Népszabadság - Budapest melléklet, 1999. július

1999-07-19

34 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 1999. JÚLIUS 19., HÉTFŐ Mindenki másként képzeli a mennyországot, az óbudaiak azt hiszik, hogy akkor jutnak a mennyországba, ha már a maguk hídján mennek át a másik világra a Dunán - írta Óbudai Remete álnéven Ódonságok városa című hírlapi cikkében 1931-ben Krúdy Gyula A Mai Nap hasábjain. Mesélnek Óbudán a konzulok hídjáról, melyen a régi rómaiak jártak és arról is, melyen IV Béla király idejében látogatták a szigeti kolostorokat a búcsújárók. „Majd megváltozik minden, ha egyszer hidunk lesz, amely éppen a plébánia torony árnyékánál kezdődik a Dunán, mégpedig azon a helyen, ahová déli tizenkét órakor a torony keresztjének árnyéka esik - vigasztalgatták magukat az óbudaiak, amikor mind kevesebbet kérdezték meg véleményüket a fejlődő, növekvő, virágzó Pesten” — tolmácsolja az ódonságok városa lakóinak véleményét Krúdy. Braunhaxlerek A híd valójában már a századfordulón létszükséglet lett volna az óbudaiaknak, hiszen Pesttel csak Budán keresztül, a Margit híd közvetítésével kerülhettek kapcsolatba. Márpedig kapcsolatba kellett kerülniük, mert a szőlőbirtokos polgárság közé egyre növekvő munkásréteg vegyül, a braunhaxlereknek, barnalábúaknak csúfolt szőlőművelőket tönkreteszi a filoxéra, és a proletarizálódó tömeget nem tudja eltartani. Óbuda mégoly kiváló ipara sem, szükségképpen megnövekszik Pest iparának vonzása. (A folyamatot részletesen elemzi Létay Miklós Mezővárosból kerület, Óbuda és Újlak 1873 körül című tanulmánya Az egyesített főváros kötetben, a Város arcai sorozatban.) Hídra tehát szorító szükség volt, a várospolitika pedig megteremtette az új hidak építésének feltételeit a Lánchíd megváltása révén. A Lánchídról szóló 1840: XXXIX. törvénycikk ugyanis szabadalmat adott a Lánchíd-társaságnak, hogy nyolcvanhét éven belül a hídtól egy-egy mérföldnyi (mintegy 8 kilométer) távolságra másik nem épülhet. Ennek betartása csődbe juttatta volna a rohamosan fejlődő testvérvárosok közlekedését. Ezt a problémát oldotta meg az 1870-es törvény, mely kimondja: „a budapesti lánczhídtársulat az alább foglalt kötelezettségeknek a magyar államkincstár általi teljesítésének feltétele alatt ünnepélyesen és örök időre lemond mindazon jogokról és szabadalmakról, melyek őt (itt törvénycikkhelye felsorolása következik) illetik, és kötelezi magát, hogy az említett budapesti lánczhidat minden arra vonatkozó jogaival és szabadalmaival, jövedelmeivel, szerelvényeivel egyetemben ... f. 1870 évi július 1-je napján a magyar államkincstárnak átadandja...” A háromhidas Budapest távlati terveinek ad lehetőséget az 1885: XXI. törvénycikk, melynek második paragrafusa szerint: „Budapest főváros közönségének előzetes belegyezése folytán 1885. évi július 1-től fogva hatályon kívül helyeztetik az 1870: XXX. tc.-kel jóváhagyott szerződés 2.c/ pontjának azon része, mely szerint a kincstár Budapest fővárosnak a szabadalmi idő egész tartama alatt évenként 24.000 forintot tartozik fizetni. Köteles leend ellenben az államkincstár, mihelyt a budapesti állami hidak és a Lánczhíd megváltott szabadalmából folyó összes tiszta jövedelem 650.000 forintot meghalad, a többletet egy negyedik híd építési költségeinek fedezésére szolgálandó tőke alapítására fordítani, mely tőke a híd építése céljából netalán felveendő kölcsön törlesztésére is igénybe fog vétethetni.” A vita most már arról folyt, hol legyen a negyedik híd. Az 1893. évi XIV. törvénycikk aztán elrendelte a Vámház téri és Eskü téri hidak (a mai Szabadság híd és Erzsébet híd) építését. 