Népszabadság - Budapest melléklet, 2002. július
2002-07-23
26 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2002. JÚLIUS 23., KEDD Az Erzsébet Királyné előkelő vendégei Az 1927-ben megnyílt János Vitéz söröző falait ma is Petőfi költeményének illusztrációi díszítik Meglepő kérvény érkezett 1872-ben a bécsi udvarba: egy Pesten dolgozó vendéglős, Schmidt Károly szerette volna elnyerni Ferenc József hitvesének személyes jóváhagyását új belvárosi szállodájának megnyitásához. Az engedély sikeres megszerzése után nem sokkal meg is nyitotta kapuját a Ferenciek terétől néhány lépésnyire (a mai Károlyi Mihály utcában) épült új hotel, az Erzsébet Királyné. A jeles eseményről lelkendezve számoltak be az akkori újságok. A Fővárosi Lapok cikkírója például e szavakkal méltatta a szállodát: „...berendezése ízléses és célszerű leend, kávéház is lesz benne, s miután a Belváros e táján egyetlen vendégfogadó sincs, valószínűleg jövedelmező üzlet leend”. Ám a jóslat nem vált be: az alapítók rövidesen megbuktak, és még a megnyitás évében kénytelenek voltak áruba bocsátani a hotelt. Ekkor Gundel János, az akkor már gazdag és ismert vendéglős vette meg az épületet, bérlőként meghagyva a csődbe ment Schmidt Károlyt és fivérét. A hotel 1891-ben egy Bereszky nevű üzletember tulajdonába került, akitől öt évvel később Miakits Mihály, majd 1897-ben Mayer József vette meg. A Mayer família után 1908-tól az egykori főpincér, Szabó Imre fizette tovább a szálloda bérletét. Bővítette a kezdetben ötvenszobás szállót, majd a szomszédos telken újabb, hatemeletes épületet emeltetett. Ez utóbbi Szabó Szálló, míg a régi épület Erzsébet Királyné néven működött tovább. De vajon miért volt szükség ilyen nagymértékű bővítésre? „Alig van utca a Belvárosban, ahol egy-két szálló ne invitálná az előkelő idegent. Pedig tulajdonképpen alig van számottevő idegenforgalmunk. De hotel az van. Valaki elmésen megjegyezte, hogy Párizsban körülbelül száz idegen esik napjában egy-egy hotelre, nálunk, Budapesten pedig száz hotel vár egy idegent, aki persze nem jelentkezik - írta 1914-ben az Építőipar című szaklap. - Nem véletlenül, hiszen a régi szállók nem modernek, a külföldi kényelmet nem nyújtják, márpedig a magyar közönség, mely a külföldi idegenforgalom nagy percentjét alkotja, ott künn megszokta ezt. No meg az is bizonyos, hogy a budapesti régi fogadók nagy része nem ilyen célra épült, hanem bérházból alakították át, ezért a hotel speciális tulajdonságait nélkülözni kénytelen. De az sem téveszthető szem elől, hogy e régi házak túlságos nagy kubatúrával épültek, tehát jövedelmezőségük aránylag csekélyebb, mint a kimért nagyságú kis kubatúrás új fogadóké. Ily alapon megértjük, miért épülnek egyre-másra az új szállók. Így a régi, kedves Egyetem utcai Erzsébet szálló is új palotába költözött, mely Jakabffy Zoltán építész tervező ízlését dicséri.” Nem telt bele másfél évtized, és a két hotel a legismertebb, legkedveltebb pesti vendéglátóhelyek sorába küzdötte fel magát. A korabeli hirdetések jó fekvését hangsúlyozva, mint „elsőrendű családi”, „a Belváros központjában” működő szállót emlegették őket. A húszas évekre a már minden kényelemmel felszerelt épületeket százszobásra bővítették, központi fűtést és meleg vizet vezettek be, lifteket építettek. A nemes egyszerűséggel csak „kiválónak” titulált földszinti vendéglőben első osztályú magyar konyha, az elmaradhatatlan saját termésű somlói bor, no meg esténként vidám cigányzene várta az itt megszálló, illetve a betérő magyar és külföldi vendégeket. A belváros növekvő éttermi forgalma új szolgáltatási formák keresésére ösztönözte az agilis üzletembert, aki az addig kihasználatlanul álló pincét vacsorázóhelyiséggé alakította át. Az 1927- ben megnyílt János Vitéz söröző az első olyan budapesti vendéglátóhely, amely a magyar irodalom ihlette díszítést kapott, falait ma is Petőfi költeményének illusztrációi - Sándor Béla fali képei - díszítik. Alig két évvel azután, hogy kialakították a hangulatos sörözőt, elhunyt Szabó Imre. Haláláról - mint a magyar vendéglős- és kávésipar fájdalmas veszteségéről - elsők között adott hírt a Kávésok Lapja, megemlítve, hogy „a megboldogult vasszorgalmával, puritán