Szabad Nép, 1951. április (9. évfolyam, 77-101. szám)

1951-04-22 / 94. szám

SZABAD NÉP Nagy alkotásunk: A CSEPELI GYORSVASÚT 1. AMIT ÉPÍTETTÜNK Az utolsó simításokat végzik a csepeli gyorsvasút magas töltésén. Mázolják a villanyoszlopokat, igazgatják a sínpárokat, szerelik a Kvassay-zsilipnél épült vasúti híd vasburkolatát. Két hónappal a kitűzött határidő előtt, május elsején, elindul az első szerelvény, mely a most fél óránál is tovább tartó utat 14—15 perc alatt teszi meg Csepel kellős közepétől a Boráros térig. A töltés hét hídon ível át, nem keresztezi az utakat, sem a Szabadkikötő, sem az RM vasúti síneit. Azsájev híres olajvezetékére kell gondolnunk: itt is heves harcok közt született meg a töltés vonala. A méretek persze kisebbek, a helyzet is más — de a hasonlóság mégis meghökkentő. Itt is volt egy első, bürokratikus terv, mely szerint a pályát az Adri — vagyis a Pestre vezető betonút — jobboldalán kell vezetni, ami azt jelentette volna, hogy az RM magasfeszültségű vezetékét át kell telepíteni, a betonutat kétszer, két bonyolult szerkezetű híddal kell keresztezni. De itt is győzött az új, a merészebb, de előnyösebb elgondolás, mely most, az úttest „balpartján” megvalósult. Ez a megoldás sem volt nehézségek nélkül való. Házakat kellett lebontani, újakat építeni, sok kilométeren át töltést vezetni, mely ráadásul két kutat „gázolt el”, a MÁV és a Vágóhíd vízellátását biztosító kutakat. Épp a vágány tengelyébe estek, s úgy kellett őket a föld alatt „félretörni”, hogy a motorok munkája egy percre se szüneteljen. A töltés építéséhez százezer köbméter földet kellett megmozgatni, de még ez a holt tehernek látszó munka is az épülő jövőt szolgálja; a földet a Szabadkikötőből emelték ki, egy majdan megépülő, új kikötőmedencét készítve elő . .. Néhány nap múlva megindulnak a vonatok. Csepel, a régi „környéki város” még inkább a város része lesz. Ősszel, mikor az új személyszállító mozdonyok elkészülnek, hetven kilométeres sebességgel száguldanak már a szerelvények, 6—7 percenként, 12— 14 perces menetidővel, ezer utassal, akik húsz percet takarítanak meg minden utazásnál. Ötvenmillió forintba került a csepeli gyorsvasút; ez a hatalmas összeg ezekből a húszperces megtakarításokból térül meg, dolgozó népünk idejéből, örömteli, kényelmes utazásából. Ami ezen az összegen felül van, a forintban ki nem fejezhető kamat; az,hogy a Csepelen dolgozók régi vágya válik valósággá május elsején. 2. AKIKNEK ÉPÍTETTÜNK Csepel kéményei úgy meredeznek a kék égbe, mint egy erdő sudár fái. A helyiérdekűn sokan beszélnek a gyorsvasáról. Egy fiatal lány, piros svájci sapkában, újonnan vett ballonkabátban az Autógyárba igyekszik. Reggel Zuglóból villamosozik ki Csepelre, másfél órát tölt az utazással, s ha nincs Pesten külön járása, oda-vissza akkor is három órát tölt közlekedéssel... „Én is így vagyok — mondja Raab elvtárs, aki a csepeli tanácsnál dolgozik. — Én háromszor hetenkint járok Pestre tanfolyamra. Elindulok reggel 6 óra 30-kor, csúcsidőben és beérek fél nyolckor a Belvárosba. Már alig bírom kivárni ezt a pár napot!” Raáb elvtárs az RM-ből került a Tanácshoz. Harminc évvel ezelőtt állt be a gyárba dolgozni. „Az ország régi gazdái — mondja — csak a gyártelepeket látták, velünk, csepeliekkel nem törődtek. Vagy ha törődtek, az is csak üzlet volt, mint ez a vicinális. Én még emlékszem, mikor megnyitották, az