Népszabadság - Budapest melléklet, 2002. április

2002-04-25

42 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 200­2. ÁPRILIS 25., CSÜTÖRTÖK Forrásmunka a millennium fővárosáról Hetvenöt éve hunyt el Edvi Illés Aladár, a Technológia tanára, a Műszaki Útmutató szerkesztője A hetvenedik évében járt Edvi Illés Ala­dár gépészmérnök, amikor - éppen há­romnegyed évszázaddal ezelőtt - el­hunyt. Gazdag életút állt mögötte, jó né­hány tevékeny évtized. Budapest törté­netének ismerői elsősorban mégis úgy emlékeznek rá, mint a millennium évé­ben kiadott roppant alkotás, a ma is ke­resett kézikönyvnek számító Budapest Műszaki Útmutatója szerkesztőjére. A kapuvári születésű fiatalember az 1870-es évek második felében Budapes­ten, Münchenben és Aachenben végzett műegyetemi tanulmányokat. Egy dara­big a Ganz Gépgyárban dolgozott, majd a Budapesti Állami Ipariskola tanára lett. Az 1879-ben megalakult intézmény - akkor még Állami Középipartanoda - az iparostársadalom szakmai képzését tűzte ki célul. A fiatal férfiak kezdetben az építészeti, a gépészeti és a vegyészeti tagozat közül választhattak. Az új okta­tási forma népszerűségét mi sem bizo­nyítja jobban, mint hogy az intézmény hamarosan kinőtte első épületét. Az 1889-1890-es tanévet már a József kör­út és a Népszínház utca sarkán felépült új, a korábbinál jóval nagyobb székház­ban kezdték. A klinkertéglás homlokza­tú, a Népszínház utca felé hosszan el­nyúló házat Hauszmann Alajos tervezte. A növekedés természetesen szerveze­ti változtatásokkal is együtt járt. 1891- től Budapesti Állami Ipariskola néven, 1898-tól pedig Állami Felsőiparisko­laként működött az intézmény - igaz, a pesti nép konzekvensen csak Technoló­giaként emlegette. A polgári iskolát vég­zett, általában a családi üzem vagy mű­hely átvételére kiszemelt iparoscseme­ték három évig tanultak itt, és bár érett­ségit nem szereztek, a műszaki ismere­tek mellett némileg az általános tárgyak­ban is elmélyülhettek. Az intézmény korszerűsítésében és a képzés színvonalának emelésében ko­moly szerepe volt Edvi Illés Aladárnak, aki jó néhány évig a Technológia tanára, majd igazgatója volt. Emellett - 1892- től - a Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlönyét is szerkesztette. Így nem vé­letlen, hogy rá, a sokoldalúan tapasztalt mérnökre esett a választás, amikor az egylet szerkesztőt keresett a millennium alkalmából megjelentetendő Budapest Műszaki Útmutatója számára. Ne holmi brosúrára, a nagy ünnep al­kalmából piacra dobott reklámfüzetkére tessenek gondolni. Annak ellenére, hogy a Magyar Mérnök és Építész Egylet csak 1895. február 23-án határozott a könyv elkészítéséről, a résztvevők már az első ülésen megszabták, hogy a mű 35 ív terjedelmű legyen. (Nem csoda, hogy a kiadás költségeit csak a kereske­delemügyi minisztérium és a székesfő­város bőkezű támogatása révén tudták fedezni.) Célkitűzésük nem kevesebb volt, mint hogy alkotásuk „a millennium évében tartandó első magyar országos technikus kongresszuson résztvevő és a külföldről idejövő kortársaknak a szóbanforgó technikai alkotások tanul­mányozását megkönnyítse s egyben a székesfőváros mai kulturális állapotá­nak a jövőben való méltatására megbíz­ható forrásmunkát szolgáltasson”. Ennek megfelelően az 1896 augusztu­sában kiadott Budapest Műszaki Útmu­tatója szerzői 606 oldalon, hét nagyobb fejezetben, temérdek ábrával és számos fényképpel mutattak be tulajdonképpen mindent, amit a XIX. század végének