Szabad Nép, 1955. január (13. évfolyam, 1-30. szám)
1955-01-01 / 1. szám
SZOMBAT, 1955 JANUAR 1 Németország Kommunista Pártjának kongresszusa Berlin, december 31. (TASZSZ) Németország Kommunista Pártja kongresszusának december 29-i ülésén véget ért a vita a párt központi vezetőségének beszámoló jelentése fölött. A december 30-i ülésen Willi Mohn mondott zárszót. A kongresszus eze után elfogadta a vezetőség által javasolt 32 tézist. A tézisek jellemzik a jelenlegi politikai helyzetet és meg is jelölik Németország Kommunista Pártjának irányvonalát. A kongresszusküldöttei elfogadták a Párt szervezeti szabályzatának módosítását, amelynek értelmében megszűnik a pártban az elnöki tisztség és a párt központi vezetőségének tagjai közül első titkárt és titkársági tagokat kell választani. Ezután megválasztották Németország Kommunista Pártjának vezetőségét. Első titkárul Max Reimannt választották meg. A kongresszus a pártvezetőség megválasztása után elfogadta a német néphez intézett kiáltvány szövegét. Befejezésül meghallgatták Max Reimann hanglemezre felvett beszédét. Reimann elvtárs tekintettel a letartóztatás veszélyére, nem vehetett részt a kongresszuson. Ezzel Németország Kommunista Pártja kongresszusa befejezte munkáját. ■um Egy szégyenletes //győzelem A legtekintélyesebb polgári francia lap, a Le Monde, egy héttel ezelőtt ezt a borús kérdést tette fel olvasóinak: „bekövetkezhetik-e az, hogy egy, az ország és az egész világ jövője szempontjából oly nagyjelentőségű határozatot az azt támogató kisebbség szavazatával fogadnak el?“ A Le Monde és olvasói most válaszolhatnak erre a kérdésre. A párizsi egyezmények ratifikálását a kisebbség szavazataival fogadta el a francia képviselőház. Az egyezmények mellett a képviselőház 627 tagja közül csak 287 szavazott. 349 képviselő, tehát a parlament döntő többsége vagy egyenes állásfoglalással, nyíltan (260 képviselő), vagy tartózkodással (74 képviselő), vagy a szavazás elől való kitéréssel ellene szavazott. (A szavazásban nem vett részt, távol volt 6 képviselő.) A szavazás számai azonban nemcsak egyszerűen azt mutatják, hogy a parlament kisebbségének szavazataival erőszakolták keresztül a párizsi egyezmények ratifikálását, hanem azt is, hogy a képviselőház egyes pártjain belül is — kivéve az egységesen szavazó kommunista és haladó képviselőket — két tábor álltszemben egymással. Magának a miniszterelnöknek, Mendes-France-nak a pártjából a 76 képviselő közül 32 a ratifikálás ellen szavazott, vagy tartózkodott a szavazástól. Közöttük olyan ismert francia közéleti személyiségek, mint Herriot, Daladier, Moro-Giaferri. A törvényjavaslat ellen szavazott vagy tartózkodott a szavazástól az MRP 68 képviselője (85 közül), közöttük Bidault, Robert Schuman és mások, az egyezmények ellen szavaztak (illetve tartózkodtak), a volt gaulleisták közül Gaston Palewski, Soustelle, maga de Gaulle és Koenig tábornok. Igen jellemző a szavazásra az, hogy 18 szocialista — közöttük Max Lejeune és Naegelen volt miniszterek — kifejezett párttilalom ellenére az egyezmény ratifikálása ellen szavazott. A francia néptömegek tiltakozó hangja belezúgott a parlament tanácskozásaiba és azok a tömegek, amelyek a tanácskozás napjaiban a Bourbon-palotát körülvették, egész Franciaországot, a francia népet jelképezték. A kisebbség döntésével létrejött ratifikálás az egész francia nép akaratával szegül szembe. TiT győzött tehát a francia parlament vitájában, kinek a politikáját és milyen politikát képvisel ez a döntés? A már idézett Le Monde Amerika hivatalos köreit teszi felelőssé a döntésért. ..Amerika hivatalos körei — írja a lap — amelyek a rossz irányba terelésért elsősorban felelősek, jobban siettek, mint valaha, mintha türelmüket vesztették volna. Mendes-France tökéletesen összehangolt és időzített külső és belső támadások kelepcéjébe került.