első világháború előtt, egy darabig örültünk neki, de aztán hirtelen felemelték a viteldíjat. Kibújt a szög a zsákból! Akkor mi bojkottáltuk a villamost, és én még emlékszem, mikor a zsilipnél felborítottuk az egyik szerelvényt.” A közlekedés volt Csepel egyik legfájóbb pontja. Ma ötvenezer körül jár a lakossága, melynek nem kis része Pestre, Kispestre, Újpestre jár dolgozni. Viszont az RM-be, az Autógyárba, a Papírgyárba és a többi üzembe 15—20.000 dolgozó jár be reggel Erzsébetről, Lőrincről, Pestről, de még Budafokról és Tökölről is. Az ő életüket könnyíti meg a gyorsvasút. 3. AKIK ÉPÍTETTÉK Koltai Lajos, a főépítésvezető a töltés tetején áll, csupa ragyogás az arca, s büszkén meséli, hogy milyen szép, simán gördülő munka volt ez az építkezés. Nem támadt nagyobb fönnakadás, nem fordult elő baleset, hacsak szögbe nem lépett valaki és sántikált utána néhány napig... Máskülönben úgy ment minden, mint a karikacsapás. Erre a megállapításra mindenki bólogat. Később Gyöngyösi József, aki épp a töltés innenső felén krampácsol, megjegyzi, hogy mindazonáltal a zúzottkővel voltak időnkint zavarok. — A zúzottkővel? Tényleg. Gyöngyösi szaktárs. Magának igaza van: többször is elkéstek a szállítással. — Késtek, és ez volt a kisebbik baj. Aztán meg annyit küldtek egyszerre, hogy nem fért el a töltésen és ide-oda hurcoltuk a követ... — Igaza van. Erről már teljesen megfeledkeztem. Az ember hajlamos rá, hogy elfelejtse a bajt, meg a gondot, kiváltkép, mikor határidő előtt készül el egy ilyen hatalmas építkezés... De most, mikor Gyöngyösi eszünkbe juttatta a zúzottkövek dolgát, egyszerre felbukkannak ezek az elfelejtett nehézségek. Kiderül, hogy nemcsak a zúzottkő miatt kellett veszekedni. Ez az év, a gyorsvasért építésének éve, tele volt küzdelemmel, harccal; egyik emlék előhúzza a feledésből a másikat. Kiderül, hogy bizony harcolni kellett a vasgerendákért, a „alparti” tervért, a lemezekért, a munkaerőért. Nem volt könnyű munka! Eredetileg nem is szerepelt az 1950-es tervben a gyorsvasút építése, csak később került volna sor erre. De azután „előrehozták” — abból a többletből épülhetett meg, amellyel üzemeink túlteljesítették tervüket. A gyorsvasutat a dolgozók lelkesedése szülte. Kölcsönkért anyaggal indult meg a munka. S nemcsak az anyag beszerzése volt nehéz; szívósan harcolni kellett a talaj nehézségei ellen is, de még inkább a munkáskezekért, mert az indulás napjaiban az építő- és szerelővállalatok közt talán egy sem akadt, mely elmondhatta volna, hogy elegendő szakmunkás áll rendelkezésére. Kovács elvtárs, a Fővárosi Építő és Tatarozó Vállalat IX. kerületi fiókjának párttitkára az elmondhatója annak, hogy az asszonyok milyen szívós kitartással tanulták ki a mesterséget. Zoltei Jánosné és Kárpáti Andrásné 40 és 50 százalékos teljesítményt értek el, amikor elkezdAz aláírásgyűjtés során a jó népnevelők, békebizottsági tagok nemcsak arról beszélnek a dolgozókkal, hogy mit jelent a békeív aláírása, nemcsak buzdítják a dolgozókat, hogy vállaljanak kötelezettséget a termelő munkában, hanem segítséget is adnak ehhez. A Ganz Vagongyárban Balla Ernőné magkészítő a népnevelő munka végzése mellett azt is felajánlotta, hogy a mellette dolgozó Szabó Antalnénak, aki most fejezte be az átképző tanfolyamot, átadja munkamódszerét. „Még nem látjuk előre, hogy az átképzősök hogyan állják meg a helyüket, hiszen