1894—96 között épült meg a Vámház téri, mely Ferenc József nevét vette fel, majd 1904- ben megnyílt az Erzsébet is. Óbuda is benyújtotta hídja iránti kérelmét. A Buda és Vidéke 1893-ban az óbudai híd megépítése ügyében szervezett társadalmi megmozdulásokról adott hírt, mely igény a hivatalos szervek ellenállásába ütközött, így Óbudának esélye sem volt rá, hogy hídja legyen. Az 1903-ban fogalmazott memorandumot több követte. Városrendezési pályázat Az óbudai reményt a Hungária körgyűrű gondolata is táplálta. Az 1870-es években kiírt városrendezési pályázat első díjat nyert terve, Lechner Lajosé, tartalmazza egy negyedik, „kültelki körút” létesítését is, amely a mai Hungária körútnak felel meg, ennek logikus folytatása lett volna az óbudai Duna-híd. A törvény végül 1908-ban született meg. Siklóssy László Hogyan épült Budapest? című alapművében írja: „A székesfőváros fejlesztéséről szóló 1908. évi XLVIII. t.-c. intézkedett az V. és III. kerület között a Hungária körút irányában létesítendő új közúti Duna-híd építéséről és a vele mindkét oldalon kapcsolatos városrendezési műveletekről...” Minthogy azonban a pénzügyi kormányzat nem bocsátotta a város rendelkezésére a szükséges összeget, „a híd ügye jelenleg abban a stádiumban van - írja 1930-ban Siklóssy -, hogy a kereskedelmi minisztérium tervpályázatot írt ki, amelynek eredményét nagy érdeklődéssel várja az ország.” A tervezés szintjén közben is történt valami: Francsek Imre kitűnő építész, aki a városligeti korcsolyacsarnokot és a Gellért-szobor környezetét is tervezte - az első világháború kellős közepén álmodott egy impozáns tervet az óbudai hídra vonatkozóan, olyan építményekkel kombinálva a sziget csúcsán, mint hatalmas autógarázs, az artézi kút vizével fűtött helyiség pálmák és babérfák számára, zuhanyozó és olcsó vendéglő az Óbudáról Pestre járó munkásoknak. Tervrajzához feljegyzést is mellékelt, melyben kifejti, hogy a jövőnek szánt építészeti alkotásoknak többet kell nyújtaniuk a szükségesnél, mert ezek a műalkotások mérföldköveit képezik annak az országútnak, melyen egy nemzet kultúrája halad. Nemcsak a jelen szükségleteit hivatott kielégíteni, hanem a jövő számára is emlék, fokmérője az adott kor kultúrájának. Az 1929-es tervpályázat idejét ő már nem érte meg. A pályázat kiírásával egy időben nyilatkozott a Budapesti Hírlapnak Rakovszky Iván, a Fővárosi Közmunkák Tanácsának elnöke. Az óbudai Duna-part jövőjéről szólva az az aggálya, hogy az újonnan itt építkezők legfőbb ambíciója hatalmas bérházaikkal eltakarni a Hármashatárhegyet és a Margitszigetet a szemlélődök elől. „Itt nincs még minden veszve.” 