“ Lehet-e ezt mentségnek tekinteni Mendes-France és azok számára, akik szégyenletes szavazatukkal amerikai ügyet vittek győzelemre afrancia nép parlamentjében? Erre a kérdésre ismét csak a francia sajtó adta meg a választ. A France Observateur a ratifikáció mellett szavazókat azokhoz a képviselőkhöz és szenátorokhoz hasonlítja, akik 1949 július 10-én a vichyi kaszinó nagytermében teljes felhatalmazást adtak Pétainnek. Párhuzamot vonva, a France Observateur hangsúlyozza, hogy a vichyi képviselők és szenátorok számára „még akad bizonyos mentség“, mert többségüket megtéveszthette a megsemmisítő katonai vereség. De most — írja a lap — „semmiféle aggodalom nem nehezedik Franciaországra, semmiféle sürgősség nem késztet hirtelen elhatározásra. Azok, akik most magukra veszik a felelősséget a német felfegyverzésért, későbbi időpontban semmit sem hozhatnak fel mentségükre, hacsak azt nem, hogy „Amerika így akarta“. Lehet, hogy a történelem — fejezi be a lap — majdan megbocsát Vichy embereinek „nem lesz azonban bocsánat azon franciák számára, akik nyugodtan, hidegen, anélkül, hogy bármi is kényszerítette volna őket, a német népet segélykiáltásai ellenére kiszolgáltatják régi rossz szellemeinek“. A párizsi amerikai döntés — és ezt helyesen látta meg a France Observateur — nemcsak a francia nép akarata ellen született meg, hanem a német nép akarata ellenére is. Erre vall az az egyértelmű és határozott, elítélő állásfoglalás, amellyel a nyugatnémet birodalmi gyűlés ellenzéki pártja, a Német Szociáldemokrata Párt a párizsi egyezmények ratifikálását fogadta. Pedig ez a párt egyébként nem titkolja a nyugati imperialista körök iránti szimpátiáját. Wilhelm Melies, a Német Szociáldemokrata Párt helyettes elnöke rámutat arra, hogy a „Párizsban létrejött rendkívüli csekély többség, amely csak az igen erős amerikai és angol nyomásra, valamint az olaszországi kereszténydemokraták legutóbbi fáradozásai nyomán következett be, súlyos megterhelést jelent az egyezmények megvalósítása szempontjából“. Még világosabban fejezi ki a párt álláspontját Ollenhauer, a párt elnöke. „Az a tény — mondja — hogy a francia nemzetgyűlésben a döntést csak igen kis többséggel hozták meg, újból világosan bizonyítja, mennyire vitatott ez a szerződés. Egy olyan szerződés, amelyet nem támogat minden országban széleskörű demokratikus többség, nem szolgálhat az érdekeltek javára, hanem magá-ban rejti a népek közti újabb viták és félreértések csíráját, különösen ami Franciaországot és a Szövetségi köztársaságot illeti.“ Sőt Adenauerból sem árad a lelkesedés, Adenauer is kénytelen megállapítani, hogy „a francia nemzetgyűlés vitái azt bizonyítják, hogy még rendkívüli lélektani és politikai természetű nehézségek vannak azon az úton, amely az összhangban működő Európa felé visz“. Még abba az általános fellélegzésbe is, amely Washington és London karácsony utáni nyomott hangulatát most felváltotta, belevegyül az el nem titkolható bosszúság. A Daily Mail kereken kijelenti a franciákról: „nem lehet feltétlenül bízni e nemzetben, amely ily elszomorítóan nevetséges“. A News Chronicle megjegyzi: „nem lehet mondani, hogy a francia nemzetgyűlés különösen kitett volna magáért“. A párizsi „győzelem“ szégyenletes voltát és azt a körülményt, hogy ez a „győzelem“ nem nyugszik biztos alapokon, nem képes elkendőzni az a néhány nyilatkozat, amely Eisenhower és mások szájával mintegy nyugtázza az amerikai akarat párizsi teljesítését. Az a bomlási folyamat, amely a francia politikai pártokat a szavazás pillanatában úgyszólván kettészakította, a szavazás után továbbfolyt. A Francia Szocialista Párt igazgató bizottsága Max Lejeune volt minisztert végleg kizárta a pártból és a többi 17 képviselőtől, köztük Naegelen volt minisztertől minden megbízatást megvont. A párizsi szavazás nem a francia egységnek, hanem a széthúzásnak lett az egész világ szeme előtt lejátszódó demonstrációjává. A párizsi „győzelem“ nem az európai egységnek, hanem az európai széthúzásnak a képét tárta az egész világ elé. Jogosan vethető tehát fel az a kérdés, „mit ér az ilyen ratifikálás“. Felismerve és veszélyességének megfelelően értékelve a párizsi szavazást, nem szabad megfeledkeznünk e szavazás létrejöttének körülményeiről, arról, hogy ez a ratifikálás csak egy ütközet abban a nagy harcban, amely a béke megőrzéséért és Európa, valamint a világ népeinek biztonságáért folyik. Ebben a harcban olyan hatalmas erő lép fel egységesen, világos, minden ember számára érthető követelésekkel, mint a Szovjetunió vezette nemzetközi béketábor. A Szovjetunió békepolitikája óriási vonzóerőt képvisel, követelései teljesen megegyeznek minden békeszerető nép és ember érdekeivel. Ez a politika most a szégyenteljes párizsi amerikai győzelem után még nagyobb jelentőségű az egész világ népei és elsősorban a francia és német nép számára. Az európai népek moszkvai értekezlete világosan megmondotta, hogy a német újrafelfegyverzés eltorlaszolja a német egység megteremtésének útját. A Szovjetunió jegyzékei, amelyeket a párizsi egyezmények ratifikálása kapcsán Franciaország és Anglia kormányaihoz intézett, ismételten hangsúlyozzák ezt. Nem kell messzire menni, hogy a német egység létrejötte megakadályozásának szándékáról meggyőződjünk. Walter Lippmann írta nemrégiben a New York Herald Tribune-ban: „Igaz az, hogy a londoni megegyezéseka párizsi egyezmények alapját képező londoni döntésekről van szó. — A szerk.) azon a következtetésen alapulnak, miszerint Németországot jelenleg nem lehet egyesíteni.