Népszabadság - Budapest melléklet, 2002. április
2002-04-25
42 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2002. ÁPRILIS 25., CSÜTÖRTÖK Forrásmunka a millennium fővárosáról Hetvenöt éve hunyt el Edvi Illés Aladár, a Technológia tanára, a Műszaki Útmutató szerkesztője A hetvenedik évében járt Edvi Illés Aladár gépészmérnök, amikor - éppen háromnegyed évszázaddal ezelőtt - elhunyt. Gazdag életút állt mögötte, jó néhány tevékeny évtized. Budapest történetének ismerői elsősorban mégis úgy emlékeznek rá, mint a millennium évében kiadott roppant alkotás, a ma is keresett kézikönyvnek számító Budapest Műszaki Útmutatója szerkesztőjére. A kapuvári születésű fiatalember az 1870-es évek második felében Budapesten, Münchenben és Aachenben végzett műegyetemi tanulmányokat. Egy darabig a Ganz Gépgyárban dolgozott, majd a Budapesti Állami Ipariskola tanára lett. Az 1879-ben megalakult intézmény - akkor még Állami Középipartanoda - az iparostársadalom szakmai képzését tűzte ki célul. A fiatal férfiak kezdetben az építészeti, a gépészeti és a vegyészeti tagozat közül választhattak. Az új oktatási forma népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az intézmény hamarosan kinőtte első épületét. Az 1889-1890-es tanévet már a József körút és a Népszínház utca sarkán felépült új, a korábbinál jóval nagyobb székházban kezdték. A klinkertéglás homlokzatú, a Népszínház utca felé hosszan elnyúló házat Hauszmann Alajos tervezte. A növekedés természetesen szervezeti változtatásokkal is együtt járt. 1891- től Budapesti Állami Ipariskola néven, 1898-tól pedig Állami Felsőipariskolaként működött az intézmény - igaz, a pesti nép konzekvensen csak Technológiaként emlegette. A polgári iskolát végzett, általában a családi üzem vagy műhely átvételére kiszemelt iparoscsemeték három évig tanultak itt, és bár érettségit nem szereztek, a műszaki ismeretek mellett némileg az általános tárgyakban is elmélyülhettek. Az intézmény korszerűsítésében és a képzés színvonalának emelésében komoly szerepe volt Edvi Illés Aladárnak, aki jó néhány évig a Technológia tanára, majd igazgatója volt. Emellett - 1892- től - a Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlönyét is szerkesztette. Így nem véletlen, hogy rá, a sokoldalúan tapasztalt mérnökre esett a választás, amikor az egylet szerkesztőt keresett a millennium alkalmából megjelentetendő Budapest Műszaki Útmutatója számára. Ne holmi brosúrára, a nagy ünnep alkalmából piacra dobott reklámfüzetkére tessenek gondolni. Annak ellenére, hogy a Magyar Mérnök és Építész Egylet csak 1895. február 23-án határozott a könyv elkészítéséről, a résztvevők már az első ülésen megszabták, hogy a mű 35 ív terjedelmű legyen. (Nem csoda, hogy a kiadás költségeit csak a kereskedelemügyi minisztérium és a székesfőváros bőkezű támogatása révén tudták fedezni.) Célkitűzésük nem kevesebb volt, mint hogy alkotásuk „a millennium évében tartandó első magyar országos technikus kongresszuson résztvevő és a külföldről idejövő kortársaknak a szóbanforgó technikai alkotások tanulmányozását megkönnyítse s egyben a székesfőváros mai kulturális állapotának a jövőben való méltatására megbízható forrásmunkát szolgáltasson”. Ennek megfelelően az 1896 augusztusában kiadott Budapest Műszaki Útmutatója szerzői 606 oldalon, hét nagyobb fejezetben, temérdek ábrával és számos fényképpel mutattak be tulajdonképpen mindent, amit a XIX. század