Néphadsereg, 1982. január-június (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-01 / 18. szám
J Lékai János: A Szigeten vidáman pezsgett az élet 1919-ben. Hevenyében összeácsolt színpadokon énekesek és táncosnők szórakoztatták a proletárokat. Proletárgyerekek kacagtak a színészek mókáin. Azután lepényevés, zsákfutás, hinta, ringlispil és még sok-sok vidám tréfa következett. Majd komoly színdarabokra is sor került, a zenészek pedig csodálatosan szép hangversenyekkel ringatták el a közönséget. Sok ezernyi emberáradat. Senki sem ivott szeszes italt, mégis mindenki mámoros volt. Munkásnfyak ezrei vándoroltak a sportpályára. Valaki az Ifjúsági Internacionálé nevében beszélt. És az éneklők szíve hevesebben dobbant, arra gondoltak, hogy a földkerekségen mindenütt élnek ifjú proletárok, akik ugyanazt érzik, mint ők. Énekelnek és fiatalok, mindannyian harcolni akarnak, és sápadt orcájuk kipirul, kezük ökölbe szorul, arra gondolva, hogy még odaadóan kell küzdeniük, egyre magasabbra emelniük a zászlót, a vörös zászlót. „Fegyverbe! Fegyverbe!" A karok egymásba fonódnak. Erős, ütemes léptekkel megindulnak a város, a vörös város felé. Az ünneplő város felé. Zászlók és mindenfelé ötágú csillagok. Sarló és kalapács. Hirtelen rakéták röppennek lángbetűket festve az égre: „Éljen a proletariátus diktatúrája!" A munkásifjúság menetel. Az ének zeng. És ahogy vonul feszesen, katonásan a vidám új hadsereg, megremegnek a házak. „Reszkess, burzsuj!" Elindultak megvédeni a vörös várost a vörös katonák. Az ének erősödött, az ének áradt, az ének visszhangzott. „Rabságunknak vége már.. (Lékai János [1896-1925) az Ifjú Proletár című újság alapítója és szerkesztője, a kommunista ifjúsági mozgalom egyik elindítója volt. A „Májusi emlékek" című írása 1925-ben az Egyesült Államokban, az Új Előre című, magyar nyelvű kommunista lap hasábjain jelent meg először.) Illés Béla: A sfaMóc Memet AJIájus elsejét mi, újpestiek a Szúnyog* » ■ szigeten ünnepeltük. Beszédekkel, zenével, tánccal, és ha nem is bőséges, de nem is szegényes ebéddel és vacsorával. Néhányan kora délelőtt bekocsiztunk Budapestre, megnézni az ünnepi díszben álló fővárost és a nagy felvonulásnak legalább egy rövid szakaszát. Késő délután Kun Béla telefonon behívta Budapestre a direktórium egyik tagját, Potyondi József vasmunkást. Már esteledett, amikor Potyondi visszaérkezett. A Szúnyog-sziget még nem volt ugyan elhagyatott, de a tömeg már régen eloszlott. Potyondi (zömök, kemény férfi) félrehívott egyet-egyet a pártvezetőség és a munkástanács elnökségének tagjai közül, és egy-két percig suttogott velük. E rövid megbeszélések eredményeképpen este tíz óra tájt mintegy tizenöten összejöttünk a városháza épületében, a direktórium elnökének a szobájában. Azok közül, akik ott töltötték az éjszakát, rajtam kívül még ketten élnek: Paksi József, aki akkor a forradalmi törvényszék elnöke volt és Szabó Ferenc, akit hol „fás" Szabónak hívtak, hol „hosszú" Szabónak — így vagy úgy, ő volt az újpesti munkásmozgalom legnépszerűbb, legbefolyásosabb vezetője. Leeresztett függönyök mögött tanácskoztunk. Bár szesztilalom volt, bort ittunk teáscsészékből. Ki hozta, honnét, nem tudtuk. De ízlett. A borhoz kenyeret és kolbászt ettünk. Kenyérből volt elég, de rossz volt, ragacsos. A kolbász viszont ízlett, de abból - sajnos - kevés jutott. Potyondi, bár