Nemzeti Sport, 2019. február (117. évfolyam, 31-45. szám)
2019-02-14 / 44. szám
ZÁSZLÓSHAJÓVÁ VÁLT AZ FTC Nem akarok angol nyelvű alapfokú közgazdasági továbbképzést indítani, de azért gyorsan tisztázzuk, mit jelent a már a magyarban is meghonosodott brand szó: márkát, márkanevet, védjegyet, különösen olyat, amely egy terméket vagy szolgáltatást az üzleti világban jól felismerhetően azonosítani tud. Kitágítva a horizontot a bizniszen kívülre, természetesen az élet más szférájában is léteznek brandek, gondoljunk például az opera egyik etalonjának számító milánói Scalára, vagy épp a sport területén a patinás, világszerte ismert és közkedvelt klubokra. Utóbbi műfajban Magyarországon minden bizonynyal a Ferencvárost nevezhetjük a legjobb, legjelentősebb brandnek, lassan, de biztosan - hiszen 1899 májusában alapították - immár százhúsz év „imázsépítéssel” a háta mögött. Az FTC neve a határon túl is jól cseng, itthon mindenképpen a legnépszerűbbnek számít, s bár húzóágazata kimondva a labdarúgás - legutóbb január végi Hosszabbítás mellékletünkben nyilatkozta Nyíri Zoltán ügyvezető alelnök, hogy a futball az egyesületben mindenekfelett áll -, a többieket sem hanyagolják el, sőt. Jó kérdés, hogy a sok szakosztályos klubmodell mennyire hatékony és modern, a Fradiban mindenesetre próbálnak megbirkózni ezzel a nem kis feladattal. Megőrzik a tradicionális „ferencvárosi" sportágakat, miközben, ha van rá igény és erőforrás, behoznak újakat. Pontosabban olyanokat, amelyek valaha működtek a zöld-fehérek égisze alatt, legutóbb például 2014-ben az ökölvívást, most pedig a gyorskorcsolyát, annak is rövid pályás válfaját. Utóbbi kapcsán nyugodtan beszélhetünk a brandek találkozásáról, hiszen a durván egy évvel ezelőtti történelmi tett, az első magyar téli olimpiai aranyérem megszerzése óta a szakág nagyszerű márkanévnek számít. S hogy megint Nyíri Zoltánt idézzük, „a legjobbak a legjobb helyen” szlogen sem túlzás, hiszen a Liu és a Krueger testvérek, valamint mesterük, Bánhidi Ákos érkezésével egy csapásra zászlóshajóvá vált az FTC rövid pályán, de annál hosszabb távon. A nagy találkozás tehát logikusnak mondható, a felfokozott elvárás és érdeklődés szintén, ezek után nem csoda, hogy az információ még a hivatalos bejelentés előtt kiszivárgott. Fogjuk ezt arra, hogy ilyen jó és népszerű brandek esetén számolni kell „hírszerzők" feltűnésével. S hogy egy másik közgazdasági kifejezéssel zárjunk, a klub és a versenyzők számára egyaránt win-win szituációnak tűnik a jelenlegi, amellyel mindenki csak nyerhet. Kivéve az ellenfelek. TEGNAP TUDÓSÍTOTTUNK A LABDARÚGÓ BAJNOKOK UGÁJA-NYOLCADDÖNTŐ MANCHESTER UNITED-PSG (0-2) MECCSÉRŐL AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. kerekasztal „Tény, hogy jobb volt PSG. A piros lap nem hiányzott, de megadható volt, a másik oldalon viszont szerintem elmaradt egy piros Kimpembének, mint ahogy a Young elleniért is láttunk már pirosat. ” Xaandir „Jól gondolkodott a hazai gárda eleinte, agresszív letámadás, gyors játék, kihasználva a fizikai fölényt. Ha úgy mennek neki a visszavágónak, ahogy az első félidőben játszottak, akkor még nyitott lehet a párharc." mielfoglattmimtenner „A nap vicce Alexis Sánchez. Emberünknek volt 45 perc alatt kb. 5 labdaérintése. Ebből 3x eladta a labdát, 2x meg hátrafelé passzolt. Akkora alibijátékos... ’ ManUtdian „A PSG-től kikapni kicsit sem szégyen! Minden párharcnak lesznek vesztesei! Európa 16 legjobb csapatáról beszélünk." Virgula52 „A mezőnyben a PSG jól járatta a labdát, szépen élte az időt, hűtötte az MU hevületét, annak ellenére, hogy becsúsztak átadási hibák. Már az első játékrészben látszott, hogy a PSG támadásai gólveszélyesebbek, "a PSG a technikásabb, labdabiztosabb és firkásabb csapat." Francia lecke ! égh Antal Miért beteg a magyar futball? című könyve 1974-ben jelent meg, s felfordulást okozott. Jómagam évekkel később olvastam, ám emlékszem, óriási példányszámról szóltak a hírek, sőt arról is, hogy amikor elfogyott, gépelt változatban terjesztették a szöveget. Százezrek lettek meggyőződve, hogy itt az igazság, hogy végre „kimondta" valaki. A