1929-ben talán még nem volt. A leggörbébb utca Krúdy is az ódon városrész eltűnésén mereng az óbudai Duna-híddal kapcsolatosan. „Mi lesz az északnyugati széllel - kérdi -, a Dunába fújja egész Óbudát, ha az építkezési szokásokon változtatnak. Mi lesz az utcákkal, ahova a legrégibb óbudaiak fészkeltek? - És mi lesz a plébániatemplommal, amely talán a pesti belvárosi templom sorsára fog jutni, amely az Erzsébet-híd miatt félig a föld alá került? - Mi lesz a földkerekség leggörbébb utcájával, a leghosszabb budapesti utcák egyikével, a Lajos utcával, ahol a gyalogjárón megy a villamoskocsi, mégse történik baja azoknak, akik az óbudai takarékpénztárba hordják a pénzüket? - Mi lesz Leonóra virágosboltjával, ahol a templomba menetel előtt mindenki úgy felvirágozhatja magát, mintha az esküvőjére menne? Mi lesz a cukrászbolttal, ahol azok a pestiek tartják titkos találkáikat, akik azt hiszik, hogy óbudai cukrászdában legtitkosabb és legédesebb a szerelem? Mi lesz a kis, százesztendős órásbolttal, ahol húsz álló, függő, harangozó óra olyan nevezetesen van összestimmelve, hogy mindig másképpen üti az időt, mint akár Rudolf császár prágai órái?” Krúdy aggályait megoldotta a történelem, amely a híd építésébe is beleszólt. 1937-ben hírül adják a lapok, hogy megindultak a híd talajmunkálatai, maga az építkezés 1939-ben kezdődik Álgyay- Hubert Pál tervei szerint, de 1943-ban a háború miatt abbamarad. Az épülő hidat 1940 februárjában a minisztertanács hivatalosan is Árpád fejedelemről nevezte el. 1948-ban folytatták az építést, és 1950. november 7-én Sztálin híd néven adták át a forgalomnak. A nyolcvanas években átépítették, 1984 óta a főváros legnagyobb átbocsátóképességű közúti hídja az Árpád, mely 1956 óta ismét eredeti nevét viseli. Erki Edit Óbudai hídálmok Francsek Imre a sziget csúcsára artézi kút vizével fűtött helyiséget tervezett pálmáknak és babérfáknak Hajómalmok az újlaki Duna-partnál 1856-ban j.umbrach acélmetszete l. rahbock rajzáról ______Anno 1908_______ Labda puffan a Múzeum-kertben Az irodalom jelesei talán sohasem szerepeltek olyan gyakran újságíróként a napilapok és hetilapok hasábjain, mint a század első évtizedében. A Budapesti Napló január 3-i számában Ady Endre a főváros szilveszteréről írt: „Öreg budapestiek állítják, hogy sohase látták még ilyen vígnak, tolongónak, lármásnak, korhelynek Budapestet. Szilveszter éjszakáján végre olyan volt ez az óriási gammn, mint illik hozzá. Reggelig csupa nyüzsgés, zaj és mámor voltak az utcák. Idegenek ordítottak egymásra b. ú. é. k.ot, s általában majdnem kibújtak bőrükből is az emberek örömükben, hogy kibújtak a múlt esztendőből. Az új esztendő pedig éppen annyi vagy jóval kevesebb jót és biztosat ígér, mint valamenynyi új. Pláne nekünk magyaroknak, szegényeknek és budapestieknek.” A Vasárnapi Újság 2. számában K. Gy., azaz Krúdy Gyula csipkelődött: „Az öreg honvédek között vagyunk, akik a nemzet hálájából - ez van írva a ház párkányára - a Soroksári út végén egy emeletes, régies állami épületben töltik napjaikat. Az öreg emberek élete mindenhol csendesen, zajtalanul múlik, de százszorta csendesebb akkor, ha az állam gondjaiban telik el. Az állam gondoskodik itt mindenről, még zsoldot is fizet, csak jól érezzék magukat az öreg emberek a menedékházban. Fogy, napról-napra fogy az öregek száma, hiába akadnak ma honvédek, akik az öreg oroszlánok számát szaporítanák. Lassan eljön az idő, hogy egyetlen honvéd lesz már csupán széles Magyarországon - az utolsó honvéd. Mert érdekes, de való, hogy a ma élő »honvédek«-nek a fele sohase hallott még csak puskadörgést se. (...) Lassan honvéd lesz Magyarországon minden öreg emberből