Nemzeti, 2015. szeptember - 2016. június (3. évfolyam, 1-9. szám)

2015-09-01 / 1. szám

Milyen színházról álmodom? Álmaim színháza a megvalósíthatóság határán mozog, ami a szín­házi (álom)világban nem is oly furcsa. A legérdekesebb dolgok egyébként is a határmezsgyéken történnek: ott, ahol a mozdulatok tánccá, a szavak pedig dallammá változnak. Vagy akár visszafelé: a tánc a költészet térben való elmozdulása lesz, a szöveg dallamá­ból pedig koppanó szavak születnek. De mindenképpen az al­konyzónában történő­ mozgó átalakulás, folyamatos átlényegülés kell, hogy működtesse azt a gépezetet, amely egyszerre old meg többismeretlenes egyenleteket, és felejti el, hogy az alma csak lefelé eshet. Álmaim színházában a leghétköznapibb szavakkal találkozom, de ezek a hétköznapi szavak mintha folyton saját ünnepi jelentésüket hordoznák. Egyszerre késztetnek arra, hogy felismer­jem és újraértékeljem őket. Egy szó, álmaim színházában, azon kívül, amit jelent, azt is jelenti, „ahogyan” valaki kimondja. S hogy ki? Nem akárki­­ az a valaki, aki akkor, abban a pillanatban hivatott kimondani e szót, hisz a megértésen túl magáévá is tette azt. A Színész. Álmaim színházában minél halványabb a látvány, annál inkább kéri, követeli tőlem mint kö­zönségtől, hogy jótékony hiányát önmagammal kiegészítve, együtt vigyük diadalra a fényes élményt. Álmaim színházában a cselekmény néha közönséges, a közönség pedig fenséges, hisz azt a művészeti állandót, amit a matematika még nem fedezett fel, eredményként csak ily mó­don értelmezheti. Mert álmaim színházában az esztétikai érték mindig valahol a közönség és a játéktér között valósul meg. Ezen belüli helyi eltolódása pedig attól függ, hogy vajon melyik „térfél” hivatottabb annak a bizonyos művészeti állandónak a biztosításában: a színpadi történés vagy a közönség? Álmaim színházában a szó, a hang, a tett és a látvány összeférhetősége egy új tapasztalatot ered­ményez, ami maga a valóság feletti való. Arról a tapasztalatról beszélek, amit egy keleti bölcs a következő megfogalmazással próbál üstökön ragadni: „A valóság ismeretlen, amit pedig meg lehet ismerni, az nem valódi.” Álmaim színházában a nem létező valóság polifóniája komponálódik létező történéssé, ahol a túlzást a mérték, az ideológiát (tartalmat) pedig a forma győzi le. De történhet mindez úgy is, hogy a mértéktelenség a túlzást hozza játékba, míg a forma az ideológiát engedi szóhoz jutni. Lényegében mindegy. A végeredmény a közönség megszólítása olyan eszközökkel, melyek a kétségek falait, ha nem is lebontani, de észrevehetővé tenni képesek. Verebes Ernő költő, drámaíró, zeneszerző, a Nemzeti Színház dramaturgja

Next