Népszabadság - Budapest melléklet, 1999. május

1999-05-07

34 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 1999. MÁJUS 7., PÉNTEK _______Lelőhely_______ Múlhatatlan Derű Századik születésnapját ünnepli a Közlekedési Múzeum. Igaz, így volt ez már 1996-ban is, és nem maradhat majd el az ünneplés 2066-ban, sőt 2087-ben sem. Mint ebből is látható, a millenniumi országos kiállításra összegereblyézett közlekedési gyűjtemény eddig háromszor született újjá. Kívánjunk nekik nyugalmat: hányattatásból ennyi talán elég is volt. Mert a Közlekedési Múzeum története valóban viszontagságok története. Pedig a kezdet - rendszerint így van ez a kezdetekkel - fényes volt: 1896-ban csak úgy dőlt a nép a Hermina-kápolnával szemközt felállított kiállítási csarnokba, hogy megszemlélhesse a modern közlekedés varázslatos eszközeit. Arccal a vasút felé fordult akkor az egész ország. A pókhálóként terjeszkedő vasútvonalak lerövidítették a távolságokat, gyorsították a kommunikációt. Nem véletlen, hogy e szinte kortárs találmányt az egész világon rajongással övezték: az első vasúti bemutatót 1851- ben rendezték Angliában, bő két évtizeddel azután, hogy Stephenson Rakétája diadalittasan végigszáguldott a Liverpool és Manchester közötti távon. Magyarországon az 1885-ös országos vásár alkalmából rendezték az első ilyen kiállítást, de a gyűjtemény együtt tartására csak a millenniumi bemutató után nyílt lehetőség. Három évbe telt, amíg a vasút elérte, hogy az ideiglenes építménynek szánt kiállítási csarnok fennmaradhasson a Ligetben, és a bemutatóból immár múzeum válhassék. Május elsején századik születésnapját ünnepelte tehát a Közlekedési Múzeum. Ott áll ma is, ahol száz éve. Mégis, ember legyen a talpán, aki a mai múzeumban ráismer az akkori épületre. Pedig bizonyára van néhány olyan tégla a falakban, amelyeket még a millennium idején habarcsoltak össze a szorgos kőművesek. 1899-ben egy szecessziós stílusú, itt-ott Róth Miksa-üvegekkel díszített, kupolás csarnok fogadta a látogatókat a Ligetben. Olyan épület, amelyet tíz év alatt kinőtt az egyre gyarapodó gyűjtemény. Hosszú tárgyalások folytak kibővítéséről, szóba került, hogy átköltöztetik a Műegyetem mellé, hadd okuljanak belőle a fiatal mérnökök is. Aztán kitört az első világháború. Utána sokáig nem jutott pénz ilyesmire, csak a gyűjtemény nőtt rendületlenül. Mire az új, lágymányosi épület tervei elkészültek, már 1944-et mutatott a naptár. Az ostrom idején két bomba oldotta meg hoszszú időre a raktározási gondokat. Az ötvenes évek elején ismét Lágymányosról szőttek álmokat, sőt 1956-ban már ténykedtek is a bontók a csarnok körül, amikor az akkori igazgatónak sikerült megállítania a pusztítást. Innen már csak tíz évbe telt, hogy a kupolátlanított, dísztelenített, de legalább látogatható múzeum újra megnyithassa kapuit az érdeklődők előtt. Az újra gyarapodó, vasútiból valóban közlekedésivé fejlődő gyűjtemény szinte azonnal kinőtte a régi csarnokot. Bővítéséről sok szó esett: az új szárnyat 1987-ben avatták fel. Mindezek után érthető, hogy valamelyest a véletlenen is múlt, mi látható ma a múzeumban, és mi veszett el mindörökre. Az autógyűjtemény például csak a második világháború után kezdett fejlődni, mert a tízes években a gyárosok kerek perec megtagadták, hogy saját költségükön drága modelleket készíttessenek a múzeumnak. Még nagyobb kár érte a géperő nélküli járműgyűjteményt: 1940-ben felajánlották ugyanis a királyi Vár istállóiban és kocsiszínjeiben őrzött fogatokat és hintókat, de az intézmény akkor inkább motoros eszközöket látott volna szívesen. A páratlan kollekció nyom nélkül pusztult el a Vár ostromakor. 