még nem mérték a teljesítményüket — mondotta. — De én azt akarom, hogy Szabónéval együtt versenyezhessünk abban, melyikünk dolgozik jobban a békéért. Vállalom, hogy Szabóné már az első elszámolásnál 100 százalékot teljesít, s rövidesen eléri az én mostani 180 százalékos teljesítményemet is.” A Pápai Textilgyárban Ágoston Irma népnevelő és Németh Istvánná békebizottsági tag rendszeresen foglalkoznak öt dolgozótársukkal, akik hosszú ideig nem teljesítették a normát. Amikor a békeívet aláírták, mind az öten hosszúlejáratú versenyszerződést is kötöttek és vállalták, hogy május 1-re 105 százalékra teljesítik normájukat. Ágoston Irma és Német Istvánná munkamódszerük átadásával segítik ebben őket. ★ A Soproni Textilgyárban az üzemi akcióbizottság egy-egy tagja felelős egy üzemrész, vagy műhely aláírásgyűjtőinek munkájáért. Az aikcióbizottság tagjai két-három naponként rövid megbeszélést tartanak a népnevelőkkel, segítséget nyújtanak felvilágosító munkájukhoz, ezzel is segítik az aláírásgyűjtés sikerét. Kalocsán Vörös Józsefné 64 esztendős parasztasszony könnyezve mondotta az aláírásgyűjtőknek: „Hogyne írnék alá a békének! Mi a múltban urasági cselédek voltunk, az istállóban háltunk, vöröshagymával éltünk. Dolgoztunk látástól vakulásig, s alig jutott betevő falatra. Most az unokám Dunapentelén vasművet épít. Boldogan írja haza, milyen jó dolguk, szép szállásuk, fürdőjük van. Azt akarom, hogy mi ketten, az unokámmal, jól őrizzük a békét — ő Dunapentelén, én meg itthon, azzal is, hogy 300 négyszögöl cukorrépára kötök termelési szerződést. És megígérem, hogy a földmunkát határidő előtt bevégzem.” ★ Amikor a sátoraljaújhelyi járásban megkezdődött az aláírásgyűjtés, a dolgozó parasztok örömükben béketüzeket gyújtottak a határ mentén. ték a gyönyörű transzformátorház építését. Ma mind a ketten túltesznek a férfiakon, még Csutor Vendel brigádján is, mely pedig 150 százaléknál nem adja alább. „Nem mondom, az eleje nehéz volt egy kicsit — mondja Zölleiné. — De én azt vallom, hogy nincs lehetetlenség, csak tehetetlenség...” Föl sem mert tekinteni a szédítőnek tűnő állványzatra, amikor idekerült, most dúdolva sétál rajta, így, Zölleiné módjára tanult és fejlődött a csepeli gyorsvasút építése közben ezer meg ezer dolgozó. A MÁVAG hidászai közt, akik most fejezik be a Kvassay-hidat, egy fiatal lány dolgozik, Tatár Mária. Napszámos volt egy élelmiszerüzletben, de kedvet kapott a hídépítéshez. Ő az első női hídszerelési fúrás az országban, olajos mackójában lovagol egy vasgerendán, az iszaposan hullámzó Duna vize fölött. Ő sem szédül, legyőzte a „tehetetlenséget”, a szokások erejét, a tanulatlanság bénító súlyát. Akit itt látunk magunk körül, az mind tanult és tanulni szeretne még tovább. Még Koltai elvtárs is itt kapott kedvet a tanulásra; három évvel ezelőtt még pályamunkás volt, most az építkezést vezeti és este a Műszaki Főiskola első évfolyamára jár... Nehéz lenne eldönteni, mi a lenyűgözőbb: maga a mű, vagy a mű alkotója, a szocializmust építő ember? Annyi bizonyos, hogy nemcsak a töltés hosszán, a hidak számán és a szerelvények sebességén mérhetjük le, milyen hatalmas építmény a csepeli gyorsvasút, hanem az építő emberek öntudatán is. A csepeli vasút építői nem hátrálnak, hanem szívósabbá váltak és előretörtek a nehézségek között is. És így akarnak előretörni továbbra is,, az ötéves terv új nagy sikerei