hi­hetetlen ütemben fejlődő, a kortársak szeme láttára modern metropolissá váló Budapestjéről tudni lehetett. Az Általá­nos tudnivalók részben földtani és me­teorológiai adatokat közöltek, a második fejezetben maga a szerkesztő, Edvi Illés Aladár írt összefoglalót a város történe­téről, topográfiájáról és lakosságáról. A harmadik rész az építkezésekkel és a víz­szabályozással foglalkozott, a negyedik a középületeket, a palotákat és a jelentő­sebb lakóházakat, a bankokat, klubokat, iskolákat, egyházi épületeket és az em­lékműveket vette sorra. Az ötödik feje­zetet a közegészségügynek és a közszol­gáltatásoknak szentelték, a hatodikból mindent meg lehet tudni a millennium kori közlekedésről. Az utolsó rész a vá­ros iparával foglalkozik igen behatóan. Ez a felsorolás persze nagyon keveset mond el arról, milyen nagyszerű könyv a Budapest Műszaki Útmutatója. A város története iránt érdeklődő utókor egysze­rűen mindenre választ kaphat belőle: hogy hol működött Hutter József gyer­tya- és szappangyára (IX. kerület, Gyep utca 5.), hány ipartelep volt a fővárosban a millennium idején (mintegy kétezer), vagy hogy melyek voltak a közúti vaspá­lyatársaság küszöbönálló beruházásai (például a Farkasvölgyi új temetőbe vivő járat kiépítése). Az ábrákon megfigyel­hető a házak mára alaposan átalakított, eredeti homlokzata, és megnézhető, ho­gyan festettek az azóta többször is össze­szabdalt alaprajzok. A gazdag bibliográ­fia ma is jó támpont a kutatónak. Nézzük meg például, mit tudhatunk meg ebből az alapműből Edvi Illés Ala­dár munkahelyéről, a Technológiáról. Az intézményről a Szakiskolák fejezetben, rögtön az iparművészeti iskola után esik szó. Az ugyanitt található fotón kéteme­letes, hosszú ház látható, a Népszínház utcai oldalon néhány — láthatóan a fény­képész kedvéért egybesereglett — ember áll, az úttesten villamossínek. A mai Jó­zsefváros forgalmát is ismerő, kései ol­vasó nem állhatja meg mosolygás nélkül, amikor a következő passzushoz ér: „He­lye nincs szerencsésen megválasztva, a­mennyiben főközlekedő, tehát zajt okozó utcán fekszik, rajztermei pedig kizárólag csak déli világosságot kapnak.” A másik fotó az ipariskola udvarát, műhelyépületeit és gépházát ábrázolja, a háttérben ott magasodik a Népszínház (a Blaha Lujza téri Nemzeti Színház) víz­tornya. A mellékelt rajz további részle­tekkel is szolgál: megtudhatjuk, hol volt száz évvel ezelőtt a kapus fülkéje, merre a könyvtár és az olvasóterem, hol tanul­tak a faipari, a fémipari, illetve a vegyé­szeti szakosztály tanulói. Látszik a loko­­mobilfészer, a gépészeti és a kovácsmű­hely helye. A Technológiával egy épü­lettömbben működő, de a József körúti fronton elhelyezett Technológiai Ipar­múzeum leírását már értelemszerűen a múzeumok között helyezte el a szer­kesztő. „Szép arányokban pompás hatá­sú, kedves épület” - dicsérte Hausz­mann művét a fejezet írója; a lépcsőhá­zat mutató fénykép alapján igazat is kell adnunk neki. Edvi Illés Aladár igazán szép karriert futott be. 1902-től ő volt az iparfejlesz­tő műszaki osztály vezetője a kereske­delemügyi minisztériumban. Rendkívü­li tanárként rendszeresen adott elő a Műegyetemen Magyarország iparáról. 1896 és 1898 között megírta a vasmű­­vesség történetét három részben. 