Néphadsereg, 1984. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1984-06-02 / 22. szám
PÁNCÉLOSOK — FELDERÍTŐ« Vajon melyikük az egységparancsnok számára a kedvesebb „gyerek”? A páncélos vagy a felderítő? Ezt talán Bakos Sándor alezredes sem tudná megmondani. De az biztos, a gyakorlat mindig jó alkalom arra, hogy folyvást „egymásnak ugrassz kk,” őket. Ha a harckocsi-zászlóalj rohamának útjába „ellenséges” erőket kell telepíteni, erre kiválóan alkalmas a felderítőszázad. Ha a menetvonalon diverziós támadás éri a páncélosokat, a támadókban biztosan a saját felderítőiket ismerik fel. S ha a romvároson keresztül haladva tűzharcba keverednek, szinte törvényszerű: a háztetőkről és az ablakokból felderítők tüzelnek rájuk. Persze, mindez csak gyakorlás, a külső szemlélőnek talán játék. De akik részt vesznek benne, korántsem tekintik gondtalan „hancúrozásnak”. Ők mindent úgy tesznek, mintha valóságos volna a helyzet. Csak így tanulhatjameg mindkét fél magas szinten saját „mestersége” finomságait. Lesben a háztetőn Zsoltár Sándor törzsőrmester végre megpillantotta az erdő szélén, a fák közül kióvakodó harckocsikat. Csőre töltötte a géppuskát. Romos épület tetején hasalt, kövek alkotta mellvéd és homokzsákok fedezéke mögött. Átvillant az agyán: nem nevetséges ez egy kicsit? Géppuskával páncélosok ellen? Igaz, a kiképzési programban nem szerepel ilyen foglalkozás a felderítők számára. Ennek az akciónak nincs neve. Ők most csupán jelzők, a gyakorlatozó harckocsi-zászlóalj számára imitálják az ellenséget. Mégis, jobb komolyan venni minden helyzetet. Hiszen valóságos harcban bármi előfordulhat! Az ember olyankor azt a fegyvert használja, ami a keze ügyébe kerül. S az sem mindig biztos, hogy kevés a géppuska a páncélosok ellen. Ilyen fegyverrel is lehet borsot törni a másik orra alá. Például: valóságos helyzetben a harckocsik mögött legtöbbször ott a gyalogság, kiszolgáltatva a lesből tüzelő lövedékeinek. Ha pedig meglát egy büszke, délceg parancsnokot a harckocsi tornyában, hát annak befellegzett! Nem beszélve arról, hogy a hidegvérű katona megvárhatja, amíg közel jönnek ezek a csikorgó behemótok, s gondos célzással kilőheti akár a prizmáikat is. Út a városig Kiss István őrvezető a parancsnoki figyelő műszer segítségével még egyszer végigpásztázza a terepet. Sejtése beigazolódott. Az „Állj!” parancs, ami az erdőszélen érte őket, valóban egy újabb harcfeladat előzménye volt. Alig néhány száz méterrel előttük ugyanis ott sorakoztak a romváros házai, s a „városnézés” előtt úgy illett, hogy tisztázzák a feladatot, rendezzék soraikat. Annál is inkább, mert az egyre közelebbről hallható fülsiketítő tüzérségi imitációból ítélve a város „lakói” nem túl szívélyesen fogadták őket. De erre utalt a házak és az egyelőre még fedezékül szolgáló erdősáv között kiépített műszaki akadályrendszer is. Mindjárt az első kilométer után méteres lángnyelvekkel felcsapó tűzakadály „állta” útjukat. Kiss őrvezető nem tétlenkedett. Pillanatok alatt megállapította az akadály nagyságát, majd jelentette, hogy szerinte menetből is leküzdhető. Jóleső érzéssel nyugtázta, hogy a parancsnok elfogadta javaslatát, s hogy a gyors helyzetfelismerésének köszönhetően értékes perceket takarított meg a zászlóalj. Megállás nélkül Büszke volt magára. Szinte még fel sem ocsúdott a siker mámorából, amikor újabb akadályt pillantott meg a völgyben kanyargó földúton. Már messziről látszott, hogy lehetetlen kikerülni. Közelebbről szemügyre véve azonban úgy tűnt, hogy nincs is rá szükség, hiszen a néhány darab egymásra dobált gerenda nem okozhat problémát a harckocsinak. A látszat pedig villámgyors elhatározást szült benne, s a hatalmas acélmonstrum nekilódult, hogy eltiporja az útjában levő „pálcikákat”. Alig hogy felkapaszkodtak a „fatorlaszra”, a