felé. Ö. I. Rövid idő múlva a határon túl is fellobbantak a tüzek — a csehszlovák dolgozók válaszul így üdvözölték magyar testvéreiket. Pinkamindszent községben Isza Károly katolikus pap így szólt a békeív aláírásakor: „Én azokhoz tartozom, akik a békét akarják. Vasárnap a templomban is felkértem a híveket, hogy mankájukkal küzdjenek a békéért és írják alá a békeíveket.” Kedves Elvtársak! A béke, a szabad élet minden embernek drága, de különösen az nekünk, édesanyáknak. Nekem két gyermekem van és még nem felejtettem el, hogy mennyit gürcöltem, küszködtem, amíg felneveltem őket. Az apjuk kőművessegéd volt és bizony rótta az országutat, hogy hol jutna munkához, néhány pengő keresethez. Ha nyáron került is itt-ott valami, mikor eljött a tél, kiadták a könyvét és jöhetett haza. Sok telet éltünk át úgy, hogy egy fillér sem volt a háznál. Én 1945-ig a Ráday-gróf birtokára jártam napszámba, fillérekért. De nem is mehettem mindennap! Amikor tíz lapszámos kellett, százan jelentkeztünk, aztán az intéző úr azokat válogatta ki, akik takarítani, fát vágni jártak hozzá ingyen, meg elvitték neki az utolsó csirkéjüket is. A kulákok se voltak jobbak az intézőnél. Nem engedték el a napszámosokat még este kilenckor sem, ha meg valaki előbb otthagyta a munkát, másnap már nem kellett. Hova tehettem a gyermekeimet, ha dolgozni mentem? Napközinek hírét sem hallottuk. Kizártam őket a házból, ott ténferegtek az utcán, a porban, éhesen, rongyosan és vártak haza, hogy valami meleg ételt főzzek nekik. A felszabadulás után ösztöndíjjal tanult a nagyobbik fiam a gimnáziumban, most a néphadsereg katonája. Nagyon büszke vagyok rá, mint minden édesanya a katonafiára. De a másikra is, aki vízvezetékszerelő az egyik nagy építkezésen. Mind a kettő békénk, otthonaink felett áll őrt. Megváltozott, megszépült az életünk. Két éve a termelőcsoportban dolgozunk, megvan a megélhetésünk, ruhára, szórakozásra is telik. A tszesasszonyok gyerekeire a napköziotthonban vigyáznak, ők nyugodtan dolgozhatnak. Nálunk minden munkában ott vannak az asszonyok és egymással versenyeznek abban, ki dolgozik jobban, ki tesz többet azért, hogy jó termést érjen el a csoportunk. Én az elmúlt évben 107 munkaegységet dolgoztam. Mikor a nagyfiam megnősült, tartottunk is olyan lakodalmat, hogy csak úgy rágták a szájuk szélét a kulákok. Bántja őket nagyon, hogy már nem dolgozunk nekik 7—8 napot egynapi szántásért, hanem a magunk munkájából mi magunk gazdagodunk. Nem is tudom leírni, mit érzek, amikor arra gondolok, hogy ezt az életet akarják elvenni tőlünk azok a háborúra spekuláló gazemberek és azt akarják, hogy a Ráday gróf pereputtya üljön újra a nyakunkra. De rosszul számítanak! Mi nem adjuk oda a tszcs-nket, a napköziotthonunkat, a szép szabad életünket! Ezért írtam alá a békeívet, hogy a világ minden becsületes emberével, minden édesanyával együtt követeljem, hogy kössenek békeegyezményt a nagyhatalmak. De én az aláírásnál többet is akarok még tenni a békéért! Mindennap úgy akarok dolgozni, hogy erős legyen a mi országunk, hogy elvegyük az amerikai urak és a Tito-banda kedvét attól, hogy megtámadjanak bennünket! Én, mint tanácstag néhány hete a tanácshoz kerültem irodai munkára. Nagyon igyekszem, hogy jól megálljam a helyemet. Azt akarom, hogy a mi kis községünk minden talpalatnyi földet bevessen és az elsők között legyünk a tavaszi munkában. Jó