“ Lippmann ehhez még hozzáfűzi, hogy „Nyugat-Németországnak a NATO keretében történő újrafelfegyverzése olyan döntés, amely állandónak tekinti Németország jelenleg fennálló megosztottságát“. Elképzelhető-e, hogy a német nép egyetért egy ilyen programmal? Elképzelhető-e a német nép beilleszkedése az európai népek közösségébe a német egység létrejötte nélkül? Nyilvánvalóan, nem. Ez magyarázza meg, adja meg azt a határozottságot, amellyel Ollenhauer, a Német Szociáldemokrata Párt elnöke a párizsi döntés után kijelentette: „A Párizsban hozott döntés nem változtat azon, hogy a német szociáldemokrácia az egyezményeket elutasítja. A Német Szociáldemokrata Pártnak továbbra is az a véleménye, hogy ezek az eredmények komoly akadályt jelentenek Németország békés és szabad újraegyesítésében és a nemzetközi feszültség enyhítésében.“ Németország egységének és az európai népek kollektív biztonságának követelésével a Szovjetunió vezette nemzetközi béketábor ma, a párizsi döntések után, növekvő erővel folytatja harcát az imperialista reakció háborús mesterkedései ellen. Ez a harc színvallásra kényszeríti a béke ellenségeit, de bátorít és erősít mindenkit, aki őszintén óhajtja a békét, még akkor is, ha ez az óhaj ma még nem nyilvánul meg cselekedetekben. Az elmúlt esztendő tapasztalatai megmutatták, hogy a békés megegyezés útja járható és a megegyezési készség igen nagy lehetőségeket nyújt a fennálló vitás kérdések megoldására. Ha az amerikai és angol imperialista körök azt hitték, hogy a megegyezési készség gyengeséget jelent, akkor a moszkvai értekezlet meggyőzhette őket arról, hogy a Szovjetunió vezette kilencszázmilliós tábor szilárdan el van tökélve népei békéjének és biztonságának megvédésére. Most mindennél fontosabb, hogy a béke hatalmas erőinek ezt a szilárd eltökéltségét és rendíthetetlen akaratát az egész világ népeinek tudomására hozzuk. Az a széthúzás, ami a párizsi „győzelem“ mögött van, a béke erőitől megrettent, lázasan kapkodó imperialista körök gyengeségének a jele. De a történelem már nem egyszer bebizonyította, hogy az imperialista kalandorok veszélyesek akkor is, amikor félnek, sőt nem egy esetben talán akkor a legveszélyesebbek. A béketábor erejének kell megfékeznie azokat, akik újra felemelik a háború tűzcsóváját. A béketábor országai, a világ békeszerető emberei mindent el fognak követni, hogy visszaszorítsák a háborús kalandorokat és hatalmas, egységes erejük tudatában bíznak a béke ügyének végső győzelmében. Komor Imre // SZABAD NÉP A lengyel szejm, az OJDK népi kamarája és a csehszlovák nemzetgyűlés képviselőinek értekezlete Prága, december 31. (TASZSZ) December 30-án Prágában közleményt hoztak nyilvánosságra arról az értekezletről, amelyet a Lengyel Népköztársaság szejmjének, a Német Demokratikus Köztársaság népi kamarájának és a Csehszlovák Köztársaság nemzetgyűlésének képviselői tartanak a napokban Prágában. A közlemény bejelenti, hogy 1954 december 29-én a három szomszédos baráti ország képviselői Prágában értekezletre gyűltek össze, hogy ünnepélyesen kifejezzék népeiknek a béke megvédésére és az európai népek biztonságát és függetlenségét fenyegető német militarizmus feltámasztásának megakadályozására irányuló akaratát. Az értekezlet folytatja munkáját. A francia nemzetgyűlés a nép akarata ellenére hozott határozatot A párizsi szavazás visszhangja Moszkva A moszkvai sajtó kommentálja a francia nemzetgyűlési szavazás eredményét. G. Rasszagyin, a PRAVDA tudósítója ezeket írja: A francia nem-zetgyűlés december 24-i szavazásával elutasította a párizsi egyezmények első cikkelyét. Ez a francia nép akaratának megnyilvánulása volt. .Ezután hat napon át tartottak a második és harmadik cikkellyel kapcsolatos, hosszadalmas, éjszakába nyúló szavazások, valamint a kulissza mögötti