Néphadsereg, 1981. január-június (34. évfolyam, 1-24. szám)
1981-05-16 / 20. szám
s februárjában - Magyarország északi részének felszabadítása után - hadosztályunk új feladatot kapott: a Dunántúlra vezényeltek bennünket. Menetirányunk: Letkés, Ipolydamásd, Szob, Zebegény, Nagymaros, átkelés a Dunán, és Visegrádon keresztül folytattuk az utat Dunabogdányon, Leányfalun, Szentendrén, Pomázon, Csobánkán át Tatabánya felé. Ezen a területen a németek erősen védték állásaikat. A Vértes-hegységen áthaladva Oroszlánynál pihenőt tartottunk, ahol erős légitámadást kaptunk. A légitámadásnál bombatalálat érte és halálosan megsebesítette hadosztályunk felderítő századának parancsnokát, Orlov őrnagyot. Az őrnagy személyes ismerősöm volt, mivel a hadosztály politikai különítményéhez való beosztásom után sokat tolmácsoltam neki, amikor a felderítők foglyokat ejtettek. Támadásunk sikerrel járt, parancsnokságunk Szendén települt. Ezen a szakaszon ismét kísérletet tettünk a propagandamunkára. Csép és Ete között — kiérve a frontra — alkonyat felé észrevettük, hogy valami nincs rendben. Feltételezésünk később beigazolódott, nagyon nehéz helyzetbe kerültünk. Már indulás előtt mondtuk Jampalszkij kapitánynak, hogy korai a kimenetel, de ő mégis így döntött. Adásunkat el sem tudtuk kezdeni, a harcosok nem bírták az állásokat kiépíteni, mert a felderítők jelentették: a németek ellentámadásra készülnek. Parancsnokságunk visszavonulást rendelt el, az aknavetők és a rohamlövegek is visszavonultak, új parancsra várva. A nagy mozgolódást látva megpróbáltuk kapitányunkat rábeszélni arra, hogy vonuljunk mi is vissza, mert itt egyelőre semmit sem tehetünk. Miután beleegyezett, visszaindultunk Szendre. Útközben értesültünk arról, hogy a németek megindították ellentámadásukat Szend felé. Éjjel egy órakor értünk ahhoz a házhoz, ahonnan korábban elindultunk. A háziak nagyon meg voltak rémülve, amikor megtudták, hogy a németek visszajönnek. Jampalszkij kapitány elment, hogy felvegye a kapcsolatot a hadosztály-parancsnoksággal. Miután ez nem sikerült visszajött és elrendelte, készüljünk fel a németekkel szembeni ellenállásra. Úgy döntöttünk, hogy a helyünkön maradunk és az éjszaka hátralevő részében felváltva őrséget adunk. Négyen voltunk, két géppisztollyal, négy pisztollyal és hozzá egy-egy tárral felszerelve. Elhatároztuk, hogy a végsőkig harcolunk. Hajnalban messziről hangokat hallottunk, felkészültünk az ellenállásra, az ablakoknál és az ajtónál foglaltunk tüzelőállást. Amikor a hangok közelebb értek, kivehettük, hogy oroszul beszélnek. Kiléptünk az épületből és láttuk: szovjet csapatok érkeztek. Egy főhadnagy nagyon dühösen vitázni kezdett kapitányunkkal. Azzal vádolt bennünket, hogy amikor a németek megzavartak minket, akkor megfutamodtunk. A kapitányunk igazolta magát, majd elmondta, hogy kik vagyunk és mi a feladatunk. A főhadnagy elnézést kért és közölte, hogy ők ahhoz a hadosztályhoz tartoznak, amelyik az éjszaka visszaverte a közelben áttört németeket. Ezen a napon a hadosztály-parancsnokságunk is visszatért korábbi helyére. Jampalszkij kapitány jelentést tett, majd újra az első vonalba indultunk. Szendtől négy-öt kilométerre egy urasági majorhoz értünk, ahol várakoznunk kellett az összekötőre. Beszélgettem a cselédekkel, akik elmondták, hogy a majort Makkpusztának nevezik, tulajdonosa Esterházy Mária, intézője Posztovszki Jenő. A cselédek kérdezték, hogy most aztán velük mi lesz. Azt feleltem, hogy vége a nagybirtokrendszernek, a vagyont — ami még megmaradt — osszák szét maguk között. Közben megjött az összekötőnk és az első vonalban elhelyezkedő harcosokhoz indultunk. Az állások a dombok tetején húzódtak, szőlőtőkék és gyümölcsfák között. A vonal jobb oldalán elhelyezkedő hat rohamlöveg közül az egyiket - amely tőlünk alig száz méterre volt — találat érte és azonnal lángra lobbant. Ekkor láttuk, hogy valóban mennyire nehéz ez a terep a támadásra. Ugyanis a németek a hajlat utáni magasabb dombok vonulatain erős védelemben helyezkedtek el. Kúszva közelítettük meg azt a terepet, ahol az előző éjszaka harci eseményei lejátszódtak. A szőlősorok között rengeteg holttest borította a földet. Azoknak a szovjet harcosoknak a tetemei, akiket a