Népszabadság - Budapest melléklet, 1999. augusztus
1999-08-24
28 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 1999.AUGUSZTUS 24., KEDD Egy elfelejtett színház Ritka jelenség a színháztörténetben, hogy egy színház ugyanazon a néven több évtizedig játszik ugyanabban az épületben. Ilyen ritkaság, hogy a Vidám Színpad immár 1951 óta a Révay utca 18. sz. alatti épületben működik. Azt is kevesen tudják, hogy a fővárosban Pesti Színház néven nemcsak a Vígszínház kamaraszínházaként játszó színház volt, hanem ezen a néven itt, a Révay utca 18. sz. alatt már működött egy színház. Maga az épület sok név- és profilváltozáson esett át: voltaképpen az Oroszi alapította Folies Caprice költözött ide 1908-ban. A tulajdonos Keleti Hermann, az igazgató Leitner Henrik, a főrendező Steinhardt Géza volt. A fél tízkor kezdődő műsorról a korabeli kritikák egymásnak ellentmondóak. Van, aki szerint, ha valaki hangja vesztett, minden színpadról kikopott német énekesnőket akar hallani, az ide jöjjön. Mások szerint viszont: „remekművek” voltak a maguk nemében, Európa legjobb bohózatírói írták a jeleneteket, és olyan zseniális együttes adta elő, mint Schönberg, Jürgens Vilmos, Kmochné, a „kis” Rott és Türk Berta. A műsor nyelve már fele-fele arányban magyar volt, ez Rott Sándor nagy érdeme, aki a magyar nyelvű bohózatokat is sikerre tudta vinni. A mulató műsora feltehetően mégis jobb volt az átlagosnál, mert a kor nevezetes művészei, Szinyei Merse Pál, Lechner Ödön, Hermann Lipót és asztaltársaságuk mindennapos vendégekvoltak itt. Azután nevezetes vállalkozásuk volt, amikor a fiatal magyar színészek, a Thália Társaság engedélyt kapott arra, hogy vasárnap délután igénybe vehessék a mulató színpadát. „Tegnap tartotta a Thália Társaság - írja Kosztolányi a Budapesti Naplóban - ebben az idényben első előadását, bemutatta Ibsen Nóráját, amely zárt körű előadásban a munkások előtt került színre a Folies Caprice kicsiny termében, az orfeumi színpadon. A szervezkedő, modern színészet első csatáját vívta meg.” 1918-tól 1927-ig Kis Komédia néven Rott Sándor és Steinhardt Géza igazgatásában játszott a színház. Az 1918-tól 1927-ig működő színháznak is volt hasonló érdeme, amikor helyet adott Forgács Rózsi Kamaraszínházának, akinek célkitűzései a Thália Társaságéval egyeztek, s 1923. november 11-én itt, ebben a helyiségben nyílt meg (Kaiser, Georg: Juana, Strindberg: Júlia kisasszony és Csehov: A medve című darabjaival). 1927-től 1932-ig Új Színház a neve, bérlő-igazgatója Upor József, művészeti vezetője Emőd Tamás és Bársony István volt. Mint Új Színház is kabaréműsorral kezdte működését, de 1928-tól repertoárját elsősorban a XX. század drámairodalmából válogatta. A produkciók díszleteit Upor Tibor tervezte, s műsorával kiemelkedett a többi színház szürkeségéből. 1932. szeptember 15-én nyílt itt a Révay utcában Pesti Színház néven egy új színház. Megteremtője, igazgatója és főrendezője Bródy István volt. Franciásan könnyed, vidám, mégis pesti szellemű darabokat kívánt bemutatni, „szerényen, frissen, fiatalokkal játszani”, olyan olcsó helyárakkal, hogy mindenkinek hozzáférhetővé tegye a szórakozást. De ki is volt ez a Bródy István? Mert nemcsak Pesti Színházát, hanem őt magát is elfelejtette a szakma. Akárcsak a többi, Városligetből indult színházi szakembert, s hogy hová vezethetett az út a Városligetből, azt Bródy István élete és munkássága mutatja. Bródy István (Nagykároly, 1882. április 27.