Nemzeti Ujság, 1933. július (15. évfolyam, 146-171. szám)
1933-07-05 / 149. szám
Feder, az ismert horogkeresztes vezér vette át Hugenberg utódaként a Hitler kormányban az élelmezésügyi tárcát Tatits Árpád dr. a belügyminisztérium államtitkára lett Apponyi György gróf a Házban élesen válaszolt a MOVE-vacsora szónokának Litvinov, az éhező Szovjet-Oroszország népbiztosa — Ivarlsbadba utazott soványító kúrára ( 633 JUL - 5. * 1 ■ _____ ____............................................................................................ Csütörtök a világgazdasági konferencia sorsdöntő adása Időjárás — ■■■■ — — — — — — ■ ■ — , ■ | Igpji Ti kormány a Meteorológiai *• _ beterjesztette a Intézet Jelentése :2h tr' kormányzói Jogm sssuasst KTD1IZI7TI ¥ TIC ■ fy awsarsi a « MmlLll UJoAll ses helyütt zápor- twpQt-Szerdán Cheménséktette? XV. évfolyam 149. szám ♦ SZERDA ♦ Budapest, 1933 julius 5 da ISStrumpárt HOL A PIROS? RISZEK ROMÁN Rigófüttyös tavasz és vadvirágos pompa járta azon a délvidéki, dunai kis szigeten, ahol az öreg Czinege Márton halász lakott az élete párjával, Zsuzsival. Viskóőrző kutyájuk, Morzsa is ott lakott, dehát a kutya nem számos, különösen akkor nem, ha megátalkodottan húzódozik sovány, fehérhasú, szálkátlan halpecsenye élvezetétől, mint ahogy a Morzsa húzódozik. Mert gusztus ide, gusztus oda, embernek se számos az olyan, aki gyönyörű dunai kecsegét utál, hát még ha kutya! Pediglen hó, fekete, göndörszőrű kis állat, csak nem szíveli a halat, minek is beszélnénk róla. Édes szőlőt mindennap megenne, azt igen, különösen tavasszal, amikor nagyon ritka, no de kár róla szólani. Szőlőről már beszélhetünk, hiszen Márton a halászkodás mellett furfangos mesterséggel tett el a kamrában szőlőt, tavalyról, hogy aki ránéz a kackiás gyümölcsre, megbámulja. Tegnap szüretelték. — Pedig dehogy. Rég volt az a tegnap, nagyon rég, sok minden történt azóta, még tegnapelőtt is. Zsuzsi fájlalni kezdte a torkát. Valahányszor nyelnie kellett, szinte visszahökölt szörnyű fájdalmában. Jaj, jaj! — Segít-ez ilyen panasz fájdalmon! Bizonyosan igen, mert hiszen ha nem igy hinné a beteg, akkor minek jajgatna. Már pedig minden úgy van, ahogy hiszi az ember, különösen ha istenfélő, derék magyar asszony az illető. Tegnap rosszabbra fordult a betegsége, máig szemernyit se szűnt, igy történt tehát, hogy Zsuzsi helyett Márton szedelőzött fel piacra vinni, de a dunaparti városba tiz kiló mézédes fekete szőlőt és egy-két kiló zöldessárga szagosat, muskotályt, — no nesze hát neked is belőle, te Morzsa kutyám! — Mondok, ne félj, Zsuzsi, hozok majd orvosságot a patikából. — Jaj, jaj! — nyög az asszony, de hálásan pillant az urára, Márton pedig gondos kosarakkal felszerelve, általevez a Dunán. Halat is vitt magával, nagybajsza harcsákat, hogy majd a túlsó parton átadja őket a sógorának, Habakuk csárdásnak. Szerencsésen a csárdához ért, átadta a halakat, aztán emigy: — Baj van ám, sógor. Beteg az asszony. — No már meg. — De bizony. Nem tud nyelni. — Nem-e! Nomán pedig azt muszáj. De jeget nyeljen, jégdarabkákat. Én majd adok neki a verembül. Igen ám, de előbb a piacra kell vinni a szőlőt. — mozogjunk hát vele szaporán! Czinege a városba is eljutott szerencsésen, megfizette a helypénzt és kölcsönkért deszkaállványra, újságpapiros fölé gusztusosan kirakta a szőlőt, — ejnye, de gyönyörű! — aztán szivarra gyújtott. Nem mintha fölvetné a pénz, jaj, dehogy is, évek óta nem szivarozott, hanem hát értsünk szót: szőlő- vagy baromfiárusítás asszony dolga, férfiembert megaláz az ilyesmi. De ha már mindenáron kénytelen vele, akkor tegye úgy, mintha csak időtöltésből, passzióból tenné. Dehogy is