végének hihetetlen ütemben fejlődő, a kortársak szeme láttára modern metropolissá váló Budapestjéről tudni lehetett. Az Általános tudnivalók részben földtani és meteorológiai adatokat közöltek, a második fejezetben maga a szerkesztő, Edvi Illés Aladár írt összefoglalót a város történetéről, topográfiájáról és lakosságáról. A harmadik rész az építkezésekkel és a vízszabályozással foglalkozott, a negyedik a középületeket, a palotákat és a jelentősebb lakóházakat, a bankokat, klubokat, iskolákat, egyházi épületeket és az emlékműveket vette sorra. Az ötödik fejezetet a közegészségügynek és a közszolgáltatásoknak szentelték, a hatodikból mindent meg lehet tudni a millennium kori közlekedésről. Az utolsó rész a város iparával foglalkozik igen behatóan. Ez a felsorolás persze nagyon keveset mond el arról, milyen nagyszerű könyv a Budapest Műszaki Útmutatója. A város története iránt érdeklődő utókor egyszerűen mindenre választ kaphat belőle: hogy hol működött Hutter József gyertya- és szappangyára (IX. kerület, Gyep utca 5.), hány ipartelep volt a fővárosban a millennium idején (mintegy kétezer), vagy hogy melyek voltak a közúti vaspályatársaság küszöbönálló beruházásai (például a Farkasvölgyi új temetőbe vivő járat kiépítése). Az ábrákon megfigyelhető a házak mára alaposan átalakított, eredeti homlokzata, és megnézhető, hogyan festettek az azóta többször is összeszabdalt alaprajzok. A gazdag bibliográfia ma is jó támpont a kutatónak. Nézzük meg például, mit tudhatunk meg ebből az alapműből Edvi Illés Aladár munkahelyéről, a Technológiáról. Az intézményről a Szakiskolák fejezetben, rögtön az iparművészeti iskola után esik szó. Az ugyanitt található fotón kétemeletes, hosszú ház látható, a Népszínház utcai oldalon néhány — láthatóan a fényképész kedvéért egybesereglett — ember áll, az úttesten villamossínek. A mai Józsefváros forgalmát is ismerő, kései olvasó nem állhatja meg mosolygás nélkül, amikor a következő passzushoz ér: „Helye nincs szerencsésen megválasztva, amennyiben főközlekedő, tehát zajt okozó utcán fekszik, rajztermei pedig kizárólag csak déli világosságot kapnak.” A másik fotó az ipariskola udvarát, műhelyépületeit és gépházát ábrázolja, a háttérben ott magasodik a Népszínház (a Blaha Lujza téri Nemzeti Színház) víztornya. A mellékelt rajz további részletekkel is szolgál: megtudhatjuk, hol volt száz évvel ezelőtt a kapus fülkéje, merre a könyvtár és az olvasóterem, hol tanultak a faipari, a fémipari, illetve a vegyészeti szakosztály tanulói. Látszik a lokomobilfészer, a gépészeti és a kovácsműhely helye. A Technológiával egy épülettömbben működő, de a József körúti fronton elhelyezett Technológiai Iparmúzeum leírását már értelemszerűen a múzeumok között helyezte el a szerkesztő. „Szép arányokban pompás hatású, kedves épület” - dicsérte Hauszmann művét a fejezet írója; a lépcsőházat mutató fénykép alapján igazat is kell adnunk neki. Edvi Illés Aladár igazán szép karriert futott be. 1902-től ő volt az iparfejlesztő műszaki osztály vezetője a kereskedelemügyi minisztériumban. Rendkívüli tanárként rendszeresen adott elő a Műegyetemen Magyarország iparáról. 1896 és 1898 között megírta a vasművesség történetét három részben. 