és hallani csodálatos meséket, legendákat, amelyek soha meg nem történtek. S ilyenformán nagyon messzire tehetjük azt az időt, amikor az utolsó, egyetlen honvéd fogja elpipázni mindazt a rengeteg szivarvéget, amit az országban gyűjtenek neki. Lassan átalment a köztudatba az a felfogás, hogy az öreg honvédek csupán arra valók, hogy elpipálják az ország összes szivarvégeit. Grófnők és bankárnők fáradoznak esztendőszámra azon, hogy dobozba gyűjtsék a szivarvégeket.” A Hét március 15-én Kosztolányi Dezső soraival köszöntötte a tavaszt: „Labda puffan a Múzeum-kertben, észreveszem az első piros léggömböt, melyet fehér cérnaszálon táncoltat a kék égbe egy vérszegény úrigyerek, az Arany-szobor is nyájasabb, mint máskor. Millió apró villamos csengő ideges bizsergését hallom a levegőben, kürtök, tűzoltótrombiták harsogását. Este hét óra tájt botorkálok haza szürke, orgonaszagú esőben. Az eső cisz-dúrban nagyon vidám muzsikát játszik. Otthon az asztalomon pár hóvirág, a tavasz névjegye. Laza és gyenge virágok, mint az olcsó nyakkendők, széles öltéssel. A természet keze még dermedt, a fagytól ügyetlen a virágkötéshez, csak vásári munkában küldte mutatóul az első virágot.” Molnár Ferenc a kávéházakat ünnepelte (Pesti Napló, november 1.): „A közhangulat gyors kifejlődése, a közélet hirtelen kialakulása talán a régi Róma Femma óta nem talált olyan kitűnő hajlékot a maga céljaira, mint a pesti kávéházat. Itt egy milliós város férfiai mindennap összetalálkoznak, és végigolvassák a lapokat. Ez sincs meg ily nagy mértékben külföldön. Ott újságot olvasnak az emberek, itt lapokat. Ott megvan mindenkinek a maga lapja, mely az ő szája íze szerint ír, itt az érdeklődő egy halom nyomtatványt szállíttat az asztalára, ha tudni akarja, mi újság. Ez óriási ellenőrző hatással volt és van a sajtóra. Pesten mindennap délután kettőtől éjfélig zsúr van, amelyen néhány százezer ember vesz részt, aki informálva van az ellenzéki és kormánypárti lapok állásfoglalásáról, ellenőrzi egyik lapból a másikat, röviden: aki mindent tud... A kávéházi népet nem lehet sokáig bolonddá tartani. Valami nagy józanság, jólértesültség, beavatottság jár nyomában... amit az egyik kávéház délután kettőkor tud, azt délután ötkor tudja valamennyi. Ez sehol a világon nincs.” A jeles kritikus Schöpflin Aladár az abban az évben induló Nyugat április 1-jei számában a főváros magyarosodásáról elmélkedett: „Aki ma hatvan éves, az még mint gyökereiben német várost látta Pestet, ma pedig a német szó végleg viszszavonult Buda öreg házaiba s ott is az öregapák már alig tudnak szivük szerint eldiskurálni unokáikkal, mert az öregapák még nem tudnak magyarul, az unokák pedig már nem tudnak németül. A mi apáink generációja hódította meg Budapestet s a többi városokat. Ez a hódítás nemcsak azzal ment végbe, hogy a városok törzsökös lakossága magyarrá lett, hanem azzal is, hogy a magyarság mind nagyobb tömegei vonultak be a városokba... A mai budapesti férfiak között, akik eredeti magyar nevet viselnek, csak keresve talál az ember budapesti születésűt: az eredeti magyar még mindig indigena [itt: betelepült] az ország fővárosában. A fia azonban már ép oly született pesti lesz s ép úgy könyvekből, nyaralási emlékekből fogja ismerni a falusi életet, mint a régi pesti nyárspolgárivadék.” D. Gy. Joli