Szabad Nép, 1955. január (13. évfolyam, 1-30. szám)

1955-01-01 / 1. szám

SZOMBAT, 1955 JANUAR 1 Németország Kommunista Pártjának kongresszusa B­erlin, december 31. (TASZSZ) Németország Kommunista Pártja kongresszusának december 29-i ülé­sén véget ért a vita a párt központi vezetőségének beszámoló jelentése fölött. A december 30-i ülésen Willi Mohn­­ mondott zárszót. A kongresszus eze­­ után elfogadta a vezetőség által ja­vasolt 32 tézist. A tézisek jellemzik a jelenlegi politikai helyzetet és meg i­s jelölik Németország Kommunista­­ Pártjának irányvonalát. A kongresszus­­küldöttei elfogadták a Párt szervezeti szabályzatának mó­dosítását, amelynek értelmében meg­szűnik a pártban az elnöki tisztség és a párt központi vezetőségének tagjai közül első titkárt és titkársági tagokat kell választani. Ezután megválasztották Németor­szág Kommunista Pártjának vezető­ségét. Első titkárul Max Reimannt választották meg. A kongresszus a pártvezetőség megválasztása után el­fogadta a német néphez intézett kiáltvány szövegét. Befejezésül meghallgatták Max Reimann hanglemezre felvett beszé­dét. Reimann elvtárs tekintettel a letartóztatás veszélyére, nem vehetett részt a kongresszuson. Ezzel Németország Kommunista Pártja kongresszusa befejezte mun­káját. ■um Egy szégyenletes //győzelem A legtekintélyesebb polgári fran­­cia lap, a Le Monde, egy hét­tel ezelőtt ezt a borús kérdést tette fel olvasóinak: „bekövetkezhetik-e az, hogy egy, az ország és az egész vi­lág jövője szempontjából oly nagy­­jelentőségű határozatot az azt támo­gató kisebbség szavazatával fogadnak el?“ A Le Monde és olvasói­ most válaszolhatnak erre a kérdésre. A pá­rizsi egyezmények ratifikálását a ki­sebbség szavazataival fogadta el a francia képviselőház. Az egyezmények mellett a képviselőház 627 tagja kö­zül csak 287 szavazott. 349 képviselő, tehát a parlament döntő többsége vagy egyenes állásfoglalással, nyíltan (260 képviselő), vagy tartózkodással (74 képviselő), vagy a szavazás elől való kitéréssel ellene szavazott. (A szava­zásban nem vett részt, távol volt 6 képviselő.) A szavazás számai azon­ban nemcsak egyszerűen azt mutat­ják, hogy a parlament kisebbségének szavazataival erőszakolták keresztül a párizsi egyezmények ratifikálását, hanem azt is, hogy a képviselőház egyes pártjain belül is — kivéve az egységesen szavazó kommunista és haladó képviselőket — két tábor állt­­szemben egymással. Magának a mi­niszterelnöknek, Mendes-France-nak a pártjából a 76 képviselő közül 32 a ratifikálás ellen szavazott, vagy tar­tózkodott a szavazástól. Közöttük olyan ismert francia közéleti szemé­lyiségek, mint Herriot, Daladier, Mo­­ro-Giaferri. A törvényjavaslat ellen szavazott vagy tartózkodott a szava­zástól az MRP 68 képviselője (85 kö­zül), közöttük Bidault, Robert Schu­­man és mások, az egyezmények el­len szavaztak (illetve tartózkodtak), a volt gaulleisták közül Gaston Pa­­lewski, Soustelle, maga de Gaulle és Koenig tábornok. Igen jellemző a sza­vazásra az, hogy 18 szocialista — kö­zöttük Max Lejeune és Naegelen volt miniszterek — kifejezett párttilalom ellenére az egyezmény ratifikálása ellen szavazott. A francia néptömegek tiltakozó hangja belezúgott a parlament ta­nácskozásaiba és azok a tömegek, amelyek a tanácskozás napjaiban a Bourbon-palotát körülvették, egész Franciaországot, a francia népet jel­képezték. A kisebbség döntésével létrejött ratifikálás az egész francia nép akaratával szegül szembe. TiT­­ győzött tehát a francia parla­­­­ment vitájában, kinek a poli­tikáját és milyen politikát képvisel ez a döntés? A már idézett Le Monde Amerika hivatalos köreit teszi fele­lőssé a döntésért. ..Amerika hivatalos körei — írja a lap — amelyek a rossz irányba terelésért elsősorban fe­lelősek, jobban siettek, mint valaha, mintha türelmüket vesztették volna. Mendes-France tökéletesen összehan­golt és időzített külső és belső táma­dások kelepcéjébe került.