Nemzeti Sport, 2019. május (117. évfolyam, 131-146. szám)
2019-05-18 / 133. szám
SZÉDELGŐ FELDICSÉRÉS AZT ÁLLÍTANI, HOGY MINDEN NŐI MECCS OLYAN, MINT EZ LESZ. mikor megláttam az első női futballistákat, biz' isten, nem gondoltam volna, hogy lesz olyan nap, amikor várom, hogy lányok, asszonyok rúgják a labdát. Több mint négy évtizede a Kábel-pályán gyülekeztek edzésre a hölgyek, csinosak voltak, ám igyekezvén futballistának kinézni, gondosan titkolták. A lehető legcsámpásabbra formált lábbal unottan csoszogtak, s valamennyien szotyiztak, látványosan kiköpve a héjat. Nem mondom, hogy akkoriban ilyenek voltak a futballisták, ám ők ilyennek képzelték. Hogy nagyot fordult azóta a világ, és nemcsak bennem, mondanom sem kell. Felteszem, már a szotyi, a tökmag sem a régi, ám az, hogy ma este női Bajnokok Ligája-döntő lesz az Üllői úton, valóságos csúcs. És nem csak a gyengébb nem labdázásában. (Sport)diplomáciában is. Mert lehetetlen nem észrevenni a szövetségi törekvést, hogy - ha már a pályán nehezebb (optimistán: nem könynyű) elérni - mindenképpen legyen presztízsünk az európai futballban. A ma esti finálé nagy lépés hozzá, ahogyan az Európa-bajnokság részrendezése is, hiszen egy-egy ilyen eseményen legalább annyira fontos, ami a háttérben történik, mint a játék a pályán. A „háttér" kitétel itt kifejezetten pozitívan értendő, tessenek elsősorban a kapcsolatok teremtésére, fenntartására, elmélyítésére gondolni, a lehetőségre, hogy bizonyítsuk: remek házigazdái vagyunk nem csupán az eseménynek - a futballnak is. Ez utóbbira a ma esti garantálható telt ház is remek érv. Esetleg arra is, hogy a (közeli) jövőben a férfi Európa-liga, sőt a Bajnokok Ligája fináléjának is otthont adjunk. Mert a nem is nagyon titkolt cél mindenképpen ez. Az a jó a futballban, hogy tehetünk mi akármit, a lényeg mégiscsak az, ami a pályán történik. Viszszatérve a jelenbe, ma este ismét szembesülhetünk azzal, hogy a lányok megtanultak futballozni. Pontosabban: ami esetükben megtanulható, azt elsajátították. Ismétlem, ma este - mert a Lyon és a Barcelona Európa csúcsa a műfajban, reklámnyelven szólva, szédelgő feldicsérés azt állítani, hogy minden női meccs olyan, mint ez lesz. Ami egyértelműen jelzi, hogy a női furbiall enyhén szólva is felnőtt a Kábel-pályán történt randevúm óta, hiszen a férfiaknál is régóta tudjuk, hogy vannak „ők", s vagyunk „mi". Leginkább pedig: kézcsókom, hölgyeim! TEGNAP BESZÁMOLTUNK ARRÓL, HOGY CSÁNYI SÁNDOR MLSZ-ELNÖK KARCOS VÉLEMÉNYT MONDOTT A MAGYAR JÁTÉKOSOK CSÖKKENŐ ARÁNYÁRÓL. AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. . signskackS „Tenni kellene, nem elmondani. Légióskorlát, 7 magyar kötelezően a kezdőben." geniusfifa „Szépen lassan emelkedik az NB I színvonala, a 12 csapat miatt végig izgalmas, a 3 körös lebonyolítással van baj. ’ DKSK „ Semmi baj nem lenne azzal, hogy sok külföldi van itt, a nagy probléma az, hogy magyarok nem játszanak sehol külföldön. Attól, hogy telerakjuk a magyar csapatokat fiatalokkal, nem lesz jobb-mert ezek a fiatalok már veszett ügy, aki normálisabb, azt meg úgyis elviszi egy nagy csapat már fiatalon. Versenyképesebb focistákat kellene kitermelniük az akadémiáknak, és akkor nem lenne gond." buru:Elég szomorú, hogy ezt Csányinak kellett kimondania... Sajnos az a nagy igazság, hogy most van pénz, és azonnal megy a habzsi-dőzsi." galancza „CSS kezdi belátni, hogy óriási gondok vannak a focinkban. Kíváncsi vagyok, meddig hajlandó elmenni a kritizálásban. Kíváncsi vagyok, mikor meri kimondani, hogy a hazai szakik sok évtizede egyik korosztálynál sem érnek semmit. És mikor fog beszélni a focinkat tönkretevő sok évtizedes valódi okokról?" 