Néphadsereg, 1981. január-június (34. évfolyam, 1-24. szám)

1981-05-16 / 20. szám

s februárjában - Magyarország északi részének fel­szabadítása után - hadosztályunk új feladatot ka­pott: a Dunántúlra vezényeltek bennünket. Menetirányunk: Let­­kés, Ipolydamásd, Szob, Zebegény, Nagymaros, átkelés a Dunán, és Visegrádon keresztül folytattuk az utat Dunabogdányon, Leányfalun, Szentendrén, Pomázon, Csobánkán át Tatabánya felé. Ezen a területen a németek erősen védték állásaikat. A Vér­tes-hegységen áthaladva­­ Oroszlánynál­­ pihenőt tartottunk, ahol erős légitámadást kaptunk. A légitámadásnál bombatalálat érte és halálosan megsebesítette hadosztályunk felderítő századá­nak parancsnokát, Orlov őrnagyot. Az őrnagy személyes ismerő­söm volt, mivel a hadosztály politikai különítményéhez való be­osztásom után sokat tolmácsoltam neki, amikor a felderítők fog­lyokat ejtettek. Támadásunk sikerrel járt, parancsnokságunk Szendén tele­pült. Ezen a szakaszon ismét kísérletet tettünk a propaganda­­munkára. Csép és Ete között — kiérve a frontra — alkonyat felé észrevettük, hogy valami nincs rendben. Feltételezésünk később beigazolódott, nagyon nehéz helyzetbe kerültünk. Már indulás előtt mondtuk Jampalszkij kapitánynak, hogy korai a kimenetel, de ő mégis így döntött. Adásunkat el sem tudtuk kezdeni, a harcosok nem bírták az állásokat kiépíteni, mert a felderítők jelentették: a németek ellentámadásra készül­nek. Parancsnokságunk visszavonulást rendelt el, az aknavetők és a rohamlövegek is visszavonultak, új parancsra várva. A nagy mozgolódást látva megpróbáltuk kapitányunkat rábeszélni arra, hogy vonuljunk mi is vissza, mert itt egyelőre semmit sem tehe­tünk. Miután beleegyezett, visszaindultunk Szendre. Útközben ér­tesültünk arról, hogy a németek megindították ellentámadásukat Szend felé. Éjjel egy órakor értünk ahhoz a házhoz, ahonnan korábban elindultunk. A háziak nagyon meg voltak rémülve, amikor meg­tudták, hogy a németek visszajönnek. Jampalszkij kapitány el­ment, hogy felvegye a kapcsolatot a hadosztály-parancsnokság­­gal. Miután ez nem sikerült visszajött és elrendelte, készüljünk fel a németekkel szembeni ellenállásra. Úgy döntöttünk, hogy a helyünkön maradunk és az éjszaka hátralevő részében felváltva őrséget adunk. Négyen voltunk, két géppisztollyal, négy pisztollyal és hozzá egy-egy tárral felszerelve. Elhatároztuk, hogy a végső­kig harcolunk. Hajnalban messziről hangokat hallottunk, felkészültünk az ellenállásra, az ablakoknál és az ajtónál foglaltunk tüzelőállást. Amikor a hangok közelebb értek, kivehettük, hogy oroszul beszél­nek. Kiléptünk az épületből és láttuk: szovjet csapatok érkeztek. Egy főhadnagy nagyon dühösen vitázni kezdett kapitányunkkal. Azzal vádolt bennünket, hogy amikor a németek megzavartak min­ket, akkor megfutamodtunk. A kapitányunk igazolta magát, majd elmondta, hogy kik vagyunk és mi a feladatunk. A főhadnagy el­nézést kért és közölte, hogy ők ahhoz a hadosztályhoz tartoznak, amelyik az éjszaka visszaverte a közelben áttört németeket. Ezen a napon a hadosztály-parancsnokságunk is visszatért korábbi helyére. Jampalszkij kapitány jelentést tett, majd újra az első vonalba indultunk. Szendtől négy-öt