szorul ő rá arra, hogy eladja a szőlőt! Hiszen füstöl, mint a török szultán, ámbár úgy veri a szó, hogy már nincs is szultáncsászár, így van-e, nem-e, a jó Isten tudja, bajos mindenen eligazodni. Úriasszonyok kíváncsian tudakolják a szőlő árát, Czinege egy pengő és ötven fillért óhajt kilójáért, tehát egy pengő nyolcvanat kér — úgyis lealkusznak harminc fillért, fehérnép mindig alkuszik — és amint elmegy az urinép, egy városi rendőr érkezik az állványhoz, köszön, Márton szívesen fogadja, mert ilyen emberrel ajánlatos jóbarátságban lenni, Czinege tehát megkínálja két fürt szép szőlővel s egy szivart is ad hozzá: — Mondok, tisztelt csendbiztos úr, beteg az asszony. Pontosan elmond mindent, a rendőr meghallgatja és így felel: — Fagylaltot egyen az asszony, vagy jégdarabkákat nyeljen. Hűléles ember hideggel gyógyítkozzék. Aki pedig megégeti az ujját, tegye tűz fölé. Abszolút. Okos beszéd, csak az utolsó szót nem érti Márton, mégse kérdezné meg, mi az az abszolút, nehogy elárulja a tudatlanságát, de hát csak nem hagyhatja Zsuzsit szörnyű fájdalomban! Felvilágosítást kér tehát a rendőrtől, meg is kapja . Márton úgy véli, hogy előbb megiszik valahol egy iice bort, aztán megveszi az abszolútot, hadd örvendezzen az asszony. A vásárszéli korcsmában megivott két itce bort, mert majd hamarosan elmegy innen, előbb csak széttekint az udvaron. Szét is tekintett, hanem amint épp nézdegél, észreveszi, hogy az udvar sarkában, fal töviben öt-hat ember zajong. Mi bajuk! Odalepked s akkor látja, hogy a sarokban polgári öltözetű ember ül, néhány kártyát mutogat, ide-odarakja őket s ezt kérdi: — Hol a piros! Kis ládára teszi a kártyákat, hátlapjukkal fölfelé. No isten teheti. Az egyik játékos — vereshajú, laposorru kocsisféle — kifürkészi a kártyamutogató ember keze járását s ötpengt vesz elő: — Hol a piros! Itt! Ráteszi a pénzt a kártyára.* A^bankárnak meg kell mutatnia a lapot és ha csakugyan ott a piros, akkor^ötpengőt fizet. K Itt a piros! — kiáltja megint a laposorrú és inni, eltalálta. Nosza hát, besöpri a pénzt. S mindjárt utána megint besöpri. Harmadszor, negyetisüferes, aztán nevetve odébb áll. Mártonban megbizsereg a vér. Hej, itt a pénz, csak le kell hajolni érte. Hamar reá egy ötpengőst, amíg még meleg a kártya: — Itt a piros! , A bankár tüstént megmutatja a kiszemelt kártyát, de bizony a zöld alsót mutatja. A piros kártya jobbszélre jutott, azt is megmutatja a bankár. Ide-oda rakja a kártyáikat s újra kérdi: — Hol a piros! . — Itt e’! — kiáltja Márton, ötpengőst Lapunk mai száma 16 fillér Két veszedelem között Ezelőtt négy héttel a leszerelési konferencia csőd előtt állott, mert a németek semmi szín alatt nem akartak beleegyezni zsoldos hadseregük feloszlatásába. Ugyanebben az időben Hitler elküldte Rosenberg dr.-t, külügyi bizalmasát Angliába. A Szigetországban a horogkeresztes vezér kiküldöttjét hűvösen fogadták, a sajtó csaknem ellenségesen kezelte. A brit közvéleményt legjellemzőbben az az angol ember képviselte, ki vidékről külön felutazott, hogy a Rosenberg dr. által az ismeretlen katona sírjára helyezett koszorút a Themzébe dobja. Ha a kormány hivatalosan el is ítélte a tettest, a Themzéből kihalásszott koszorút mégsem merték visszahelyezni rendeltetési helyére, mert féltek, hogy másodszor hangosan tüntető tömeg fogja a folyóba visszadobni. Amikor Rosenberg hazatért, Hitler roppant engedékeny beszédben nyugtatta meg a világ közvéleményét békes szándékairól. Logikus gondolkozással arra kellett volna következtetni, hogy Hitler megismerve az angol felfogást, deferált rideg álláspontjából, s a leszerelési értekezleten is engedett feltételeiből. Angol