Nemzeti Ujság, 1942. február (24. évfolyam, 26-48. szám)
1942-02-22 / 43. szám
babacom A SZEKÉRVÁRBAN irta: TÓTH LÁSZLÓ Aki a „Szeretnék szántani..versét valamikor először eldalolta, bizonyára nem volt a bolognai egyetem baccalaureusa. Viszont éltek napjainkban is kiművelt elmék, nagyműveltségű személyek, akik mint költők sohasem tudtak túlemelkedni a műkedvelés színvonalán. De kétségtelen is, hogy Petőfi Sándor és Arany János költészete nem szakadt el a magyar néptől, amiért Shakespeare tragédiáit fordították. Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty költészete nemzeti mivoltának sem ártott klasszikus műveltségük. Balassi Bálint énekei is tovább éltek a nép ajkán, bár korának nemcsak egyik déli vitéze, hanem tanult szelleme is volt. A magyar nyelv pedig bizonyára nem köszönhet kevesebbet a poéta doctus Babits Mihálynak, mint teszem azt szegény elmúlott Sértő Kálmánnak. Mindez azért jut az ember eszébe, mert bizonyos népi írók körében olyan haragos táborbaszállás zajlik a műveletlenség védelmében, hogy azt kellene hinni: költészetünk népies szellemét valami rettenetes veszély fenyegeti ... Talán negyvenezer bölcsészdoktor-versíró akar betörni az őstehetségek parasztszekér-váraiba, vagy gépesített műfordító-osztagok, vakmerő lángszórós praematurusok akarják elrabolni népi költőinktől a tőről metszett tősgyökerek fölhalmozott óriási készletét... Esetleg mai idegen nyelveket is beszélő classica-philologusok készülnek nyelvmérgező gáztámadásra a mai népköltészeti egyedáruság származási előjogai ellen? Vagy még szörnyűbb: lateinerotthonokból, sőt régi magyar nemzetségekből eredő írók és költők forgatnak olyasféle áruló tervet vakmerő fejükben, hogy noha nekik nem négy elemi a végzettségük és nem őriztek sohasem kondát a faluvégen, mégis írni akarnak a népről és a népnek? Ez mindenesetre példátlan merészség lenne, hiszenmár régtől fogva tudomásul kellett volna venni mindenkinek: a nép egyedül és kizárólag azoké az irodalomban, akik a közéleti parasztszoba ivójában ennek kisajátítását már régen elhatározták. Ez az irodalmi osztályharc annyival különösebb, mert hiszen soha sehonnan nem fenyegette az elzárkózás, vagy az elszigetelés azokat a mai uj tehetségeket, akik a nép egyszerű sorában születtek s akiknek ajkán a vers közvetlen egyszerűséggel, mint a kibuggyanó friss forrás született meg. A paraszti életből előlépő új költőknek nem volt okuk panaszkodni, hogy nem fogadta volna őket megértés és jóakarat a magyar közéletben. Hiszen még az is szerencséjük volt, hogy nagy részüknek föllépése azokkal az évekkel esett egybe, amikor a nemzet értelmiségének java felfrissült érdeklődéssel fordult a magyar nép és annak sorskérdései felé, amikor — szinte azt lehetne mondani, — politikai és társadalmi divat lett a nép életét tanulmányozni, bajait végre közelebbről vizsgálni, testi egészségével, gazdasági elesettségével, lelki válságaival komolyan, amint mondani szokás, intézményesen törődni. De hiszen magában az irás világában is már majdnem egy emberöltő óta minden népből fakadó tehetséget és minden igazán a magyar néplelket kifejező írói egyéniséget örömmel és lelkesedéssel üdvözöltek. Móricz Zsigmonddal az első elbeszéléskötete után darabot íratott a Nemzeti Színház és parádés előadásban vitte diadalra. De az utolsó években is Erdélyi József föltűnését nem követte-e nyomban a megbecsülés és az értékelés? Azt a kemény harcot, amit valamikor Ady Endrének meg kellett vívnia s amely körülötte még ma sem hagyott abba teljesen, a kinek kellett a mai úgynevezett népi költők közül végigverekednie? Hogy voltak, akik közülük elkallódtak, hogy egyikük vagy másikuk élete egyéni tragédiával végződött az igaz, de ezek miatt nem lehet általánosítani. Ellenkezőleg, ezeket esetenként és egyénenként kell tárgyilagosan, — baráti elfogultság vagy személyes gyűlölködés nélkül — kivizsgálni. Abban azonban igazat kell adnunk a Magyar Kultúrának, mikor bátor őszinteséggel megírja, hogy a nyilas lapokban mostanában annyit emlegetett parasztköltő: Sértő Kálmán — aki különben egyidőben tajtékzó dühhel