néni patakja Miért neveztek el patakot Pestszentimrén Joli néniről, az egykori BKV-ellenőrről? Mindjárt elmesélem. Persze, lehet, hogy ez az egész történet csak valami halvány, helyi mendemonda, néha lábra kapó, néha eltűnő népmeséi „búvópatak”. Csintalan pletyka. A patakot mindenesetre jól ismerem. Lőrincről lebicikliztünk egyszer odáig az épülő az M5-ösön, amikor még szabadon tekerhettünk a néptelen aszfalton. Ott, ahol a víz átfolyik az autópálya alatt, leereszkedtünk a töltésen, s ugráltunk egyik partról a másikra. Egy lendülettel röppentünk oda-vissza. Én azonban valahogy elhibáztam, kifeszültem nagy terpeszben a két part között. Aztán szép lassan hanyatt dőltem. Bele a békanyálas mederbe. Akkor még semmit sem tudtam Joli néniről. Pándy Tamástól, a helytörténésztől csak húsz évvel később hallottam, hogy a Gyáli-patakot Imrén többen Szincsánpataknak hívják. Térkép is van állítólag, amelyen így jelölték a határban csörgedező vízfolyást. Ő se látta, de valaki mondta neki. Nagyon huncut kis történet egyébként a névmagyarázat. Joli nénit eszerint meglesték egyszer lánykorában, amint a patakban fürdött. Meztelenül. Szép lány volt, jártak utána a legények, ki tudja, mit láthattak. Lehet, hogy csak szerették volna úgy meglesni, s a vágy is elég volt a patakkeresztelőhöz. No de, mit mond Joli néni? Néhány napja kimentem hozzá a Kölcsey utcába, hogy végére járjak ennek a históriának. Fürge mozgású, élénk arcú nénike várt a megadott címen. A legenda főszereplője. Körülbelül egy órát beszélgettünk. Emlékezete sajnos már ki-kihagyott, gyakran mellékvágányokra futott, de azért a töredékekből öszszeállt lassan egy élettörténet. A személyiben néztünk utána, hány éves is pontosan: nyolcvanhét lesz július 23-án. Budán született, onnan költöztek ki ide, a nagymamához az első világháború végén. Aztán itt öregedett meg. A régi Pestszentimréről mesélt: jaj, mennyivel jobb volt még akkor. Épültek a templomok, a fiatalság összetartott. Jártak a kézimunkakörbe, a férfiak dzsessztársaságot alakítottak, és volt színjátszó egyletük meg énekkaruk is. A Széky Endre tiszteletes úr volt a karnagy. Joli néni itt ismerte meg a férjét, egy katonaembert, aki aztán a honvédegyenruhát BKV-sra cserélte. Később maga is odakerült az ura mellé, a villamosra... Próbáltam persze a patakra terelni a beszélgetést. Hogy is volt azzal a fürdéssel? — faggattam a nénit. — Azt mondják, hogy meztelenül... „Isten őrizzen — mentegetőzött. Mondani persze lehet, mert ilyen a világ. Kétszer vagy háromszor lementünk, sétáltunk benne mezítláb, ennyi volt csak az egész. ” De miért Szincsánnak nevezték el a patakot? „Mert én Szincsán vagyok” - vágta ki magától értetődően. Igen, igen ,próbálkoztam még, de csúfolásból, vagy miért? „Nem tudom. Azért, mert oda jártam. ” És büszke rá? „Most már, édesem, nem. Az ember mindenről lekopott. Sajnos, nem tudok többet, nagyon röstellem. Ne haragudjon. ” Ezt mondta hát Joli néni, és én hiszek neki. Talán mégsem a meztelen fürdőzés miatt lett Szincsán a Gyáli-patak. Inkább a helyiek mesevágya miatt. Hogy egyéb vágyakról ne is beszéljünk. Vagy azért, mert olyan szép ennek a névnek hangfestő csengése, csillogása, hogy eszünkbe jutnak róla a fecsegő, csillámló hullámok. Szerintem illő név egy pataknak a Szincsán. Csordás Lajos