Nemzeti Társalkodó, 1839. január-június (1-26. szám)
1839-05-23 / 21. szám
NEMZETI TÁRSALKODÓ. Első félév. Kolozsvár, Majus’ 23 kun, 1830. 21. szám, Tartalom: Klin László,(Veress József) 161. 1. Kaukász, Georgia és a’ Cserkeszek, (G. J.) 165. I. Műn László: Históriai novella. I. Történeti évkönyveink kevésbbé panaszkodnak olly huzamosan lassú féreggel rágódó időszakról, melly a’ virágos belbéke’ aranykorát értéké’ vesztével annyira átmetsző, mint a’ XIII-dik század’ utóbbi szaka. Ezen időkorban Magyarország a’ királyi méltóság’ elaljasodása alatt bűnhődött, melly százszoros rossz következményekkel szokott egy országban eláradozni, meg annyi nyomorúságot a’ nép’ nyakába özönölve, ’s mi is éreztetheti nagyobbszerűn egy országon bűntető súlyát,, mint illy úton a’ hatalom’ elaljasodása, melly a’ lelket keríti először birtokába, ’s megfosztja minden szépnek, nagynak, igaznak érzetétől, hogy annak utána fertezett indulata’ vakságában ne lássa a’ lassú hanyatlás’ fekete vonalát, ne hallja az elnyomatás’ jajait, ne érezze a’ végső ínség’ siralmait. * * a 1272dik évben foglalá el a’ nagyon fiatal korú IVdik László, atyjának Ydik Istvánnak királyi székét, a’ mikoron még gyermeki tehetetlensége miatt ország’ nagyjai országjának. — Lászlónak 18 évekig terjedő koronás élete, melylyekből szinte csak kettőt vonhatunk le dicsőségére. Reményes volt országlása’ kezdete és szép jövővel biztató; de a’ kora sarcszárnyra kelés megszelinték vele a’ szabadság’ késeit, ’s ábrándos elméje az indulatok’ zajlatán nem az istenitő : a’ gyilkoló szabadság’ elveit fogta fel, melly neki egy nemzet’ nyomorgó sorsa felett közvetlen termé a’ buja szenvedélyek’ örömeit, ’s mellynek végre csak ugyan maga is gyalázatos áldozatja lön. II. 1290 dik év’ táján Budavár alatt a’ vár felé kanyarúló utsza során két egymással vitatkozó alak ötlék fel; beszédükben valami szánandó vala, mi az akkori köz sorsot panaszos hangokban nyomasztólag adá elő. Az öreg Petrud’ arczvonalain régi szenvedés’ bélyege vala különösen szembe szökő, melly agg tekintetében sors’ foglyaként zárkozék. Kemencse, a’ megkeresztelkedett kún, szánakozó keblet nyitott az öreg Petrud’ szívgyötrelmeinek, minden panasza, nemzete’ sorsáról, viszont panaszt szakasztott fel a kún’ lángoló keblében. ,Ah uram! nincs nemzet, melly féktelensége’ szabadalmaiban aljasulásra ne veteműljön, ’s Ön felét féregként meg ne tapodja. „Igazad van Kemencse! így nyomatik ma a’ szegény magyar nemzet is; mert nincs, ki a’ bősz hatalmaknak gátat vonjon. László király alszik, ’s buja álmaiban hölgyeitek’ ölén semmit sem gondol országa’ sorsával.“