“ Lehet-e ezt mentségnek tekinteni Mendes-France és azok számára, akik szégyenletes szavazatukkal amerikai ügyet vittek győzelemre a­­francia nép parlament­jében? Erre a kérdésre ismét csak a francia sajtó adta meg a választ. A France Observateur a ratifikáció mellett szavazókat azokhoz a képvi­selőkhöz és szenátorokhoz hasonlítja, akik 1949 július 10-én a vichyi ka­szinó nagytermében teljes felhatalma­zást adtak Pétainnek. Párhuzamot vonva, a France Observateur hang­súlyozza, hogy a vichyi képviselők és szenátorok szám­ára „még akad bizo­nyos mentség“, mert többségüket megtéveszthette a megsemmisítő ka­tonai vereség. De most — írja a lap — „semmiféle aggodalom nem nehe­zedik Franciaországra, semmiféle sür­gősség nem késztet hirtelen elhatáro­zásra. Azok, akik most magukra ve­szik a felelősséget a német felfegy­verzésért, későbbi időpontban sem­mit sem hozhatnak fel mentségükre, hacsak azt nem, hogy „Amerika így akarta“. Lehet, hogy a történelem — fejezi be a lap — majdan megbocsát Vichy embereinek­ „nem lesz azon­ban bocsánat azon franciák számára, akik nyugodtan, hidegen, anélkül, hogy bármi is kényszerítette volna őket, a német népet segélykiáltásai ellenére kiszolgáltatják régi rossz szellemeinek“. A párizsi amerikai döntés — és ezt helyesen látta meg a France Obser­vateur — nemcsak a francia nép akarata ellen született meg, hanem a német nép akarata­ ellenére is. Er­re vall az az egyértelmű és határo­zott, elítélő állásfoglalás, amellyel a nyugatnémet birodalmi gyűlés ellen­zéki pártja, a Német Szociáldemok­rata Párt a párizsi egyezmények ra­tifikálását fogadta. Pedig ez a párt egyébként nem titkolja a nyugati im­perialista körök iránti szimpátiáját. Wilhelm Mel­ies, a Német Szociálde­mokrata Párt helyettes elnöke rámu­tat arra, hogy a „Párizsban létre­jött rendkívüli csekély többség, amely csak az igen erős amerikai és angol nyomásra, valamint az olasz­­országi kereszténydemokraták leg­utóbbi fáradozásai nyomán követke­zett be, súlyos megterhelést jelent az egyezmények megvalósítása szem­pontjából“. Még világosabban fejezi ki a párt álláspontját Ollenhauer, a párt elnöke. „Az a tény — mondja — hogy a francia nemzetgyűlésben a döntést csak igen kis többséggel hoz­ták meg, újból világosan bizonyítja, mennyire vitatott ez a szerződés. Egy olyan szerződés, amelyet nem támo­gat minden országban széleskörű de­mokratikus többség, nem szolgálhat az érdekeltek javára, hanem magá-­­ban rejti a népek közti újabb viták­ és félreértések csíráját, különösen­­ ami Franciaországot és a Szövetségi köztársaságot illeti.“ Sőt Adenauer­­ból sem árad a lelkesedés, Adenauer is kénytelen megállapítani, hogy „a francia nemzetgyűlés vitái azt bizo­nyítják, hogy még rendkívüli lélek­tani és politikai természetű nehézsé­gek vannak azon az úton, amely az összhangban működő Európa felé visz“. Még abba az általános felléleg­zésbe is, amely Washington és Lon­don karácsony utáni nyomott han­gulatát most felváltotta, belevegyül az el nem titkolható bosszúság. A Daily Mail kereken kijelenti a fran­ciákról: „nem lehet feltétlenül bízni e nemzetben, amely ily elszomorítóan nevetséges“. A News Chronicle meg­jegyzi: „nem lehet mondani, hogy a francia nemzetgyűlés különösen ki­tett volna magáért“. A párizsi „győzelem“ szégyenle­­tes voltát és azt a körülményt, hogy ez a „győzelem“ nem nyugszik biztos alapokon, nem képes elken­dőzni az a néh­ány nyilatkozat, amely Eisenhower és mások szájával mint­egy nyugtázza az amerikai akarat párizsi teljesítését. Az a bomlási fo­lyamat, amely a francia politikai pár­tokat a szavazás pillanatában úgy­szólván kettészakította, a szavazás után továbbfolyt. A Francia Szocia­lista Párt igazgató bizottsága Max Lejeune volt minisztert