Népszabadság - Budapest melléklet, 2003. március
2003-03-22
38 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2003. MÁRCIUS 22., SZOMBAT Az egyesített főváros ötödik díszpolgára A fényes kitüntetés eddigi szeretetemet hazánknak e szíve iránt a holtig tartó hála érzetévé magasztosba - írta Jókai Egy évvel Kossuth, két évvel Baross Gábor után az egyesített főváros ötödik díszpolgára az írói pályájának ötvenedik évfordulóját ünneplő Jókai Mór lett. A főváros közgyűlése 110 éve, 1893. március 22-én egyhangúlag, nagy lelkesedéssel szavazta meg az indítványt, amelynek elfogadásával Jókai részben furcsa társaságba került, mivel 1849 végétől Pest díszpolgára volt Haynau, Jellasics és Schwarzenberg is. Buda 1711-től, Pest pedig 1717-től adományozott úgynevezett grátiszpolgári címet, amelyet eleinte többnyire vagyontalan hivatalnokok kaptak közszolgálati kedvezményként. Az első valódi díszpolgári oklevelet Pest magisztrátusa csak 1819-ben állította ki, gróf Brunswik József tárnoki működését hálálva meg ily módon. 1873-ig Budán 15- en, Pesten 55-en lettek taksamentes polgárok, sokakat mind a két város díszpolgárává választott. Az első ilyen nagyobb arányú kitüntetési hullám az 1838-as nagy pesti árvízhez kapcsolódott, ekkor 21 hős és nagylelkű férfiút tüntetett ki a két város a megtisztelő címmel. Köztük volt Liszt Ferenc, aki 1840 januárjában adott koncertjének bevételét ajánlotta fel az árvízkárosultak javára, kis híján kimaradt viszont Wesselényi báró, akinek díszpolgárrá választását politikai okokból csak 1842-ben, másodszori nekifutásra sikerült keresztülvinni. A szabadságharc leverését követően lett Pest díszpolgára többek között Haynau, Windischgrätz, Jellasics „a haza és a város körül szerzett érdemekért”. Talán ez volt az oka, hogy az egyesített főváros nem sietett osztogatni ezt a kitüntetést. Jókai népszerűsége olyan hatalmas volt, közelgő jubileuma pedig olyan jelentős esemény, hogy mindenki, aki élt és mozgott, megragadta a lehetőséget, hogy kivehesse részét a már életében kultikussá vált író megünnepléséből. Már két évvel a jeles nap előtt megtette az előkészületeket a Petőfi Társaság, amikor Komócsy József március 4- én tanácskozásra hívta össze ez ügyben a fővárosi közélet előkelőségeit, akiket nem kellett sokáig győzködni, és az ünnepség megszervezésére 25 tagú bizottságot alapítottak. A kezdeményezés híre gyorsan terjedt, és abból a budapesti városatyák is ki akarták venni a részüket. Március 22- én került napirendre a főváros közgyűlésében „számos fő- és székvárosi bizottsági tag indítványa Jókai Mór ötvenéves írói működésének megünneplése tárgyában”. „A tett indítvány folytán a közgyűlés - szól a jegyzőkönyv - Jókai Mórt 50 éves írói jubileuma alkalmából egyhangúlag és nagy lelkesedéssel a fő- és székváros díszpolgárává megválasztja és elhatározza, hogy őt ez alkalomból üdvözli s a díszpolgári oklevelet küldöttségileg nyújtja át.” Ezután az ünnepélyt rendező bizottság tagjainak felsorolása következik hosszú bekezdéseken keresztül, végül a határozat a székesfőváros tanácsát a szükséges pénz előteremtésére és a művészi kivitelű oklevél elkészítésére utasította. Budapestet követte az ország összes jelentősebb városa: Jókai díszpolgára lett Szegednek, Miskolcnak, Ungvárnak, Máramarosszigetnek, Szatmárnémetinek, Nagybecskereknek, Kecskemétnek, Hajdúszoboszlónak és Zentának, díszelnökül választotta továbbá számos egyesület, a budapesti ügyvédi kamara, valamint