kilométerre egy urasági majorhoz értünk, ahol várakoznunk kellett az összekötőre. Beszél­gettem a cselédekkel, akik elmondták, hogy a majort Makk­pusztának nevezik, tulajdonosa Esterházy Mária, intézője Posz­­tovszki Jenő. A cselédek kérdezték, hogy most aztán velük mi lesz. Azt feleltem, hogy vége a nagybirtokrendszernek, a vagyont — ami még megmaradt — osszák szét maguk között. Közben megjött az összekötőnk és az első vonalban elhe­lyezkedő harcosokhoz indultunk. Az állások a dombok tetején húzódtak, szőlőtőkék és gyümölcsfák között. A vonal jobb olda­lán elhelyezkedő hat rohamlöveg közül az egyiket - amely tő­lünk alig száz méterre volt — találat érte és azonnal lángra lob­bant. Ekkor láttuk, hogy valóban mennyire nehéz ez a terep a támadásra. Ugyanis a németek a hajlat utáni magasabb dom­bok vonulatain erős védelemben helyezkedtek el. Kúszva közelí­tettük meg azt a terepet, ahol az előző éjszaka harci eseményei lejátszódtak. A szőlősorok között rengeteg holttest borította a földet. Azoknak a szovjet harcosoknak a tetemei, akiket a néme­tek a hajnali visszavonuláskor kivégeztek, Jampalszkij kapitánnyal visszamentünk Szendre. Elkészítettük jelentésünket. Munkatársainknak is elmondtuk, hogy mit láttunk: a németek nehéz harckocsikkal áttörték a frontszakaszt. Közben megérkeztek a szovjet nehéz páncélosok, számítva arra, hogy a németek ismét megkísérlik az áttörést. Az esti órákban indultunk el Csép felé, ahol újabb német ellentámadástól kellett tartani. A faluban azon az éjszakán a németek kétszer is megpróbálták az áttörést, Csép egyetlen éjszaka kétszer cserélt gazdát. A harc során a falu házainak többsége romokban hevert, égett. A csa­pataink által indított második roham teljes sikerrel járt, a néme­teket általános visszavonulásra kényszerítette. Tárkány és Bábolna után értünk Győrbe. A városban semmi­féle ellenállásba nem ütköztünk. Ezen a szakaszon a páncélosok vették át a fő szerepet. Mosonmagyaróvár közelében a német nehéz páncélosok ismét ellenállást tanúsítottak, páncéloscsata alakult ki. Rengeteg harckocsi megsemmisült az ütközetben, né­met Tigrisek és szovjet T-34-esek egyaránt, de a harc a T-34-esek győzelmével végződött. Mikor mi a csata színhelyére értünk, még égtek és füstölögtek a találatot kapott páncélosok. Az osztrák határ közelében sok fegyver nélküli magyar ka­tonával találkoztunk, akik nagyobb csoportokba gyűltek össze és várták, hogy mi lesz a sorsuk. Kikérdeztük őket, és a legtöbben azt válaszolták: nem akarnak tovább a németek oldalán harcolni, főleg nem akarnak túlmenni a magyar határon. Beszélgetés köz­ben odajött hozzám egy zömök katona és legnagyobb meglepő­Fotó: KUTAS RUDOLF résemre a nevemen szólított. Aztán én is felismertem: Enyedi sza­­kaszvezető, akivel 1942-ben együtt kerültünk a szovjet frontra a 10/3-as karcagi zászlóaljjal. Kérlelt, könyörgött, hogy segítsek rajta. Nehezen értette meg, hogy semmit sem tehetek érte. Tovább folytattuk utunkat Bécs felé. Schwechatba érve meg­tudtuk, hogy az osztrák fővárost hadtestünk páncélosai már el­foglalták. Bécs közelében kétnapi pihenőt tartottunk. Az osztrák lakosság nagyon félt a szovjet katonáktól. Csoportunk német anyanyelvű tagja, Walter