Népszabadság - Budapest melléklet, 1995. június
1995-06-13
YY! NÉPSZABADSÁG A hét óra alatt körbejárható város i útikönyv a kiegyezéskori Budapestről Nagy bajban lennék, ha nekem kéne útikönyvet írnom Budapestről. Felsorolnám a látnivalókat a Halászbástyától a Vajdahunyad váráig? Pontoznám és rangsorolnám a legjobb vendéglőket, sörözőket, borozókat? Brit szokás szerint a véres legendáktól övezett helyszínekre, vagy tán egyenesen a temetőkre helyezném a hangsúlyt? Bevásárlással egybekötött sétákat ötölnék ki a tisztelt olvasó szórakoztatására? Bármelyik megoldás mellett döntenék is, egy biztos: a város, amit bemutatnék, a mai Budapest lenne. Egy hely, amelynek szívesen mutogatott látnivalói olyannyira ehhez a századhoz kötődnének, hogy a múlt századi polgár talán azt sem tudná, merre jár. Vegyük például Cassiust, azaz a veretes álnév mögött rejtőző Áldor Imre írót, újságírót. A jeles szerző, aki 1866-ban Heckenast Gusztáv kiadójánál megjelentette Budapest (nem tévedés, noha még hét hosszú év van hátra az egyesítésig) leírását, igencsak meglepődne a mai város láttán. Gondoljunk bele: az ő korában Pestet három óra, Budát négy óra alatt körbe lehetett járni, s az utóbbi sétában már benne foglaltatott egy kiruccanás a festői Óbudára is. És ez még csak a kezdet. Cassius idejében, olvashatjuk, az Egyetemi kápolnában esküdtek azok a gazdagok, akik restek voltak kikocsizni a Hermina kápolnáig. A Múzeum, az egyetlen, elégedetlenséget keltett: „a nagyszerű külalak daczára, ízléstelennek és czélszerűtlennek” találtatott. A Bazilika befejezetlenül árválkodott a város szélén, a Duna-part rendezetlen, kusza zsibvásáréból tiszteletet parancsolóan emelkedett ki a Redout és az Akadémia tömbje. Áldor Imre persze nem szolgalelkű tudósító. Hamarost megtudjuk, hogy az egész városban a József teret tartja a legélvezetesebbnek, az Újépület viszont riadalmat kelt benne - mint írja, innen „három utczán lehet menekülni” -, s egészségét illetően sűrűn szorulhatott a Városliget környéki vízgyógyintézetek segítségére. Mert mi másnak tulajdoníthatnánk a Fischof és Batizfalvy ispotály részletes leírását? Csak nem gondolják, hogy ez reklám? Ne is foglalkozzunk ezekkel a dolgokkal, lapozzunk tovább! A városszélen, a Liget túlfelén például térjünk be Cassiusszal a Kilátás vendéglőbe: előttünk robog el a gőzszekér, a lapály szélén pedig kéklő bércek látszanak. Vagy látogassunk ki a Krisztinavárosba: itt állnak azok a nyaralók, „ahova a városiak enyhe nyugalmat keresni jönnek a város ellepő pora és szárazsága ellen”. Egy baj van csak. Nincs mód, hogy mi is megmutassuk neki, milyenné vált a városunk. Nincs mód lenézni a Halászbástyáról, sorra venni az Országházat, a szállodasort, a Hősök terét, a díszesre faragott Mátyás-templomot, az egész, egy nap alatt sem körbejárható városmonstrumot. Nincs más hátra, nézegessük a rajzokat, és ismerkedjünk Áldor Imrével és korával, egy olyan évvel, amikor „Rákóczy nyughatlanságairól” és a „magyar királyra” váró elhagyatott várbeli palotáról írtak a szerzők. Ezután mondja valaki, hogy van politikamentes műfaj. (Magyarország fővárosa, 1866, reprint, Helikon kiadó) N. Kósa Judit Vendéglő a városligetben Budai alagút Ez is csak egy szerda Elmúlt fél egy, amikor az Oktogonnál leszállt az éjszakai citrompótlóról. Fáradt volt, fájt a gyomra is (mikor nem?), de még nem volt kedve hazamenni. Szerette volna újraélni és magába építeni az este eseményeit. Elhatározta hát, hogy végigsétál