Néphadsereg, 1983. július-december (36. évfolyam, 27-51. szám)
1983-08-13 / 33. szám
Takáts Sándor, a török hódoltság kori magyar história szorgos kutatója azt írja a magyar gyalogság kialakulásáról szóló jeles munkájában, hogy még a 17. Század közepén is sok magyar városban szigorú büntetés terhe mellett tiltották a „hajdú módra való hujtogatást”, a „huj, huj, rá!” hajdú csatakiáltás használatát. Ez az elnyújtott, félelmetes, farkasüvöltéshez hasonló hangzású harci kiáltás persze nemcsak a jámbor városlakókban keltett riadalmat, hanem a Magyarországot ez időben keresztül-kasul járó idegen katonákban is, mindenekelőtt az „egy igaz hit” oszmán harcosaiban. A 17. századi Habsburg-ellenes függetlenségi harcok idején ugyancsak riadozva kapták föl a fejüket a hujtogatás hallatán a „császár vitézei”, a német, a vallon és egyéb nyugati zsoldoskatonák is. A hujtogatást ugyanis a legtöbb esetben azonnal követte a félelmetes hajdúlegények rajtaütése, amit kevesen úsztak meg élve a megtámadottak közül! Lesből az ellenségre Egy „hajdúles” általában így zajlott le: Az indulás csaknem mindig éjszaka történt. A magyar végvárak vagy a rideg hajdúszállások katonái a legnagyobb csöndben keltek útra.Nappal többnyire az erdőkben vagy a nádasokban rejtőztek, s csupán éjszaka szálltak megint nyeregbe. A sereg előtt a csatavezető hadnagy járt, a hátul vonulókat a „sereghajtó” igazgatta. A cél közelébe érkezve, számukra előnyös helyen „beálltak a lesbe”. A leshelyet általában az utak mentén foglalták el, ott, ahol az ellenséges csapatok vonulni szoktak. Miután elfoglalták a leshelyet, az ellenséget a rejtekhely közelébe csalták. E feladat a martalékra hárult. Néha csupán két-három, máskor viszont 15—20 „próbált katona” — vagyis harcképzett lovashajdú — volt a martalék. A feladatot általában úgy hajtották végre, hogy a közeledő ellenségbe „bele-belekapdostak”, majd futást színlelve a „derékles” elé csalták őket. Ekkor egyszerre szólalt meg a tárogató, a síp, megperdültek a dobok, és minden oldalról fölhangzott az oly félelmetes csatakiáltás: „Huj, huj, rá!” A meglepett ellenség sorai ilyenkor többnyire fölbomlottak. A megtámadottak menekülni kezdtek, de ez nemigen járt sikerrel. A hajdúk ugyanis minden oldalról körülfogták őket, és az ilyen halálos gyűrűből kevesen menekültek élve! Őrjöngő „szörnyetegek” A magyar országgyűlési rendek több törvényt is hoztak a „háromnál is alábbvaló, bitang hajdúk” kiirtására, de nem sok sikerrel. Részben azért nem, mert aHabsburg-kormányzat védte a török elleni harcban oly hasznos katonákat, másrészt pedig az ugyancsak megsokasodott hajdúseregekkel szemben bajos lett volna fellépni a nemeseknek. Ám még a magyarországiaknál is jobban haragudtak a hajdúkra az erdélyi nemesek és polgárok, akik általában így vélekedtek róluk: „Ezeket a szörnyetegeket Erdély meg Magyarország táplálta. Ki hinné, hogy Magyarországot és Erdélyt ezek a hajdúk, vagyis a tulajdon vérünkből fakadt, de őrjöngésükben rokonvér kiontására is kapható rablók még a töröknél, tatárnál is kegyetlenebbül pusztítják és gyilkolják." A híres humanista, a kortárs történetíró Szamosközy István írta le ezeket a kemény, elítélő szavakat a hajdúkról. Az a körülmény, hogy a testvérét is kóbor hajdúk ölték meg, kétségtelenül elfogulttá tette őt a hajdúkkal szemben, de nem vélekedtek másként róluk kenyéradó gazdáik, a császári tábornokok sem. „Csak a hajdúknak adjunk zsoldot — mondotta 1604 nyarán Belgiojoso, felső-magyarországi főkapitány — mind atyjokat, anyjukat levágathatjuk velük, ha zsold mellett szabad nyereséget is adunk nektek!” Szabadságunk bajnokai A császári tábornokok azonban ezúttal elszámították magukat. Nem sok időnek kellett eltelnie, és már azt írták a magyar nemesek a hajdúkról: „Régi szabadságiak bajnoki és visszaadói.” Vajon miért következett be ez a gyökeres változás 1604 októberében? A történetírást a felkelő Bocskai István, később fejedelem fennmaradt írásaira támaszkodva — sokáig úgy tartotta, hogy Bocskai szavára felébredt a hajdúkban a „magyar szív”, s ennek nyomán váltak a magyar nemzeti és nemesi szabadság bajnokaivá, élharcosaivá. Valójában a Habsburg-kormányzattal összeütközésbe került Bocskai a kapitányoknak küldött ajándékokkal és zsoldígérettel nyerte meg és állította a maga oldalára az ellene felvonultatott hajdúkat, akikkel azután Álmosánál vereséget mért a császári sereg idegen zsoldosokból álló részére. Az első csatlakozó hajdúkat újabb ezrek és tízezreik