egyéniségével, ipari munkásságával mindenkor díszére vált a magyar vendégiparnak, amely legszebb éveiben való elvesztését szomorúan gyászolja”. A szálló a második világháború után állami tulajdonba került. Mivel az épületen nagyobb renoválást nem végeztek, a hetvenes évek közepére igencsak megsínylette az idő múlását, ráadásul még mindig látszottak a homlokzat háborús sérülései. A város akkori vezetői a legkézenfekvőbb és legolcsóbb megoldás, a lebontás mellett döntöttek. Ennek költségeit is csökkentették azáltal, hogy a régi épület maradványait robbantás segítségével távolították el. Ez a művelet olyannyira jól sikerült, hogy következményei a szomszédos ház néhány lakásán máig szembeötlőek. Az új szállodát Tolvaj János tervei alapján osztrák kivitelezők kezdték építeni 1983-ban. Két évvel később át is adhatták a mai kor igényeinek megfelelő háromcsillagos szállodát. A megújult Hotel Erzsébetben napjainkban is nagy figyelmet szentelnek a régi szokások, hagyományok ápolásának. Visszatérő rendezvény például a Márton-napi libanapok, amelyeknek eredete Szent Mártonhoz, Pannónia szülöttjéhez fűződik. (A legenda szerint püspökké kinevezése elől alázatosságból a ludak aljába bújt. A fabulához jóslás is kapcsolódik: a liba mellcsontjának színéből ugyanis az elkövetkezendő tél időjárására lehet következtetni.) Ma is eredeti állapotában látható a János pince és egyes részeken a bútorzat. Ám a népszerű sörözőt a közeli egyetem diákjai helyett manapság inkább jómódú külföldi vendégek látogatják. Prusinszki István A belváros növekvő éttermi forgalma új szolgáltatási formák keresésére ösztönözte az üzletembert, aki az addig kihasználatlanul álló pincét vacsorázóhelyiséggé alakította át. A szálloda a múlt század első évtizedéből való reklámon... ...és a helyén felépített Hotel Erzsébet fotó: bánhalmi János Egy Évszázad Szociográfiáiból - 5. Az igazán rászoruló drágábban kap Klasszikus szociográfiáról szólva legtöbbünknek először a harmincas évek hazai faluszociográfiái juthatnak az eszébe. És nem ok nélkül: Puszták népe, Viharsarok, A tatai helyzet - folytathatnánk. Szociográfiák vagy legalábbis szociográfiai jellegű írások azonban régebben és városokról is születtek. A fővárosról is. Elsősorban ez a műfaj sajátossága — annak szegényeiről. Sorozatunkban a XIX. század közepe és a XX. század dereka közötti évszázad szociografikus írásaiból szemelgetünk. „Tornyos paloták sora között robognak a hintók, száguld a villamos vasút s döcög a stráfszekér. Utcáin zsibong, zajong az élet, egy világváros örökös lármája dicsekszik nekünk Budapest fényével, nagyságával. Higgyünk-e a lármának?! Nem. A látszat csal, a lárma hazudik. Az a nagy fény, mely ragyogásával úgy elkápráztat bennünket, nem világítja meg a főváros igazi életét, hanem elleplezi a szegénységet. A tornyos paloták nagy része adósságra épült és szegény eladósodott emberek laknak bennük... A mi szerencsétlenségünk, hogy Budapest népe sokkal szegényebb, mint hogy ki tudná elégíteni az igényeit, valóra tudná váltani a vágyait. Budapest abnormisan fejlődött... Budapest népe sokkal korábban lett kultúrnéppé, mintsem a város gazdaságát szervezhettük, illetve alkalmassá tehettük volna nyolcszázezer ember szükségleteinek az ellátására.” A fentieket Pásztor Mihály írta Az eladósodott Budapest című, 1907- ben megjelent könyvében. A szerző szinte végeérhetetlenül sorolta a hajdan jobb napokat látott, a jelenre azonban a menhelyig kényszerült emberek példáit, úgy summázva az egyes eseteket, hogy a konkrét sorsoknál is nagyobb figyelmet érdemel az a folyamat, amelynek során a típusok tragédiájából nagyregény lesz. Olyan regény, amelynek a hőse maga Budapest. És amelynek a mindennapi életét a pénz határozza meg. Pásztor szerint a jómódúak és a vagyonosok néhány ezer embert számláló tábora uralkodik a fővárosiak nagyobbrészt eladósodott százezrei fölött. „Lássuk csak! - hozta újabb példáját a szerző. - Egy ötven forint havi fizetéssel bíró tisztviselő nem tud harminc forintot egyszerre odaadni a szabónak egy öltözet ruháért. Mit tesz tehát? Részletfizetésre csináltatja a ruhát, és megalkuszik a szabóval havi öt forintos részletfizetésben. A ruha ára azonban nem