a kihalt, lezárt Andrássy úton. Köröndy úgy készült erre az estére, mint egy randevúra. Reggeltől ez járt a fejében, ezért aztán egész nap szórakozott volt, és szétszórt, válasz nélkül hagyta például a háziorvosa megjegyzését, miszerint „a betegállományt, barátom, ne tekintse végleges megoldásnak a munkanélküliség elleni harcban” (de azért csak kiírta hősünket újabb két hétre), nem szólt a kifőzdében sem, hogy lemaradt a tejföl az uborkáról, és szó nélkül vette tudomásul a bankban is, hogy a befizetési csekkeket - mily magától értetődő dolog - neki kell megszereznie az önkormányzattól. Lélekben már együtt volt a többiekkel. Néhány hete, amikor a cég oly hirtelen-váratlan föloszlódott, a pakolászás, szedelődzködés könnyes-bús pillanataiban valaki azt javasolta, ha már nem dolgozhatnak együtt („egyelőre”), találkozzanak minden hónap, mondjuk, első szerdáján, valami jó kis helyen, s ott, fehér asztal mellett enyhítsenek az elválás fájdalmán, felemlegetve a régi időket vagy tervezgetve az újakat. A javaslat látványos sikert aratott, hamar döntöttek a helyet illetően is, aztán ment mindenki a dolga után vagy hova. Ez volt az a szerda. Köröndy délután hajat mosott, kihozta a fehér zakóját a tisztítóból, aztán hosszan válogatott a nyakkendői között, hogy végül egyiket se kösse föl. Nem akart túl korán érkezni, hogy elkerülhesse az első félóra „ésvéledmegmivan” jellegű kérdéseit, nem volt most kíváncsi önmagára. Egy biztonságot adó közösségre vágyott. Amikor belépett a kocsmába s egyszerre harminc-egynéhány baráti szempár fordult felé, hirtelen úgy érezte magát, mint az ugró, akinek keservesen hosszú percek után végre kinyílt az ejtőernyője. A Rózsa utcánál járt, amikor itt tartott az emlékezésben. Eleredt az eső, Köröndy, menekülésképpen behátrált a sarki presszóba. Kért egy sört, aztán a pénztárcáját keresve, előhúzott a zsebéből egy alumíniumkanalat. - Nem veszünk semmit - értette félre a mozdulatot a kiszolgálónő, Köröndy elmosolyodott. - Nincs az a pénz, amiért én ettől megválnék - mondta, s aztán, a feszültséget enyhítendő, még hozzátette: szivecském. Finom, meleg este volt ez, melyen oly jólesően nem történt semmi. Beszélgettek, tréfálkoztak, anekdotáztak. Takács Mariról kiderült, hogy ma hatvanhét éves („pedig hetvennek se néz ki” - hangzott az asztal végéről), felköszöntötték hát, Viktor énekelgetett valamit, Szivar János fordítási hibákról mesélt, Slájbel Öcsi meg a barcelonai élményeiről. (Ez a Slájbel, ez tényleg külön szám. Nagy, mélák széltoló, aki így negyven felé araszolva is úgy viselkedik gyakran, mintha egy vásott tinédzser volna, mégse tud rá haragudni senki Andreát és Marit leszámítva, persze.) Még Budai is beugrott egy órácskára, pedig neki most fut a szekér, ezernyi a gondja, derékszíján szinte izzadt a mobil telefon. Köröndy a hámsejtjeivel érezte az este ízeit, és-elmerült negyedórákra a zsivajban, mintha háton úszna sós vízben, úgy. Ha kérdezték, felelt - érdeklődők szűkebb körének elmesélte például születése különös körülményeit -, de szívesebben hallgatott most vagy csak nézte a barátait, ahogy trécselnek, esznek, iszogatnak. A keserűit - gondolta, amikor a fizetőpincér elkezdte emlegetni a zárórát. A róla elnevezett téren (megosztva, Kodály Zoltánnal) egy utcai lámpa alatt elolvasta Major Anna sorait. A barátságról szóltak, a barátságról, mely ifjúkorban terem, de néha az ember ráakadhat ilyenkor is, lefelé jövet. Köröndy torkában apró vasszegek