felvilágosító munkával az őszig tíz dolgozó parasztasszonnyal szeretném erősíteni a szövetkezetünket. És azon leszek, hogy minél több édesanya megtanulja, hogyan kell harcolni a békéért azok ellen, akik a házainkra, földünkre, gyermekeinkre akarnak törni. Járjapka Józsefné Iklad A BÉKEALÁÍRÁSGYÜJTÉS HÍREI VASÁRNAP, 1951. ÁPRILIS 22 EGY PÁRTTAGSÁGI KÖNYV ÚTJA Balogh János elvtárs a Budakalászi Textilművek dolgozója és a Budakalásszal szomszédos, 660 embert számláló Szent István-telep párttitkára. Balogh elvtárs időről-időre, nagy örömmel számol be leveleiben a Szabad Népnek a jól sikerült pártnapokról, a DISZ megalakulásáról, az MNDSZ erősödéséről. De legutóbb a felháborodás adott tollat a kezébe. Arról írt, hogy Steigerwald Józsefné, akit az istvántelepi taggyűlés még 1950. októberében felvett a párttagok sorába, milyen keserves huzavona után kapta meg végre párttagsági könyvét. Az ide-oda küldözgetés közben egy volt nyilas internált kezébe is elkerült a könyv: „Az ellenség könnyen ellenünk fordíthatta volna a mi drága pártkönyvünket" — írja jogos felháborodással Balogh János elvtárs. Szent István-teleptől mindössze négy kilométerre van a járási pártbizottság: Szentendrén. A két helység között gyönyörű betonút, a helyiérdekű vasút percek alatt befutja ezt a távolságot. Miért tartott mégis oly sokáig a párttagsági könyv „utazása"1? 0 A járási pártbizottságról indult el. Belső oldalán világosan olvasható: „alapszervezet: Szent István-telep". De a járási pártbizottság nem a szentistvántelepi párttitkárnak adta át a könyvet, hanem Földes elvtársnak, a budakalászi pártszervezet titkárának. A járási pártbizottságon nem sikerült tisztázni, ki volt a könyv átadója. A második állomás tehát: a budakalászi párttitkár, Földes elvtárs. Munkahelye néhány száz méterre van Balogh elvtárs, istvántelepi párttitkár munkahelyétől. Ha már az ő kezébe került a könyv, könnyen eljuttathatta volna Balogh elvtárshoz — ez lett volna a kötelessége. De Földes elvtárs azt mondotta: „Nem vagyok én futár, hogy ilyen szolgálatot teljesítsek." És magával vitte munkáit helyére, a Czeler Posztógyárba. S itt látta nála a könyvet Konta elvtárs, a járási bizottság szervezőtitkára, de nem intézkedett, hogy Steigerwaldné elvtársnőhöz eljusson a tagsági könyv. Konta elvtárs később becsületesen elismerte, hogy ezzel és általában Steigerwaldné elvtársnő tagsági könyvének hanyag kezelésével, mulasztást követett el. I 4,1 A következő állomás: Haraszt—tos elvtárs, a budakalászi tanács elnöke. Földes elvtárs neki adta át a párttagsági könyvet: juttassa el Steigerwaldnéhoz, „ha az véletlenül betér hozzá". A tagkönyv ezután a pártonkívüli Gál Icához került. Harasztos elvtárs ugyanis — miután nem találkozott Steigerwaldnéval — átadta neki, továbbítás végett. 5 . Gál Ica — aki együtt lakik szüleivel — éppen „nem ért rá" személyesen átadni Balogh elvtársnak Steigerwaldné párttagsági könyvét. Átadta tehát szüleinek — juttassák el ők. Gál Ica apja a nyilaskeresztes párt aktív tagja volt — ezért felszabadulás után internálták. Az ő felesége indult el végül Balogh elvtársékhoz — hozzákerült minden kommunista legdrágább kincse, a párttagsági könyv. Gál Ica édesanyja Balogh elvtárs feleségének adta át a pártkönyvet. Balogh elvtárs így tudta meg, hogy megérkezett a tagsági könyv, amelyet Steigerwaldné öt hónap óta annyira várt. — Hét héten keresztül