Néphadsereg, 1982. január-június (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-05-01 / 18. szám

J Lékai János: A Szigeten vidáman pezsgett az élet 1919-ben. Hevenyében összeácsolt színpa­dokon énekesek és táncosnők szórakoztat­ták a proletárokat. Proletárgyerekek kacag­tak a színészek mókáin. Azután lepényevés, zsákfutás, hinta, ringlispil és még sok-sok vidám tréfa következett. Majd komoly szín­darabokra is sor került, a zenészek pedig csodálatosan szép hangversenyekkel rin­gatták el a közönséget. Sok ezernyi ember­áradat. Senki sem ivott szeszes italt, mégis mindenki mámoros volt. Munkásnfyak ezrei vándoroltak a sport­pályára. Valaki az Ifjúsági Internacionálé nevében beszélt. És az éneklők szíve heve­sebben dobbant, arra gondoltak, hogy a földkerekségen mindenütt élnek ifjú prole­tárok, akik ugyanazt érzik, mint ők. Énekelnek és fiatalok, mindannyian har­colni akarnak, és sápadt orcájuk kipirul, kezük ökölbe szorul, arra gondolva, hogy még odaadóan kell küzdeniük, egyre ma­gasabbra emelniük a zászlót, a vörös zászlót. „Fegyverbe! Fegyverbe!" A karok egymásba fonódnak. Erős, ütemes léptekkel megindulnak a város, a vörös város felé. Az ünneplő város felé. Zászlók és mindenfelé ötágú csillagok. Sarló és kalapács. Hirtelen rakéták röppennek lángbetűket festve az égre: „Éljen a proletariátus dik­tatúrája!" A munkásifjúság menetel. Az ének zeng. És ahogy vonul feszesen, katonásan a vidám új hadsereg, megremegnek a há­zak. „Reszkess, burzsuj!" Elindultak megvédeni a vörös várost a vörös katonák. Az ének erősödött, az ének áradt, az ének visszhangzott. „Rabságunknak vége már.. (Lékai János [1896-1925) az Ifjú Proletár című újság alapítója és szer­kesztője, a kommunista ifjúsági mozgalom egyik elindítója volt. A „Májusi emlékek" című írása 1925-ben az Egyesült Államok­ban, az Új Előre című, magyar nyelvű kommunista lap hasábjain jelent meg elő­ször.) Illés Béla: A sfaMóc Memet AJI­ájus elsejét mi, újpestiek a Szúnyog­­* » ■ szigeten ünnepeltük. Beszédekkel, ze­nével, tánccal, és ha nem is bőséges, de nem is szegényes ebéddel és vacsorával. Néhányan kora délelőtt bekocsiztunk Bu­dapestre, megnézni az ünnepi díszben álló fővárost és a nagy felvonulásnak legalább egy rövid szakaszát. Késő délután Kun Béla telefonon behív­ta Budapestre a direktórium egyik tagját, Potyondi József vasmunkást. Már estele­dett, amikor Potyondi visszaérkezett. A Szúnyog-sziget még nem volt ugyan el­hagyatott, de a tömeg már régen elosz­lott. Potyondi (zömök, kemény férfi) félre­hívott egyet-egyet a pártvezetőség és a munkástanács elnökségének tagjai közül, és egy-két percig suttogott velük. E rövid megbeszélések eredményeképpen este tíz óra tájt mintegy tizenöten összejöttünk a városháza épületében, a direktórium elnö­kének a szobájában. Azok közül, akik ott töltötték az éjszakát, rajtam kívül még ket­ten élnek: Paksi József, aki akkor a forra­dalmi törvényszék elnöke volt és Szabó Ferenc, akit hol „fás" Szabónak hívtak, hol „hosszú" Szabónak — így vagy úgy, ő volt az újpesti munkásmozgalom legnépsze­rűbb, legbefolyásosabb vezetője. Leeresztett függönyök mögött tanácskoz­tunk. Bár szesztilalom volt, bort ittunk­­ teáscsészékből. Ki hozta, honnét, nem tud­tuk. De ízlett. A borhoz kenyeret és kol­bászt ettünk. Kenyérből volt elég, de rossz volt, ragacsos. A kolbász viszont ízlett, de abból - sajnos - kevés jutott. Potyondi, bár nem