Nemzeti Ujság, 1921. január (3. évfolyam, 1-24. szám)

1921-01-16 / 12. szám

Négy szobor. Mire ezek a sorok nyomatott betűvé merevednek, négy szoborral lesz több Budapesten. Négy szobor, négy új magyar oltár nyílik bele a magyar lélekbe, a nemzet kálváriakarásának négy legfájdalmasabb stációja jordul a plasztika kőszaván keresztül a világ legmegrablottabb nemzetére, nehogy egy pillanatra is megtanuljon felejteni- Egymással szemberf áll Észak, Dél, Kelet és Nyugat. Kőfosztifáik régen hallott hangokat csendítenek: az elrablott szülőföld kezd beszélni. Kassa, Pozsony, Eperjes, Késmárk, Bártfa és a magyar múlttal álmodó északi városok meg fogják ismerni fiaikat, amikor Észak-szobra alatt elsietnek, Dél Aradról, Temesvárról, Szabadkáról tud valamit mondani, Kelet pedig a legletiprottabb városok szenvedését zokogja hangtalan, hangon. Emlékek és fájdalmak zsonganak a négy szobor körül és amikor a gyorsfutású napok beletiporják a múltba a ma fájdalmát, a négy szobor kőkarja félrerebbenti a múlt függönyét Ha csüggedes álma nyűgözi le, karunk és lelkünk fáradtan hull le a célok magasságából, a szobrok megmozdulnak és megcsörgetik a bilincset, még nem végezted el a munkát. Ha a szám, a tudás, a tény belemérgez küzdelmeinkbe és kezdünk megriadni valamitől, ránk fognak támadni és kószáink rikoltja elsőnek a feltámadás szavát. A négy emlék a magyar kötelesség emléke lesz, számon kérője mindeneknek. Az egyik megkérdi: Nem tudod, hogy Erdély még nem szabad? A másik: Mit tettél, hogy Temesvár szabad legyen? A harmadik: Meddig tűröd még Pozsony és Kassa szenvedését? Ezekben a kérdésekben vonaglik a magyar faj egész jövendője, erre a három kérdésre meg kell felelni mindenkinek, aki magyar. A kérdések a kőemlékek plasztikáján keresztül erőteljesebben kell, hogy szóljanak éppen ott, ahol az élet csatája a legerősebb, ahol a mindennapok gondjai markolnak a legkegyetlenebb fogással a magyar főváros életébe. Az irredenta kíméletlen ereje és forrósága ejtse meg az avatás napján az egész magyarságot! msf*& Á. /, PdiM .Á.,»— NEMZET! ÚJSÁG NEMZETI ÚJSÁG IwÄ'StiA KERESZTÉNY PILNUil NAPILAP hivatal: Gerlóczy utca 11. Telefon: 5-67, 5-68 és 5-69. Felelős szerkesztő: Túri Béla. EKflutM ár : Egész évre 444 kor, félévre 220 kor* negyedévre 110 kor., egy hónapra 40 kor. Egyes szám 2 korona. — Hirdetések milliméteres díjszabás szériát. Festményt vásároltam. A dolog tulajdonképpen már kéthetes, de mindmáig se mertem vele előállani. Újév előtt három nappal mint hivatali szabadnapos hajnali tíz óra tájt ágyban feküdtem, hogy a nem karácsonyi meglepetésén gondolkozzam és hogy a ruháimat kíméljem. Nem azalatt valahol a szövetkezeti btokban sorban állott. Egyszer csak a cseléd névjegyet hoz be, egy harsány nevű festőművész kivette, fontos közügyben sürgősen tárgyalni s óhajt belem. Restelltem, hogy a nevére nem emlékeztet. Hogyan fogadjam ilyen pongyolában? De elvégről a közügy, becses elnézését kértem bejöttekor. E megbocsátott. Előkelő arcú úr, arcvonásainak erélyes akkordjait halk keleties futamok kisérték. Barátságosan nyújtott kezet. Ha jól emlékszem, — szólt — mi már találkoztunk a Chesterfield herceg estélyén Edhsburgban. — Lehet, de csak homályosan, mert nem jártam Skóciában. — Mindegy. Itt a hazai festészet ügyéről van szó. Elhatároztam, hogy föllendítem. — Oh, végtelenül lekötelez. Én is szívesen lendítem önnel. — A közügyért áldozatot nem kímélve, fölajánlottam, hogy személyesen közbenjárva, festményeet fogok elhelyezni. Hirtelen elkezdtem izzadni a paplan alatt, mert rögtön éreztem, hogy egyet nálam akar elhelyezni, már láttam a szeméből, hogy a bizalma kezd rámirátiyulni. — Szép öntől az áldozatkészség, — feleltem. — Önnek igaza van, nőmnek csakugyan illenék valamit vennem újévre és képeinket úgyis éppen eladtuk a Teleki-téren. — Jó, jó, — felélte a