2019. május 18., szombat nemzetisport Szenvedély anapság már bárki üzenhet bárkinek, a XXI. századi információs technológia öszszeköt ismerőst és ismeretlent a világ tetszőleges pontjain, nem számít a tartalom, a forma, a szándék. Sőt, már nyelvre, szavakra sincs szükség, a szmájli és különböző variációi, a szívecske, a pezsgő, a bicepsz, a többi kis ábra mind-mind egyedi és jól körülírható jelentéssel bír. Ettől még a magam ókonzervatív módján tisztelem, amikor valaki szóban üzen, ráadásul van is mondanivalója, ahogy például Marco Rossi tette: „Gratulálok a srácoknak! Szív és szenvedély a legvégsőkig! Jegyezzétek meg ezeket a szavakat, mivel ezek nagyon fontosak: aki küzd, az sohasem veszít. Soha! A legjobbakat kívánom, remélem, az igen közeli jövőben számíthatok rátok!" - fordult a magyar labdarúgó-válogatott olasz szövetségi kapitánya az írországi U17-es Európa-bajnokságon szereplő csapatunk tagjaihoz a spanyolok ellen tizenegyesekkel elveszített negyeddöntőt követően. Rossi nyilván nem íróember, szükségtelen feltétlenül tudnia, hogy minél több felkiáltójelet teszünk ki, annál jobban csökken „löttyös indulatunk" e kifejezőeszközének súlya, jelentősége, de ez tényleg csak kukacoskodás, hiszen értem és értékelem a szakember szavait. Szándéka szerint éppen azért sorakoznak halmozottan a felkiáltójelek, hogy egyéb eszköz híján így erősítsék a mondanivalóját. A kulcsszó a szenvedély, s most mondhatnánk, még jó, hogy egy olasz futballedző szenvedélyes, de itt nemcsak az ő személyéről, tulajdonságáról van szó, hanem a szenvedély és a sport megbonthatatlan kapcsolatáról is. Ráadásul ez a szoros viszony a pályán és a pályán kívül egyaránt tetten érhető. Ha magunkévá tesszük azt az alapvetést, hogy szurkolni lehetetlen szenvedély nélkül (bár néhány spanyol vagy angol „úri” stadionban, ahol igen magasak a jegyárak és a magatartásbeli sznob elvárások, már próbálgatják), akkor be kell látnunk, hogy a küzdőtéren csatázni még inkább képtelenség ennek hiányában. A szenvedély mint filozófiai fogalom tudományos „előélete" igen változatos, Platón és Spinoza például az értelemmel, ésszel szembe állítva a kontroll elvesztését látta benne, ez a nézőpont a szenvedés és a szenvedély összecsengését sem tartja véletlennek (passió és passión) ha tetszik). Arisztotelész, Descartes, Rousseau, Hegel vagy épp Kirkegaard ellenben pozitívan áll a szenvedélyhez, pontosabban annak harmonikus avagy kontrollált típusához. Itt az egyén szabad választás alapján köteleződik el az adott tevékenység mellett, ezzel növeli az adott aktivitás (például sport, művészet) művelésére irányuló motivációt, amely így aztán az egyén identitásának részévé válik - anélkül, hogy veszélyt jelentene az ő és mások számára. A felsoroltaknál valamivel kisebb filozófusnak tartom magamat, de egyértelműen a második variáció mellett teszem le a voksomat, ha jól értelmezem, signor Rossival együtt. A sporthoz szerintem sem lehet bizonyos fokú szenvedély, elhivatottság nélkül közeledni, akár űzzük, akár „csak” nézzük, szurkolunk. Extrémebb esetben ez a fajta motiváció arra sarkall embereket, hogy mondjuk egyedül vagy többedmagukkal körbefussák a Balatont - jelentem, a Nemzeti Sport két váltója megtette a 13. Ultrabalatonon, a magam 26 kilométere után még mindig be van dagadva a lábam szára, és alig bírok járni, de megérte. Épp a futás miatt nem tudtam részt venni kispályás focicsapatom legutóbbi bajnokiján, ahol csapatkapitányunk a kezdés előtt felhívta a figyelmet ellenfelünk túlzott hevületére (közelítve a tudományos tipizálású úgynevezett megszállott szenvedélyhez), ami szabálytalanságban és reklamálásban szokott kifejeződni. Néhány éve például egy szögletnél megmarkolták az egyik védőnk „csomagját" a gatyájában, ami, lássuk be, ami AZ EDZŐK KÖZÖTT SEM MINDENKI TOMBOL AZ OLDALVONAL MENTÉN, S MUTOGATJA A NADRÁGJA TARTALMÁT A NÉZŐKNEK, MINT MONDJUK AZ ATLÉTICO MADRID ARGENTIN MESTERE, DIEGO SIMEONE tőr kispályás bulifociban nem mindennapos. „Ne vegyétek fel a kesztyűt, Zsiga meg nincs most, hogy összevesszen velük...” - szólt a kapitányi intelem, saját berkeinken belül is rossz tehát a hírem, pedig csupán felveszem