nem kellett félni attól, hogy kihallgatnak minket, suttogva adta elő tervét, amit vita nélkül elfogadtunk. És rögtön hozzá is láttunk a végrehajtásához. Tizenegy óra tájt már ott volt közöttünk ■ - elsőül — a Villanygyár főbizalmija, aki két-három kommunista munkást hozott magával. Potyondi informálta: ■ - Holnap fog eldőlni a Tanácsköztársaság sorsa. Kun és Landler javasolni fogják a munkásság mozgósítását, munkásezredek felállítását. Nagyon valószínű, hogy Böhm és Weltner a javaslat ellen fognak beszélni. A döntést erősen befolyásolná a forradalom javára, ha mire a vita megkezdődik — mi már jelenthetnénk, hogy néhány ezer újpesti munkás fegyverben áll, készen arra, hogy a frontra induljon. Sorra jöttek a főbizalmiak a Welfnergyárból, a Mauthner-gyárból, a Chinoinból... A kolbász és a bor már régen elfogyott, az asztalon csak kenyér feküdt, újságpapiroson. A Vörös Újság és a Népszava ünnepi számainak gyűrött példányain. Egyre jöttek a főbizalmiak és a körzeti pártszervezetek titkárai. Reggel öt óra felé már másodszor állított be hozzánk a Villanygyár főbizalmija. - Reggel nyolc órára - mondotta - az első két század felsorakozik, egyelőre persze, fegyver nélkül. - Fegyver lesz! - felelte Potyondi. Néhány perccel később lényegében ugyanilyen jelentést hozott a Mauthner Bőrgyár főbizalmija. Aztán jöttek egymás után a jelentések: egytől egyig a mozgósítás sikeréről számoltak be. Arról, hogy a munkásság kész fegyvert fogni, kész a frontra menni, és megvédeni a Tanácsköztársaságot. Reggel hat óra felé ketten: Paksi és én * kiállottunk az erkélyre. Erős szél, szinte vihar tépdeste zászlóinkat és a fellobogózott házak zsindelytetejét. Az utcák üresek. A hatalmas termetű, szőke Paksi, akit se azelőtt, se azóta nem láttam, mintha egy kicsit mámoros lett volna. Az ő példáján tanultam meg, hogy mit jelent, milyen sokat ér a forradalmár nyugalma. Pedig mellette ültem, jól láttam - nemigen ivott. - Nem lenne jó, ha lefeküdne, Paksi elvtárs? - Most? - kérdezte csodálkozva és szemrehányóan. — Aludjam át életünk legszebb napját? - Néhány órát pihenni nem lenne rossz — mondottam. Paksi elnevette magát, és hatalmas, erős jobbjával a vállamra csapott. - Azt hiszi, részeg vagyok? Hm... Egy kicsit igaza van. Részeg ugyan nem, de mámoros vagyok. Ez igaz. Csak persze, nem a bortól, mint maga gondolja, hanem a büszkeségtől és a boldogságtól. Amikor Paksi ilyen pontosan megfogalmazta azt, amit én is éreztem, már nem igyekeztem hideg és józan lenni, hanem kitártam karjaimat, mintha magamhoz akarnám ölelni az üres utcákat, amelyeken néhány óra múlva harcra kész forradalmár csapatok fognak felvonulni. - Most már tudom, hogy mi a májusi mámort mondottam. De Paksi ezt már nem hallotta. Már nem állott az erkélyen, bent volt a dolgozószobában, telefonon ellenőrizte, hogy pontosan folyik-e a vöröskatonák mozgósítása. Katonaegyüttes született ’ 11 Állandóan visszatérő vitatéma a hadsereg kultúrmunkásai körében az amatőr művészeti csoportok tevékenysége, célja és feladata. Időnként szélsőséges nézetek csapnak össze, s a vélemények közül leginkább azok kapnak hangot, amelyek egyrészt az amatőr csoportok résztvevői közé elsősorban azokat sorolják szívesen, akik a seregben ismerkednek meg valamely művészeti ág színpadi fortélyaival. A másik szélsőséges nézet szerint a hadsereg amatőr csoportjainak gerincét