alkudozások és torzsalkodások. Állandóan fokozódott a Franciaországra és a francia képviselőkre gyakorolt angol—amerikai nyomás. Ez a lehető legnagyobb nyíltsággal, mondhatnánk, a lehető legnagyobb cinizmussal történt. A parlament december 29-i ülésén felszólaló képviselők egyike nyíltan beismerte, hogy ha a képviselők őszintébben, külső nyomás nélkül szavaznának, akkor a párizsi egyezményeket elutasítanák. A nemzetgyűlési határozatot — folytatja a tudósító — a nép akarata ellenére hozták. A Bourbon-palota falain kívül növekszik a nép felháborodásának hatalmas hulláma. Szerkesztőségi hírmagyarázataiban az IZVESZTYIJA ezeket emeli ki: Megfigyelők szerint Franciaország legutóbbi félévszázados története nem ismer olyan esetet, hogy a parlamentarizmus elemi szabályait oly durván és arcátlanul megszegték volna, mint most. A legutóbbi napokban folyt kulissza mögötti politikai egyezkedések, a tétovázó képviselők megfélemlítése valósággal a képviselői jogok megcsúfolásának formáját öltötték. Az amerikai—angol diplomácia nem rettent vissza a közvetlen zsarolás módszereinek alkalmazásától sem. A Le Figaro című párizsi lap jelentése szerint egy baráti ország (Angliáról van szó) nagykövetségi tanácsosainak egyike telefonon felhívott néhány képviselőt és követelte, hogy szavazzon a párizsi egyezmények ratifikálására. Párizs A francia sajtó — és ebben a polgári lapok sem kivételek — egyetért abban hogy a csütörtöki „bizalmi“ szavazás nagyon is messze áll attól, amit Mendes-France miniszterelnök már ismételten „nagy nemzeti hozzájárulásnak“ nevezett. A L‘HUMANITÉ a következőket írja: Az új Wehrmacht hívei, élükön Mendes-France-szal, nagyon is jól tudják, hogy ez a hüvelykszorítóval kicsikart győzelem szemben áll az egész francia nép akaratával. Nemigen lehetnek kétségeik afelől, miben is áll sikerük igazi értéke. Nagyon is távol vannak attól, hogy biztosak legyenek győzelmükben. Egyszerűen csak arról van szó, hogy sikerült nekik elkerülniök a vereséget — és ezt is csak hajszál híján, mégpedig egy olyan vereséget, amelyről most már mindenki tudja, hogy abban az egész ország szinte egyöntetű akarata fejeződött volna ki. Ki lenne elég merész ezt tagadni? Ha a nemzetgyűlés ratifikációs vitája egyáltalában kifejezésre juttatott valamit, akkor ez a Mendes-France-ot fenyegető végső vereség bizonyossága. A PÁRISIEN LIBÉRÉ rámutat azokra a súlyos, esetleg helyrehozhatatlan szakadásokra, amelyek jelenleg belülről bomlasztják a különböző francia polgári pártokat. A többi között ezeket írja: A helyzet tehát az, hogy az a „széleskörű nemzeti hozzájárulás“, amelyről Mendes-France-tól annyit hallottunk, sehol sem nyilvánul meg. A francia képviselőház többsége csak fásultságból és beletörődésből volt hajlandó ratifikálni a párizsi egyezményeket. London Az angol burzsoá sajtó örömujjongással fogadja azt a hírt, hogy Mendes-France-nak sikerült kierőszakolnia a nyugatnémet újrafelfegyverzésről szóló szerződés ratifikálását, de kénytelenek bevallani azt is, hogy aggodalmaikat a szavazás nem oszlatta el. A konzervatív DAILY TELEGRAPH vezércikkében emlékeztet a francia miniszterelnök figyelmeztetésére, „hogy a párizsi egyezményeknek gyenge többséggel történő jóváhagyása épp olyan veszélyes, mint maga a visszautasítás.“ „Mendes-France győzelme messze áll a diadaltól“ — mutat rá a lap. A lap véleménye szerint „a csütörtöki többség sokkal kisebb volt, mint általában várták.“ A pártonkívüli SCOTSMAN a többi között ezt írja: „A francia nemzetgyűlés olyan vonakodva döntött, hogy a korábbi aggodalmak nem oszlottak el.“ A francia Szocialista Párt igazgató bizottsága fégelmi határozatot hozott 18 képviselő ellen Párizs, december 31. (MTI) Az AFP jelentése szerint a Francia Szocialista Párt igazgató bizottsága csütörtökön este a párizsi egyezmények felett tartott szavazás után fegyelmi határozatothozott az ellen a 18 képviselő ellen, aki a párizsi egyezmények ellen foglalt állást. Az igazgató bizottság elhatározta, hogy Max Lejeune volt minisztert végleg kizárja a pártból és a többi 17 képviselőtől (köztük Naegelen volt minisztertől) minden megbizatást megvon. Az igazgató bizottság másrészt elhatározta, hogy a soron következő rendes országos tanácsülés helyett február 5-én és 6-án rendkívüli országos kongresszust tartanak. Vukmanovics beszámolója a jugoszláv nemzetgyűlés ülésén Belgrád, december 31. (TASZSZ) A Borba