1968-ban újsághirdetés útján keresett megőrzésre érdemes motorkerékpárokat a múzeum. Ötszáznegyvenhét ajánlatot kaptak, s akadt a felajánlottak között olyan darab is, amely páratlan értéket képviselt. A szó legszorosabb értelmében a véletlennek köszönhették viszont a hajózási gyűjtemény legrégibb emléke, az 1788-as horgony előkerülését: a patinás darabot a Dunából kotorták ki a világháború után, s még jó néhány évig használták azután is. (A szumátrai csónak esete, ha lehet, még cifrább: azt a Mahart arra járó tengerészei fogták ki egy vihar után a tengerből.) A legkülönösebb sors azonban mégiscsak a vasúti gyűjtemény legbecsesebb darabjának, a Derű nevű mozdonymodellnek jutott. A Nagy testvérek alkotása - amelynek eredetije sosem készült el - már ott pöfögött a pest-szolnoki vasútvonal 1847-es ünnepélyes avatásakor is; megjárta a párizsi világkiállítást, látható volt a Műegyetemen. A vasúti gyűjteménynek egyetlen olyan darabja volt, amely sértetlenül került ki a bombatalálatot szenvedett múzeum romjai közül. A sors ritka jótéteményei közé sorolandó, hogy épp a Derű volt az. N. Kósa Judit A vasúti gyűjteménynek egyetlen olyan darabja volt, amely sértetlenül került ki a bombatalálatot szenvedett múzeum romjai közül. 1896-ban épült kiállítási csarnok A magyar vasúttörténet szimbóluma a Derű mozdonymodell 4 NYÍLT HÉTVÉGE 1999. MÁJUS 8-9-ÉN etyjiyelictctt tdccLtU tÁpLcAoli, 100 000 Ft-4H NEClCERtfftNN 'Kyedhétl DUNA INTERSERVICE Kft. 1037 Budapest, Zay u. 24. ® 250-4065, ®/Fax: 388-9175 1134 Budapest, Róbert K. krt. 47. ® 350-2121, ffiVFax: 350-2122A MITSUBISHI MOTORS t Megrendelt képek Gyémánt László tárlata a Vigadó Galériában Az a benyomásom, Teller Ede modellként nem hódította volna meg a világot. Merthogy képtelen szó nélkül, saját valóját az arcán tükröztetve ülni egy helyben, mikor a portréját festik. Folyamatosan beszél, gesztikulál, egész testével magyaráz ahelyett, hogy nyugton maradna. Az ember szinte el sem hiszi, hogy készülhetett róla „állókép” - azaz festmény - is. Mindezt Gyémánt László A sokarcú portré című vigadóbeli tárlatán volt szerencsém megfigyelni, ahol a kiállított leginkább kortárs, neves embereket ábrázoló arcképek mellett látható egy igazi werkfilm is: szolid zenei aláfestés közepette fut egy képernyőn, hogyan dolgozik a művész felebarátai - akik sokszor egyben megrendelői is - arcképén. Több mint ötven portré látható a falakon, modelljeik legtöbbünk számára a médiavilágból jól ismert, itt van például Hernádi Judit, Kibédi Ervin, Darvas Iván, Faludy György, Határ Győző, Garas Dezső. Nem mutatják felénk új arcukat ezeken a képeken, de ez éppen a műfajból következik, hisz a portréfestő legfontosabb feladata az, hogy egy arckifejezésbe sűrítse mindazt, ami már ismerős nekünk ezekben az emberekben, amitől ismerősek ők nekünk. Gyémánt László persze nemcsak portrékat készít, de mi most erről kérdeztük. Azt mondja, a portréfestésben az esetek többségében örömét leli, sőt néha még a megrendelő is. Természetesen a portré olyasvalami, ami általában megrendelésre készül, és ez a tény számos veszélyt rejteget - fejtegeti -, például ha nem tetszik, nem fizetik ki, rosszabb esetben még meg is sértődnek, de az sincs kizárva, hogy a tetejében még szereztem egy életre szóló ellenséget is. A szleng tömörségével mondva: „mindez benne van a pakliban”. Egyébiránt nincs semmi averzióm, ha a megrendelő igényeit kell kielégítenem, miért is lenne, hisz az egész reneszánsz megrendelésre született - mondja. - Igaz, hogy ma a művészet a „vájtszeműeknek” szól - s kutya kötelessége a világ filozófiai megértéseinek mélységeit sejtetni -, de ez nem mindig volt így, például a keresztény katakombák festészete a keresztény hitterjesztés propagandaeszköze volt, s ezért olyan egyszerű képi