kellett félni attól, hogy kihallgatnak minket, suttogva adta elő ter­vét, amit vita nélkül elfogadtunk. És rög­tön hozzá is láttunk a végrehajtásához. T­izenegy óra tájt már ott volt közöttünk ■ - elsőül — a Villanygyár főbizalmija, aki két-három kommunista munkást hozott magával. Potyondi informálta: ■ - Holnap fog eldőlni a Tanácsköztársa­ság sorsa. Kun és Landler javasolni fogják a munkásság mozgósítását, munkásezredek felállítását. Nagyon valószínű, hogy Böhm és Weltner a javaslat ellen fognak be­szélni. A döntést erősen befolyásolná a forradalom javára, ha­­ mire a vita meg­kezdődik — mi már jelenthetnénk, hogy néhány ezer újpesti munkás fegyverben áll, készen arra, hogy a frontra induljon. Sorra jöttek a főbizalmiak a Welfner­­gyárból, a Mauthner-gyárból, a Chinoin­­ból... A kolbász és a bor már régen el­fogyott, az asztalon csak kenyér feküdt, újságpapiroson. A Vörös Újság és a Nép­szava ünnepi számainak gyűrött példá­nyain. Egyre jöttek a főbizalmiak és a kör­zeti pártszervezetek titkárai. Reggel öt óra felé már másodszor állított be hozzánk a Villanygyár főbizalmija. - Reggel nyolc órára - mondotta - az első két század felsorakozik­­, egyelőre persze, fegyver nélkül. - Fegyver lesz! - felelte Potyondi. Néhány perccel később lényegében ugyanilyen jelentést hozott a Mauthner Bőrgyár főbizalmija. Aztán jöttek egymás után a jelentések: egytől egyig a mozgósí­tás sikeréről számoltak be. Arról, hogy a munkásság kész fegyvert fogni, kész a frontra menni, és megvédeni a Tanácsköz­társaságot. Reggel hat óra felé ketten: Paksi és én *­ kiállottunk az erkélyre. Erős szél, szin­te vihar tépdeste zászlóinkat­­ és a fel­lobogózott házak zsindelytetejét. Az utcák üresek. A hatalmas termetű, szőke Paksi, akit se azelőtt, se azóta nem láttam, mintha egy kicsit mámoros lett volna. Az ő pél­dáján tanultam meg, hogy mit jelent, mi­lyen sokat ér a forradalmár nyugalma. Pe­dig­­ mellette ültem, jól láttam - nem­igen ivott. - Nem lenne jó, ha lefeküdne, Paksi elv­társ? - Most? - kérdezte csodálkozva és szemrehányóan. — Aludjam át életünk leg­szebb napját? - Néhány órát pihenni nem lenne rossz — mondottam. Paksi elnevette magát, és hatalmas, erős jobbjával a vállamra csapott. - Azt hiszi, részeg vagyok? Hm... Egy kicsit igaza van. Részeg ugyan nem, de mámoros vagyok. Ez igaz. Csak persze, nem a bortól, mint maga gondolja, hanem a büszkeségtől és a boldogságtól. Amikor Paksi ilyen pontosan megfogal­­­mazta azt, amit én is éreztem, már nem igyekeztem hideg és józan lenni, ha­nem kitártam karjaimat, mintha magamhoz akarnám ölelni az üres utcákat, amelyeken néhány óra múlva harcra kész forradalmár csapatok fognak felvonulni. - Most már tudom, hogy mi a májusi mámor­t mondottam. De Paksi ezt már nem hallotta. Már nem állott az erkélyen, bent volt a dolgozószo­bában, telefonon ellenőrizte, hogy ponto­san folyik-e a vöröskatonák mozgósítása. Katonaegyüttes született ’ 11 Állandóan visszatérő vitatéma a had­sereg kultúrmunkásai körében az amatőr művészeti csoportok tevékenysége, cél­ja és feladata. Időnként szélsőséges nézetek csapnak össze, s a vélemények közül leginkább azok kapnak hangot, amelyek egyrészt az amatőr csoportok résztvevői közé elsősorban azokat sorol­ják szívesen, akik a seregben ismerked­nek meg valamely művészeti ág színpadi fortélyaival. A másik szélsőséges nézet szerint a hadsereg amatőr csoportjainak gerincét