vagdalkozott az antiszemiták ellen és dicsőítette a zsidókat — életét és írásait el kell választani. — Sértő Kálmán mint költő — írja kitűnő folyóiratunk — néhány szép és igazi költeményében megmaradhat az irodalomban, de életét takarjuk el épp a kegyelet miatt. Mert Sértő Kálmán rövid élete, sajnos, nagyrészt alkoholmámorban és az ezzel kapcsolatos bűnökben telt el s ezek ásták meg korai sírját is. Szomorú elzápult kor ez, amelyik ilyen beteg világokat emel az irodalom pajzsára! Hagyják tehát békén nyugodni a holtakat, akiknek irodalmi értékelését elvégzi majd az idő. Ha pedig mégis beszélnek róluk, akkor ne abban keressék érdemüket vagy értéküket, hogy tanulatlanok voltak, vagy félműveltek s hogy a Gondviselés adta tehetségüket nem tudták méltóan kifejleszteni. Dehát voltaképpen nem is erről van szó. Hanem arról a furcsa látványról, hogy valóságos vitézi tornákat rendeznek, melyekben büszkén felemelt sisakrostéllyal, a harag szörnyű lándzsájával, a gorombaság buzogányával rohannak neki mindenkinek, aki azt meri kívánni a népből kivált íróegyéniségektől és költőtehetségektől is, hogy szellemileg akarjanak többek és jobbak lenni, azaz olvassanak, tanuljanak, művelődjenek, szóval arra induljanak és járjanak nagy hivatásuk megkezdett útján, ahogy például Petőfi Sándor és Arany János tette, s ahogyan azóta is sok népből fakadt kiváló magyar tehetség cselekedte. Joggal lehet ezt megkívánni a tehetségtől is, sőt minél nagyobb tehetség valaki, annál több joggal. Mindezt az juttatja eszünkbe, hogy miközben egyes népi írók jobb ügyhöz méltó buzgalommal védelmezik a félműveltség vagy az egész műveletlenig jogát, azalatt a nép — igenis az egyszerű falusi nép — ifjúsága szorgalmasan jár a népfőiskolákba, a különböző tanfolyamokra és nem akar megelégedni azzal a korlátozott ismerettel, ami az elemi iskola padjainak elhagyása után megmaradt benne. Ha a keze munkájából élő földmives érzi, hogy nagyob képzettségre, több műveltségre van szüksége, ha jobban akar érvényesülni, ha okosabban akar gazdálkodni, ha gyorsabban akar boldogulni, amiért képzelik némely népi írók, hogy rögtön elveszítik ezt a népi jellegüket, ha akár iskolai utánpótlással, akár szorgalmas önképzéssel, akár egy idegen nyelv megtanulásával vagy néhány klasszikus író megismerésével gazdagabbá teszik szellemüket és lelküket. Egyik fiatal költőnk, akinek néhány igazán szép, meleg és őszinte verse van s akinek alkotó tehetségétől még sokat lehet várni, a múltkoriban a parasztírók osztálytudatossága érdekében felhozta azt, hogy valamikor Petőfit is póriasnak nevezték, nem akarták elismerni még népies költőnek sem. Valóban igaz, hogy voltak, akik Petőfit még költői kivirágzása teljében is sokat támadták. Különösen Petrisevich- Horváth Lázár tette ezt a Honderűben, ebben a furcsa hölgyújságban, amelyet az akkori előkelő szalonok számára szerkesztettek. Ez a lap azonban az idők akkori szabadelvű szellemével szemben maradt és politikájában is a jobbágyfölszabadítás ellen hadakozó volt. Petőfi költészetét nem is annyira esztétikai okokból támadta, hanem azért, mert Petőfi egész költői föllépésében politikai veszedelmet látott. Mivel pedig Petőfi a szabadság és éppen ezért a jobbágyfelszabadítás híve volt, és a nemzeti függetlenség dalnoka, úgy próbálták népszerűtleníteni, általános nagy hatását ellensúlyozni, hogy közönségesnek, durvának, póriasnak próbálták beállítani a maguk közönsége előtt. A valóság azonban nem ez volt. Mert Petőfi ugyan különc, szenvedélyes és ingerlékeny ember volt, s ezért sokszor került öszszeütközésbe emberekkel és társadalmi formákkal, de sokat tanult, folytonosan képezte magát, a német, francia, angol költőket éjszakákon át olvasta lázasan, nyelveket tanult és történelmet olvasott. Egyáltalában nem igaz, hogy rossz tanuló lett volna, inkább dacos és szélsőséges természete miatt gyűlt meg baja tanáraival, amit különben mikor a szekundák ellen panaszkodik, maga is megmond, hogy diligenter frekventálta iskoláit egykoron! De hogy neki magának mi volt a véleménye arról, hogy a népies költőnek kell-e tanulni és