motor jajgatásából már tudták: besétáltak az ellenség csapdájába. A gerendák alatt ugyanis több imázsás kövek, harckocsi akasztók nehezítették útjukat. Nagy nehezen ugyan átvergődtek az akadályon, de ez Kiss őrvezetőt már nem mentette meg attól, hogy mint terepkutató harcjárműparancsnok „megsemmisüljön”, vagyis leváltsák. Szégyellte magát. Legszívesebben egy harckocsival nekirontott volna a városnak, csakhogy bebizonyítsa: képes elvégezni a feladatát. Egyelőre azonban még várni kellett a rohammal. Aztán eljött annak is az ideje. Áthaladtak a műszaki akadályon nyitott átjárón, s néhánymásodperc múlva elérték a romváros első házait. Az őrvezető szinte hozzánőtt a figyelő műszerhez. Megállás nélkül forgatta a parancsnoki EB Molnár Géza: A Győrhöz közeledett a vonat, amikor észrevettem, hogy eltűnt a napfény, alkonyati homály ereszkedett a tájra. Az égre ólmos szürkeség telepedett, s a feltámadó szél sivítása benyomakodott az ablakréseken. - Ő látszik, havazni fog — mondta a velem szemben ülő vasutas. - Hát igen - bólogattam, s kinéztem az ablakon, nem volt kedvem a diskuráláshoz. Az este későn adtam át a szolgálatot, hajnalban korán keltem, azt reméltem, majd kialszom magam az úton, de már az indulásnál kifogtam magamnak egy szószátyár öreg parasztembert és egy falusi öregasszonyt, kik pompás beszélgetőpartnereknek bizonyultak. A férfi vitte a szót, kifogyhatatlan variációkkal magyarázta, hogy a gyerekbalesetekért a szülők a felelősek, nyáron biciklit, télen szánkót, korcsolyát vesznek a kölköknek, s kiengedik őket a forgalmas utcákra. A héten is egy teherautó rácsúszott az egyikre, még ötéves sem volt, ott halt meg a gyerek a kerekek alatt, s nem a szülőt kéne lecsukni? - Egymás után halnak meg a gyerekek, az ilyen vénségért, mint én vagyok, nem tud eljönni a halál, pedig nekem már elegem van mindenből — mondta, s kockás zsebkendő jével végigtörölte bikanyakát, áradt az életerő és az egészség ebből a nagy testű öregemberből. Mérhetetlenül idegesített ez a farizeus kívánkozása a halál után, már nyelvemen volt, hogy kedves bátyám, nem kell ezen annyit siránkozni, hogy nem jön a halál . . . De visszanyeltem a mérgemet. Szerencsére a két öreg hamar leszállt, akkor jött ez a vasutas, egy ideig el volt foglalva az evéssel, tisztességesen beszalonnázott, becsattintotta a bicskáját, utána meghúzta a demizsont. Eszébe se jutott, hogy megkínáljon, nem mintha kívántam volna a bort, csak éppen arra gondoltam, apám idejében milyen esemény volt a vonatozás az emberek keresték egymás társaságát, összemelegedtek az utazás alatt. Most meg mindenki szigorúan őriz minden falatot, minden kortyot magának, begubóznak az utasok. Na mindegy, aludjunk. De aztán föleszméltem, Győr után hamar le kell szállnom. Jól nézek ki, ha elvisz a vonat. Most már vigyázhattam arra, nehogy elaludjak. Győrben, amikor kihúztunk a pályaudvarról, megkérdeztem a vasutast: Nem tudja, hányadik állomás lesz Bükkösfalva? — A harmadik — fürkészve nézett rám. — Az állomástól nyolc kilométert kell gyalogolnia. Keresztülmegy a falun, aztán jobb kéz felé talál egy erdei utat, két tábla is áll ott, hogy szigorúan tilos a bemenet. Az vezet a laktanyához. Busz nincs, semmi sincs. Régebben még akadt egy-egy szekér, ha utast vártak, kijöttek az állomásra. De ilyenkor, télen . . . Senki se mozdul ki a faluból. Meglepődtem, honnan tudja ez, hogy Bükkösfalván laktanya van? Az alakulat telepítése titkos. Hiába, kis ország . . . Szembetámadt a szél és a hó. Még hallottam a dízelmozdony gyorsuló dübörgését, mintha a vonat is menekült volna erről a tájról. Körülnéztem, csakugyan sehol egy lélek. Előttem az út, sürgönypóznák, és rajtam, körülöttem a kavargó hóesés. Azzal vigasztaltam magam, nyolc kilométer, mi az, ha kilépek, alig több mint egy