-Bp., 1941. január 4.) a piarista gimnáziumban tanult. Debrecenben gazdálkodónak készült, de az ottani színházban tűzoltónak csapott fel. Pestre jött, beiratkozott a jogi egyetemre, majd verseket írt Kiss József A Hét című lapjába. Megismerkedett Sziklay Kornéllal, s így lett az ő ligeti Kis Színkörének „mindenese”: darabokat, verseket írt, rendezett, játszott, díszletet festett, dirigálta a zenekart, hordta a kellékeket. Innen Mezei Béla győri színigazgató szerződtette főrendezőnek, majd Zoltán Jenő a Magyar Színházhoz hívta. Egy év múlva Aradon működött, aztán társul Kondor Ernővel, s 1907-ben részt vett vele a Bonbonniere Kabaré megalapításában. Három hónap múlva a Vígszínház szerződtette (23 éves ekkor!), ahol 1910-ig dolgozott. Ekkor Bécsbe szerződött, ahol a Carl Theater rendezője, majd hazatérve bérbe vett a Hermina úton egy telket, s felépíttette a Vígszínkört. A megnyitón a prológot Molnár Ferenc írta és mondta el. Két nyáron vezette színházát, majd átadta Vágó Gézának. Újból Bécsbe ment, onnan jelentkezett az Operaház ügyelői állására, s rövidesen rendező lett három évig. Bécsben a Theater an der Wienben, a Metropolban rendezett, ez utóbbinak igazgatója is volt. Az Operaházból önként távozott, mert színházat épített a Margitszigeten, ahol háromfelvonásos operetteket játszott. Emellett még két nyáron át vezette a ligeti Nyári Casinót is. 1919-1920-ban megnyitotta a Revü Színházat, a ligeti Scala Színházat, az Eskü téri színházat. 1927-1928-ban a Magyar Színház francia operettjeit rendezte, egy év múlva a színház művészeti vezetője. Berlin, Hamburg, Bécs, Koppenhága után hazatért, kibérelte a Révay utcai volt Folies Caprice helyiségét, s megnyitotta Pesti Színház néven. A két színházavató premier 1932. szeptember 15-én Lehár Ferenc Tavaszi álom című operettje, szeptember 18-án Vaszary János átdolgozásában A teve című francia énekes-táncos bohózat volt Kellér Dezső verseivel, Pető István zenéjével. A november 3-án bemutatott Eisemann Mihály-operettet, a Zsákbamacskát fél évig játszották. A többi bemutatója (Illés Endre: Méreg, Ábrahám Pál-Kellér Dezső: Feleségem nadrágja című pesti revü, Hajós József: Áprilisi vőlegény, Földes-Harmath: Őnagysága nem hajlandó, Jacobi: Leányvásár) már kisebb sikerszériákat ért meg. Az előadásokon Verebes Emmi, Gyergyai István, Szőnyi Lenke, ifj. Latabár Árpád, Mihályi Lici, Rökk Marika, Rátkai Márton, Dénes György, Fejes Teri, Kertész Dezső, Honthy Hanna, Heltai Andor, Haraszti Mici, sőt az Áprilisi vőlegényben Páger Antal játszott. Rendező többnyire Bródy István és Szabolcs Ernő, karmester Vincze Zsigmond, Bródy Tamás, díszlet- és jelmeztervező mindvégig Vogel Eric volt. A színházban 1935. május 1-jétől a Vígszínház vendégszerepeit, majd ez év őszétől a Vígszínház kamaraszínháza lett 1948-ig. Bródy István 1935-1936-ban a kamara, a Művész Színház rendezője volt, utolsó vállalkozása a Margit-szigeti Polo Színpad volt, 1936 nyarán. Tárcákat, jeleneteket, operettlibrettókat, verseket írt. Könyve: Mindenki benne van. Egy színigazgató naplójából (1937). A Révay utca 18. sz. alatti épület 1948-ban önálló magánszínház lett Egri István vezetésével, majd 1949-től 1951- ig Vidám Színház néven Békés István igazgatta. Alpár Ágnes : A Pesti Színház egykori sztárja, Fejes Teri Nyári művésztelep a Normafánál Faházak, festékszag, a kertben állványok, papírok, tubusok, asztalkák, keretek, kész és félig kész festmények. Magyar, angol, orosz és német szavak röpködnek. Idén huszonnégy festő érkezett a világ minden tájáról a XII. kerületi