műveltnek lenni vagy sem, arra semmi sem jellemzőbb, mint az az elragadtatás és határtalan lelkesedés, amellyel Arany János Toldiját fogadta. Márpedig aki azt elolvasta, rögtön láthatta, mennyi tanultság és tanulmány kellett ahhoz, hogy az egyszerű szalontai hajdufi — aki különben tanári pályára lépett — ezt a csodálatos költeményt meg tudja írni. De éppen Arany János és Petőfi levelezéséből is meg lehet ismerni és tanulni, hogy a magyar népiesgyökerű költészetnek ez a két titánja mennyire szomjazta a tudást és hogyan tudott szegényen, éhezve és fázva is -is művelődni! Ők nem írásművészetüket akarták leszállítani a paraszti, az akkori jobbágyi, élet színvonalára, hanem a nép élő nyelvét akarták a magyar nemzeti nyelv gazdagítására — a költészet szavának rangjára emelni. De nem is kell olyan messzire menni. Itt van Illyés Gyula, ez a minden izében magyar és letagadhatatlanul népi költő és író. Akinek egész életpályája egyetlen óriási ívelés a falusi sors szegénységéből és magányosságából az írás legmagasabb régióiba. Nemcsak azért lett azzá, ami ma, mert valamikor parasztgyerek volt, hanem azért, mert volt akarata, amellyel tanulni, az alantas sorsból kiemelkedni tudott és nemcsak a művelt emberek magasabb életszínvonalára, hanem a magasabb műveltség emberi színvonalára is fel akart jutni. Aki utolsó köny |MVOTAWVVVVVVVVVVVVV«M‘VVVVUVVW A *11 r I vegyen VfilfiFI cs llárszem l'fllllflf'l béreljen Üzleteiban llhülnl I cseréljen IV, Károly-körut 28 VWlllMl I (V&roeilia), Vili,Mária Terézia-tér 1 NEMZETI UJSÁG 3 1942 február 22. Vasárnap népiesen ínysorvadás, manapság sajnos már népbetegség, melynek következtében a foghús legtöbbször genyes gyulladás kíséretében lehúzódik, a fogak nyaka csupaszon marad s a fog hidegre, melegre, savanyúra, édesre érzékeny lesz és fáj. Rövidesen a fogak meglazulnak, s iddő előtt kihullanak. Az első tüneteknél keresse fel fogorvosát és használja annak utasítása szerint a PYORRCA gyógy fogpépet, mely nemcsak a baj gyó* gyításánál, de megelőzésénél is kitűnően bevált. Edzi a foghúst, javítja a vérkeringést Gyártja: Dr. Bayer és Társa Gyógyszervegyészeti gyár. vét elolvassa, kell, hogy a szivébe markoljon a kamaszfiának kétségbeesett harca, hogy művelt emberré lehessen — és miután azzá lett, nem lett kisebb költő és nem lett kevésbé — népi. Vagy tán Kodolányi Jánosnak ártott, hogy Julián barátról írt regényéhez egy fél könyvtárt kellett elolvasnia? És Kincs István vagy Harsács Lajos kevésbé érti, vagy érzi a népet, mert magas, tudományos képzettsége is van írásművészete mellett? Mindezzel nem akarunk senkit sem bántani. Inkább kérni szeretnők az úgynevezett népi írókat, hogy ma, ami-kor annyira szükség van minden magyar érték megbecsülésére és összefogására — ne essenek két szerencsétlen hibába. Ne akarják a falut, a népet, annak sorsát, életét, szellemiségét maguknak, mint valami kizárólagos egyedáruságot kisajátítani. És ne akarják önmagukat, tehetségüket, alkotóképességüket a műveletlenség védelmében kizárni a fejlődés vonalából s a magyar művelődés és az emberi mű-űveltség, a magyarság és a humánum nagy szintéziséből. ■hm***»*« ·»**«****»*»** **■*■!* Fabinyi Tibamér a magyar-olasz kulurcsapcsolatok széleskörű fejlődéséről Az olasz-magyar kulturális bizottság magyar csoportja dr. Fabinyi Tihamér titkos tanácsos vezetésével hazaérkezett római és milánói útjáról. Dr. Fabinyi Tihamér, az olasz-magyar kulturális bizottság magyar elnöke hazaérkezése után az olaszországi utón szerzett benyomásairól a sajtó számára a következőket mondotta: — Az olasz és a magyar lapok és a rádió is részletesen foglalkoztak utunkkal, úgy hogy ez alkalommal csak három döntő benyomást emelnék ki: a rendkívüli szívélyességet, amellyel fogadták, a nagy kulturtevékenységet, amely a két ország kulturkapcsolatainak kimélyítése terén a háború ellenére a legutóbbi időkben is folyt és azt a nem lankadó munkát és bizakodást, amellyel az olasz nép a háború győzelmes kimenetelén dolgozik. — Rómában, Milánóban és mindenütt, ahol megfordultunk, mind a nép és az egyesek, mind a hatóságok részéről .