Társalkodó, 1846. január-december (15. évfolyam, 1-102. szám)

1846-01-04 / 1. szám

.* A. sok ember nem merne éjjel belőni, ha bár tudná, hogy a­­ranynyal telt fazekakat találand, mint amott a’ nagy torony a­­latt.4“— „Ott kincset találtak?“ — ,„Időnkben nem; a’ szép arany odavan, csak a’fazék cserepek vannak még ott, hogy az angolok által bámultassanak.4“ Mialatt emberünk igy beszélt, Alhambra kapujáig vezeté az utazókat. E’ perczben az andalu­­ziai nők könnyű szilárd léptével egy hölgy ment a’ kis víztartó té­ren át.Egészen feketébe volt öltözve ’s a’ fejére vetett bárkonyka miatt alig lehetett arczára ismerni. Arczát, észrevevén az i­­degeneket, elforditá ’s legyezőt tartott el­be. „­Ismét dona Ma­rianna! Mit keres ő itt!“– mormogott, utánanézve, a’kalauz. — ,,E’hölgy Alhambrában lakik?“ kérdé Fernando. A’kalauz tagadólag válaszolt a’nélkül, hogy szemeiből a’hölgyet elté­vesztené. „Kétórn­yi ideje van önnek lakunk elrendezésére,“ mondá Fernando, átadván neki a’tárczájában volt pénzt. ,,mi az alatt megint lemegyünk a’ városba.“— ,„Isten vezérelje önö­ket! Parancsaikat végrehajtandom ’s mindent megelégülésök­­re törekvendem elintézni,“, mély meghajlással felelt a’ ka­lauz. — II. A’ nap régen letűnt az almantrai hegyek mögé ’s hold jött fel az égen, szende fényét a’ földre öntendő. A’ mirtus- és oleanderbokrok amaz erős illatokkal törték meg a’ levegőt, mel­­lyek kecsei a’déli meleg éjszakáknak. A’ falmile az Alhambra cziprusai közt csattogott ’s mindenütt a’ lombok és kutak kellemes zúgása volt hallható. Daczára a’ késő időnek a’két utazó még mindig ébren volt a’régi Alcazar egyik teremében. Bizományait a’kalauz jól végzé ’s csaknem kényelmes lakot ren­dezett el számukra. A’ kőpadozaton egymás mellett feküdt két szőrderekalj jobb ágyat képezett, mint minőt Spanyolország leg­­jelesb fogadóiban találunk ’s ha nem is puhán, legalább nyogot­­tan lehetett rajta aludni. A’ tömör pad, melly ülésnek szolgált, valószínűleg igen pompás bútorzathoz tartozott ’s Izabella csá­szárnő előszobáiban állt, midőn ez az 1526ki nyarat Grana­dában ugyanazon kastélyban ’s egy azon szobában töltötte, mellyekből a’ kath. Izabella a’ büszke Aixát és Zoraya szép ki­rálynőt kiűzé. A’faragott asztal nyilvánvalóan ugyanazon időből származott, csak a’ rész rézlámpa nem akart e’ pompához illeni. Egy ajtó már nem volt meg ’s a’ csucsboltozaton át tért lehete látni, melly virágok-, bokrok-és halmazzal volt befedve. Kö­zepén e’térnek, melly Lindaraja-kertnek neveztetik, szökőkút mormogott, melly vizét márványmedenezébe önté. A’ két fiatal férfi asztalnál ülve Echeverría atya Granada régiségeiről irt könyvében leveleztek, a’ kalauz pedig szivarát ké­nyelmesen szítta a’ nekik kimutatott szobáról beszélvén. ,Itt már régóta ki sem lakik!4 monda­ ,nem azért, mivel a’födél beom­­lással fenyeget vagy hogy az eső behull, hanem a’ pap történe­téért, mellyről már beszéltem. De a’kik azt mondják, hogy az itt mutatkozó rémek mint szerzetesek jelennek meg, „hazudnak. Mórok valamennyien, kik régóta itt temettettek el. Ők újra el­­jőnek, elviendők a’ kincseket, miket itt hagytak. E’ boszorkány­­mesterek és hitetlenek hogyan mernének barátcsuklyákba bur­kolózni ? Ők csak valami állatalakot vesznek föl ’s igy láttam őket nem egyszer, valamint Marti Antal, a’ kertész, is, ki néha itt dolgozik Ha találkoznak önök vele, ne beszéljenek vele.­ — „Olyan rosz ember?“ — ,ő egykor Riego katonája volt, kiáltoz­ván: éljen az alkotvány! ’s ma is képes volna még roszabb va­lamit is elkövetni; ő egy istentelen, isten-tagadó,szabad­elvű.4 — Perez múlva az óra tizenegyet ütött Az utazók Ignacio de la Lapida becsüles kalauzt elbocsáták ’s lefeküdni készül­tek. ,Én sem a’rémes állatoktól, sem más alakoktól nem félek.4 mondá Leon ágyához pár pisztolyt tevén­ ,de mivel hálószo­bánkon sem retesz, sem zár, sőt még csak ajtó sincs, gaz­emberek ellen kell magamról gondoskodnom. Don Ignacio de la Lapidát épen ollyannak látom, mint ki fejét roszban töri.4 Fer­nando fölvevé azután a’ lámpát’s lassan körüljárta a’ szobát, minden kijárást megvizsgálandó. A’ Lindaraja-kertbe nyíló aj­tón kívül más kijárás nem volt. A’ falak itt ott czifrázatok nyomait mutaták; a lámpafény boltozatig nem ért