németek a hajnali visszavonuláskor kivégeztek, Jampalszkij kapitánnyal visszamentünk Szendre. Elkészítettük jelentésünket. Munkatársainknak is elmondtuk, hogy mit láttunk: a németek nehéz harckocsikkal áttörték a frontszakaszt. Közben megérkeztek a szovjet nehéz páncélosok, számítva arra, hogy a németek ismét megkísérlik az áttörést. Az esti órákban indultunk el Csép felé, ahol újabb német ellentámadástól kellett tartani. A faluban azon az éjszakán a németek kétszer is megpróbálták az áttörést, Csép egyetlen éjszaka kétszer cserélt gazdát. A harc során a falu házainak többsége romokban hevert, égett. A csapataink által indított második roham teljes sikerrel járt, a németeket általános visszavonulásra kényszerítette. Tárkány és Bábolna után értünk Győrbe. A városban semmiféle ellenállásba nem ütköztünk. Ezen a szakaszon a páncélosok vették át a fő szerepet. Mosonmagyaróvár közelében a német nehéz páncélosok ismét ellenállást tanúsítottak, páncéloscsata alakult ki. Rengeteg harckocsi megsemmisült az ütközetben, német Tigrisek és szovjet T-34-esek egyaránt, de a harc a T-34-esek győzelmével végződött. Mikor mi a csata színhelyére értünk, még égtek és füstölögtek a találatot kapott páncélosok. Az osztrák határ közelében sok fegyver nélküli magyar katonával találkoztunk, akik nagyobb csoportokba gyűltek össze és várták, hogy mi lesz a sorsuk. Kikérdeztük őket, és a legtöbben azt válaszolták: nem akarnak tovább a németek oldalán harcolni, főleg nem akarnak túlmenni a magyar határon. Beszélgetés közben odajött hozzám egy zömök katona és legnagyobb meglepőFotó: KUTAS RUDOLF résemre a nevemen szólított. Aztán én is felismertem: Enyedi szakaszvezető, akivel 1942-ben együtt kerültünk a szovjet frontra a 10/3-as karcagi zászlóaljjal. Kérlelt, könyörgött, hogy segítsek rajta. Nehezen értette meg, hogy semmit sem tehetek érte. Tovább folytattuk utunkat Bécs felé. Schwechatba érve megtudtuk, hogy az osztrák fővárost hadtestünk páncélosai már elfoglalták. Bécs közelében kétnapi pihenőt tartottunk. Az osztrák lakosság nagyon félt a szovjet katonáktól. Csoportunk német anyanyelvű tagja, Walter Heldner nyugtatgatta őket, hogy nincs okuk félni, mi csak a fasisztákat üldözzük. Április közepén hadosztályunkat visszairányították Pozsonyliget felé, ismét átkeltünk a Dunán és Pozsonyba értünk. Ezt a várost nem a mi hadosztályunk szabadította fel, hanem az a testvér hadosztály, amelyiktől annak idején még Ungváron elváltunk és most ismét találkoztunk. Breslauban öt napot pihenhettünk, ahol hadosztályunk újabb kiegészítést kapott. Brno következett. Tüzérségünk, a nehéz aknavetők erősen lőtték a várost, mivel ott nagyobb létszámú német nehézpáncélos-egység tartózkodott. A város felett korom, füst lebegett. Elértük a szélső házakat, épülettől épületig lopakodtunk előre. Egy textilgyárhoz értünk, ahol mindent elborító füsttel égtek a rongybálák. A mellette levő cukorgyár is lángokban állt, a megolvadt cukor kifolyt az utcára. Az esti órákban a németek feladták a várost. Éjszaka Walter elvtárssal összeállítottunk egy programot és kimentünk a harcállásokba. Felhívást intéztünk a német és a magyar katonákhoz, hogy hagyják abba a harcot. Április 28-29-én ellenállás nélkül haladtunk tovább. Jampalszkij kapitány összehívott bennünket és beszámolt a tiszti gyűlésen hallottakról: a szovjet csapatok Berlint ostromolják. Nagy volt közöttünk az öröm, hiszen most már valóban érezhettük, hogy hamarosan befejeződik a háború. Felszabadítottuk Benesova várost. Prága felé haladtunk tovább. Az úton fegyvertelen német és magyar katonákkal találkoztunk, akik szó szerint alig várták, hogy megadhassák magukat. A csehszlovák főváros közelébe érve, 1945. május 8-án kaptuk az értesítést, hogy ezen a napon éjfélkor teszik le a németek a fegyvert. Nagy volt az öröm az egész hadosztálynál a harcosok között. Május 8-án este elővettük a megafont és egész éjszaka zenét sugároztunk. Felváltva hajtottuk a kis generátort, jó hangulatban. Jó lemezeink voltak, amit még Brnóban kaptunk, egy öreg szlovák családtól. Közben ismételten közvetítettük azt is, hogy a szovjet csapatok Berlint ostromolják. Május 9-én kora reggel megkezdődött az örömünnep: megjött a hír, vége a háborúnak. 