a rivális stílusát, sőt, az utóbbi időben tőlem talán kissé idegen módon á"béke barátja, Bagarja szerepét is Petőfi klasszikusa, A helység kalapácsa mintájára. Lehet, éppen ez hiányzott, mert az ellenfélnek megint elgurult a gyógyszere, s a játékvezető kénytelen-kelletlen berekesztette a mérkőzést, miután elküldték őt és közeli felmenőit melegebb éghajlatra... Apropó, játékvezető! Neki aztán abszolút semlegesnek és szenvedélymentesnek illene kellene lennie, amit persze pejoratívan is meg lehet fogalmazni, ahogy a magyar ökölvívás legendás mesteredzője, Szántó Imre tette: „A bíróknak nincs hazájuk. A bírók bírók.” Ám mi történik, ha a bírónak van hazája, de legalábbis kedvenc csapata, amelynek szenvedélyes szurkolója? Mike Dean, az egyik legismertebb angol játékvezető például néhány napja vad ultraként tombolt örömében, amikor a negyedosztályú labdarúgó-bajnokságban (League Two), a feljutásért zajló rájátszás elődöntőjében a Tranmere Rovers 1-1- es döntetlent ért el a Forest Green otthonában, így 2- 1-es összesítéssel bejutott a döntőbe. Deansport eddig 477 mérkőzést dirigált az angol élvonalban az elmúlt csaknem két évtized során, s hogy szenvedélyét nem felejtette ott a Tranmere stadionjának nézőterén, azt jelzi, hogy április elején mérföldkőhöz érkezve már a századik játékost állította ki a Premier League-ben. Az elé kerülő futballistáknak jó tudniuk, neki nemcsak a szeme villan, hanem a kezében a sárga és a piros is. Nem állítom, hogy az ideális bírónak túlmozgásos, nárcisztikus, indulatos kopasz kis fickónak kell lennie, aki úgy szórja a lapokat, mint bolond péka lisztet - maradjunk annyiban, akad ilyen, akad olyan. Az edzők között sem mindenki tombol az oldalvonal mentén, s mutogatja a nadrágja tartalmát a nézőknek, mint mondjuk az Atlético Madrid argentin mestere, Diego Simeone. Szerhij Rebrovról, a Ferencváros ukrán vezetőedzőjéről például közérdekű jellegű riportot kellett írnunk csütörtöki számunkban, hogy bizonyítsuk, igenis vannak érzelmei, s képes mosolyogni. A kispad előtt állva, illetve a sajtótájékoztatókon ugyanis csínján bánt a gesztusokkal, körülbelül annyira örült egy-egy gólnak, mint én, amikor sikerrel átsétálok a zebrán. Ettől persze még megvan a futballhoz oly szükséges szenvedélye, ám mint a belső égésű motorban, belül tombol az energia. Ilyen volt játékosként, ilyen edzőként, felesleges csodálkoznunk. Mint ahogy azon se, hogy az egyik „Simeonebébi”, az indolens viselkedését korábbi klubjainál is „gyakorló" Diego Costa nyolcmeccses eltiltást kapott, miután kiállítást érően ordította Jesús Gil Manzano játékvezető arcába: „Rász...rokt a k...a anyádra!” No, ez a trágárság már tényleg a megszállott szenvedély kóros formája, amely az egyébként nagyszerű csatár karrierjére sötét árnyékot vet, és semmi keresnivalója a sportpályán. A szenvedély megélésének tehát itt is változatosak a módozatai, Marco Rossi pedig épp valami olyasmire gondolt, mint amit az U17-es válogatottunk mutatott be a vesztes negyeddöntőt követően, a szintén tizenegyespárbajba torkolló, ám megnyert és vb-szereplést érő Európa-bajnoki helyosztón a favoritnak számító belgák ellen. Forró szív a meccsen, hideg fej a ráadásban, majd közös sprint, ölelkezés és a Himnusz eléneklése a drukkerekkel, könnyes szemmel. A már említett Georg Wilhelm Friedrich Hegel azt állította, hogy a szenvedély rendkívül energikussá tesz, sőt szükséges a magas szintű eredmény, teljesítmény eléréséhez. Ez épp a „Rossi-tétel”, pedig az 1770-ben született híres német filozófus nem tudhatta, mi fán terem a sport, a futball. Ebből is látszik, a szenvedély örök. DEÁK Zsigmond Nagyszerű, hogy nálunk rendezik a Lyon-Barcelona női BL-döntőt, de rangban létezik meccs, amely ezt is felülmúlja. Arra viszont még egy kicsit várni kell, amíg a két klub férficsapata fut ki egy magyar stadion gyepére. A Puskás Aréna felépültével talán már nem sokáig... TÖRÖK Attila