politikai körök mégis mást kombináltak. Az a hir terjedt el, hogy Mussolini befolyása változtatta meg a német, horogke-resztesek elkeseredett politikáját, s hogy ennek az irányzatnak célja: egy finn, balt, német és olasz szövetség — vagyis az „egyenes vonal“ megteremtése az Északi-tengertől a Földközi-tengerig. Ehhez a konstellációhoz - a hír szerint — csatlakozott volna Magyarország, Ausztria, Bulgária, s még Románia közreműködését is remélték. Mussolini a románok iránt nagy előzékenységet mutatott, hisz már évek óta a legmelegebben támogatta őket a besszarrábiai kérdésben. Ez a kombináció — ha igaz volt a hír — ma végképpen megbukott. Helyette a francia politika aratott óriási európai sikert a keleti biztonsági front megteremtésével. Oroszország, a balti államok, Lengyelország, Csehország, Románia, Jugoszlávia és Törökország megteremtették azt a frontot, amely a német ,,Drang nach dem Osten“ vágyakat hosszú időre az álmok világába delegálja. S oly messzemenő ez a front, hogy a támadó fél definíciója még a más állam fennhatósága ellen törő párt támogatását saját területén belül is agresszív tettnek nyilvánítja. Ennek az egyezménynek megkötése beláthatatlan következményekre fog vezetni. Hordereje van akkora, mint volt 1888-ban azé a tényé, hogy a „Három császár“ (német, osztrák és orosz) szövetségét nem újították meg, s Bismarck Kasszandra kiáltásainak meddősége folytán létrejött 1891-ben az orosz—francia szövetség, amelyhez 1905-ben az angolok is hozzátársultak. Még egy más szempontból is van egy furcsa analógia: 1891-ben a cár idegenkedett egy liberális, forradalom által teremtett köztársasággal szövetkezni, míg ma a francia polgári köztársaság vezetői gondolkoztak, míg bolsevista diktátorokkal egyezségre léptek. A két szövetség között az a különbség, hogy ma Franciaország a keleti frontba megszerezte a régi Oroszország területén kívül (hisz Lengyelország és a balti államok a cár uralma alatt voltak) Romániát, Csehországot és Jugoszláviát, amelyek a Monarchiának nagy részét képviselik; tarolta Törökországot, amely a háború előtt a németek mellé állt. Ez az új szövetség a háború utáni francia politika legnagyobb diadalát jelenti. A Quai d'Orsay megveregetheti saját vállát, hogy sikerült elsimítania a besszarábiai kérdés okozta rideg ellentétet Románia és a szovjet között. A franciák most szüretelik politikai gyümölcsét a Monarchia gazdaságilag tragikus következményű feldarabolásának. A szovjet sem járt rosszul ezzel a szövetséggel. A horogkeresztesek kommunisták elleni eljárása arra indította a népbiztosokat, hogy új irányt keresve, kibéküljenek valamennyi európai szomszédjukkal s igy a Távol-Keleten szabad kezet nyerjenek. Az a hir, hogy Kínában a japánok és kínaiak együtt készülnek védekezni a bolsevista propaganda ellen, útmutató arra, hogy mire készül a Szovjet Keleten, ha nyugati frontja teljesen felszabadul. Az orosz politika százados tradícióját átvették a szovjet urai is: ha Keleten akarnak cselekedni, biztosítják a békét nyugaton. Ha majd a népbiztosok ismét Európában fognak terveket szőni, akkor engedékenyek lesznek Keleten. Az oroszok nyugati évszázados vágya egy melegvizű tengeri kikötő megszerzése (elsősorban vonatkozik ez Konstantinápolyra) egyelőre el lett halasztva. De csak egyelőre: ez a vágyuk soha sem fog teljesen elhalni. Helyzetük ezen a téren olyan, mint egy kártyásé, ki kiengedett egy partiét: az antant hatalmak Konstantinápolyt szerződésileg ■ az oroszoknak biztosították a háború megnyerése esetén. De az oroszok nem küzdötték végig a háborút... Bármennyire is kiváló a francia politika, mégsem hihető, hogy az új keleti