önkormányzat művésztelepére a Normafához. A „tábor” a XII. kerületi polgármester, dr. Mitnyan György támogatásával jött létre három éve - mondja Ezüst György festőművész, a művésztelep megálmodója. - Ez Budapest egyik legszebb helye, belátható innen az egész város - folytatja. Az utóbbi három évben tizennégy ország festői fordultak meg itt Kínából, Argentínából, Ausztráliából, Ukrajnából, Amerikából. Jó lenne idehozni a világban élő magyar festőket is, kapcsolatot teremteni a magyarországi és a külföldi művészek között. - A művészek honnan értesültek a tábor létéről? - Egy részüket én hívtam meg személyesen, és egymást is tájékoztatták. Van, aki már harmadszorra van itt, van, aki tavaly volt először, de annyira megszerette, hogy idén is eljött. A körülmények elég szerények, de a kényelmetlenség valahogy elfelejtődik e két hét alatt. Fent a műteremben hat-hét állványnál is dolgoznak egyszerre. - Ugyanúgy tettük le az állványokat, mint tavaly - tájékoztat Gally Katalin Kolozsvárról, miközben az utolsó ecsetvonásokat végzi Gyökerek című festményén. - Nagy öröm volt újra találkozni. Diákkorunk óta nem dolgoztunk közös műteremben senkivel, ez most egy kicsit furcsa. De jó is, mert véleményt mondhatunk egymás festményeiről. Robert Hammerstiel Ausztriából érkezett, ő már „törzsvendégnek” számít. A Bánátban született, és magyar iskolába járt. Azt mondja: itthon érzi magát Magyarországon. - Amerikai stílusban festek, de igyekszem beletenni európai elemeket is, hogy egy kicsit misztikus, vizionális legyen. Az emberi alakok fontosak nekem. Nem az arcok, csak az alakok. A kertben az izraeli Dora Steiner éppen a napfogyatkozást festi. - Elmentünk a Balatonhoz. Ehhez foghatót még soha nem láttam. Elmesélni nem lehet, de lefesteni megpróbálom. Az itt készült munkákból a múlt héten kiállítást rendeztek, amely augusztus 29-ig lesz látható a XII. kerületi művelődési központ kupolatermében. Rick Zsófi _______Megálló_______ Meghalt egy tér Szépségben páratlanul gazdagnak mondott fővárosunk, akárhogy is nézzük, így lepusztultan, elhagyatottan, dúltan valójában páratlanul szegény város. Itt minden elmúlt, minden csak volt: nagy élet, ízlés, gazdagság, méltóság. Évtizedek óta halálos készülődésben van Budapest: leomlanak a falak, hullik a vakolat, rétegekben rakódik a kosz, és időnként elviselhetetlen bűz csap fel a pincékből. Sajnálom ezt a várost, és sajnálom magunkat. Itt kell élnünk a hajdani szépség tövében, folyton összefacsarodott szívvel. Az elviselhető utcák, részletek, terek tekintetében Budapest aprócska faluvá zsugorodott. Én vigasztalódni például a Szabadság térre járok. Féltve őrzött kincsem ez a tér. Van levegője, tökéletesek az arányai, egyszerre grandiózus és szerény. Egyszerre befogad és elnyel ez a tér. Otthon vagy benne, de idegen is vagy itt. A tiéd is meg nem is. Igazi pikáns városi hely. Büszke vagyok rá, hogy Budapesten van a Szabadság tér így mindenestül. A Szabadság tér a miénk, és valljuk be, a város kevés részéről érezhetjük ugyanezt. És most az utóbbi néhány mondatot tegyek múlt időbe. Volt, volt, volt - ez is. És még csak nem is az épülő mélygarázsról beszélek. Azt majd talán elnyeli a föld. Egy alattomosabb merénylet zajlott le a tér ellen az utóbbi időben. Szemforgató, arcátlan kis trükk. Egyik napról a másikra sajátságos erődítmény emelkedett a tér egyik sarkában. Természeti képződménynek van álcázva bornírt híjakkal, cserjékkel, valójában betonfal. Látszólag barnára pácolt óriási fa virágládák