festőművész rejtett lenézéssel, miközben a konyakot kiitta — én megértéssel vagyok az ön helyzete iránt; megtehetem önnek, hogy például új könyvekkel gondoskodjam becses hitvese újévére. — Könyvvel, bocsánat, nagyon is el volnánk látva, mcsém a Faltáénál van, már Mackó Úr Utazása is megvan------— Ej, hát mit tehessek önért! Nézze ezeket a szövetmintákat, választhat. Nagyon szép szövetmintái voltak. Figyelmesen néztem őket, hogy azalatt a válaszon gondolkozhassam. — De, — mondtam letörülve a verejtékemet — az anyósom, aki, kérem szépen, igen kövér, átengedte bizonyos ruháit nőmnek, csak szűkíteni kell, így ruhaneműnkkel------— Mit tegyünk hárt — szólt a festőművész, nődve harapván le egyetlen reprezentáns szivarom hegyét. — Esetleg közvetíthetek önöknek tűzifát?— Oh, talán már fölösleges, hat fok a fagypont fölött, és nuha leágva idejét anfemt így köpnyedén ágyban töltöm, az sokkal jutányosabb, úgyszólván: önsütés. — Akkor talán megvehetném az önök fölösleges ruhadarabjait, ez is segítséget jelent a középosztálynak. Ez jó gondolat volt. Nőmnek, aki szintén középosztályú, még volt egy pár cipője az ágy alatt. Eladtam a „festőművésznek“. A „művésznél“ még volt az előszobában vagy húsz pár viseltes cipő, mind a középosztály javára. A hálóingemet is eladtam, úgyis egészen rongyos volt. És viszont vettem a „festőművésztől“ nyolc villamos zseblámpát, ahol nyári estén, kiránduláskor, megbecsülhetetlen szolgálatokat tesz. Mikor a festőművész barátságosan elbúcsúzott, nem is megérkezett. És itt vált a helyzet számomra némileg feszélyezővé, ugyanis nem az ócska, cipőjét levetette és kereste az újat. Éppen amikor eladtam. Persze nem mertem neki a dolgot bevallani. Nem még ma is keresi a cipőt. Nem tud belenyugodni, édes jó anyjától örökölte a makacsságot. Persze a villamoslárapákkal se mertem előállani. Most m merem még bevallani neki, hogy meg van lepve nyolc villám ««lámpával Kénytelen vagyok ezért a sajtóhoz fordulni; nem jelen ujságközleményből fogja megtudni, hogy meg van örvendeztetve a villntoalámpákkal,* hegy «E uj apója g középpadáig vagyoni foteególyezátót. M tetti* ......... . . — Kétféle amnesztia. Irta: Proheszka Ottokár. A kormányzó amnestia-rendelete sok-sok kis és nagyobb bűnöst, kis és nagyobb eltévelyedettet helyez szabad levegőre. így tesz a hatalom, mely nem fél s az irgalom, mely megért s megbocsát, mert a bűnösben is az embert nézi. „Evasisti“, — mondotta Hadrián az ő legnagyobb ellenségének, mikor császár lett; mintha csak azt akarta volna mondani: tőlem már ne félj, mert nekem, a hatalmasnak már nincs mit félnem tőled. Ilyen sajátos nagy stíl van abban az ellentétben, mely szembeötlő ezen rendelet s a kormányzónak az 1919 november 16-án a Gellért-szállónál mondott beszéde közt ott a hadvezér vágja arcába a zsidó Budapestnek bűnösségét, vágja azt olyy élesen, mintha kardjával suhintotta volna oda! — míg ellenben itt az amnesztiát a kormányzó rendet teremtő s ugyanakkor megértő s megbocsátó fölénye osztogatja. Az amnesztia-rendelet sok embernek s otthonnak adja vissza a békét és sok megtévelyedettnek szivéből rántja ki a tövist, melyet a visszaállított közrend kemény keze nyomott bele. Hiszen szomorú látvány, hogy a kommunisták oly sokakat fertőztethettek meg tanaik maszlagéval s hogy az elégedetlen elemek oly könnyen ültek fel hóbortjaiknak, másrészt azonban sokféle fertőzésnek kellett itt már történnie, s kellett, hogy a népbolonditás szabadon űzhette játékait, hogy oly kevés ellentállással estek neki az emberek az édes méregnek s százával fordultak föl tőle. Éppen ezért az okot s nem az okozatot kellett keményen fogni s mikor amnesztiában részesülnek a könnyenelszédithető elemek, ez nem jelent elnézést a métely öntudatos terjesztőivel szemben." Az amnesztia-rendeletet azonban végre is kell hajtani s e végrehajtás