követték, s ez a török elleniháborúban megedződött, viszonylag jó fegyverzetű hadinép azután győzelemre vitte a Habsburg-ellenes felkelés ügyét. „Soha még ilyen ellenségre nem talált Basta uram” — írta ahajdúkról 1605 elején egy császárpárti magyar főúr, hozzátéve még: „ha sikerülne békét kötni, talán becsülete lenne ezután a nemzetnek is.” Bocskai és a fegyvert fogott magyar rendek hálából a hazában leginkább kitűnt 10 000 hajdúvitéznek földet és nemességet adtak. Bocskai arra törekedett, hogy a harcban kitűntek abban a hazában, amelyért hősiesen harcoltak, „fő tiszteletet és szabadságot” nyerjenek. A dicsőség tetőpontján Bocskai telepítései és nemesítései — a családtagokkal együtt —mintegy 50 000 ember sorsát rendezték, ám még mindigmaradt mintegy 30 000 olyan hajdúkatona — a hozzájuk tartozó családtagokkal—, akiknek a problémája megoldatlan maradt. Ők az ifjú Báthory Gábor erdélyi fejedelemben — az egyszerű emberek által rajongva szeretett „Gábris vitéz”-ben — találták meg pártfogójukat. Ez a nagy tehetségű, de ellenfelei által oly sok rágalommal illetett történelmi személyiség rövid uralkodása alatt több hajdút telepített le a Várad környéki Partiumban, mint Bocskai István, ám ennek ellenére sem tudta a hajdúkérdést véglegesen rendezni. Többek között azértem, mert a letelepített hajdúik sem voltak elégedettek a helyzetükkel, s mert a paraszti munkához nem fűlt a foga a gyermekkoruktól fogva katonáskodóknak. Ezért még a letelepítettek is csak az alkalmat várták, hogy háborúskodjanak, ami a vitézi életen túl többnyire gazdag zsákmánnyal is kecsegtetett. A keleti országrészben csoportosan fel-aláVonulgató, időnként fellázadó hajdúkat Báthory Gábor fejedelem hadakozásaiban alkalmazták, de az igazi „nagy nap” akkor virradt fel rájuk, amikor Báthory utóda, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem 1619-ben bekapcsolódott a Habsburg-ellenes hatalmak oldalán az első nagy, összeurópai méretű küzdelembe, a harmincéves háborúba. A legújabb kutatások bizonyították, hogy Bethlen Gábor hadseregének túlnyomó részét — nemegyszer több mint 80 százalékát — különféle hajdúkatonák, végváriak, szabadhajdúk és magánföldesúri hajdúk alkották. Tehát a katonai sikerek döntő mértékben a hajdúk érdemei. Maga a fejedelem is így biztatta a Habsburgok ellen küzdő cseh—morva szövetségeseit: „Valaki mellett ez magyar had, isten után a győzedelem bizony amellett leszen, melyet immár maguk experiálhattak (tapasztalhattak)”. A túlerővel szemben a szövetségeseken Bethlen hajdúserege sem segíthetett, de ez a had úgy küzdötte végig a harmincéves háború első két szakaszát, hogy soha nem szenvedett nagyobb vereséget még az erősebb ellenségtől sem. Sőt, hajdúkatonák fegyverei oltották ki az életét a császári hadsereg két leghíresebb hadvezérének, Dampierre tábornoknak és a csetieken győzedelmeskedő Buquot tábornoknak. „Üstökvonás” a szultánnal A hajdúdicsőség szép példáját adták azok a katonák is, akik 1636- ban I. Rákóczi György erdélyi fejedelem trónját védték meg a szultán harcosaival szemben. Arany János, akimaga is egy Rákóczi általi „megnemesített”hajdúkatónénak volt a leszármazottja, így énekelte meg a nagyszalontai hajdúdiadalt: „Merre jussunk, hogy kijussunk? ! Földön is kard, vízben is kard! / Allah! Allah! már fejünkre / Égből szórja le a magyart! / Ekkor aztán: rajta vágni / Mint a vetést egymásután, / Szigetenkint és egyenkint, / Győr és az öt kapitány. / Holtig ezért őket Rákóczi becsülte, / Böjttel, imádsággal ez napot megülte, / Hogy megerősítsék ingadozó székét, / S köthető szultánnal becsületes békét.” De hogyan hozhatott volna megnyugvást a békeszerződés, míg a török bent ült az országban? Erre maga a költő így felel: „De békeidőben sem vala ottan béke: / Töröké volt Láppá, sőt Gyula vidéke, / S hogy el ne rabolja szpáhi, prédarántó, / Kardosán követte az ekét a szántó." A 17. század második fele török- és Habsburg-ellenes harcok zajától volt hangos. S noha a hajdúdicsőség erre az időre már kezdett alábbszállni, a hajdúkatonák kivették részüket mind akét ellenség ellen folytatott küzdelmekből, így az 1664-es vasvári békével záruló török elleni küzdelemből, az 1670-től 1697-ig húzódó kuruc háborúból, továbbá a törökkiűzésével végződő 1683-tól 1699-ig tartó visszafoglaló háborúból is. NAGY LÁSZLÓ Hajdúnánás címerrajza lovas hajdú Táncoló hajdúk a tábori bormérés előtt Bocskai István hajdúi élén 1605-ben (egykori metszet) Eörsy Péter hajdúkapitány emlékműve