amolyan paraszti udvart imitáló vidéki kedélyeskedéssel, tehát teljes harmóniában a hangsúlyosan nagyvárosi térrel. Látszólag csak üvegházi híjakat tárolnak benne valakik mindannyiunk örömére, de közelebbről kiderül, hogy brutális betonkockákat rejtenek a dobozok, acélmerevítőkkel. A szorosan egymás mellé állított álvirágládák durván kimetszenek egy hatalmas darabot a parkból és egy jó darabot a térből is. Kovácsoltvas, szép kerítés a park szélén körbe? Mindegy. Elé állítjuk kérlelhetetlenül a tankcsapdákat. Tűnjön el, semmisüljön meg. A tér arányai és szabadság? Pokolba vele! A tér azért van, hogy megcsonkítsuk Csak ne használja senki kényére-kedvére, ne sétálgasson itt akárki. Lehet máshova menni sétálgatni. Lehet máshol keresni a város megmaradt szépségeit. Hogy a város a polgároké? A polgárok fogják be a szájukat. Megszokták amúgy is. Jól trenírozott, engedelmes kis polgárok ne akadékoskodjatok tehát. Elvették, hát elvették. Ocsmány, hát ocsmány. Ne nézzetek oda, ne menjetek oda. Valószínűleg ez lehet a cél. Sajogjon a szívetek, semmitek sincs. Nincs városotok, városlakók, de hát ez sem újdonság. Semmi nincs. De szerencsére van egy teretek annak egy sarkában az Amerikai Egyesült Államok nagykövetségének tömbje, előtte csinos kis park amit selypegő betonbunker vesz mostantól körbe. Köszönjük, köszönjük, alázatosan köszönjük. Rottenbiller A Párisi Nagyáruház pusztulása A Kerepesi út (ma Rákóczi út) és Klauzál utca sarkán lévő Párisi Nagyáruház, emlékezetes katasztrófájaként a régi Budapestnek, ma 96 esztendeje, 1903. augusztus 24-én égett szinte porig. A tűz után a tulajdonos Goldberger Samu az éppen eladó Andrássy út 39. alatti Petanovics-palotát - aminek Lotz Károly freskóival ékeskedő termében rendezték a terézvárosi bálokat - vette meg, és a hétemeletes palotából alakíttatta ki a legelső budapesti nagyáruházát, amit most Divatcsarnokként búcsúztattak. Nekünk, tűzoltóknak azonban az eredeti kiégett áruháznál szerzett tapasztalatok az érdekesek, hiszen a Párisi Nagyáruház tüze jelentős mértékben járult hozzá a főváros mentő és megelőző tűzvédelmének korszerűsítéséhez, illetve megerősítéséhez. A 13 emberéletet követelt tűz története röviden a következő: A tűz az esti zárás felé a kirakatban támadt, ahol a felhalmozott gyúlékony árutömeg a kánikulai hőségben a villanyvezeték kopottsága-szakadása folytán előállt kiszikrázás miatt lángot fogott. A katasztrófa 13 halottja főleg a negyedik emeleti ablakokból kiugrottak közül került ki, akik a füsttől nem látták, hogy hol feszítették ki az ugróponyvát. A nagyáruház oltását gátolta, hogy csak kilencven tűzoltó állt rendelkezésre fogyatékos felszerelésekkel (Faerber R. weisser szakértő véleménye szerint). A vizsgálat megállapította, hogy az áruház építésénél nem tartották be a tűzbiztonsági előírásokat, elmulasztották a tűzfalak megépítését, az udvart bevonták az áruházba. A tűz elharapózását elősegítették a falépcsők. A szomszédos házakba is átterjedt a tűz a határfalak áttörésein. Az egyetlen kapunyílásba özönlött füst és a láng lehetetlenné tette a bennlévők kimenekülését. Az áruházak élete is véges, „leégnek”, helyet cserélnek, elköltöznek, megszűnnek és újraélednek, kidőlnek a sorból, miként most az egykori Párisi Nagyáruház utódja, a Divatcsarnok is. Jellegzetes épületének további funkciója ma még bizonytalan. Minárovics János nyugalmazott tűzoltó ezredes, a Tűzoltómúzeum nyugalmazott igazgatója Tizenhárom halálos áldozatot követelt a század eleji áruháztűz