1906- ban összefoglalást adott közre a magyar korona országainak gyáriparáról. Talán mégsem csodálkozhatunk azon, hogy hat évvel ezelőtt, a millecentenárium évében, amikor a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár felhívására a Szabadalmi Hivatal vezetői is örökbe fogadtak egy könyvet, a temérdek kötet közül épp a Budapest Műszaki Útmutatójára esett a választásuk. N. Kósa Judit A Technológiai Iparmúzeum és a vele egybeépült Technológia az 1890-es években forrás: Budapest műszaki útmutatója 1896 .Ércnél Maradandóbb. Ady Endre síremléke A Kerepesi úti temető 1908-ra felépült kettős árkádsora körül számos jelentős emlék található. Kiemelendő közülük a Malosik-mauzóleum, illetve szemben az Aich család sírboltja: mindkettő harmonikusan illeszkedik a környéket méreteivel és látványával is uraló árkádsorokhoz, és egykorúak is vele, előbbi 1908 körül, utóbbi 1912-ben épült, Wachtel Elemér, illetve Hubert József tervei alapján. E két funerális épület között, a főút köröndjén létesült 1928-ban Jókai Mór síremléke, mely az árkádsorok vizuális lezárásának kérdését is megoldotta. A következő két évben pedig itt avatták fel Alpár Ignác, majd Blaha Lujza, és vele szemben Ady Endre síremlékét. Ady 1919 februárjában lezajlott végtisztessége az „őszirózsás” köztársaság egyetlen nagy állami dísztemetéseként került be a történelembe. A költőt a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel, és onnan kísérte hatalmas tömeg a Kerepesi úti temetőbe. Az elkövetkező viharos események és az anyagi nehézségek miatt síremléke sokáig váratott magára (addig jellegzetes csónakorrú fejfa állt a hanton). Az 1928-ban kiírt pályázaton hetven szobrász száznál több terve versengett és mutatkozott be önálló kiállítás keretében a Műcsarnokban. A győztes Csorba Géza 1930-ban felavatott, Adyt megjelenítő alkotása azonban aligha nevezhető remekműnek, különösen Csorba előtanulmányként készített színvonalas kisplasztikáival, vagy más művészek, például Beck Ö. Fülöp és Róna József Ady-síremlékterveivel összevetve. Ady műveinek legfontosabb platformja, a XX. század első évtizedeinek emblematikus hazai folyóirata, az 1908-ban indult Nyugat szerkesztői és szerzői törzsgárdájából a Kerepesi úti temetőben található Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes és Krúdy Gyula sírja is. Közös bennük, hogy csak évtizedekkel haláluk után, a század második felében kaptak végleges síremléket, akkor azonban a legkiválóbb szobrászok műveit: Móricz sírjára Medgyessy Ferenc, Babitséra Ferenczy Béni, Karinthyéra és Krúdyéra Borsos Miklós alkotása került. Az 1945 előtt elhunyt nyugatosok közül Osvát Ernő a Kozma utcai izraelita temetőben nyugszik, sírja azonban jeltelen. Kaffka Margitot, Tóth Árpádot és Elek Artúrt Farkasréten temették el, ahol különösen Kaffka sírja érdemel figyelmet mint az első jelentős magyar szobrásznő, Kövesházi Kalmár Elza műve. A Nyugat első nemzedékének több meghatározó alakja a XX. század második felében hunyt el, akik a Kerepesi úti temető 1952- es lezárása előtt, azok többségét még itt temették el, mint a folyóirat alapító főszerkesztőjét, Ignotust vagy a kiváló műkritikust, Schöpflin Aladárt. Szabó Lőrinc 1957-es temetése ugyanitt már inkább kivételesnek számított: ekkorra a főváros legkedveltebb sírkertjévé a Farkasréti temető vált. A Nyugat hatvanashetvenes években elhunyt veteránjai - mint Hatvany Lajos, Füst Milán, Gellért Oszkár vagy Fenyő Miksa - valamennyien a budai temetőben kaptak nyugvóhelyet. FOTÓ: KOVÁTS ZSOLT Tóth Vilmos __Fürgefaló___ Mekdönci Nem nagyon értem én ezt a fanyalgást, nem tudom, miért szidják sokan a