azoknak a fiataloknak kell alkot­nia, akik bevonulásuk előtt is már ama­tőr művészek voltak. Ugyanakkor mit tükröz a valóság? Lát­tunk már gyakorlott amatőr előadóktól színvonaltalan, esetenként politikailag sem eléggé tisztázott mondanivalójú műsort, és a hadsereg előadóművészeti fesztivál­jain találkoztunk már igényes, átgondolt előadással olyan amatőr együttesektől, amelyeknek tagjai tehetséges kezdők vol­tak. Ezzel persze nem azt mondom, hogy vitákra nincs szükség. Természetesen az eleven eszmecserék az amatőr művészeti mozgalom lendítői, továbbfejlesztői is le­hetnek, ám a viták igazságai mindig a tettek bizonyító erejétől válhatnak meg­győzővé. Ilyen bizonyító erejű tett volt a Dobó István amatőr művészegyüttes bemutat­kozása a közelmúltban a Pataky István Művelődési Központban. A Magyar Nép­hadsereg Beruházási és Fenntartási Fő­nökségéhez tartozó alakulatok körében különösen az utóbbi években élénkült meg a közművelődési tevékenység. Az itt szolgálatot teljesítő fiatalok építkezéseken dolgoznak, feladataik sokszor igencsak próbára teszik a fizikai teljesítőképessé­güket. S mégis, a kiképzést, a munkát követő szabad idejük jelentős részét ma már nemcsak „passzív pihenéssel”, hanem a művelődésben aktív részvétellel teszik értékessé. Már két esztendővel ezelőtt a hadsereg­szintű fesztiválokon megismerhettük a Dányi cigányfolklór együttest és a Dobó István kórust. Az elmúlt évben közösen hoztak létre tánccsoportot a Kőbányai Textilgyár fiatal munkáslányaival. Ezt hamarosan követte az irodalmi színpad, a citerazenekar, majd a népi zenekar meg­alakítása. Kitűnő szakemberek segítik itt az amatőr művészeti alkotómunkát, töb­bek között Vásárhelyi Sándor Liszt-díjas táncos, Daróczi József, a cigányfolklór avatott ismerője, Gebora György, a Ma­gyar Néphadsereg Művészegyüttese férfi­karának tagja, aki a katonakórusok veze­tésének évek óta elhivatott aktivistája. A különböző műfajokban tevékenykedő amatőr együttesek nagyegyüttessé szerve­ződése régi elképzelés volt, de a megva­lósításra ez év elején került sor. A Dobó István együttes tartalmi és működési cél­jai olyannyira megalapozottnak, reálisnak tűntek, hogy joggal kapták meg ez év ta­vaszán a KISZ Központi Bizottsága, az Ál­lami Ifjúsági Bizottság, a SZOT, az Or­szágos Közművelődési Tanács és a Műve­lődési Minisztérium által közösen alapí­tott amatőr művészeti ösztöndíjat, 50 000 forintot. Megszületett tehát egy újabb katona­együttes. Nyilvános bemutatkozásuk a Pa­taky István Művelődési Központban egy­beesett a Beruházási és Fenntartási Fő­nökséghez tartozó alakulatok többi ama­tőr csoportjának bemutatójával. A szak­mai zsűri előtt több mint 200 katonafiatal különböző műfajokban bizonyította jár­tasságát, tehetségét, s a bemutató nyo­mán a Dobó István és a Rózsa Ferenc— Ságvári Endre kórusok ezüst diplomát, a Szamuely Tibor kórus bronz diplomát, a Dányi cigányfolklór együttes, a Dobó István néptánccsoport egyaránt ezüst fo­kozatú minősítést kapott. Dicséretes és elismerésre méltó teljesít­ményt nyújtottak az amatőr művészeti csoportokban tevékenykedő építőkato­nák. S a biztató kezdet — úgy vélem — joggal bátorítja fel az amatőr művészeti mozgalomban oly lelkesen közreműködő katonafiatalokat. Zsigrainé Gyuris Irén könyvtáros, a színpadon szép versmondással aratott sikert Fotó: TÓTH ANDRÁS Hangulatos délszláv tánccal mutatkozott be a Dobó István tánccsoport

Next