végleg ki­zárta a pártból és a többi 17 képvise­lőtől, köztük Naegelen volt miniszter­től minden megbízatást megvont. A párizsi szavazás nem a francia egy­ségnek, hanem a széthúzásnak lett az egész világ szeme előtt lejátszódó demonstrációjává. A párizsi „győze­lem“ nem az európai egységnek, ha­nem az európai széthúzásnak a ké­pét tárta az egész világ elé. Jogosan vethető tehát fel az a kérdés, „mit ér az ilyen ratifikálás“. Felismerve és veszélyességének megfelelően értékelve a párizsi sza­vazást, nem szabad megfeledkez­nünk e szavazás létrejöttének körül­ményeiről, arról, hogy ez a ratifiká­lás csak egy ütközet abban a nagy harcban, amely a béke megőrzéséért és Európa, valamint a világ népei­nek biztonságáért folyik. Ebben a harcban olyan hatalmas erő lép fel egységesen, világos, minden ember számára érthető követelésekkel, mint a Szovjetunió vezette nemzetközi béketábor. A Szovjetunió békepoliti­kája óriási vonzóerőt képvisel, köve­telései teljesen megegyeznek minden békeszerető nép és ember érdekeivel. Ez a politika most a szégyenteljes párizsi amerikai győzelem után még nagyobb jelentőségű az egész világ népei és elsősorban a francia és né­met nép számára. Az európai népek moszkvai érte­kezlete világosan megmondotta, hogy a német új­raf­elf­egyverzés eltorlaszol­ja a német egység megteremtésének útját. A Szovjetunió jegyzékei, ame­lyeket a párizsi egyezmények ratifi­kálása kapcsán Franciaország és Anglia kormányaihoz intézett, ismé­telten hangsúlyozzák ezt. Nem kell messzire menni, hogy a német egy­ség létrejötte megakadályozásának szándékáról meggyőződjünk. Walter Lippmann írta nemrégiben a New York Herald Tribune-ban: „Igaz az, hogy a londoni megegyezések­­a pá­rizsi egyezmények alapját képező londoni döntésekről van­­ szó. — A szerk.) azon a következtetésen ala­pulnak, miszerint Németországot je­lenleg nem lehet egyesíteni.“ Lipp­mann ehhez még hozzáfűzi, hogy „Nyugat-Németországnak a NATO keretében történő újrafelfegyverzése olyan döntés, amely állandónak te­kinti Németország jelenleg fennálló m­egosztott­ságát“. E­lképzel­hető-e, hogy a német nép egyetért egy ilyen programmal? Elképzelhető-e a né­met nép beilleszkedése az európai népek közösségébe a német egység létrejötte nélkül? Nyilvánvalóan, nem. Ez magyarázza meg, adja meg azt a határozottságot, amellyel Ollen­hauer, a Német Szociáldemokrata Párt elnöke a párizsi döntés után kijelentette: „A Párizsban hozott döntés nem változtat azon, hogy a német szociáldemokrácia az egyez­ményeket elutasítja. A Német Szo­ciáldemokrata Pártnak továbbra is az a véleménye, hogy ezek az eredmé­nyek komoly akadályt jele­ntenek Né­metország békés és szabad újraegye­sítésében és a nemzetközi feszültség enyhítésében.“ N­­émetország egységének és az európai népek kollektív biz­tonságának követelésével a Szovjet­unió vezette nemzetközi béketábor ma, a párizsi döntések után, növek­vő erővel folytatja harcát az impe­rialista reakció háborús mesterkedései ellen. Ez a harc színvallásra kénysze­ríti a béke ellenségeit, de bátorít és erősít mindenkit, aki őszintén óhajtja a békét, még akkor is, ha ez az óhaj ma még nem nyilvánul meg csele­kedetekben. Az elmúlt esztendő ta­pasztalatai megmutatták, hogy a békés megegyezés útja járható és a megegyezési készség igen nagy lehe­tőségeket nyújt a fennálló vitás kér­dések megoldására. Ha az­ amerikai és angol imperialista körök azt hit­ték, hogy a megegyezési készség gyengeséget jelent, akkor a moszk­vai­ értekezlet meggyőzhette őket ar­ról, hogy a Szovjetunió vezette ki­lencszázmilliós tábor szilárdan el van tökélve népei békéjének és biz­tonságának megvédésére. Most mindennél fontosabb, hogy a béke hatalmas erőinek ezt a szilárd eltökéltségét és rendíthetetlen aka­ratát az egész világ népeinek tudo­mására hozzuk. Az a széthúzás, ami a