szerző amolyan „tizenkettő egy tucat” prózaíróként kezdte, de az irodalom határain kívül nem volt ismert igazán. Nagy feltűnést a reformer - épp indult az új gazdasági mechanizmus! - Valóság 1968. áprilisi számában megjelent Állóvíz című riportjával keltett, ami a beszédes nevű (Penészlek) szabolcsi falu brutális (tetves, pálinkával lenyugtatott gyerekek az iskolában stb.) viszonyairól festett képet. Hadjárat indult ellene, a megyei vezetőség megfojtotta volna, ám a nagy befolyású egykori népi író, Darvas József megvédte, s még a szerző szociográfiáját (Erdőháton, Nyíren, 1972) is kiadta a Magyarország felfedezése-sorozat darabjaként. Ekkor fedezték föl őt, s a bátor, pörös száját befogni nem hajlandó írástudó szerepe lett „a Tónié”. Néhányszor ültem egy társaságban vele. Tanúsíthatom: rámenős, lobbanékony, csavaros eszű (nem lehetett „megfogni”), mégis rövidre zártan gondolkodó, rögvest minősítő, mindenkiről ítéletet hirdető ember volt, aki nem tűr ellentmondást, és mindent „jobban tud” mindenkinél. Bankókötegekkel járt, állandóan üzletelt, almáskertje volt, állatokat tartott, s szinte egyfolytában pereskedett. Kupec a Tóni, mondta nemzedéktársa s földije, az irodalomtörténész Czine Mihály legyintve - egyik közös találkozónk után - nekem. Futballrajongó volt a Löki szenvedélyes szurkolója -, hogy e játék Marseille utáni hanyatlása fájt neki, nem csodálkozom. Haragját a vébéről való újabb lemaradás - 3-3 a svédek ellen, Edström fejese stb. - lobbanthatta föl, s mozgósítva szereptudatát, „tényfeltárásba” fogott. Nem volt míves literátor, ütötte-vágta a témát, el is készült a könyvecskével hamarost, amely az akkori gyakorlathoz képest igen gyorsan megjelent. Mi volt a kézirat útja, „rendelték-e” valakik, nem tudom (szerintem Véghnek a téma eszébe jutott magától is), de hogy „odafönn” úgy gondolták, megjelenhet - a tűrt, rázósabb írásokat is vállaló Magvető adta ki, az egykori ávéhás Kardos Györggyel az élen -, abban biztos vagyok. A rendteremtő hevületnek is alkalma, ürügye lehetett a könyv, hírlett, Kutas István, az acélkemény új MLSZ-elnök rendre e kötetre mutogatott. Emlékezhetünk: jött a szigor követelményrendszerrel, a játékosok státuszának megfontolt „tisztázásával”, egyebekkel. Még eredmény is lett valamennyi - a ’78-as világbajnokságra kijutottunk -, igaz, gyászos lett a vége. Miért durrant akkorát a „mű", nehéz érteni ma már. Még a címet is talán, hisz az ifjabb nemzedékeknek - az utóbbi évtizedek állapotával összevetve - a hetvenes évek labdarúgásunk sikeres idejének is tetszhet akár. Négy közt voltunk az Eb-n, ezüstérmesek az olimpián, a Fradi az UEFA-kupában, az Újpest a BEK-ben jutott a négy közé, s csak a végső győztes Bayern München tudta megállítani. Ám tagadhatatlan, hogy mi a hanyatlás, a bomlás jeleit éreztük sokkal erősebbnek akkor, hisz aki a világ élvonalába tartozónak tudta a minap még magát, annak a két vereség utáni Európa-bajnoki negyedik hely meg a vb-ről lemaradás nem tűnt eredménynek. Lefelé mentünk, s ez minden futballszerelmest szomorított vagy dühített, tétován néztünk, mi történhetett, s vágytunk az „igaz” szóra nagyon. S egyszer csak ott volt ez a könyv! VÉGH ANTAL ÉPPÚGY A SZOCIALIZMUS EGYIK FURFANGOS SZEREPE VOLT, AHOGY A MŰFAJÁBAN NÁLA KLASSZISOKKAL TEHETSÉGESEBB HOFI GÉZA IS. MÉG AZ SEM VÉLETLEN TÁN, HOGY HOFI A FUTBALLT MINT TÉMÁT VELE EGY IDŐBEN »TALÁLTA MEG«. Nem csodálom, hogy a ráismerés bódulatával falta, aki hozzájutott, ám az érzelmek koordinátái közé zártan természetesen. A haragvó szurkoló gyors, azonnal átélhető választ vár ugyanis, nem analizál, hanem ítél, hallani, leírva látni azt akarja, amit az ő „őszinte” lelke érez ott a mélyben. S Végh ezt az igényt hibátlanul ismerte föl szurkolóként, hisz az volt akkor is, amikor elemző írónak képzelte magát. S mert a futball százezrek ügyeként létezett akkoriban még, szerzőnk az „igazságbeszéd” bajnokának szerepébe került, a penészleki látleletnél sokkal szélesebb bázison, ami meg is tetszett neki módfelett. Lehet, hitte, jól érzékeli a nép, ő az egyetlen tetőtől talpig becsületes futballértő, futballféltő