gyorsbüféket. Egyesek szerint magára valamit is adó ember oda a lábát be nem teszi. Csakhogy az ilyen ürgefalókat nem illik összetéveszteni más étkezdékkel, mert a gyorsbüfék funkciója nemcsak az, hogy megetessék az embert. Kérdem egyszer posztkamasz barátomtól, hogy mondd már, mit eszel te azokon a helyeken. Erre ő azt mondja, hogy nem az a lényeg. Tehát a gyorsbüfében nem az a lényeg, hogy gyorsan lehet enni, hanem a filing. Az öregebbek emlékezhetnek rá, hogy milyen volt háromévente útlevelet kapni, leginkább sose kijutni nyugatra, aztán a Marlboróban, a Coca-Colában meg a tévé előtt a Colombóban keresni a nyugati kultúra zamatát. Aztán megnyílt az első gyorsbüfé — talán a Váci utcában —, elcsodálkoztunk a terméken, kiváltképp a zsömlén, hogy nincs is héja. Ma meg mi fanyalgunk a legjobban az ilyen helyeken, ezek mostanság azoknak jelentik a fílinget, akik már angolt tanulnak orosz helyett. Lássuk mindenekelőtt azt, amelyik a legkorábban épült be a tudatunkba. Konkrét helyen jártunk, bizonyos Emília (oktató) szolgált ki, de végül is mindegy, hogy melyik volt, hiszen ez a láncolat lényege. Sokan neve becézett formáját használják, és úgy hívják, hogy Mekdönci. A fiatalok és kiváltképp a gyerekek kedvence. A legnépszerűbb termék minden bizonnyal a „heppimíl" menü. Környezetem felnőtt népességének jelentős százaléka kizárólag ezért megy a Mekdöncibe, ha pedig véletlenül azért, mert éhes, akkor se a sok megjegyezhetetlen MekValamiből rendel, hanem heppinnél menüt kér. Persze csak a gyerek miatt, aki a lelkünk legmélyén lakozik. Az igazi gyerek csak kifogás. Vagyis a Mekdönci egyik lényege: a Made in China. A fröccsöntött és vonzó műanyag gagyi-Mégsem elhanyagolható a táplálék. A krumpli például kifejezetten finom, sőt olyan, amilyet egyesek szerint otthon nem is lehet csinálni. Persze a gasztronómiai érték megítélését az is befolyásolja, hogy milyen gyakran akarjuk megszerezni a Made in China holmikat. Ha az ember elég ritkán és főleg elég éhesen tér be egy ilyen helyre, még jól is esik neki az uniformizált gumitáp. A sima hamburger legnagyobb hátránya, hogy napközis adag, egy meglett embernek legalább fél tucatot kell bekapnia, hogy érezze, evett valamit. Ennyi pénzért azonban inkább a Gundelbe mehetnénk. A Mekdoncikben éppen görög heteket tartanak, ami nem azt jelenti, hogy görög ételeket lehet enni, hogy hellaszi ízek csábítanak fogyasztásra. Az étel attól görög, hogy Greco meg Zorba nevet adnak neki, és attól lesz helyspecifikus, hogy elébigygyesztik a mágikus két betűt, így McZorba, McGreco is kapható a McFarm, McRoyal, McChicken, McNuggets és McFlurry mellett. Ezen elv alapján bármely nemzet étke mekbonáldosítható. A cseh hetek alatt ehetünk McPospisilt, ihatunk McPilsenit, a spanyol napokon McMatadort, a németen McFritzet, az olaszban McDigót, a lengyelen pedig a gyerekeknek színes McLolkával és McBolkával kedveskednek. Egyszerű, követhető logika és piaci stratégia. Érdekes még a Mekdoncikben, hogy amíg eredendően a tehénevésre épített, addig most a marhahúsból legfeljebb a hagyományos hamburger készül. A csirke, a hal és a sertés eluralta a kínálatot. A fürgefaló példa lehet arra, hogy a tömegtermelés miként teszi tönkre a tömegtermelést. A marhától szivacsosodik az agy, a csirke hormonkezelt, a disznónak fáj a szája meg a körme, és különben is, teli van koleszterinnel. A halról egyelőre nem tudunk semmit. Talán jobb is. Éhes István