párizsi „győzelem“ mögött van, a béke erőitől megrettent, lázasan kap­kodó imperialista körök gyengesé­gének a jele. De a történelem már nem egyszer bebizonyította, hogy az imperialista kalandorok veszélyesek ak­kor is, amikor félnek, sőt nem egy esetben talán akkor a legveszélye­sebbek. A béketábor erejének kell megfékeznie azokat, akik újra fel­emelik a háború tűzcsóváját. A béketábor országai, a világ béke­szerető emberei mindent el fognak követni, hogy visszaszorítsák a há­borús kalandorokat és hatalmas, egy­séges erejük tudatában bíznak a béke ügyének végső győzelmében. Komor Imre // SZABAD NÉP A lengyel szejm, az OJDK népi kamarája és a csehszlovák nemzetgyűlés képviselőinek értekezlete Prága, december 31. (TASZSZ) December 30-án Prágában közle­ményt hoztak nyilvánosságra arról az értekezletről, amelyet a Lengyel­­ Népköztársaság szejm­jének, a Német­­ Demokratikus Köztársaság népi ka­marájának és a Csehszlovák Köztár­­­­saság nemzetgyűlésének képviselői tartanak a napokban Prágában. A közlemény bejelenti, hogy 1954 december 29-én a három szom­szédos baráti ország képviselői Prá­gában értekezletre gyűltek össze, hogy ünnepélyesen kifejezzék népeik­nek a béke megvédésére és az euró­pai népek biztonságát és független­ségét fenyegető német militarizmus feltámasztásának megakadályozására irányuló akaratát. Az értekezlet folytatja munkáját. A francia nemzetgyűlés a nép akarata ellenére h­ozott határozatot A párizsi szavazás visszhangja Moszkva A moszkvai sajtó kommentálja a­­ francia nemzetgyűlési szavazás ered­­­­ményét. G. Rasszagyin, a PRAVDA­­ tudósítója ezeket írja: A francia nem-­­­zetgyűlés december 24-i szavazásával­­ elutasította a párizsi egyezmények első cikkelyét. Ez a francia nép aka­ratának megnyilvánulása volt. .Ez­után hat napon át tartottak a máso­dik és harmadik cikkellyel kapcsola­tos, hosszadalmas, éjszakába nyúló szavazások, valamint a kulissza mö­götti alkudozások és torzsalkodások. Állandóan fokozódott a Franciaor­szágra és a francia képviselőkre gya­korolt angol—amerikai nyomás. Ez a lehető legnagyobb nyíltsággal, mondhatnánk, a lehető legnagyobb cinizmussal történt. A parlament december 29-i ülésén felszólaló képviselők egyike nyíltan beismerte, hogy ha a képviselők őszintébben, kül­ső nyomás nélkül szavaznának, akkor a párizsi egyezményeket elutasítanák. A nemzetgyűlési határozatot — folytatja a tudósító — a nép akarata ellenére hozták. A Bourbon-palota falain kívül növek­szik a nép felhá­borodásának hatalmas hulláma. Szerkesztőségi hírmagyarázataiban az IZVESZTYIJA ezeket emeli ki: Megfigyelők szerint Franciaország legutóbbi félévszázados története nem ismer olyan esetet, hogy a parlamen­tarizmus elemi szabályait oly durván és arcátlanul megszegték volna, mint most. A legutóbbi napokban folyt ku­lissza mögötti politikai egyezkedések, a tétovázó képviselők megfélemlítése valósággal a képviselői jogok meg­csúfolásának formáját öltötték. Az amerikai—angol diplomácia nem rettent vissza a közvetlen zsaro­lás módszereinek alkalmazásától sem. A Le Figaro című párizsi lap je­lentése szerint egy baráti ország (Angliáról van szó) nagykövetségi ta­nácsosainak egyike telefonon felhí­­vott néhány képviselőt és követelte, hogy szavazzon a párizsi egyezmé­nyek ratifikálására. Párizs A francia sajtó — és ebben a pol­gári lapok sem kivételek — egyetért abban hogy a csütörtöki „bizalmi“ szavazás nagyon is messze áll attól, a­mit Mendes-France miniszterelnök már ismételten „nagy nemzeti hozzá­járulásnak“ nevezett. A L‘HUMANITÉ a következőket írja: Az új Wehrmacht hívei, élükön Mendes-France-szal, nagyon is jól tudják, hogy ez a hüvelykszorítóval kicsikart győzelem szemben áll az egész francia nép akaratával. Nem­igen lehetnek kétségeik afelől, miben is áll sikerük igazi értéke. Nagyon is távol vannak attól, hogy