az újvidéki szerb Matica. A végeláthatatlan ünnepléshez az öreg és egyre morcosabb Jókai igyekezett jó képet vágni, mindazonáltal a szegedi meghívás visszautasításával jelezte, hogy nem kívánja körbeutazni az országot, kéri a baráti kézfogásokat a budapesti rendezvényre koncentrálni. Az ünnepséget 1894. január 6-ra tűzték ki, ekkorra tervezték átadni az ünnepi összkiadás előfizetéséből Jókainak járó honoráriumot: százezer forintot. Jókai számára alighanem ez az összkiadás volt a legnagyobb ajándék, amiről így írt Eötvös József bárónak: „Életemnek legfőbb vágyát látom ez intézkedésben teljesülni: aminő élő írónak még alig adatott meg, s hogy ez létre jöhessen, ahhoz nem csak szerzői beleegyezésemmel járulok, de az egész vállalat megszerkesztését, rendezését, szakszerű beosztását s irodalomtörténeti jegyzetekkel és felvilágosító korrajzokkal ellátását vállalom magamra.” Az ünnepség már előző este a Nemzeti Színház és a Népszínház díszelőadásaival kezdődött. Másnap, szombat délelőtt a Jókai-ünnepélyt rendező országos bizottság díszülést tartott a fővárosi Vigadó nagytermében. Ahol, miután Komócsy József a jubileum alkalmára írt ódáját elszavalta, majd Eötvös Loránd átadta a nemzeti díszkiadás tiszteletdíjáról szóló okiratot, Jókai egyenként válaszolt a kormány, az Akadémia, a Kisfaludy Társaság, a székesfőváros törvényhatósága, a magyar hölgyek, a Petőfi Társaság, a Magyar Hírlapírók Nyugdíjintézete, az Otthon, a magyar művészek és az egyetemi ifjúság képviselőinek szónoklataira. Ezután a megyék és városok küldöttségei következtek, majd az ipartestületek, az egyesületek, testületek, társulatok végeláthatatlan sorban, ők azonban már nem beszélhettek, csak okleveleket adhattak át. Társalgásra a vigadóbeli estélyen nyílt lehetőség este nyolctól, és ugyancsak itt kezdődött tízkor az operabál, amelynek bevételét az alapítvány az egyetemi kórház javára ajánlotta fel. Csak két hónap múlva jutott ideje Jókainak, hogy megköszönje a díszpolgári címet. Az író levelét március elején olvasták fel a közgyűlésben. „Tisztelt Főpolgármester Úr! Azon fényes és szeretetteljes kitüntetés, melyben engemet Budapest fő- és székvárosa ötvenéves írói pályám örömünnepén részesített, eddigi szeretetemet hazánknak e szíve iránt a holtig tartó hála érzetévé magasztosiga. Ötven év óta osztozom híven Budapest gyászában úgy, mint örömében. Igyekeztem hű krónikása lenni az átélt eseményeknek. Adja a népek Istene, hogy ezentúl csak a haladás és boldogulás krónikájának lapjait töltsék meg az utánam következők. Kérem Méltóságodat, adja át legmélyebb hálám kifejezését dicsőséges országvárosunk hazafias közönségének, legőszintébb tisztelettel maradva: Budapesten, 1894. február 25- én Méltóságodnak igaz híve és szolgája dr. Jókai Mór. Éljenzés között tudomásul vétetik.” Szatucsek Zoltán Az író dolgozószobájában, 1893-ban (Erdélyi Mór felvétele a Vasárnapi Újságban) forrás: fszekbudapest-gyűjtemény A Váci utca hófehér angyala Fiatal lány szobra őrzi a 10. számú ház lépcsőházát A Váci utca 10. számú ház lépcsőházának földszintjén fején kosarat tartó, hófehérre festett szoborlány tekint ki a vasráccsal lezárt kapun. Több évtizeden át formálódott a belvárosi ház, amelynek első emelete 1800 körül készült el, a második és harmadik emeletet pedig valamikor az 1840-es években építették rá. A szemet gyönyörködtető műalkotás a csigalépcsőtől balra eső kis falmélyedésben kapott helyet, egy parányi ajtó