című lap kivonatosan ismerteti azt a beszámolót, amelyet Szvetozar Vukmanovics, a Jugoszláv Szövetségi Végrehajtó Tanács elnökhelyettese a jugoszláv nemzetgyűlés ülésén Jugoszlávia 1955. évi társadalmi tervének tervezetéről tartott. Vukmanovics beszámolója elején kiemelte az 1954. évi ipari termelés volumenjének növekedését és az idei iparcikk-kivitel emelkedését. A kereskedelmi mérleg deficitje a múltévihez képest, körülbelül 40 százalékkal, a fizetési mérlegé pedig 8 százalékkal csökkent. Az előadó a továbbiakban a jugoszláv gazdasági életben 1954-ben mutatkozott negatív jelenségekről beszélt. Az első félévben — mondotta — az iparcikkek nagykereskedelmi ára némileg emelkedett, de növekedtek a kiskereskedelmi árak is. A második félévben a nagykereskedelmi árak színvonala nem változott, az iparcikkek (textil, bőr stb.) kiskereskedelmi ára viszont a további emelkedés irányzatát mutatta. Vukmanovics kijelentette, hogy a nemzeti jövedelem számottevő részét — a nemzeti jövedelem 16,2 százalékát, illetve 18,5 százalékát az ország védelmére fordították. A jugoszláv fizetési mérleg deficites voltáról szólva Vukmanovics kiemelte, hogy a fizetési mérleg problémáiban lényeges helyet foglalnak el Jugoszlávia mintegy 400 millió dollár összegű külső adósságai (az Egyesült Államoknak, valamint Angliának és Franciaországnak). A nehézség nemcsak az adósságok méreteiben, hanem kedvezőtlen struktúrájukban is rejlik. Az adósságoknak 39 százaléka hosszúlejáratú, 43 százaléka közepes időtartamú, 18 százaléka pedig rövidlejáratú. A külső adósságok évi törlesztése a kivitelből eredő összegeknek mintegy 25 százalékát emészti fel. Csupán az adósságok kamatja körülbelül 76,6 millió dollár, ami Jugoszlávia összes adósságainak csaknem 20 százalékával azonos. Éveken át tartott szünet után — mondta — 1954 második felében a Szovjetunió, Csehszlovákia," Magyarország, Bulgária és Kelet-Németország kezdeményezésére helyreállt az árucsere forgalom ezekkel az országokkal. Az említett országokkal való kereskedelmi kapcsolatok normalizálása — folytatta Vukmanovics — fontos elemet jelent külföldi árucsereforgalmunk további bővítésében és a Szovjetunióval, valamint a többi kelet-európai országgal való kapcsolataink normalizálásában. Vukmanovics kijelentette, hogy Jugoszlávia lakosságának életszínvonaala nem kielégítő. Döntően befolyásolta a lakosság életkörülményeinek rosszabbodását a termelésnek és a munka termelékenységének színvonala, továbbá a világszerte kialakult rendkívüli politikai viszonyok, amelyek nagy erőfeszítéseket követeltek a védelmi képesség megszilárdításával kapcsolatban, valamint a mezőgazdaság helyzetével és általános elmaradottságával összefüggő nehézségek, úgyszintén a több terméketlen esztendő és végül az ország fizetési mérlegével kapcsolatos nehézségek. Befejezésül Vukmanovics a beruházási jellegű építkezések kérdéséről beszélt. Eljárás indult Oviidisz és Dedijer elleni A belgrádi rádió közli, hogy a fővárosi államügyészség javaslatára bűnvádi eljárás indítását határozták el Milovan Gyilasz és Vladimir Dedijer ellen. Gyilaszt és Dedijert „rágalmazó és ellenséges propaganda kifejtésével vádolják, amely arra irányul, hogy külföldön kárt okozzon Jugoszlávia létérdekeinek". (MTI) Nagy Imre elvtársnak, a Minisztertanács elnökének válasza a Jugopress által feltett kérdésre Az újév alkalmából a Jugopress tudósítója azzal a kéréssel fordultNagy Imre elvtársihoz, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnökéhez, hogy válaszoljon a jelenlegi nemzetközi helyzetről feltett kérdésére. A kérdést és Nagy Imre elvtárs válaszát a következőkben közöljük: KÉRDÉS: „Hogyan értékeli a jelenlegi nemzetközi helyzetet és mi a véleménye a különböző társadalmi rendszerű országok közötti békés együttélés megvalósításának kilátásairól, és ennek hatásáról a világ békéjére?