biztosak le­gyenek győzelmükben. Egyszerűen csak arról van szó, hogy sikerült ne­kik elkerülniök a vereséget — és ezt is csak hajszál híján, mégpedig egy olyan vereséget, amelyről most már mindenki tudja, hogy abban az egész ország szinte egyöntetű akarata feje­ződött volna ki. Ki lenne elég merész ezt­ tagadni? Ha a nemzetgyűlés rati­fikációs vitája egyáltalában kifeje­zésre juttatott valamit, akkor ez a Mendes-France-ot fenyegető végső vereség bizonyossága. A PÁRISIEN LIBÉRÉ rámutat azokra a súlyos, esetleg helyrehoz­hatatlan szakadásokra, amelyek je­lenleg belülről bomlasztják a külön­böző francia polgári pártokat. A többi között ezeket írja: A helyzet tehát az, hogy az a „széleskörű nemzeti hozzájárulás“, amelyről Mendes-France-tól annyit hallottunk, sehol sem nyilvánul meg. A francia képviselőház többsége csak fásultságból és beletörődésből volt hajlandó ratifikálni a párizsi egyez­ményeket. London Az angol burzsoá sajtó örömujjon­gással fogadja azt a hírt, hogy Men­des-France-nak sikerült kierőszakol­nia a nyugatnémet újrafelfegyverzés­­ről szóló szerződés ratifikálását, de kénytelenek bevallani azt is, hogy aggodalmaikat a szavazás nem osz­latta el. A konzervatív DAILY TELEG­RAPH vezércikkében emlékeztet a francia miniszterelnök figyelmezteté­sére, „hogy a párizsi egyezményeknek gyenge többséggel történő jóváhagyása épp olyan veszélyes, mint maga a visszautasítás.“ „Mendes-France győzelme messze áll a diadaltól“ — mutat rá a lap. A lap véleménye szerint „a csütörtöki többség sokkal kisebb volt, mint általában várták.“ A pártonkívüli SCOTSMAN a töb­bi között ezt írja: „A francia nem­zetgyűlés olyan vonakodva döntött, hogy a korábbi aggodalmak nem oszlottak el.“ A francia Szocialista Párt igazgató bizottsága fégelmi határozatot hozott 18 képviselő ellen Párizs, december 31. (MTI) Az AFP jelentése szerint a Francia Szocialista Párt igazgató bizottsága csütörtökön este a párizsi egyezmé­nyek felett tartott szavazás után fe­gyelmi határozatot­­hozott az ellen a 18 képviselő ellen, aki a párizsi egyezmények ellen foglalt állást. Az igazgató bizottság elhatározta, hogy Max Lejeune volt minisztert végleg kizárja a pártból és a többi 17 kép­viselőtől (köztük Naegelen volt mi­nisztertől) minden megbizatást meg­von. Az igazgató bizottság másrészt el­határozta, hogy a soron következő rendes országos tanácsülés helyett február 5-én és 6-án rendkívüli or­szágos kongresszust tartanak. Vukmanovics beszámolója a jugoszláv nemzetgyűlés ülésén B­elgrád, december 31. (TASZSZ) A Borba című lap kivonatosan is­merteti azt a beszámolót, amelyet Szvetozar Vukmanovics, a Jugoszláv Szövetségi Végrehajtó Tanács elnök­helyettese a jugoszláv nemzetgyűlés ülésén Jugoszlávia 1955. évi társadal­mi tervének tervezetéről tartott. Vukmanovics beszámolója elején kiemelte az 1954. évi ipari termelés volumenjének növekedését és az idei iparcikk-kivitel emelkedését. A ke­reskedelmi mérleg deficitje a múlt­­évihez képest, körülbelül 40 százalék­kal, a fizetési mérlegé pedig 8 szá­zalékkal csökkent. Az előadó a továbbiakban a jugo­szláv gazdasági életben 1954-ben mu­tatkozott negatív jelenségekről be­szélt. Az első félévben — mondotta — az iparcikkek nagykereskedelmi ára né­mileg emelkedett, de növekedtek a kiskereskedelmi árak is. A második félévben a nagykereskedelmi árak színvonala nem változott, az iparcik­kek (textil, bőr stb.) kiskereskedelmi ára viszont a további emelkedés irányzatát mutatta­. Vukmanovics kijelentette, hogy a nemzeti jövedelem számottevő részét — a nemzeti jövedelem 16,2 százalé­kát, illetve 18,5 százalékát az ország védelmére fordították. A jugoszláv fizetési mérleg defici­tes voltáról szólva Vukmanovics ki­emelte, hogy a fizetési mérleg prob­lémáiban lényeges helyet foglalnak el Jugoszlávia mintegy 400 millió dol­lár