Fejős Zoltán (szerk.): Fotó és néprajzi muzeológia - Tabula könyvek 6. (Budapest, 2004)
FRAZON ZSÓFIA: Kép-alá-írások. Fényképek narratív nagyításban
azzal a kutatói szituációval, amelyben jelentőséget tulajdonítottunk nekik, mi magunk és az ott lakók egyaránt. Tehát a kutatás kezdetén és a kiállításkoncepció kidolgozásakor egyaránt fontosnak tekintettük, hogy ne csak a képek felületén található motívumoknak, hanem a képekkel előhívott élethelyzeteknek és perspektíváknak is teret engedjünk. A képek és a szövegek már a beszélgetések alkalmával is folyamatosan összekapcsolódtak: eleinte a képre vonatkozóan tettünk fel kérdéseket, majd a beszélgetések részleteihez készítettünk képeket. A fotók és az interjúk kapcsolata olyanná kezdett válni, mint a képeslapok és a rá írt szövegek, ahol a szövegek lehetnek üdvözletek és beszámolók, történetek vagy csak néhány vonatkozó adat nevekkel, esetleg évszámmal. Ez a felfogás tovább erősítette a szubjektív vonásokban rejlő lehetőségek fontosságát, a stílus és a beszédmód kérdését. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a realista nyelvezet helyett használható, idézeteken keresztül beemelhető metaforikus beszédmód, az expresszív árnyalatok nem távolítják egymástól a valóságot és annak leképezését, hanem (jól átgondolt és gondosan elrendezett formában) közelíthetik őket. Ehhez viszont szükséges annak a felfogásnak az elismerése és tudatosulása, hogy a dokumentarista, kulturális tényeken alapuló beszédmód nem szükségszerűen igaz, illetve az expresszív, allegorikus elbeszélés nem szükségszerűen hamis (Edwards 1999:55), és ezek a megállapítások kiterjeszthetők az etnográfiai írás határain (Clifford 1999) túlra is. Ahogy a retorikai fordulat az antropológiai és történeti írás esetében is hozzájárult a historizáló és pozitivista szemlélet kritikai megközelítéséhez (N. Kovács 1999), ugyanúgy a múzeumi műfajok esetében is újfajta lehetőségeket rejthet magában. Egyrészt a tárgyak/képek felhasználásával kialakított diskurzusban előtérbe kerülhetnek az elmondható történetek, másrészt a narrativitás elvárásainak megfelelve tudatosan kialakítható egy olyan diszkurzív (egyben kritikai és szubjektív) tér, mely lehetővé teszi a múzeumi térre fordított világ egészen másfajta megtapasztalását is (Edwards 2002:46-47). A Nyalkás történetek. Narratív nagyítások című kiállításban nem törekedtünk megkérdőjelezhetetlennek tetsző, pozitív állítások megfogalmazására, mint például: földrajzi fekvés, lélekszám vagy a kistáji/néprajzi jellemzők meghatározása. Nem soroltunk fel gazdasági adatokat, nem készítettünk az „adatközlőkről” kiállítható életrajzot. Viszont minden ilyen és ehhez hasonló adatot megtudhat a látogató a képek és a szövegek áttekintésével, mint egy idegen vagy már egy kicsit ismerős emberrel folytatott beszélgetésben. A kiállítás így nem fontos(nak látszó) adatok megtanulására alkalmas, didaktikus népismereti olvasókönyv, hanem inkább egy ide-oda lapozható, egymásra épülő fejezetekből álló történetfüzér, amely akár tartalmazhatja is a tankönyvekben megtalálható tudás- és ismeretanyagot, de olvasójától nem a tényszerű ismeretek biflázását, hanem a történetek elmélyült, gondolkodós olvasását várja. Ehhez kérdések megfogalmazásával nyújt segítséget, és teret enged a tudás közös megalkotásának (Edwards 2002:52). A kultúra elbeszélése (akár egy tanulmányban, akár egy kiállításon) ideális esetben egyesíti az aprólékos, rigorózus analízis, a dokumentarista kánon és az expresszív beszéd elemeit (Edwards 1999:57), tehát ötvözi a pozitivista/realista kutatói pozíciót a kifejezés esetleg művészi elveket is megvalósító, elsősorban személyes terével. A Nyalkás történetek. Narratív nagyítások című kiállításban kísérletet tettünk ezeknek az elveknek és megközelítési módoknak a megvalósítására, a fogalmak, a módszerek és a gyakorlat elemeinek folyamatos újragondolásával, egymásra vonatkoztatásával, végül a következtetések és tanulságok levonásával.