végre illetékeshez került a bizalmas pártokmány. Steigerwaldné elvtársnő boldogan vette át a taggyűlésen. Ezt állapítottuk meg vizsgálatunk során. A szentendrei járási pártbizottság titkára, Izmán elvtárs, azzal tetézte súlyos hibáját, hogy önkritika helyett elhárította a felelősséget és nem is volt hajlandó komolyan foglalkozni a párttagsági könyv ügyével. Megállapítottuk, hogy Izmán elvtárs nemcsak ennek a felháborító ügynek a kivizsgálásához nem tudott időt szakítani, hanem ahhoz sem, hogy akár egyszer is ellátogasson az istvántelepi pártszervezethez. Még sohasem járt ott. „Az csak kis pártszervezet" — ez a véleménye. Az István-telepen megindult szemináriumra nem küldtek ki előadót a járási pártbizottságtól, holott megígérték. A szentendrei JB lebecsüli a pártalapszervezet és a párttagsági könyv jelentőségét. Földes elvtárs, a budakalászi pártszervezet titkára, a járási pártbizottságot, teszi felelőssé mindenért. Ahelyett, hogy belátta volna hibáját, még ő támadt rá Balogh elvtársra és megfenyegette: „Söpörjön mindenki a saját portája előtt. Miért kellett ezt neked megírni a Szabad Népnek? Majd mi is belenyúlunk a te alapszervezeted ügyeibe!” — mondotta, a Szabad Nép munkatársa jelenlétében. ★ A párttagsági könyv — a párthoz való tartozás jelképe, megtestesülése. A kritika — a Párt éltető erőforrása. Azok, akik a párttagsági könyvet nem becsülik, akik a kritikát nem tűrik, sőt megpróbálják elfojtani , nem szerethetik igazán a Pártot, s ártanak a Párt ügyének. A pestmegyei pártbizottság helyesen teszi, ha megvizsgálja a szentendrei járási pártbizottságnak és titkárának, s a budakalászi pártszervezet titkárának felelősségét Steigerwald elvtársnő tagsági könyve ügyében és megállapítja: mennyire jellemző ez a magatartás egész munkájukra, a Párthoz való viszonyukra. Kulturális küldöttség utazott a Szovjetunióba Szombaton kulturális küldöttség utazott a Szovjetunióba, a VOKSZ meghívására. A küldöttség tagjai: Pongrácz Kálmán, a Fővárosi Tanács végrehajtó bizottságának elnöke, Erdey-Grúz Tibor, a Tudományos Akadémia főtitkára, Vörös Imre, a Műegyetem rektora, Trencsényi Waldapfel Imre egyetemi tanár, Lissák Kálmán, a pécsi egyetem tanára, Bognár Rezső, a debreceni egyetem tanára, az MSZT részéről Kakuk Józsefné, Dezső József, Gerván János, Bernáth Aurél Kossuth-díjas festőművész, Picker Ignác Kossuth-díjas sztahánovista és Budaházi István, a nagyhalászi „Vörös Csillag”-tszcs elnöke. Országszerte gyors ütemben folyik a szövetkezeti lakásépítés A minisztertanács takarékossági határozata értelmében az idén kétezer szövetkezeti lakást kell építeni. Budapesten és vidéken egyaránt hatalmas ütemben indult meg a szövetkezeti lakásépítési mozgalom. Ez év első felében a fővárosban 382, vidéken ötszáz szövetkezeti lakás építése folyik. A Júlia utcában 33 lakásos, a Fehérvári úton 32 lakásos, a Mosolyutcában és a Völgy-utcában 64—64 lakásos szövetkezeti társasházat építenek. A csepeli Béke-téren a Rákosi Művek dolgozói részére már az elmúlt év őszén megkezdték két 32 lakásos szövetkezeti társasház építését. Most további négy ház építését vették tervbe. A Standard-gyár dolgozóinak a Fehérvári úton épül egy 32 lakásos társasház. Társas- és családiház építkezés folyik Miskolcon, Perecesen, Ózdon, Ajkán, Nagybátonyban. Ezeken a helyeken összesen 198 új lakást kapnak bányászaink és a vidéki üzemek dolgozói.