1906- ban összefoglalást adott közre a magyar korona országainak gyáriparáról. Talán mégsem csodálkozhatunk azon, hogy hat évvel ezelőtt, a millecentenárium évében, amikor a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár felhívására a Szabadalmi Hi­vatal vezetői is örökbe fogadtak egy könyvet, a temérdek kötet közül épp a Budapest Műszaki Útmutatójára esett a választásuk. N. Kósa Judit A Technológiai Iparmúzeum és a vele egybeépült Technológia az 1890-es években forrás: Budapest műszaki útmutatója 1896 .Ércnél Maradandóbb. Ady Endre síremléke A Kerepesi úti temető 1908-ra felépült kettős árkádsora körül számos jelentős emlék található. Kiemelendő közülük a Malosik-mauzóleum, illetve szem­ben az Aich család sírboltja: mindket­tő harmonikusan illeszkedik a környé­ket méreteivel és látványával is uraló árkádsorokhoz, és egykorúak is vele, előbbi 1908 körül, utóbbi 1912-ben épült, Wachtel Elemér, illetve Hubert József tervei alapján. E két funerális épület között, a főút köröndjén létesült 1928-ban Jókai Mór sírem­léke, mely az árkádsorok vizuális lezárásának kérdé­sét is megoldotta. A követ­kező két évben pedig itt avatták fel Alpár Ignác, majd Blaha Lujza, és vele szemben Ady Endre sírem­lékét. Ady 1919 februárjában lezajlott végtisztessége az „őszirózsás” köztársaság egyetlen nagy állami dísz­temetéseként került be a történelembe. A költőt a Nemzeti Múzeum előcsar­nokában ravatalozták fel, és onnan kísérte hatalmas tö­meg a Kerepesi úti temető­be. Az elkövetkező viharos események és az anyagi ne­hézségek miatt síremléke sokáig váratott magára (ad­dig jellegzetes csónakorrú fejfa állt a hanton). Az 1928-ban kiírt pályázaton hetven szobrász száznál több terve versengett és mutatkozott be önálló kiál­lítás keretében a Műcsar­nokban. A győztes Csorba Géza 1930-ban felavatott, Adyt megjelenítő alkotása azonban aligha nevezhető remekműnek, különösen Csorba előtanulmányként készített színvonalas kisplasztikáival, vagy más művészek, például Beck Ö. Fülöp és Róna József Ady-síremlékterveivel összevetve. Ady műveinek legfontosabb plat­formja, a XX. század első évtizedeinek emblematikus hazai folyóirata, az 1908-ban indult Nyugat szerkesztői és szerzői törzsgárdájából a Kerepesi úti temetőben található Móricz Zsig­­mond, Babits Mihály, Kosztolányi De­zső, Karinthy Frigyes és Krúdy Gyula sírja is. Közös bennük, hogy csak évti­zedekkel haláluk után, a század máso­dik felében kaptak végleges síremlé­ket, akkor azonban a legkiválóbb szobrászok műveit: Móricz sírjára Medgyessy Ferenc, Babitséra Feren­­czy Béni, Karinthyéra és Krúdyéra Borsos Miklós alkotása ke­rült. Az 1945 előtt elhunyt nyugatosok közül Osvát Ernő a Kozma utcai izraeli­ta temetőben nyugszik, sír­ja azonban jeltelen. Kaffka Margitot, Tóth Árpádot és Elek Artúrt Farkasréten te­mették el, ahol különösen Kaffka sírja érdemel figyel­met mint az első jelentős magyar szobrásznő, Köves­házi Kalmár Elza műve. A Nyugat első nemzedé­kének több meghatározó alakja a XX. század máso­dik felében hunyt el, akik a Kerepesi úti temető 1952- es lezárása előtt, azok többségét még itt temették el, mint a folyóirat alapító főszerkesztőjét, Ignotust vagy a kiváló műkritikust, Schöpflin Aladárt. Szabó Lőrinc 1957-es temetése ugyanitt már inkább kivéte­lesnek számított: ekkorra a főváros legkedveltebb sír­kertjévé a Farkasréti temető vált. A Nyugat hatvanas­hetvenes években elhunyt veteránjai - mint Hatvany Lajos, Füst Milán, Gellért Oszkár vagy Fenyő Miksa - valamennyien a budai te­metőben kaptak nyugvóhe­lyet. FOTÓ: KOVÁTS ZSOLT Tóth Vilmos __Fürgefaló___ Mekdönci Nem nagyon értem én ezt a fanyalgást, nem tudom, miért szidják sokan a