gyülekeztek. Az eső lassan alábbhagyott. Párállott. „Most kőhalom” - gondolta hirtelen Köröndy, s ugyanezzel a lendülettel végleg lemondott az emigráció lehetőségéről. A lezárt út közepén sétált, hátán összefont karral, lassan, ahogy szokott. Hatsávnyi csend volt, csak az ő cipője kopogott a betonon. A Hősökön megkereste azt a helyet, ahol a Nagy Temetés idején állt. Jól emlékszik az egészre, lelkesedésére és zavarára, a bizonytalanságra, ahogyan megfogta szomszédja kezét, mikor a szónok erre biztatta őket; ott, azon a fekete kőkockán értette meg, hogy az a világ, amelyben felnőtt, s amelyet, ha nem szeretett is, legalább ismert, rövidesen eltűnik, s valami más jön majd, egész más, amely, ha nem is az övé, de - így hitte legalábbis - helye lehet benne. . . - Mostanában nemigen mutatkozik lenni - gondolta. Visszament az Andrássy út sarkáig, megállt a hajdani lejárat sötét ürege előtt, amennyire tudott, áthajolt a korláton, aztán csak bámult, bámult a semmibe. Sok idő telt el így. Aztán kihúzta a kezét a zsebéből, s mint a Télapót váró gyermekek, kiszámolta az ujjain, mennyit kell még aludnia a következő hónap első szerdájáig. Jolsvai András BUDAPEST 1995. június 13., kedd Indiántábor és kézművesség Ki ne szeretne a nyáron agyagozni, nemezelni, gyöngyöt fűzni, szőni, batikolni? Valószínűleg nincs gyerek a Földön, aki nemet mondana egy ilyen ajánlatra. Kivéve persze, ha apáékkal a tengerpartra utazik, balatoni labdázásra hivatalos vagy éppen vándortáborba készül kalandot keresni. De ha csak magányos utcakőkoptatás, videobámulás és óramutató-lesés várja, akkor érdemes megfontolni a Csillaghegyi Kulturális Egyesület nyári programajánlatát. Az első tábor tulajdonképpen az évközi hagyományőrző foglalkozások folytatása, ahol a gyerekek a népi kézművesség alapfogásaival ismerkedhetnek meg, és maguk is készíthetnek különféle tárgyakat, játékokat. Ezenkívül kirándulnak is a szentendrei skanzenba és a csillaghegyi bányákba. Forró napokon pedig a strandon kereshetnek enyhülést, míg hűvösebb időkben báb- és meseelőadásokon szórakozhatnak. A tábor nem „bentlakás”, így az apróbbak is könnyebben rábeszélhetők, ezenkívül olcsóbb is. Mindezért heti 2950 forint a fizetség, napi kétszeri étkezéssel. Heti váltásban június 12. és 30. között naponta nyolctól délután négyig várják a szünidősöket a Csillaghegyi Kulturális Központ előtt. A másik táborajánlatban Gödre invitálják a 6-14 éveseket július 3. és 9. közötti időre. Az immár négy éve működő Burattino történeti játszótáborban az idén a kelta és az indián kultúrával ismerkedhetnek az ifjak. Tanulhatnak korhű drámajátékokat, elsajátíthatnak különleges képzőművészeti eljárásokat és kifejezési formákat. És persze kirándulnak is. Hajóval a vácrátóti arborétumba, gyalog a Pilisbe. A tábor teljes költsége 6900 forint. Sz. A. A. Modern ikonok festői A XV. századi ikonfestők kolostorokban, szigorú szabályok szerint, a világtól elvonultan éltek. Egymástól tanulták a festés titkait, nagyjából azóta is változatlan követelményeit. A mai ikonfestők steril, világi környezetben élnek, könyvekkel veszik körül magukat - mondja Sallai Géza, a VII. kerületi Szent Lukács Ikonfestő Kör vezetője. A hagyomány azonban napjaink ikonfestőit is kötelezi: a képeket krétás-enyves alapozású fatáblákra festik, a festékeket tojássárgájából és porfestékből készítik - éppúgy, mint ötszáz évvel ezelőtt. A teljesen lecsiszolt, fehér alapra először a papíron elkészített előrajz