összegű külső adósságai (az Egye­sült Államoknak, valamint Angliá­nak és Franciaországnak). A nehéz­ség nemcsak az adósságok méretei­ben, hanem kedvezőtlen struktúrá­jukban is rejlik. Az adósságoknak 39 százaléka hosszúlejáratú, 43 százaléka közepes időtartamú, 18 százaléka pe­dig rövidlejáratú. A külső adósságok évi törlesztése a kivitelből eredő összegeknek mint­egy 25 százalékát emészti fel. Csupán az adósságok kamatja körülbelül 76,6 millió dollár, ami Jugoszlávia összes adósságainak csaknem 20 százaléká­val azonos. É­veken át tartott szünet után — mondta — 1954 második felében a Szovjetunió, Csehszlovákia," Magyar­­ország, Bulgária és Kelet-Németor­szág kezdeményezésére helyreállt az árucsere forgalom ezekkel az orszá­gokkal. Az említett országokkal való ke­reskedelmi kapcsolatok normali­zálása — folytatta Vukmanovics — fontos elemet jelent külföldi árucsereforgalmunk további bő­vítésében és a Szovjetunióval, valamint a többi kelet-európai or­szággal való kapcsolataink nor­malizálásában. Vukmanovics kijelentette, hogy Jugoszlávia lakosságának életszínvon­a­­ala nem kielégítő. Döntően befolyá­solta a lakosság élet­körülményei­ne­k rosszabbodását a termelésnek és a munka termelékenységének színvo­nala, továbbá a világszerte kialakult rendkívüli politikai viszonyok, ame­lyek nagy erőfeszítéseket követeltek a védelmi képesség megszilárdításával kapcsolatban, valamint a mezőgazda­ság helyzetével és általános elmara­dottságával összefüggő nehézségek, úgyszintén a több terméketlen esz­tendő és végül az ország fizetési mér­legével kapcsolatos nehézségek. Be­fejezésül Vukmanovics a beruházási jellegű építkezések kérdéséről beszélt. Eljárás indult Ovii­disz és Dedi­jer elleni A belgrádi rádió közli, hogy a fő­­­­városi államügyészség javaslatára bűnvádi eljárás indítását határozták­ el Milovan Gyilasz és Vladimir De­­dijer ellen. Gyilaszt és Dedijert „rá­galmazó és ellenséges propaganda kifejtésével vádolják, amely arra irá­nyul, hogy külföldön kárt okozzon Jugoszlávia létérdekeinek". (MTI) Nagy Imre elvtársnak, a Minisztertanács elnökének válasza a Jugopress által feltett kérdésre A­z újév alkalmából a Jugopress­ tudósítója azzal a kéréssel fordult­­Nagy Imre elvtársihoz, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnö­­kéhez, hogy válaszoljon a jelenlegi nemzetközi helyzetről feltett kérdésére. A kérdést és Nagy Imre elvtárs válaszát a következőkben közöljük: KÉRDÉS: „Hogyan értékeli a je­lenlegi nemzetközi helyzetet és mi a véleménye a különböző társadalmi rendszerű országok közötti békés együttélés megvalósításának kilátá­sairól, és ennek hatásáról a világ békéjére?“ VÁLASZ: Az új, 1935-ös esztendő­ben a nemzetközi helyzet fejlődhet a különböző társadalmi rendszerű országok békés együttélésének to­vábbi kibontakozása irányában, de veszélyes fordulatra is sor kerülhet, amely a jövő háború lehetőségét rejti magában. Nem kétséges, hogy a né­met kérdés az, amelynek rendezése elsősorban befolyásolja a nemzetközi helyzet alakulását. A második világháború óta­ a béke­szerető emberiség fokozza erőfeszíté­seit a béke megszilárdítása és a bé­kés együttélés érdekében. A békére való törekvésnek állandóan ható té­nyezője és erőforrása, hogy a Szov­jetunióban, Kínában és több más országban, köztük a Magyar Nép­köztársaságban is, olyan társadalmi rendszer valósult meg, amellyel ösz­­szeegyeztethetetlen a támadó háború, az agresszió politikája. Egyre rá­riaknak száma is, akik — bár világ­nézetük különböző — készek közös erőfeszítéseket tenni a béke biztosí­tására. Közismertek a Szovjetunió és a szocializmust építő országok ve­zetőinek a békés együttélés kérdésé­ben történt állásfoglalásai. Kapita­lista országok tekintélyes politiku­sai is egyre erőteljesebben állnak ki a békés együttélés eszméje mel­lett, mint például Nehru vagy