gyors­büféket. Egyesek szerint magára valamit is adó ember oda a lábát be nem teszi. Csakhogy az ilyen ürgefalókat nem il­lik összetéveszteni más étkezdékkel, mert a gyorsbüfék funkciója nemcsak az, hogy meg­etessék az embert. Kérdem egyszer posztkamasz ba­rátomtól, hogy mondd már, mit eszel te azokon a helyeken. Erre ő azt mondja, hogy nem az a lé­nyeg. Tehát a gyorsbüfé­ben nem az a lényeg, hogy gyorsan lehet enni, hanem a filing. Az öregebbek emlékezhetnek rá, hogy mi­lyen volt háromévente útlevelet kapni, leginkább sose kijutni nyugatra, aztán a Marlboróban, a Coca-Colában meg a té­vé előtt a Colombóban keresni a nyugati kultúra zamatát. Aztán megnyílt az első gyorsbüfé — talán a Váci utcában —, el­csodálkoztunk a terméken, kiváltképp a zsömlén, hogy nincs is héja. Ma meg mi fanyalgunk a legjobban az ilyen helye­ken, ezek mostanság azoknak jelentik a fílinget, akik már angolt tanulnak orosz helyett. Lássuk mindenekelőtt azt, amelyik a legkorábban épült be a tudatunkba. Konkrét helyen jártunk, bizonyos Emília (oktató) szolgált ki, de végül is mindegy, hogy melyik volt, hiszen ez a láncolat lé­nyege. Sokan neve becézett formáját használják, és úgy hívják, hogy Mekdön­ci. A fiatalok és kiváltképp a gyerekek kedvence. A legnépszerűbb termék min­den bizonnyal a „heppimíl" menü. Kör­nyezetem felnőtt népességének jelentős százaléka kizárólag ezért megy a Mekdöncibe, ha pedig véletlenül azért, mert éhes, akkor se a sok megjegyezhetet­len MekValamiből rendel, hanem hep­­pinnél menüt kér. Persze csak a gyerek mi­att, aki a lelkünk legmélyén lakozik. Az igazi gyerek csak kifogás. Vagyis a Mekdönci egyik lényege: a Made in Chi­na. A fröccsöntött és vonzó műanyag gagyi-Mégsem elhanyagolható a táplálék. A krumpli például kifejezetten finom, sőt olyan, amilyet egyesek szerint otthon nem is lehet csinálni. Persze a gasztronómiai érték megítélését az is befolyásolja, hogy milyen gyakran akarjuk megszerezni a Made in China holmikat. Ha az ember elég ritkán és főleg elég éhesen tér be egy ilyen helyre, még jól is esik neki az uniformizált gumitáp. A sima hamburger leg­nagyobb hátránya, hogy napközis adag, egy meg­lett embernek legalább fél tucatot kell bekapnia, hogy érezze, evett valamit. Ennyi pénzért azonban inkább a Gundelbe mehetnénk. A Mekdoncikben éppen görög heteket tartanak, ami nem azt jelenti, hogy görög ételeket lehet enni, hogy hellaszi ízek csá­bítanak fogyasztásra. Az étel attól görög, hogy Greco meg Zorba nevet adnak neki, és attól lesz helyspecifikus, hogy elébigy­­gyesztik a mágikus két betűt, így McZor­­ba, McGreco is kapható a McFarm, McRoyal, McChicken, McNuggets és McFlurry mellett. Ezen elv alapján bármely nemzet étke mekbonáldosítható. A cseh hetek alatt ehetünk McPospisilt, ihatunk McPilsenit, a spanyol napokon McMatadort, a néme­ten McFritzet, az olaszban McDigót, a lengyelen pedig a gyerekeknek színes McLolkával és McBolkával kedvesked­nek. Egyszerű, követhető logika és piaci stratégia. Érdekes még a Mekdoncikben, hogy amíg eredendően a tehénevésre épített, addig most a marhahúsból legfeljebb a hagyományos hamburger készül. A csir­ke, a hal és a sertés eluralta a kínálatot. A fürgefaló példa lehet arra, hogy a tömegtermelés miként teszi tönkre a tö­megtermelést. A marhától szivacsosodik az agy, a csirke hormonkezelt, a disznó­nak fáj a szája meg a körme, és különben is, teli van koleszterinnel. A halról egy­előre nem tudunk semmit. Talán jobb is. Éhes István

Next