ember itt e honban. Elemezni nem akarom a szöveget, egy jellemzőjét említem csupán. Több olyan „dolgot” látott leírva akkor az olvasó, amiről a „bennfentesek” tudtak persze, s hallott a szurkoló is, pletykákból, szóbeszédből, pontosan vagy pontatlanul. Azzal, hogy az író értesülései jók-e, hogy a beszélgetésekből összeszedett információi mikor igazak, mikor rövidre zártak vagy „színezettek”, senki heurékát kiáltó ember nem törődött, hisz a létező szocializmus szájzáras körülményei közt minden „igazságsuttogás” robajként hatott a valós tartalomtól függetlenül. Szóval: Véghnek akadhatott igaza is, ahogy mondani szokás (ittak, lazáztak, bundáztak némely játékosok, s ezt elnézték nekik stb.), ám az, hogy a labdarúgás jelenségeit történelmi, társadalmi, morális összefüggéseiben szemlélje - ezt ígérte! -, nem sikerült, s ez műveltség híján, szurkolói indulataiból következően nem is sikerülhetett. Az író futballszövegeinek szervi hibája, hogy okként tekint arra, ami jelenség, tünet csupán. Mintha egy fertőzött testről rántaná le a leplet a titkolt sebekre rámutatva, amit a néző az igazság pillanataként ünnepel, noha a betegség oka továbbra is ismeretlen. Tudott, hogy Végh szenvedélyétől hajtva (s figyelve a „kaszálás" esélyére!) a futballbeszédet nem hagyta abba, több műfajba is belevágott, egyre silányabb módon általában. Midőn a Gyógyít(G)atlan 1986-ban - hetekkel a világbajnokság után, hatalmas példányszámban - megjelent, hozzáállása már-már kabarészerű jegyeket mutatott. Az Irapuatóban benyelt hat dugót szétosztogatta ugyanis. Egy azok lelkét terhelte, akik miatt kátyúk vannak az utakon, egy azokét, akik a gyerekek ételéből kilopják a húst, és így tovább (arról, hogy a győzők birodalmában e jelenségek még vaskosabbak, persze nem beszélt). Aztán a diktatúrákról is értekezett egy sort - Néró császáré rossz, a proletárdiktatúra szükséges és jó, meg van az MLSZ-é, írta! -, hogy a történelemben való szemlélődés illúzióját is megteremtse. Özönlöttek is az „egyszerű emberek” meg a kivénhedt pártmunkások levelei hozzá, amelyekből Az utolsó konzíliumban (1987) - a végleges írói szétesés előestéjén - közre is adott egy csokorra valót. E levelek a Végh-jelenség másik arcára is rámutattak. Arra, hogy a kimondhatóság hazug illúzióját teremtette meg, miközben az igazi okok sosem voltak kimondhatók! Úgy volt bátor, hogy a valódi okokról nem beszélt, lénye és írása nem jelentett veszélyt tehát, ha valós okokról ír, nem jelennek meg könyvei, ez nyilvánvaló. Látszólag bírálta, valójában bebetonozni segítette azt a rendet, amely a ma is köztünk való „kisemberi” együgyűséget hagyta - többek között - reánk. Nem akart az lenni, de Végh Antal éppúgy a szocializmus egyik furfangos szerepe volt, ahogy a műfajában nála klasszisokkal tehetségesebb Hofi Géza is. (Még az sem véletlen tán, hogy Hofi a futballt mint témát vele egy időben „találta meg”.) S egy hazug állapotnak előbb-utóbb kudarc lesz a vége! Aki nem hiszi, vessen egy pillantást a szerző 1990 utáni „sportkönyveire” (Miért nem szeretem Varga Zoltánt?, 1997; Miért vesztettek Puskásék?, 2000 stb.). Szellemi csőd, a szétesettség példája valamennyi. Nagy betűk, sorközök, hogy vastagabbnak tetsszen a könyv, vagdalkozás, fekete-fehér alakok s öntelt dicsekvések a végtelenségig. Egy, az irodalmi életben helyét nem lelő makacs lélek indulatos kisülései a nevetségesség határán, egy jobb sorsra érdemes ember gyarló hattyúdala az egész, aki ragadós butaságával önnön folytatását is fölnevelte sajnos. Mert szomorú, hogy ma is vannak, akik a „Végh Antalnak mindenben igaza volt" kezdetű gyermetegség fogságában élnek! N. PÁL József H JÉ® -ms. mmmmmmmmmmm Kisemberi együgyűség 2019. február 14., csütörtök nmm sport A csütörtök esti M4 Sport - Az Év Sportolója Gála szerdai főpróbáján utánpótláskorú sportolók és edzőik foglaltak helyet a Nemzeti Színház nézőterén - a gyerekek csillogó szemmel nézték a produkciókat, s bizonyára örök emlék marad nekik a fellépők közül az olimpiai bajnok tornász Csollány Szilveszterei és az énekes Molnár Ferenc Caramellel készült közös fotó. TUBÁSZ Hédi