lebonyolításához nem elég már a hatóság. Hogy úgy mondjam, két amnesztiára van szükség; az egyiket a kormányzó, a másikat pedig a társadalom adja. A kormányzó kegyelmén kívül a társadalom kegyelmére van szükség. A kormányzó kegyelme megnyitja a börtönök kapuit, de a társadalomnak is meg kell nyitnia a maga kapuit, mert hiába lép ki a bűnös az egyik kapuból, ha a másik kapu, a társadalmi amnesztia kapuja nem nyílik meg neki. Hiába veszi le róla az amnesztia a törvényes ítélet bélyegét, ha a társadalmi megbocsátás nem törli le homlokukról a testvérgyűlölet Kain-bélyegét. Uj világba csak úgy léphetnek, ha nem mint ,idegenek s mint szégyenbélyegzettek, nem mint bojkottáltak s bélpoklosok lépnek be. Hanténak arcáról is le kellett mosni a pokol karmát, mikor a megbocsátás tisztítóhelyére jutott. A vörös poklosokkal is igy kell bánnunk. Ehhez megértő s okos társadalmi kooperációra van szükség. Ez a kooperáció először is sem rehabilitálja a vörösök elveit és tanait, hanem úgy akar segíteni az elvek áldozatain, hogy az elveket magukat a pokol fenekére kívánja s azon van s úgy is tesz, hogy ott legyenek s ott maradjanak végig. Azok számára nincs amnesztia. Amnesztia soha sincs a bűnök, hanem csak a bűnösök számára, soha a vörösség, hanem csak a volt vörösök számára. A társadalmi kooperáció tehát nem huny szentet az Istentől s nemzettől való kettős aposztazia fortelmei előtt, hanem ellenkezőleg nagyratartja az elveket s azokat a maguk rideg fölségében tisztelettel veszi körül Egy morzsát sem engedünk belőlük. Az amnesztia a mi tucatunkban nem jelent megalkuvást s nem enged semmiféle kedvező beállítást a nagy nemzetrontásra s a hepciáskodó, vérrel s élettel játszó bajazzókra nézve. Ellenkezőleg az amnesztia megtévedt, de megtért bűnösöket tételez föl, olyanokat, kik bűnükért megszenvedtek s azt szívből utálják s bánják. Elég volt nekik egyszer belőle. Ez elvi állásfoglalás mellett azonban a társadalomnak gyakorlati munkához is kell látnia. Mert az amnesztia államfői gesztusa csak elindítás lehet a tisztesség, a vallásos s nemzeti érzések útjaira, de ez az elindítás rögvest fennakad a társadalmi közreműködés nélkül. Ez a kooperáció abban fog állni, hogy e kiszabadult smegtört embereket ne a megvetés, a bojkott s bántalmazás fogadja, mely elidegenít s elkeserít s ismét a destruktiv elemek karjaiba kergeti őket, hanem az a jóindulat, mely nem vádaskodik, hanem segít. Kígyókat nem akarunk melengetni keblünkön s melegágyainkat nem patkányoknak, hanem virágos flórának akarjuk berendezni s azért szemmel tartjuk, hogy ki a kígyó, ki nem, s megkülönböztetjük a patkányt a retektől s kararábétól; de jóindulatúak nem a múltat, hanem a jelent nézi s mindig azzal a szándékkal dolgozik, hogy visszaadja a tisztességnek s a nemzetnek azokat, kiket az Isten s a haza ellenségei tévutakra sodorták. Kell ezeket az embereket valami értelmes, nagylelkű patronázsban részesíteni, melyről ők nem is tudnak, melynek nevét s kategóriáját nem is ismerik, de melyet annál hathatósabban megéreznek. Tudnunk kell azt, hogy itt a hamu alatt még a vélt társadalmi s törvényszéki igazságtalanságok parazsai izzanak s hogy’a sebeknek, ha már be is hegedtek, az érzései még hébekorba felájulnak s ezeket kell kezelnünk okosan s türelemmel. Az amnesztia hozzá még nem ad kenyeret, hanem az amnesztiáit azt ott veszi, ahol kapja. Lehet, hogy vörösnél, lehet, hogy fehérnél s az édes kenyértől vörösödik vagy fehéredik megint ő maga is. Ha a keresztény nemzeti társadalom nem lesz az amnesztiáitaknak segítségére e részben is, akkor könnyen megtörténhetik, hogy a destruktív elemek táborába igyekeznek. Ezek után világosan áll szemeink előtt feladatunk. az a nagy, kötelesség, hogy segítségére kell lennünk az amnesztiát nagylelkűen gyakorló kormányzónak s az azt lebonyolító kormánynak.