leg­utóbb Herriot, a francia parlament­ben, a párizsi egyezmények ratifiká­ciós vitájában. Mindezeknek a nyilatkozatoknak, valamint az emberiség mintegy fe­lét felölelő béke-világmozgalomnak, amely a második világháború után a nemzetközi politika hatalmas, új té­nyezője lett, az a közös alapja, hogy szükséges és lehetséges a békés együttélés a különböző társadalmi rendszerű országok között. A békés együttélés elve a gyakorlatban érvé­nyesült az utóbbi évek számos vitás kérdésének megoldásában, így pél­dául a koreai és az indokínai háború befejezésében, a különböző társadal­mi rendszerű országok közötti dip­lomáciai, gazdasági, kulturális és sportkapcsolatok fejlődésében, ez az elv tette lehetővé Kína és India, a világ két legnépesebb országa viszo­nyának elmélyülését. Nyilvánvaló azonban, hogy a kü­lönböző társadalmi rendszerek béke­ együttélése és a német militarizmus feltámasztása nem egyeztethető ösz­­sze. Az Egyesült Államok uralkodó körei és más imperialista csoportok Nyugat-Németország felfegyverzésé­vel a háborús veszélyt növelik. E fenyegető veszély elhárítására jött létre a Szovjetunió által kezdeménye­zett moszkvai értekezlet, amelyen a részvevő országok biztos utat mutat­tak a német kérdés tárgyalások út­ján való békés rendezésére és az európai kollektív biztonság megte­remtésére. A moszkvai értekezlet ál­tal mutatott úton a béke és a kü­lönböző társadalmi rendszerű orszá­gok békés együttélése megszilárdul­hat az egész világon. Ehhez azonban feltétlenül az eddigieknél nagyobb erőfeszítésekre van szükség az új esztendőben. Meg vagyok győződve róla, hogy a két szomszéd ország, a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság és a Ma­gyar Népköztársaság népeinek és kormányának érdeke a béke biztosí­tásában és a békés együttélés döntő kérdésében azonos. Az ilyen békés együttélés a béke erőinek komoly megszilárdulását jelenti. Méray Tibor:Pohárköszöntő A rtó a tíz év előtti Szilveszterre mindenki emlék­szik. Mintha tegnap lett volna. Azóta tíz esztendő telt el, sok Szilveszter-estet megünnepeltünk, voltak jól és kevésbbé jól sikerültek — de a tavalyi nem él annyira elevenen, híven az emlékezetünkben, mint az a tíz év előtti. Itt, Budapesten már a pincékbe szorultunk. A vá­rost körülfogta a széttörhetetlen acélgyűrű, dúlt, a harc é­s az emeletek nem voltak többé biztonságosak. A mosókonyha közös tűzhelyén bableves főtt, a szilveszteri vacsora, s csörgő nyállal, laposan pislogva néztünk egy-egy fazék felé, amelybe a módosabbak, az ügyesebbek jól­ őrzött csülköt vagy oldalast csúsztattak. D­élután razzia volt. A házparancsnok — derék, jó­­ravaló ember — úgy vezette körbe a tek­ervényes fo­lyosókon a nyilasokat, hogy közben a katonaszökevé­nyek, a bujdosók a hátuk mögé kerülhettek, átsompo­lyogva abba a pincerészbe, ahol a razziázók már jártak. E­ste megszólalt egy ócska gramofon. Valamelyik lakóé volt, tánczenét játszott. Ez volt a szilveszteri muzsika. Hideg futott végig az emberek hátán. É­jfél előtt fellopak­odtunk az emeletre: egy öreg nyomdász egyszobás lakásában laktunk, kilencen. Fel­mentünk, mert friss levegőn, szabadabb szóval akarták köszönteni egymást, s az új esztendőt. Odalent pedig már egy ideje sandán, gyanakvón nézegetett minket né­hány figura. Ordas világ, amikor a bombáktól kevésbbé tartott az ember, mint elaljasult embertársaitól. F­riss levegő bőven volt: egy légiakna bezúzta a háznak majd minden ablakát. Dideregtünk odafenn, a lehelet, mint a dohányfüst, úszott a szobában s első dolgunk az volt, hogy a megtépett elsötétítő papírt va­lahogy összeragasztgassuk. Hogy gyertyát gyújthassunk. A villany akkor már nem égett. M­ég délelőtt, valamelyikünk egy kisebb Meinl-fiók-­­ ban kapott egy üveg rumot. Most azzal koccintottunk. M­ire ittunk? Nem tudnám idézni a pohár köszön­tö­ket. Csak