“ VÁLASZ: Az új, 1935-ös esztendőben a nemzetközi helyzet fejlődhet a különböző társadalmi rendszerű országok békés együttélésének további kibontakozása irányában, de veszélyes fordulatra is sor kerülhet, amely a jövő háború lehetőségét rejti magában. Nem kétséges, hogy a német kérdés az, amelynek rendezése elsősorban befolyásolja a nemzetközi helyzet alakulását. A második világháború óta a békeszerető emberiség fokozza erőfeszítéseit a béke megszilárdítása és a békés együttélés érdekében. A békére való törekvésnek állandóan ható tényezője és erőforrása, hogy a Szovjetunióban, Kínában és több más országban, köztük a Magyar Népköztársaságban is, olyan társadalmi rendszer valósult meg, amellyel öszszeegyeztethetetlen a támadó háború, az agresszió politikája. Egyre ráriaknak száma is, akik — bár világnézetük különböző — készek közös erőfeszítéseket tenni a béke biztosítására. Közismertek a Szovjetunió és a szocializmust építő országok vezetőinek a békés együttélés kérdésében történt állásfoglalásai. Kapitalista országok tekintélyes politikusai is egyre erőteljesebben állnak ki a békés együttélés eszméje mellett, mint például Nehru vagy legutóbb Herriot, a francia parlamentben, a párizsi egyezmények ratifikációs vitájában. Mindezeknek a nyilatkozatoknak, valamint az emberiség mintegy felét felölelő béke-világmozgalomnak, amely a második világháború után a nemzetközi politika hatalmas, új tényezője lett, az a közös alapja, hogy szükséges és lehetséges a békés együttélés a különböző társadalmi rendszerű országok között. A békés együttélés elve a gyakorlatban érvényesült az utóbbi évek számos vitás kérdésének megoldásában, így például a koreai és az indokínai háború befejezésében, a különböző társadalmi rendszerű országok közötti diplomáciai, gazdasági, kulturális és sportkapcsolatok fejlődésében, ez az elv tette lehetővé Kína és India, a világ két legnépesebb országa viszonyának elmélyülését. Nyilvánvaló azonban, hogy a különböző társadalmi rendszerek béke együttélése és a német militarizmus feltámasztása nem egyeztethető öszsze. Az Egyesült Államok uralkodó körei és más imperialista csoportok Nyugat-Németország felfegyverzésével a háborús veszélyt növelik. E fenyegető veszély elhárítására jött létre a Szovjetunió által kezdeményezett moszkvai értekezlet, amelyen a részvevő országok biztos utat mutattak a német kérdés tárgyalások útján való békés rendezésére és az európai kollektív biztonság megteremtésére. A moszkvai értekezlet által mutatott úton a béke és a különböző társadalmi rendszerű országok békés együttélése megszilárdulhat az egész világon. Ehhez azonban feltétlenül az eddigieknél nagyobb erőfeszítésekre van szükség az új esztendőben. Meg vagyok győződve róla, hogy a két szomszéd ország, a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság és a Magyar Népköztársaság népeinek és kormányának érdeke a béke biztosításában és a békés együttélés döntő kérdésében azonos. Az ilyen békés együttélés a béke erőinek komoly megszilárdulását jelenti. Méray Tibor:Pohárköszöntő A rtó a tíz év előtti Szilveszterre mindenki emlékszik. Mintha tegnap lett volna. Azóta tíz esztendő telt el, sok Szilveszter-estet megünnepeltünk, voltak jól és kevésbbé jól sikerültek — de a tavalyi nem él annyira elevenen, híven az emlékezetünkben, mint az a tíz év előtti. Itt, Budapesten már a pincékbe szorultunk. A várost körülfogta a széttörhetetlen acélgyűrű, dúlt, a harc és az emeletek nem voltak többé biztonságosak. A mosókonyha közös tűzhelyén bableves főtt, a szilveszteri vacsora, s csörgő nyállal, laposan pislogva néztünk egy-egy fazék felé, amelybe a módosabbak, az ügyesebbek jól őrzött csülköt vagy oldalast csúsztattak. Délután razzia volt. A házparancsnok — derék, jóravaló ember — úgy vezette körbe a tekervényes folyosókon a nyilasokat, hogy közben a katonaszökevények, a bujdosók a hátuk mögé kerülhettek, átsompolyogva abba a pincerészbe, ahol a razziázók már jártak. Este megszólalt egy ócska gramofon. Valamelyik lakóé volt, tánczenét játszott. Ez volt a szilveszteri muzsika. Hideg futott végig az emberek hátán. Éjfél előtt fellopakodtunk az emeletre: egy öreg nyomdász egyszobás lakásában laktunk, kilencen. Felmentünk, mert friss levegőn, szabadabb szóval akarták köszönteni egymást, s az új esztendőt. Odalent pedig már egy ideje sandán, gyanakvón nézegetett minket néhány figura. Ordas világ, amikor a bombáktól kevésbbé tartott az ember, mint elaljasult embertársaitól. Friss levegő bőven volt: egy légiakna bezúzta a háznak majd minden ablakát. Dideregtünk odafenn, a lehelet, mint a dohányfüst, úszott a szobában s első dolgunk az volt, hogy a megtépett elsötétítő papírt valahogy összeragasztgassuk. Hogy gyertyát gyújthassunk. A villany akkor már nem égett. Még délelőtt, valamelyikünk egy kisebb Meinl-fiók- ban kapott egy üveg rumot. Most azzal koccintottunk. Mire ittunk? Nem tudnám idézni a pohár köszöntöket. Csak