óra, még fel frissülésnek is jó lesz a fülke álmosító melege után. Mit cifráztam, nagy hóviharba keveredtem. Úgy látszik, lesben állhatott az Alpok mögött ez a kutyaidő, ment amikor elindultam, nálunk sütött a nap, s a hőmérő csak éjszaka szállt fagypont alá. Még gondolkodtam, húzzak-e csizmát, vagy pantallóban és cipőben jöjjek. Milyen jó, hogy a surranó mellett döntöttem. A hófúvás kemény fagyot hozott, a hideg átjárt, a csontjaimig hatolt, mintha atlétatrikóban lettem volna. Jobban már nem szaporázhattam a lépteimet, így is elsúlt a lélegzetem, s időnként, hátat fordítva a viharnak, meg kellett állnom. Életre dörzsöltem a füleimet, amelyekbe beleütött a fagy, először valósággal lángoltak, fájtak, felnyögtem menet közben, aztán érzéketlenné váltak. Ugyanez történt az ujjaimmal is, hiába voltak kesztyűbe, zsebbe bújtatva, de az orrom és a szám is így járt. Megesz a fagy, megesz a hófúvás. Eltökéltem, ha beérek a faluba, az italboltban megiszom egy deci cseresznyepálinkát. Legalább egy decit, ez a minimum, ennyi feltétlen kell, hogy átmelegedjek, hogy kibírjam a laktanyáig, és ne szedjek össze valami életre szóló rossznyavalyát, amivel aztán le is szerelhetnek, s vége a szép tiszti hivatásnak, búcsút inthetek a seregnek. A „szép tiszti hivatás” — némi kesernyés szájízzel gondoltam erre ott, az országúton, az ordító szélben, amint a havat tapostam. Már maga az, hogy én, Olaszi Miklós hadnagy, felsőfokú mikrohullámú technikus, ez esetben, éppen most, sporttiszti összevonásra mentem Bükkösfalvára, mert frissen végezvén a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskolát, új ember voltam az alakulatomnál. S mivel az új seprő jól seper, nyakamba lőcsölték ezt is, csak úgy mellesleg, a sporttiszti munkát, hogy szervezzem meg, ellenőrizzem az atlétikát, az úszást, a katonai tízpróbát, meg az anyám kínját a rendes szolgálati beosztásom, a mikrohullámú rendszerek javítása mellett. Betértem a faluba, mögöttem maradt. templom, elmosódó, hatalmas tömbjét felismerhetően láttam a lassan leereszkedő szürkületben. Itt kell lenni valahol az italboltnak is, gondoltam. Nem tévedtem, a következő sarkon megtaláltam, csakhogy a rolója lehúzva. Az italbolt zárva volt. Egy pillanatra megszédültem, olyan volt ez, mint egy gyomorszájütés. Mintha valami dögvész kipusztította volna lakóit, a falu néptelen volt, az utcán lélek se mozdult. Gyerünk, Olaszi elvtárs, hadnagy elvtárs, szedje össze magát. Mi az a nyolc kilométer... Ugye, hogy mi az a nyolc kilométer? . .. Mindegy, a nagyobb felét már letudtuk. Hogy mondta a vasutas? Keresztülmegy a falun, aztán jobb kéz felé talál egy erdei utat.. . Jó időbe telt, míg kiértem abból a faluból, sehogy sem akart vége szakadni a telkeknek, portáknak. Később tudtam meg, mindössze két sor házból állt egész Bükkösfalva, de ezek aztán elfogyhatatlanul tekeregtek hegyen-völgyön keresztül. Szerencsére a leágazást hamar megtaláltam, de a sötétség így is rámerészkedett, amikor vacogva, minden porcikámban reszketve megérkeztem a laktanyába. A kihelyezett önálló század törzsfőnökénél, Balog főhadnagynál kellett jelentkeznem, ő vezette a sporttiszti összevonást, korán hízásnak indult, alacsony, kopaszodó férfi volt. Gúnyosan végigmért. - Sok volt a nyolc kilométer, hadnagy elvtárs? Mi lenne magával, ha negyven kilométert kellene lenyomni teljes menetfelszereléssel?... Elöntötte a fejemet a vér, s amit soha nem szoktam, visszakérdeztem: — És mi lenne magával, főhadnagy elvtárs? Ha kívánja, én most is csinálok huszonöt fekvőtámaszt, de ha ön eljut a húszig, a tízkilós súlyfölöslegével, fizetek egy üveg konyakot. Valamit morgott, nem értettem pontosan, talán azt, nem tudom, mit szólna, ha szaván fognám, aztán sarkon fordult és otthagyott. Én könnyen beszéltem, atletizáltam. Olyan