föl; a’padozat nagy de többnyire töredezett kőtáblákból állt. .Kedves barátom­, jó szeszéllyel, mondá a’ franczia,­­mi itt tökéletes nyugottan al­­vandunk. Én még nem láttam helyet, melly remek­’s tüne­ményeknek kevésbbé kedvező volna. Régi szőnyegekből legki­sebb darabka sem mutatkozik, mi titkos ajtót rejthetne. Adta­lak simák mint a’ kéz, a’ kísérteteknek tehát, ha csakugyan szándékoznának meglátogatni bennünket, egyenesen az ajtón kellene bejőniek, mi egyébiránt nem szokásuk. — Jd éjszakát!4 hozzátevé, ruhástul szórderekaljára dőlve­ ,ne álmodjál rémes szerzetesekről.4 — Alig múlt el óranegyed, Leon már alvék. A’ spanyol, ki köpenyébe burkolózott ’s ruhaiszákját tévé vánkosul feje alá, hallgatózott még ’s gondolatteljesen nézett az éji ho­mályba. A’lámpa kialudt, de egy holdsugár rézsutt világított be az ajtón, a’ padozaton hoszszu fénycsíkot, melly a’ fal tövében tört meg, képezve. Egyébiránt a terem egészen homályos volt A’ nyílt ajtóboltozaton át Fernando homályosan vette ki a’ czi­­prusokat, mellyek Lindaraja-kertben ágaikat lengeték; a’lég­ben lassan panaszkodó nesz, szomorú hangokként, hangzék, mintha a levelek zúgása ’s a’ viz moraja közé emberi hangok, emberi sóhajok vegyülnének. E’ komor látvány ’s e’ borzalmas hangok Fernandót sajátos hangulatba tevék; ismeretlen érze­­mény, mély szomor ’s bizonytalan félelem vőnek rajta erőt. Ő kétségtelenül bátor férfi volt, ki semmi veszély előtt nem hátrá­­landott; de e’perczben megmagyarázhatlan borzalom rázkod­­tatá meg és szelleme bátortalansággal telt el, mellyet legyőzni akarata nem volt képes. Képzelete akaratlanul is rémeime, mi­ket esze nem hitt, emlékezteté őt; nem félt, szivét mégis nem igen helyén érezé. Ezen új érzemény elejénte neki kellemesnek tetszett ’s átengedé magát neki gyermekként, melly kandián és borzadva simul nagyanyja térdei közé, ki rémtörténeteket beszél neki. Midőn ez érzemény végre erősbbé len, lerázni törekvők azt, fölkele, a’ lámpát meggyujtá’s könyvet von, egy kötetet Eche­­verria munkáiból. Figyelmesen iparkodott elolvasni az arab pa­lotabelső elrendezésének terjedelmes leírását, de minél tovább olvasa, annál erősbbé vön az őt kínzó kellemetlen érzemény; a’ remek alakot kezdőnek fölvenni’s ő lelke előtt látta őket.A’könyv beszélé, hogy 1574 ben több alabastromtábla feliratait az Alca­zar alteremeiben egy tudós férfi megfejté ’s a’ mellett a’ mór ki­rályok elfeledett sírjait megtalálá. Leírás szerint épen azon te­rem volt az, mellyben most a’ két utazó vala. Fernando létévé kezéből a’könyvet, a’ lámpát elolta, szemeit behúnyta, de az őt üldözte gondolatokat, képek- és alakokat magától el nem tá­volítható. Képzereje felnyitó azon sírokat, mellyekben a’ mór ki­rályok és szultánnőik alvónak; úgy vélé, hogy épen azon kőlap alatt, mellyen nyugvók, csontvázat lát czedrusfakoporsóban. Így az álom meszsze volt tőle, ámbár tudta, hogy a’ lelkében feltűntek nem álom. Figyelmét rögtön lassú zörej forditá magára ’s megborza­dott. Úgy tetszék neki, mint ha a’ padozat egyik kőlapja mo­zogna ’s alólról emeltetnék föl. A’ helyre, honnan a’ zörej jőve, hold világira. Fernando félig fölegyenesedett, lélekzetét visz­­szatartá ’s hallgatózott Mintegy perez múlva a’ zörej megújult; a’ padozat felnyílni látszott; az eresztéken vöröses fény vékony sugára tört át; végre egyike a’ nagy köveknek lassan fölemelte­tett ajtóként, melly sarkain fordul meg ’s a’ föld alól emberi alak jött elő. Fernando merően nézett e’ tüneményre ’s homlokát akaratlanul is hideg veríték felé; most csakugyan félt. .Leon 14 szóla halkan szorult kebellel, karjait kiterjesztve. Keze barát­jáéval találkozott A’kő csikorgása a’ francziát is fölébreszté, ki lassan fölegyenesedvén pisztolyai után nyúlt. Ekkor Fernando karját fogá meg ’s mindketten mozdulatlanul maradtak a homá­lyos szögben, hol fekhelyeik valónak. A’ szemközti szögben az alak halkan és nyugottan jött a’ fölemelkedett csapóajtóféléből elő, ’s midőn egészen kijött, a’ két utazó benne középkorú férfira ismert fekete köntösben és süveggel, minőt mindenki hordott.Ke­­zében kis lámpát tartott, mellyet, mihelyt a’ padozaton állt, a­­zonnal eloltott. (Folyt.)­ ­ Szerkeszti: Helmeczy M. — Nyomatik: Trattner­ Károlyi betűivel.

Next