Heldner nyugtatgatta őket, hogy nincs okuk félni, mi csak a fasisztákat üldözzük. Április közepén hadosztályunkat visszairányították Pozsonyli­­get felé, ismét átkeltünk a Dunán és Pozsonyba értünk. Ezt a vá­rost nem a mi hadosztályunk szabadította fel, hanem az a test­vér hadosztály, amelyiktől annak idején még Ungváron elvál­tunk és most ismét találkoztunk. Breslauban öt napot pihenhettünk, ahol hadosztályunk újabb kiegészítést kapott. Brno következett. Tüzérségünk, a nehéz akna­vetők erősen lőtték a várost, mivel ott nagyobb létszámú német nehézpáncélos-egység tartózkodott. A város felett korom, füst lebegett. Elértük a szélső házakat, épülettől épületig lopakodtunk előre. Egy textilgyárhoz értünk, ahol mindent elborító füsttel ég­tek a rongybálák. A mellette levő cukorgyár is lángokban állt, a megolvadt cukor kifolyt az utcára. Az esti órákban a németek feladták a várost. Éjszaka Walter elvtárssal összeállítottunk egy programot és kimentünk a harcállásokba. Felhívást intéztünk a német és a magyar katonákhoz, hogy hagyják abba a harcot. Április 28-29-én ellenállás nélkül haladtunk tovább. Jampalsz­kij kapitány összehívott bennünket és beszámolt a tiszti gyűlésen hallottakról: a szovjet csapatok Berlint ostromolják. Nagy volt közöttünk az öröm, hiszen most már valóban érezhettük, hogy ha­marosan befejeződik a háború. Felszabadítottuk Benesova várost. Prága felé haladtunk to­vább. Az úton fegyvertelen német és magyar katonákkal talál­koztunk, akik szó szerint alig várták, hogy megadhassák magukat. A csehszlovák főváros közelébe érve, 1945. május 8-án kap­tuk az értesítést, hogy ezen a napon éjfélkor teszik le a néme­tek a fegyvert. Nagy volt az öröm az egész hadosztálynál a har­cosok között. Május 8-án este elővettük a megafont és egész éj­szaka zenét sugároztunk. Felváltva hajtottuk a kis generátort, jó hangulatban. Jó lemezeink voltak, amit még Brnóban kaptunk, egy öreg szlovák családtól. Közben ismételten közvetítettük azt is, hogy a szovjet csapatok Berlint ostromolják. Május 9-én kora reggel megkezdődött az örömünnep: meg­jött a hír, vége a háborúnak. 1945. május 11-én, akik a politikai különítménynél dolgoz­tunk, elbocsátó igazolványt kaptunk. Több napi élelemmel lát­tak el bennünket, elbúcsúztunk parancsnokainktól, elvtársainktól, majd a pozsonyi vasútállomásra mentünk. Vácra érve elbúcsúztam román - magyarul jól beszélő - munkatársamtól, harcostársamtól, Gordon Emiltől, aki tovább­ment Románia felé. Három napot a fővárosban töltöttem, felke­restem azokat a házakat, amelyekben a harc során jártam. Újra vonatra ültem, és végre ismét láthattam szülőfalumat, Battonyát. Hazaérkezésemkor sokan nagy meglepetéssel fogad­tak, mert itthon az a hír járta, hogy a háború alatt meghaltam. A Kárpátok, az Alpok, a Tátra hegyeit megjárva pihenhettem meg a nekem legkedvesebb, legszebb, mindennél többet jelentő ma­gyar Alföldön. A 62 éves Roczkó György 1945 júniusában lépett be a kom­munista pártba, a partizánszövetségnek 1947 óta tagja. A batto­­nyai termelőszövetkezet nyugdíjasa, a csöppnyi családi házban ketten élnek feleségével, a két gyerek - felnőtt lánya és fia - családot alapítottak. „Szinte naponta hoz levelet a