mellett, és jól látható a kapubejáró közepéről is. Sajnos a földszint eredeti állapotáról egyetlen adat sem maradt fenn, csak találgatni lehet, kinek a megbízásából és pontosan mikor készülhetett a bájos fiatal hölgy szobra. Karcsú alakjának, finoman redőzött, földig omló ruhájának, göndör hajának és a fejére helyezett nehéz kosárnak a látványa azokra a klasszicista szobrokra és domborművekre emlékeztet, amelyekkel napjainkban is találkozhatunk az utcákon, a tereken, a belvárosi épületek homlokzatán vagy öreg házak udvarában. A Ferenciek terén álló Nereidák kútjának vízi tündérei például egyszerre két korsóval hozzák a vizet az arra járók felüdítésére, az Apáczai Csere János utca 7. számú ház kapualjában pedig Hébé önti magára az öröklét nektárját magasba emelt kancsójából. A Váci utca 10. földszintjének alaprajzi elrendezése és az alkotás stílusa valószínűsíti, hogy a fehér lányt a XIX. század derekán, talán éppen az épület bővítésekor helyezték el itt. Azóta figyel kíváncsi pillantásokkal mindenkit, aki be- vagy kilép a rácsos vaskapun. Egyes feltevések szerint a kosaras hölgy szobrával már Petőfi Sándor is találkozott, aki 1846 júliusában járt a házban. A ma is álló falak között nyílt meg ugyanis 1804-ben Hartleben Konrád Adolf könyvkereskedése, amelyről többek között Tarr László A régi Váci utca regényes krónikája című könyvében olvashatunk. Hartleben és Petőfi kapcsolata az 1840-es évek első felében kezdődött, amikor a jeles kereskedő - aki magyarul csak keveset és törve beszélt - sok magyar könyv mellett kiadta Petőfi fordításában a Robin Hoodot és Bernard Koros hölgy című művét, sőt a költő eredeti (és egyetlen) regényét, A hóhér kötetét is. Minden bizonnyal ez a kedvezőnek tűnő fogadtatás csábította arra Petőfit, hogy összes költeményét felajánlja kiadásra Hartlebennek. Egy szép nyári napon elballagott ház a Váci utcai könyvkereskedésbe, ám a segédek szomorúan közölték vele, hogy főnök uruk megbetegedett, nem fogad látogatókat. Nem ismerték azonban Petőfi makacs természetét! A költő tudta, hogy Hartleben az első emeleten lakik, így - a napjainkban is használt csigalépcsőn - felment a lakásba. Ügyet sem vetve az eléje siető Hartlebennére, nyomban a beteghez intézte önérzetes szavait, és markába nyomta verseinek kéziratát. Hartleben megígérte, hogy meggyógyulása után a lenti könyvkereskedésben szót ejtenek kéréséről. Ám alighogy Petőfi kilépett a lakásból, Hartlebenné azonnal a férjének esett. Neveletlennek és túlságosan öntudatosnak találta a költőt, és addig nyaggatta a könyvkereskedőt, amíg az elutasító szavak kíséretében vissza nem adta a kéziratokat Petőfinek. A házban járva bizonyára nem kerülte el a költő figyelmét a lépcsőfordulóban elhelyezett szobor, feltéve, hogy már akkoriban is itt állt. Arra egyébként semmilyen jel nem utal, hogy a kosaras lány az épületben található üzletek bármelyikével - a metszetekkel zsúfolt műkereskedéssel, a papírt és vászonárukat értékesítő bolttal, a szivarkülönlegességek tárházával vagy a népszerű könyvesboltokkal - kapcsolatban állt volna. A 10. számú ház szobra nem valamelyik vállalkozó portékáit hirdette vagy hirdeti, hanem a ház lakóinak őrangyalaként, szelíd mosollyal, békés nyugalommal vigyáz az itt élő fiatalabbakra és idősekre egyaránt. Prusinszki István FOTÓ: KOVÁTS ZSOLT __TERÍTÉKEN___ Bűntelenül Friss hír, hogy francia haspókok egy csoportja petícióval fordult a pápához, hogy elérhető lenne-e, hogy a falánkság