1945. május 11-én, akik a politikai különítménynél dolgoztunk, elbocsátó igazolványt kaptunk. Több napi élelemmel láttak el bennünket, elbúcsúztunk parancsnokainktól, elvtársainktól, majd a pozsonyi vasútállomásra mentünk. Vácra érve elbúcsúztam román - magyarul jól beszélő - munkatársamtól, harcostársamtól, Gordon Emiltől, aki továbbment Románia felé. Három napot a fővárosban töltöttem, felkerestem azokat a házakat, amelyekben a harc során jártam. Újra vonatra ültem, és végre ismét láthattam szülőfalumat, Battonyát. Hazaérkezésemkor sokan nagy meglepetéssel fogadtak, mert itthon az a hír járta, hogy a háború alatt meghaltam. A Kárpátok, az Alpok, a Tátra hegyeit megjárva pihenhettem meg a nekem legkedvesebb, legszebb, mindennél többet jelentő magyar Alföldön. A 62 éves Roczkó György 1945 júniusában lépett be a kommunista pártba, a partizánszövetségnek 1947 óta tagja. A battonyai termelőszövetkezet nyugdíjasa, a csöppnyi családi házban ketten élnek feleségével, a két gyerek - felnőtt lánya és fia - családot alapítottak. „Szinte naponta hoz levelet a postás, nagyon sok hajdani bajtársammal tartom még ma is a kapcsolatot. Tavaly tavasszal, a győzelem napján Moszkvában voltam, a 317. hadosztályunk hajdani tagjainak találkozóján vettem részt. Parancsnokom, Jampalszkij kapitány ma is él, őrnagyként ment nyugdíjba. Együtt emlékeztünk Steinmetz Miklós kapitányra ..." KOZMA TÓTH ISTVÁN A 62 éves Roczkó György ma már unokájának örülhet Zenés történelemidéző Dömötör Erzsébet és Budai István prózában „kelti életre” a múltat I MUZSIKÁLÓ SZÁZADOK vívták a közönség vastapsát. A próza, a vers történelemidéző szándékát a közönség számára művészi élményt nyújtó produkcióvá a zene teszi teljessé Szalai Antal és népi zenekara, valamint szólistái közreműködésével. S akár Rózsavölgyi Márk „Palotását” játsszák, akár Kodály Zoltán, „Kállai kettős”-ének népi zenekarra hangszerelt változatát, művészi produkciójuk sokáig emlékezetes élményt jelent, születésének 100. évfordulóját ünnepli a világ, mindez reá is érvényes. Nehéz lenne mind felsorolni, ami a műsorban hallható. Bartók Béla népdalgyűjtő útjai, Kodály Zoltán zenei munkásságának elvitathatatlan érdemei is azt eredményezték, hogy a népdal előtt megnyíltak a koncertpódiumok. Ferencz Éva erdélyi és dunántúli népdalcsokrai a fiatal művésznő magas színvonalú, élményt nyújtó tolmácsolásában az eddigi előadásokon mindig kik.. Két évszázad történelmét idézi nagyszerű zenei előadásában a Szalai Antal által vezetett népi zenekar HA NAPJAINK DIVATOS TÁNCAIRA GONDOLUNK, elsők között jut eszünkbe a rock and roll vagy a diszkótánc. Ha pedig valamely ünnepi alkalommal hivatásos táncosok bemutatják a palotást, a produkciót követő elismerés művészi teljesítményként értékeli e táncot. Pedig alig száz esztendővel ezelőtt a palotás ugyanolyan divatos társastánc volt, mint korunk kedvelt táncai. Többek között ezt az érdekességet is megtudhatjuk a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének „Muzsikáló századok” című műsorából. A Lengyelfi Miklós által összeállított és rendezett 80 perces magas színvonalú előadás keretében történelmi és művészi ismereteiket gazdagítja. Bihari János csárdása, Lavatta János verbunkosa reformkori hangulatot teremt a színpadon. A méltán reprezentatív nemzeti zenévé váló verbunkos muzsika után Liszt Ferenc zeneköltői nagyságát idézi a műsor. Budai István színművész feleleveníti Pest város egykori polgármesterének avató beszédét, mellyel Liszt Ferencet díszpolgárként köszöntötték. Majd pedig Dömötör Erzsébet szuggesztív, mély átélésű előadásában Vajda Jánosnak a zeneköltőhöz írt versét hallhatjuk. A ZENÉS TÖRTÉNELEMIDÉZŐBEN Liszt „ürügyén” Bartók Béla alakját is a nézők elé varázsolják. Századunk zeneóriása 1936-ban, a Magyar Tudományos Akadémián tartott székfoglalójában így beszélt Liszt Ferencről: „Köztudomású, hogy Liszt magát mindenkor, Magyarország jósorsában éppúgy, mint balsorsában, állhatatosan magyarnak vallja. Márpedig az ilyen nagy művészi jelenségnek, mint amilyen Liszt volt, kijár a világ minden részéből, hogy eb- béli akaratát tudomásul vegyék, annak ne mondjanak ellent.” Bartók Béla fogalmazta e mondatokat és úgy érezzük ma, amikor Fotó: GÁL IMRE