt elnézték nekik stb.), ám az, hogy a labdarúgás jelen­ségeit történelmi, társadalmi, morális összefüggéseiben szemlélje - ezt ígérte! -, nem sikerült, s ez műveltség híján, szurkolói indulataiból következően nem is sikerül­hetett. Az író futballszövegeinek szervi hibája, hogy okként tekint arra, ami jelenség, tünet csupán. Mintha egy fertő­zött testről rántaná le a leplet a titkolt sebekre rámutat­va, amit a néző az igazság pillanataként ünnepel, noha a betegség oka továbbra is ismeretlen. Tudott, hogy Végh szenvedélyétől hajtva (s figyelve a „kaszálás" esélyére!) a futballbeszédet nem hagyta abba, több műfajba is be­levágott, egyre silányabb módon általában. Midőn a Gyó­­gyít(G)atlan 1986-ban - hetekkel a világbajnokság után, hatalmas példányszámban - megjelent, hozzáállása már-már kabarészerű jegyeket mutatott. Az Irapuató­­ban benyelt hat dugót szétosztogatta ugyanis. Egy azok lelkét terhelte, akik miatt kátyúk vannak az utakon, egy azokét, akik a gyerekek ételéből kilopják a húst, és így tovább (arról, hogy a győzők birodalmában e jelenségek még vaskosabbak, persze nem beszélt). Aztán a dikta­túrákról is értekezett egy sort - Néró császáré rossz, a proletárdiktatúra szükséges és jó, meg van az MLSZ-é, írta! -, hogy a történelemben való szemlélődés illúzióját is megteremtse. Özönlöttek is az „egyszerű emberek” meg a kivén­­hedt pártmunkások levelei hozzá, amelyekből Az utol­só konzíliumban (1987) - a végleges írói szétesés elő­estéjén - közre is adott egy csokorra valót. E levelek a Végh-jelenség másik arcára is rámutattak. Arra, hogy a kimondhatóság hazug illúzióját teremtette meg, mi­közben az igazi okok sosem voltak kimondhatók! Úgy volt bátor, hogy a valódi okokról nem beszélt, lénye és írása nem jelentett veszélyt tehát, ha valós okokról ír, nem jelennek meg könyvei, ez nyilvánvaló. Látszólag bírálta, valójában bebetonozni segítette azt a rendet, amely a ma is köztünk való „kisemberi” együgyűséget hagyta - többek között - reánk. Nem akart az lenni, de Végh Antal éppúgy a szocializmus egyik furfangos szerepe volt, ahogy a műfajában nála klasszisokkal tehetségesebb Hofi Géza is. (Még az sem véletlen tán, hogy Hofi a futballt mint témát vele egy időben „talál­ta meg”.) S egy hazug állapotnak előbb-utóbb kudarc lesz a vége! Aki nem hiszi, vessen egy pillantást a szerző 1990 utáni „sportkönyveire” (Miért nem szeretem Varga Zol­tánt?, 1997; Miért vesztettek Puskásék?, 2000 stb.). Szellemi csőd, a szétesettség példája valamennyi. Nagy betűk, sorközök, hogy vastagabbnak tetsszen a könyv, vagdalkozás, fekete-fehér alakok s öntelt dicsekvések a végtelenségig. Egy, az iro­dalmi életben helyét nem lelő makacs lélek indulatos kisülései a nevetségesség határán, egy jobb sorsra ér­demes ember gyarló hattyú­dala az egész, aki raga­dós butaságával önnön folytatását is fölnevelte sajnos. Mert szomorú, hogy ma is vannak, akik a „Végh Antalnak min­denben igaza volt" kezdetű gyerme­­tegség fogságában élnek! N. PÁL József H JÉ® -ms. m­mmmmmm­m­m­mm Kisemberi együgyűség 2019. február 14., csütörtök nmm sport A csütörtök esti M4 Sport - Az Év Sportolója Gála szerdai főpróbáján utánpótláskorú sportolók és edzőik foglaltak helyet a Nemzeti Színház nézőterén - a gyerekek csillogó szemmel nézték a produkciókat, s bizonyára örök emlék marad nekik a fellépők közül az olimpiai bajnok tornász Csollány Szilveszterei és az énekes Molnár Ferenc Caramellel készült közös fotó. TUBÁSZ Hédi

Next