eszközöket használt, hogy ne csak a művelt kevesek, hanem az írástudatlan tömegek is megérthessék, amit látnak. Természetesen nemcsak a két véglet létezik: a milói Vénuszt például egyaránt érti a mindenkori művészi kódrendszere megfejtésében jártas és nem jártas, és senki nem mondja róla, hogy ezért silány műalkotás lenne. Egy alkalommal filmre vették, amikor portrét festett. Miután megnézte a felvételt, felfigyelt valami furcsaságra: festés közben modellje arckifejezését utánozta grimaszolva. - Ez a mozzanat egy színésznél szinte természetes, mert megformál, megszemélyesít valakit, akinek énjét magára ölti a színpadon - mondja. - A hiteles ábrázoláshoz elengedhetetlen ez a beleérző képesség, tehát amíg „Őt” festem, „Ővé” kell válnom. Egymás mellé tett portréim ezért különböznek csaknem zavaróan egymástól: ahányszor lefestettem valakit, belebújtam a bőrébe, ezért támadhat a nézőnek az az érzése, mintha ezeket a képeket nem is egy ember alkotta volna. (A kiállítás a Vigadó Galériában - V. kerület, Vigadó tér 2. — látható május 10-től 18-ig mindennap 10-től 18 óráig) M. N. T. Nagyapám „Fényjátékház” Hogy valami kevésbé szomorúról is beszéljünk, egy kis nyelvészet. Pesten, de vidéken is egyre többet szerepel a mozgófényképszínház megjelölésére ez a szó: „fényjátékház”. Igaz, hogy a kinematográfképeket mutogató helyiség számára nincs jó szavunk. Kinematográf, ez idegen szó, hosszú, nehezen kimondható. Mozgófényképszínház csúnya is, hosszú is, kimondhatatlan is, a főkapitány el is tiltotta. Mozgószínház hazugság, mozgóképház tatárul van, mozgó nem elég komoly, mozi túlságosan kedélyes. A nép mindenütt feltalálta magát, mert ahogy nálunk mozinak nevezte el Heltai Jenő után a főváros és az egész ország népe ezt az intézményt, úgy a francia rögtön cinemának, a német azonnal kinónak és kintoppnak csúfolta a mozit. De egyik szörnyű magyar szóra sem lehet anynyira haragudni, mint a „fényjátékház”-ra. Mert ez a „Lichtspielhaus”nak a fordítása. A német nyelvújítók az utóbbi években minden idegen szót németre fordítottak, a reflektorból Scheinwerfert, az automobilból Kraftwagent, s így a kinematográfból Lichtspielhaust csináltak, azzal a megokulással, hogy ha az árnyjáték Schattenspiel, akkor a mozgófénykép Lichtspiel. Ez sem jó, mert nem kifejező, mert hiányzik belőle a találmányt leginkább jellemző mozgás fogalma, amit a „Spiel” nem fejez ki világosan. De megvan az a mentsége, hogy németes, először mert a Lichtspiel meglevő formába, a Schattenspiel és a Schauspiel formájában öntődött, másodszor, mert a „...spielhaus” megvolt a „Schauspielhaus” már elfogadott szóban, harmadszor pedig azért, mert a német nyelv szelleme megengedi, sőt büszkén megköveteli ezeket a háromszorosan, sőt többszörösen összetett szavakat. De sem fényjáték, sem játékház nem magyar szó, fényjátékház pedig kétszeresen rossz, elsősorban azért, mert a fénynek a játéka alatt mi már értünk valamit, mégpedig valami egészen mást, mint azt, hogy vetített alakok mozognak a vásznon, valami olyat, amit a magyar költők a fény játékának neveznek, s leírtak, mikor tengerről, naplementéről, napkeltéről, modern nyelven szólva világítási effektusokról volt szó; másodsorban rossz azért, mert a szándék, amellyel készült, ostoba; úgy magyaroskodni, hogy egy görög szó német helyettesítőjét fordítsuk le magyarra. Akkor már inkább legyen kinematográf görögül vagy mozgófénykép-színház cseremiszül, vagy mozi népiesen. Fényjátékház nagyon szép orosz szó, sőt magyar hazafias cselekedet, de csak arra jó, amire Rákosi Viktor használta a „bútorraktár” és „várkertrakpart” szavakat, a gyerekeinek mondta hangosan és dühös arccal, amikor rosszul viselték magukat. (1914.) Molnár Ferenc