postás, nagyon sok hajdani bajtársammal tartom még ma is a kapcsolatot. Tavaly tavasszal, a győzelem napján Moszkvában voltam, a 317. hadosztályunk haj­dani tagjainak találkozóján vettem részt. Parancsnokom, Jam­­palszkij kapitány ma is él, őrnagyként ment nyugdíjba. Együtt emlékeztünk Steinmetz Miklós kapitányra ..." KOZMA TÓTH ISTVÁN A 62 éves Roczkó György ma már unokájának örülhet Zenés történelemidéző Dömötör Erzsébet és Budai István prózában „kelti életre” a múltat I MUZSIKÁLÓ SZÁZADOK vívták a közönség vastap­sát. A próza, a vers törté­nelemidéző szándékát a közönség számára művészi élményt nyújtó produk­cióvá a zene teszi teljessé Szalai Antal és népi zene­kara, valamint szólistái közreműködésével. S akár Rózsavölgyi Márk „Palotá­sát” játsszák, akár Kodály Zoltán, „Kállai kettős”-ének népi zenekarra hangszerelt változatát, művészi pro­dukciójuk sokáig emléke­zetes élményt jelent, születésének 100. évfor­dulóját ünnepli a világ, mindez reá is érvényes. Nehéz lenne mind felso­rolni, ami a műsorban hallható. Bartók Béla nép­dalgyűjtő útjai, Kodály Zoltán zenei munkásságá­nak elvitathatatlan érde­mei is azt eredményezték, hogy a népdal előtt meg­nyíltak a koncertpódiumok. Ferencz Éva erdélyi és du­nántúli népdalcsokrai a fiatal művésznő magas színvonalú, élményt nyújtó tolmácsolásában az eddigi előadásokon mindig ki­k.­­. Két évszázad történelmét idézi nagyszerű zenei előadásában a Szalai Antal által vezetett népi zenekar HA NAPJAINK DIVA­TOS TÁNCAIRA GONDO­LUNK, elsők között jut eszünkbe a rock and roll vagy a diszkótánc. Ha pe­dig valamely ünnepi al­kalommal hivatásos tánco­sok bemutatják a palotást, a produkciót követő elis­merés művészi teljesít­ményként értékeli e tán­cot. Pedig alig száz esz­tendővel ezelőtt a palotás ugyanolyan divatos társas­tánc volt, mint korunk kedvelt táncai. Többek kö­zött ezt az érdekességet is megtudhatjuk a Magyar Néphadsereg Művészegyüt­­tesének „Muzsikáló száza­dok” című műsorából. A Lengyelfi Miklós ál­tal összeállított és rende­zett 80 perces magas színvonalú előadás ke­retében történelmi és mű­vészi ismereteiket gaz­dagítja. Bihari János csár­dása, Lavatta János ver­bunkosa reformkori hangu­latot teremt a színpadon. A méltán reprezentatív nem­zeti zenévé váló verbun­kos muzsika után Liszt Fe­renc zeneköltői nagysá­gát idézi a műsor. Budai István színművész felele­veníti Pest város egykori polgármesterének avató beszédét, mellyel Liszt Fe­rencet díszpolgárként kö­szöntötték. Majd pedig Dö­mötör Erzsébet szuggesztív, mély átélésű előadásában Vajda Jánosnak a zeneköl­tőhöz írt versét hallhatjuk. A ZENÉS TÖRTÉNE­­LEMIDÉZŐBEN Liszt „ürügyén” Bartók Béla alakját is a nézők elé va­rázsolják. Századunk ze­neóriása 1936-ban, a Ma­gyar Tudományos Akadé­mián tartott székfoglalójá­ban így beszélt Liszt Fe­rencről: „Köztudomású, hogy Liszt magát minden­kor, Magyarország jósorsá­­ban éppúgy, mint balsor­sában, állhatatosan ma­gyarnak vallja. Márpedig az ilyen nagy művészi je­lenségnek, mint amilyen Liszt volt, kijár a világ minden részéből, hogy eb-­­ béli akaratát tudomásul vegyék, annak ne mondja­nak ellent.” Bartók Béla fogalmazta e mondatokat és úgy érezzük ma, amikor Fotó: GÁL IMRE

Next