azoknak a fiataloknak kell alkotnia, akik bevonulásuk előtt is már amatőr művészek voltak. Ugyanakkor mit tükröz a valóság? Láttunk már gyakorlott amatőr előadóktól színvonaltalan, esetenként politikailag sem eléggé tisztázott mondanivalójú műsort, és a hadsereg előadóművészeti fesztiváljain találkoztunk már igényes, átgondolt előadással olyan amatőr együttesektől, amelyeknek tagjai tehetséges kezdők voltak. Ezzel persze nem azt mondom, hogy vitákra nincs szükség. Természetesen az eleven eszmecserék az amatőr művészeti mozgalom lendítői, továbbfejlesztői is lehetnek, ám a viták igazságai mindig a tettek bizonyító erejétől válhatnak meggyőzővé. Ilyen bizonyító erejű tett volt a Dobó István amatőr művészegyüttes bemutatkozása a közelmúltban a Pataky István Művelődési Központban. A Magyar Néphadsereg Beruházási és Fenntartási Főnökségéhez tartozó alakulatok körében különösen az utóbbi években élénkült meg a közművelődési tevékenység. Az itt szolgálatot teljesítő fiatalok építkezéseken dolgoznak, feladataik sokszor igencsak próbára teszik a fizikai teljesítőképességüket. S mégis, a kiképzést, a munkát követő szabad idejük jelentős részét ma már nemcsak „passzív pihenéssel”, hanem a művelődésben aktív részvétellel teszik értékessé. Már két esztendővel ezelőtt a hadseregszintű fesztiválokon megismerhettük a Dányi cigányfolklór együttest és a Dobó István kórust. Az elmúlt évben közösen hoztak létre tánccsoportot a Kőbányai Textilgyár fiatal munkáslányaival. Ezt hamarosan követte az irodalmi színpad, a citerazenekar, majd a népi zenekar megalakítása. Kitűnő szakemberek segítik itt az amatőr művészeti alkotómunkát, többek között Vásárhelyi Sándor Liszt-díjas táncos, Daróczi József, a cigányfolklór avatott ismerője, Gebora György, a Magyar Néphadsereg Művészegyüttese férfikarának tagja, aki a katonakórusok vezetésének évek óta elhivatott aktivistája. A különböző műfajokban tevékenykedő amatőr együttesek nagyegyüttessé szerveződése régi elképzelés volt, de a megvalósításra ez év elején került sor. A Dobó István együttes tartalmi és működési céljai olyannyira megalapozottnak, reálisnak tűntek, hogy joggal kapták meg ez év tavaszán a KISZ Központi Bizottsága, az Állami Ifjúsági Bizottság, a SZOT, az Országos Közművelődési Tanács és a Művelődési Minisztérium által közösen alapított amatőr művészeti ösztöndíjat, 50 000 forintot. Megszületett tehát egy újabb katonaegyüttes. Nyilvános bemutatkozásuk a Pataky István Művelődési Központban egybeesett a Beruházási és Fenntartási Főnökséghez tartozó alakulatok többi amatőr csoportjának bemutatójával. A szakmai zsűri előtt több mint 200 katonafiatal különböző műfajokban bizonyította jártasságát, tehetségét, s a bemutató nyomán a Dobó István és a Rózsa Ferenc— Ságvári Endre kórusok ezüst diplomát, a Szamuely Tibor kórus bronz diplomát, a Dányi cigányfolklór együttes, a Dobó István néptánccsoport egyaránt ezüst fokozatú minősítést kapott. Dicséretes és elismerésre méltó teljesítményt nyújtottak az amatőr művészeti csoportokban tevékenykedő építőkatonák. S a biztató kezdet — úgy vélem — joggal bátorítja fel az amatőr művészeti mozgalomban oly lelkesen közreműködő katonafiatalokat. Zsigrainé Gyuris Irén könyvtáros, a színpadon szép versmondással aratott sikert Fotó: TÓTH ANDRÁS Hangulatos délszláv tánccal mutatkozott be a Dobó István tánccsoport