harminc forint lesz, hanem ötven... Tehát egy ötven forint havi fizetéssel bíró hivatalnok csináltatott ötven forintért egy öltözet ruhát. Hát nem fényűzés ez? És amit megcselekszik kicsiben az ötven forintos hivatalnok, azt nagyban csinálja meg, akinek nagyobb a hitelképessége.” A tanulmányíró kifejtette, hogy mert a társadalmi előítélet szerint mindenkinek az „állásához méltóan” - nem pedig a jövedelme engedte valóságos határok között - kell élnie, a legtöbben hitelből, adósságból próbálják fenntartani a látszatot. Vagy úgy alakítják a kiadásszerkezetüket, hogy egyre kevesebbet fordítanak élelemre, lakásra. Pásztor egyik példája: „A fővárosi tisztviselő kénytelen beiratkozni minden kerületi klubba, kénytelen részt venni minden kerületi és kerületközi vacsorán, mert különben nem választják meg a városatyák, így aztán nem csuda, tele vannak adóssággal... 1901-ben, amikor a főváros költségvetésében a tanítók fizetése 3 166 330 koronára volt előirányozva, ugyanakkor 1 741 849 korona volt a tanítók bejelentett adóssága.” Az eladósodás szükségszerűségét látszik bizonyítani az a táblázat is, amelyik 182 korona 240 korona 520 korona” egy nagy napilap főtördelőjének, azaz a nyomda egyik legfontosabb szakemberének háztartásszerkezetét mutatja (az illető évi keresete 3800 korona, a három gyerek közül a legidősebb ehhez hozzáadja a maga 720 koronás keresetét, így a feleségével együtt ötüknek 4520 koronából kell megélniük). „Lakás (két szoba, konyha) Háztartás (hetenként 44 korona) Ruházat Tandíj, iskolakönyvek (két iskolás gyerek) Kávéház (vasárnaponként 5 korona) 260 korona Zsebpénz (naponta 50 fillér) Egyesületi kiadások Apró kiadások Ehhez jött még évente 600 koronányi adósságtörlesztés, mert a család 3000 koronával tartozott a banknak, ráadásul a családfő másokért is jótállt 2000 korona erejéig. A szerző megfigyelése, hogy az „a nyomor sokba kerül” mondásban nagy igazság rejlik, mert az igazán rászoruló szegény ember - mert mindenképpen pénzhez kell jutnia - drágábban kapja a kölcsönt, mint a kevésbé kényszerű helyzetben lévő sorstársa: „Akinek csak száz forintra van szüksége, az kénytelen százötven forintos adósságot csinálni, hogy az előleges kamatok, bankköltségek és jutalékok levonása után megmaradjon az a száz forint, melyre szüksége van... Milyen lehet a háztartási budgetje az ilyen embernek? És milyen lehet a háztartása az adósságra és adósságból élő tisztviselők kölcsönt nagy seregének? Az ifjú, aki köztisztviselői pályán akar boldogulni - ha csak magánvagyona nincs -, adósságcsinálással kezdi a pályáját, mert nem kap annyi fizetést, amennyiből tisztességgel megélhetne. Mikor aztán annyi az adóssága, hogy valamit csinálnia kell vele, mert különben baj lesz, akkor a tisztviselő megnősül. Előbb persze hálózik, zsúrozik, korcsolyázik, míg végre egy bálon, egy zsúron vagy a korcsolyapályán megismerkedik jövendő feleségével. Abból a néhány ezer forintból, amit a fiatalasszony hoz a házhoz, a fiatal férj kifizeti az adósságát. Egy fél esztendeig gondtalanul élnek, és a házasság második esztendejében megérkezik a kis trónörökös, és elölről kezdődik az adósságcsinálás.” Pásztor imigyen összegezte a tapasztalatait: „Nem kell hozzá sokat kombinálnunk, hogy megállapítsuk, hogy akinek öröklött vagyona nincs vagy gazdagon nem nősül, az az adósságcsinálást el nem kerülheti. De hánynak van öröklött vagyona, és hány vesz feleségül gazdag lányt? Bizony nagyon meg lehet számlálni őket. Hiszen akinek vagyona van, nem is megy hivatalnoki pályára manapság. Egyszerűen kivárja a nagykorúságot, és képviselővé választatja magát. A képviselőséghez nem kell sem kvalifikáció, sem tudás. Még az írás-olvasás tudása sem kötelező. Csak pénz kell hozzá, a többit elvégzik a kortesek.” Mintha Mikszáthot olvasnánk. Azt az írót, akinek A Noszty-fiú esete Tóth Marival című, folytatásokban közölt regénye éppen Az eladósodott Budapest kiadásának esztendejében fejeződött be a Vasárnapi Újság hasábjain. Daniss Győző 2288 korona 600 korona 140 korona I VS. KIRÁLY UTCA 88. •»■ft:» « ■»•'»'« *■»» * Mt*»« ■*(■'0 ft»«««* «*•*■),A ruházkodás é® divat Számolócédulán is hirdették a részletfizetés lehetőségét forrás: magyar kódex 600 korona