azt, ami a lelkekben forrott. Az új világra ittunk, s az ismeretlen szovjet katonákra, akik fegyvereik élén a szabadulást hozzák. S hogy megérjük ezt az új világot , hogy egy eltévedt bomba vagy egy német gépfegyvergolyó ne oltsaki a fényt a szemünkben, amely oly sáv árán várja az új élet hajnalhasadásét. Az új életre ittunk, mert hittünk, szenvedélyesen hittünk benne. Amikor több lesz a kenyér, a hús és a bor — és kevesebb lesz a félelem; amikor több lesz az emberség és a megértés — ér, kevesebb lesz a gonoszság és a gyanakvás; amikor több lesz a mosoly és a derűs szó — és kevesebb lesz a könny és a keserűség. A szabadságra ittunk az emberi életre, az emberi rendre és az emberi méltóságra. Igen, emlékszem, a békére ittunk. Mert számunkra akkor a béke mindent jelentett: életet és szabadságot,tenyeret és reményt. S azt hittük: ha most béke lesz, akkor nem is lesz többé háború a földön. A békére ittunk, sköröskörül dörögték az ágyúik, tombolt és tombolt a háború ... Tombolt és tombolt a háború Koreában, mi Szilveszterén. Milyen különös ünnepség volt az a két front között, a panmindzsoni út mentén. Senki se szervezte, senki se beszélt róla előzőleg és mégis megtörtént és senki se lepődött meg rajta. Egy düledező parasztház állt az útközelében, éppen szemközt azzal a senorral, ahol a fegyverszüneti tárgyalások folytak. Ezt a házikót neveztük ki a kegyetlen koreai télben „Sajtó-klub“-nak: ide húzódtunk a fagy, a hó, az állandó lövöldözés elöl. Akkor, Szilveszter napján zsúfolásig telt a ház két apró szobája. Újságírók, a front mindkét oldaláról, koreaiak és angolok, kínaiak és franciák, amerikaiak, s ausztráliai, lengyel, olasz, magyar munkásai a tollnak is annyi vad vita. "Szemény összecsapás, goromba csata részvevői, most halkabban, s kicsit megilletődve álltak a rizsszalmából rakott tető alatt. A koreai házak fala fehér papírral van beragasztva. Már nem■ tudom, melyikünk volt az, talán a kínai Csu Csi-ping vagy az ausztráliai Burchett, aki elővette a tollát, s odaírta a hószín papírra: „Peace“ — „Béke". Aztán sorra előkerültek mind a tollak és a ceruzák, s valamit mindenki írt a falra a maga nyelvén vagy más nyelven. Ahogy az már ilyenkor szokás, mindenki valami szellemeset, eredetit akart írni, s ez olykor-olykor sikerült is. Már nem emlékszem a szavakra, s az a papír már régen szétszaladt. Csak arra emlékszem, hogy a francia Pierre Voltaire-t idézte, az ír O'Connor atya, akinek tulajdonképpeni munkaköréről sohasem voltunk teljesen bizonyosak, latinul azt írta fel: „Pax vobiscum”, s egy jugoszláv újságíró, akivel az előző napokban dühös és éles összeütközéseink voltak, most oroszul írt fel jókívánságokat. A fehér fal már tele volt fekete betűkkel. Nem áltattuk maguniyit s tudtuk: nem ír itt mindenki a meggyőződése szerint a békéről, de a mi lelkiismeretünk tiszta volt, mert azt írtuk, amit gondoltunk, nincs boldogítóbb érzés, mint a tiszta lelkiismeret. És éreztük a béke erejét, hogy senki nem mert nyíltan szembeszegülni vele. És váratlanul ital is előkerült a zsebekből: koreai rizspálinka, kínai vörösbor, angol whisky — és koccintottunk. „A békére!“ — mondta a koreailang és sokan utánamondták: „A békére!“ — és senki sem mondott mást. A békére ittunk és párszáz méternyire, a frontokon dörögtek az ágyúk és süvöltöttek a bombák. Barátaim, elvtársak, embertársak! Tizenöt esztendeje ez az első Szilveszter, amikor sehol sem dörögnek az ágyúk. Se Magyarországon, se Koreában, se Vietnamban, se Olaszországban, se orosz, se német, se görög, se francia földön. Mire emeljük hát a poharunkat? A békére, a kivívott békére! Amit mindig akartunk, áhítottunk, amiért harcoltunk, szenvedtünk, áldoztunk — az ágyúdörgések és a bombarobbanások idején. Most itt van — drága karjaira átöleli a földet. Ne engedjük elrabolni magunktól. Ne engedjük, hogy az elnémult ágyúk újra megszólaljanak. Azt mondják: csak a szomjas ember tudja igazán, mit ér a víz. A fuldokló: mit ér a levegő. S csak a háborúban tudni igazán, mit ér a béke. Mi háborúztunk, véreztünk, szomjaztunk és fuldokoltunk eleget. Mi a békében is tudjuk a béke értékét.Tegnap Párizsban 237 ember nyíltan a béke ellen szavazott: a fegyverekre, a szuronyokra, a háborúra. Bonnból a „megelégedés“ hangja hallik: Kruppék vigadnak, az ágyúgyárosok, Washington és London is „elégedett“. Nem az egyszerű amerikaiak, nem a dolgozó angolok: