Nemzetnevelés, 1921 (3. évfolyam, 11-24. szám)
1921-06-01 / 11. szám
NEMZETNEVELÉS — 1921. június,Il. bűnös érdeme szerint bűnhődjön, ha megjavul, megbocsátást nyerjen. De nem tűrhető az, hogy valaki ártatlanul szenvedjen. A szolgálati érdekbe köptgige alatt aljas bosszúvágyak tegyenek tönkre családokat. Ezen módszer ellen a legélesebb fegyverekkel száljunk síkra. Ma egyesek nagyon kényelműek a megbélyegzések osztogatásában. Ha valaki jogos járandóságát kérni merészeli, ha valaki önérzetes és a szavak bátor erejével mer a felsőbbség előtt igaza mellett dokumentálni — kommunista. Az üldözések napirenden vannak. Apró, kis buta potentátok, a közigazgatásba beszorult nagyságok, tanügyi elüljárók, iskolaszéki tagok és egyéb hatalmasságok miatt nagyon sok keserűség ömlik át a tanítói otthonok küszöbén. Ennek szabad folyást engedni tovább nem szabad, mert aki a tanító lelkét keserűséggel telíti, az a gyermekek lelki levegőjét mérgezi meg. A napokban egy talpig férfi, a tanügynek egy kiváló szerény, de érdemekben gazdag tagja az izgalomtól remegő hangon adja elő panaszát. Nem ereszthetem el a levegőben. Itt adom röviden, mert ez eset injuria. — Tizennyolc éve tanítok. Feleségem is tanítónő. Itt ül mellettem. A kenyér igáját ketten húzzuk, hogy a családunk szükséget ne szenvedjen, hogy éljünk. Ezen idő alatt munkám csak dicséretet, személyem megbecsülést és kitüntetést kapott. Hálás nemzedékek emlegetnek, akikbe tudást hivatásszeretettel öntöttem, neveltem belőle embereket Isten-félelemben és hazaszeretetben. Elöljáróim büszkék voltak rám, magánt is büszke voltam állásomra és hivatásomra. Nem lázadtam soha. Az élet nehézségével birkóztam, mint sok annyi más. Senkivel össze nem tűztem, a bíróságnak belsejét nem is ismerem. Ez a múltam. És most? Itt voltam Újpesten. Mert egyike voltam azoknak, akik az ingyen munka ellen tiszteletreméltó hangon felemeltem a szavam, azért idegen befolyásra, — íme itt egy blanketta — az Alföldnek egy csárdájához vagyok áthelyezve, megkérdezés, igazolás és fegyelmi büntetés nélkül. Jó. Még én szóltam. Ha ez bűn, úgy megértem. De miért szenved az ártatlan, a feleségem, a családom, akit szintén elhelyeztek? Az iskola mellől ki a pusztára, ahol legfeljebb disznópásztorok lehetnek. Onnan tanítani nem bírom őket. Kérem, ez igazságtalanság, az égbe kiált. Nem bírom elviselni. Ha nem kapok elégtételt, akkor, bár a szívemhez nőtt, a lelkem szakad ki, de elhagyom ezt a pályát, amelyről lekerget a brutális igazságtalanság. Ennyi részlet elég egy család tragédiájából. A legfőbb illetékes, a közoktatásügyi miniszter stb. figyelmébe ajánljuk ezt és alkalomadtán sok egyebet, amely esetek méregcseppenként hullanak az egészségesnek induló nemzet vérkeringésébe. Ha a nemzet jövő generációját meg akarjuk menteni, akkor legjobban a tanítóságot kell óvni. Védeni, mert ha a saját társadalmában is csak üldözést érez és értékének lebecsülését, ha az ő lelki kincsét, önérzetét, munkájának megbecsülését meglopják és szabad prédája mindenkinek, azok kemény nemzedéket nem fognak a jövőnek faragna Az érdemet pedig jutalmazzuk és ne büntessük. Gerinctelen tanítók csak szolga- és züllött népet nevelhetnek és ezzel egy nemzetnek csak a sírját áshatják meg, nemzerig feltámadását készítik elő. Néhány szó a «népakadémiák» szervezéséről. Amióta a magyar, szinte a sír szélén, öntudatra ébredt, egy sokat ígérő megmozdulás fut végig nemzetünk testének már csaknem meredt idegein. Fel akar egyenesedni. Ösztönszerűleg érzi, hogy csak így lehet ismét ura a demarkációs kötésekkel lezsibbasztott tagjainak. .Ez az életösztön minden igazi magyarnál a haladás vágyában nyilvánul és a tettek sürgetésében jut kifejezésre. A gondolkodó elmék pedig, akik nemcsak látják a nemzeti élet eszméjét, hanem azt — minden itt élő javára — meg is akarják valósítani, töprengve keresik az útját-módját, miként közelíthetnék meg az eszmét, hogy áthassa társadalmunkat és népünket erőssé és nemessé tegye. E legutóbbi ma még — nagy kárunkra — igen kicsiny csoport tiszteletre méltó tagja Szentiványi Károly prépost. Amint olvassuk a „Népakadémiák szervezése“ tárgyában írt tervezetét, amint elmélyedünk e tervezet vázlatképének szemlélésében: önkénytelenül érezzük, hogy a legokosabb politika ma is a kultúrpolitika. Ha van irredentizmus, pedig lennie kell, az csak kulturirredentizmus lehet. Az „ép testben ép lélek“ voltaképen megfordítva igazabb. Mi az ép hazában nem tudtuk megőrizni nemzeti lelkünk épségét, s ezért csonkult meg nemzetünk teste, hazánk földje is. Ha azonban megtisztulunk s így meggyógyítjuk társadalmunk lelkét és a sorscsapásoktól acélossá vett nemzeti jellemünk hősi elszántságával élni akarunk, akkor élni is fogunk. Az ép és egészséges nemzeti lélek ismét éppé teszi hazánkat is. A cél következőleg nem lehet vitás. E célra irányuló tudatos és tervszerű munkát sürgette 1843-ban Wesselényi „Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében“ című munkájában. Ennek szentelte életét Széchenyi, ezért áldozta fel hereszi életerejét. A harmadik nagy nemzetnevelő, Eötvös pedig bátran kimondotta: ,,Európának ezen helyén más nemzetnek, mint valóban civilizált nemzetnek, nincs helye“. Akkor mondotta ezt, mikor hozzáfogott eszméinek megvalósításához. Ha mind megvalósultak volna! Nem vitathatná el tőlünk senki a hazához való jogunkat, ha céltudatos fajpolitikával és tervszerű szociális alkotásokkal erősítették volna a magyar nemzetet. De jobb későn, mint soha. Félre tehát minden mással! Egy cél legyen előttünk: A haza java, nemzetünk üdve. E célban kell egyesülnünk, egységessé forrt akarattal erre kell törekednünk, különben elveszünk. Ez a gondolat, erősítse a nemzetfentartó faji ösz- 82