kerül fel, majd az aranyozás következik, ami a fényt jelképezi, amit nem lehet másképp megfesteni. Minden színnek sajátos jelentése, többlettartalma van. Az ikonokon nincs árnyék, mivel az ábrázolt szellemvilágban sincs. Az aranyozás után egymás fölé viszik fel vékony rétegekben a különböző színeket. A csillogóbb részek kidolgozására a legvégén kerül sor. Egy ikon elkészítése, a fatábla lecsiszolásától az utolsó simításokig, akár hónapokig tarthat. Az ikonfestőkör öt éve működik, huszonhat tagja van: építészek, tanárok, diákok, főiskolás festők, de akad köztük hangszerkészítő és üzletember is. Mindannyian elfoglalt emberek, de olykor kikívánkoznak a hétköznapok rohanásából. Ilyenkor előveszik a már megkezdett képet és - mégha csak két órára is - egy másik világban találják magukat. A műteremben szabad az ember, azt csinál, amit akar, nincsenek kötöttségek, csak a fatábla és az alkotó. Az ikon más fegyelmet követel, nem progresszív, nem lehet kibújni az adott korból, mondja Bíró Sándor, a Képzőművészeti Főiskola másodéves festője. Korábban természetes volt, hogy az ikonfestés a hit egyik kifejezője, az imádság egy sajátos formája volt. A Szent Lukács Ikonfestő Kör tagjai a művészetet összekapcsolják a dogmákkal, a hitet a művészetnek rendelik alá. „Ha csak a festésben mélyül el az ember, az is egyfajta hit. Figyelmet, koncentrálást kíván minden mozdulat” - mondja Sallai Géza, L. K. Furcsa ékszerek Belgiumból Szerelmeslevélből nem szokás mellényt kötni. Legalábbis eddig meglehetősen extrém ötletnek tűnt volna. De most itt az alkalom: aki hasznosítani szeretné hajdani kedveseinek írott vallomásait, az mintát vehet az Iparművészeti Múzeum napokban nyílt kiállításán. Ezenfelül álmélkodhat erikafagyökérből és forrasztott fémből készült válldíszen, plexi karkötőn, valamint gyűrűkből és batikolt pamutból szőtt fátyolövön. Csodálkozhat dóroszlop- és violinkulcssarkú cipőkön, pirulhat a csengettyűkkel teleaggatott, falloszrejtő „bársonykötény” okán. Felülbírálhatja nézeteit a hullámpapír nyakék mellett állongva, vagy elgondolkozhat a világ folyásán a királyi gyermek számára összeállított bőrönd, illetve a kiskocsin húzható trónszék láttán. Mint ahogy a felsorolásból is kitűnik, a bemutató tárgyai - a cím ellenére - nehezen nevezhetők ékszereknek. Legalábbis a szó hagyományos értelmében. Többségüknek ugyanis köze sincs az aranyhoz, gyémánthoz, gyöngyhöz, nem mutatja viselője társadalmi rangját sem, annál jobban egyéniségét. Az ékszer és testdíszítés divatja, akár az öltözködésé, korszakonként változott. A kezdetekben szimbolikus üzenetek hordozója volt, később a hatalom, gazdagság kifejezésére szolgált. Ennek függvényében változott anyaga is. A korai idők természetes anyagait - toll, bőr, kagyló, csont - a nemesfémek és a drágakövek váltották fel. A XIX. században azután végleg eltűntek a jelentéssel bíró ékszerek, és az anyag lett igazán fontos. Majd beköszöntött a XX. század, és minden megváltozott megint. A test felszabadult az illemszabta korlátok alól, újra levetkőzött a tengerparton, találkozott a vízzel és a napfénnyel. A természet közelsége pedig újrateremtette az igényt a természetes anyagokból készült ékszerekre. Az eredetiség vált értékessé. Jól mutatja ezt a belga művészek furcsa ötletgyűjteménye is, amely egyszerre hódol az ősi kultúráknak és vetíti előre az új évszázadot. A Svájcból hazánkba érkezett vándorkiállítást július 15-ig tekinthetik meg az érdeklődők. Szalai Anna