az atomháború megszállottjai „elégedettek“. Milyen jó lenne könnyű szívvel, felhőtlen örömben ünnepelni az ifjú békét. De mit tagadjuk: a párizsi döntés megnehezíti a szívünket és felhőt küld örömeink egére. . Mégis, magasba a poharat: igyunk, barátaim, a békére! Hány komor, véres, viharos Szilveszter van aögöttünnk! S akkor is, mindig bíztunk a békében. Most ne bíznánk, amikor — béke van? Most ne tudnánk megvédeni, amikor kivívtuk? A mi erőnk: az igazság. S az igazság velünk van — legyőzhetetlenek vagyunk. A mi erőnk: a nép. S a nép mindenütt velünk van — legyőzhetetlenek vagyunk. A mi erőnk: az egység. Barátságunk és szövetségünk, amely a Szovjetunió köré tömörít bennünket, amely 900 millió embert egyesít s amelyet százmilliók rookonszenve övez szerte a világon. Legyőzhetetlenek vagyunk! _ A mi erőnk nőttön nő. Növeli az alkotómunka, a tudatos felkészülés és növeli azidő, az idő nekünk dolgozik. Ha Párizsban elfelejtették, mi nem felejtettük el: a porosz csizmák Párizst megtaposták nem is egyszer — de Moszkvát sohasem! Ha Bonnban elfelejtették, mi nem felejtettük el: ez az évszázad kétszer látta már sárban és mocsokban a német militarizmus zászlóit. Ha Washingtonban már elfelejtették, mi nem, felejtettük el: ez az évtized már látott szégyenletesen futni amerikai, hadseregeket. Nagy a mi erőnk és nagy a mi nyugalmunk. Nem lehet minket letéríteni arról az útról, amelyen megindultunk. Nem lehet minket megijeszteni sem fenyegetőzéssel, sem kierőszakolt döntésekkel. Jöhet rossz hír Párizsból s máshonnan is, hiszen az élethez nemcsak a jó, hanem a rossz is hozzátartozik, s nem becsülhetjük le a rossz erejét: meg kell küzdenünk vele. De a mi időnk azért történelemformáló, mert immár a jó erősebb a rossznál, mint ahogy a fény erősebb a sötétségnél, az igazság a hazugságnál, az élet a halálnál. S a béke a háborúnál. S mi a jó, a fény, az igazság, az élet, a béke harcosai vagyunk. Ezért legyőzzük a rosszat, a sötétet, a hazugságot, a halált, a háborút. Emeljük hát magasra poharunkat, s köszöntsük az új év hajnalán hangos szóval az erő és a bölcseség fiát, az Ember jóbarátját, a Békét. Egyezmény a rendszeres szovjet-kínai légiforgalom bevezetéséről Peking, december 31. (TASZSZ) Azzal kapcsolatban, hogy a Szovjet—Kínai Polgári Légiforgalmi Részvénytársaság befejezte tevékenységét, Pekingben tárgyalások folytak a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság közötti polgári légiforgalom ügyében. Decemberi 30-án Pekingben szovjet—kínai egyezményt írtak alá, amelynek értelmében rendszeres légiforgalmat vezetnek be a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság között. Az egyezményt kínai részről Ju Pasztán tábornok, a tárgyalásokon résztvett kínai kormányküldöttség vezetője, szovjet részről Sz. F. Zsavoron■kov, a tárgyalásokon résztvett szovjet kormányküldöttség vezetője írta alá. Az egyezmény aláírása alkalmából kiadott közlemény leszögezi: A Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság kormányküldöttségei között az őszinte barátság is teljes egérzés szellemében lefolyt tárgyalásaik eredményeként december 30-án Pekingben egyezményt írtak alá a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság közötti rendszeres légiforgalom bevezetéséről. Az egyezmény értelmében szettjét és kínai polgári repülőgépek felAnnak megfelelően, hogy a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság kormánya 1954 október 12-én egyezményt írt alá arról, hogy a Kínai Népköztársaságnak adják át a szovjet—kínai vegyestársaságok szovjet részesedését, december 29-én, este Pekingben egyfelől a részvényesek képviselői, másfelől a Szovjetunió Minisztertanácsa mellett működő polgári légiközlekedési hivatal és a használásával Moszkva és Peking, Alma Ata és Urumcsi, Csita és Pe king között légijáratot létesítenek. Az egyezmény aláírása elősegíti a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság gazdasági együttműködésének és kulturáliskapcsolatainak további erősödését. A Kínai Népköztársaság Államtanácsa mellett működő polgári légiközlekedési hivatal képviselői elhatározták, hogy a Szovjet—Kínai Polgári Légiforgalmi Részvénytársaság 1955 január 1-től beszünteti tevékenységét és a részvénytársaság egész vagyonát és értékeit 1955 január 1-től kezdődőleg átadják a kínai fél képviselőinek. A Szovjet-Kínai Légiforgalmi Társaság vagyonát és értékeit átadják Kínának