kikerüljön a hét főbűn közül. Az ember nem érti pontosan, mi lehetne a folytatás, ezentúl hat főbűn lenne, vagy találnának helyette egy hetediket, de a gourmand-ok mindenesetre úgy gondolják, indokolatlanul kerültek a pokol előszobájába, és jó lenne, ha ez ellen tehetnénk valamit. Amiben persze mi is egyetértünk, így aztán nyugodtan és reménykedve indultunk arrafelé, ahol az élet zajlik. A Liszt Ferenc téren nyílt meg a Karma nevű hely, nem meglepő módon a modern idők kelet felé nyitásának szellemében heverőkkel, alacsony dohányzóasztalokkal, a vitrinben Buddha-fejekkel, a falakon szőnyegekkel. A berendezés ízléses, egyedül a világítást kellett volna talán még egyszer alaposan átgondolni, falikarok és valami lehetetlen csillár adja a fényt vagy inkább a homályt, de talán mindegy. Nem látni kell, hanem enni. Enni viszont nehéz. A hely hétköznap este is tele van, aranyifjúság és öltönyös megfelelőik, akiknél a pénz, kapcsolat és ismeretség az első számú téma, főleg ha sikerül megfelelő mennyiségű alkoholt is vételezni. Az emeleten a CD-ket egy dj kevergeti, aki persze kissé már lecsúszott arról az időről, amikor foglalkozása még igazán irigyelt munkának számított, de amúgy sem mestere a szakmának, uncsi, de idegtépő zenét ad a közönségnek azon a hangerőn, amiről beszélni csak ordítva lehetne. Inkább hallgatunk, és a szomszéd asztalnál ülő félrészeg házaspár handabandázásába merülünk el azzal a kétes értékű elégedettséggel, „milyen jó, hogy mi nem vagyunk ők”. Ennyi előkészítés után kellemes meglepetés, hogy a személyzetet képviselő, éles arcú, robbanékony fiatalember tulajdonképpen ügyesen dolgozik Gyors, erőteljes, határozott, egy árnyalattal bizalmasabb a kívánatosnál, amikor támogatólag vállunkra helyezi kezét, de jön a bor, jön a víz, sínen vagyunk. Kár, hogy nem hallgatunk rá, ő ugyanis mondta, hogy az étlapot szimbolizáló gépelt papírról ne az ázsiai salátát válasszuk mert az semmi extra. Tényleg semmi, de viszonylag drágán. A baj az, hogy nehéz lenne megmondani, mit együnk helyette. Mert a lazactatárt elsózták, egyébként sem csúcsminőségű halból készítették elő, a mandulakrémleves rémálom, olyan, mint egy pohár kakaó, amiből kihagyták a kakaót, viszont valami íztelen darát szórtak bele, és még valami gyanús gombócokat. Töltött jércemellet kérünk még, amelyhez a köret háromszínű lenne, de valahogy az al dente állapotot nem találták el a konyhában, egy percre beledobták a száraztésztát a forró vízbe, és rögtön ki is halászták onnét még kemény, szúrós, ropogós állapotban. A wokban ült zöldség kétségkívül megjárta a wokot, de fűszert nem sokat látott, és a tofu hozzá szinte katasztrófa: attól, hogy valamire szórnak egy kis szezámmagot, még nem lesz öröm az elfogyasztása. Kicsit üldögélünk még, aztán sokat üldögélünk, mert a pincér is eltűnt valahová a forgatagban. A közelben levernek egy borospoharat, mert olyan szűk a hely, hogy amint a kabátját akarja valaki fölvenni, az rögtön közüggyé válik. A zene csak szól, egyre kényelmetlenebbül érezzük magunkat, és végül könnyű szívvel mondunk le az édességről, sietünk kifelé, nagyot szívunk a friss levegőből. Jaj, de jó. Máris küldenénk ide a francia falánkokat. Mert úgy még könnyebb bűntelennek maradni, ha egyáltalán nincs is kísértés. Kiszolgálás: zsúfoltság Konyha: sivárság a Wittman fiúk A sorozatban megjelent kritikák között az éttermek neve szerint is válogathatnak a NÉPSZABADSÁG ONLINE-on: www.nepszabadsag.hu