azt, ami a lelkekben forrott. A­z új világra ittunk, s az ismeretlen szovjet kato­nákra, akik fegyvereik élén a szabadulást hozzák. S hogy megérjük ezt az új világot , hogy egy eltévedt­­ bomba vagy egy német gépfegyvergolyó ne oltsa­­ki a fényt a szemünkben, amely oly sáv árán várja az új élet hajnalhasadásét. A­z új életre ittunk, mert hittünk, szenvedélyesen­­ hittünk benne. Amikor több lesz a kenyér, a hús és­­ a bor — és kevesebb lesz a félelem; amikor több lesz­­ az emberség és a megértés — ér, kevesebb lesz a gonosz­­s­­ág és a gyanakvás; amikor több le­sz a mosoly és a­­ derűs szó — és kevesebb lesz a könny és a keserűség. A­­ szabadságra ittunk az emberi életre, az emberi rendre­­ és az emberi méltóságra. Igen, emlékszem,­­ a békére ittunk. Mert szá­munkra akkor a béke mindent jelentett: életet és sza­badságot,­­tenyeret és reményt. S azt­ hittük: ha most béke lesz, akkor nem is lesz többé háború a földön. A békére ittunk, s­­köröskörül dörögték az ágyúik, tombolt és tombolt a háború ... Tombolt és tombolt a háború Koreában, mi Szilveszterén. M­ilyen különös ünnepség volt az­ a két front között, a panmindzsoni út mentén. Senki se szervezte, senki se beszélt róla előzőleg és mégis megtörtént és senki se lepődött m­eg rajta. E­gy düledező parasztház állt az út­­közelében, éppen szemközt azzal a senorral, ahol a fegyverszüneti tárgya­­l­­ások folytak. Ezt a házikót neveztük ki a kegyetlen koreai télben „Sajtó-klub“-nak: ide húzódtunk a fagy, a hó, az állandó lövöldözés elöl. A­kkor, Szilveszter napján zsúfolásig telt a ház két­­ apró szobája. Újságírók, a front mindkét oldaláról, ko­­­­reaiak és angolok, kínaiak és franciák, amerikaiak, s­­ ausztráliai, lengyel, olasz, magyar munkásai a tollnak i­s annyi vad vita. "Szemény összecsapás, goromba csata részvevői, most halkabban, s kicsit megilletődve álltak a rizsszalmából rak­ott tető alatt. A koreai házak fala fehér papírral van beragasztva. Már nem■ tudom, melyikünk volt az, talán a kínai Csu Csi-ping vagy az ausztráliai Burchett, aki elővette a tollát, s odaírta a hószín papírra: „Peace“ — „Béke". A­ztán sorra előkerültek mind a tollak és a ceruzák, s valamit mindenki írt a falra a maga nyelvén vagy más nyelven. Ahogy az már ilyenkor szokás, mindenki valami szellemeset, eredetit akart írni, s ez olykor-oly­kor sikerült is. M­ár nem emlékszem a szavakra, s az a papír már régen szétszaladt. Csak arra emlékszem, hogy a francia Pierre­­ Voltaire-t idézte, az ír O'Connor atya­, akinek tulajdonképpeni munkaköréről sohasem voltunk teljesen bizonyosak, latinul azt írta fel: „Pax vobiscum”, s egy jugoszláv újságíró, akivel az előző napokban dühös és éles összeütközéseink voltak, most­­ oroszul írt fel jókívánságokat. A fehér fal már tele volt fekete betűkkel. Nem áltattuk maguniyit s tudtuk: nem ír itt mindenki a meggyőződése szerint a békéről, de a mi lelki­ismere­tünk tiszta volt, mert azt írtuk, amit gondoltunk,­­ nincs boldogítóbb érzés, mint a tiszta lelkiismeret. És éreztük a béke erejét, hogy senki nem mert nyíltan szembeszegülni vele. És váratlanul ital is előkerült a zsebekből: koreai rizspálinka, kínai vörösbor, angol whis­ky — és koc­cintottunk. „A békére!“ — mondta a koreai­­lang és sokan utánamondtá­k: „A békére!“ — és senki sem mondott mást. A békére ittunk és párszáz méternyire, a frontokon dörögtek az ágyúk és süvöltöttek a bombák. Barátaim, elvtársak, embertársak! T­izenöt esztendeje ez az első Szilveszter, amikor sehol sem dörögnek az ágyúk. Se Magyarországon, se Koreában, se Vietnamban, se Olaszországban, se orosz, se német, se görög, se francia földön. M­ire emeljük hát a poharunkat? A békére, a kiví­vott békére! A­mit mindig akartunk, áhítottunk, amiért harcol­tunk, szenvedtünk, áldoztunk — az ágyúdörgések és a bombarobbanások idején. Most itt van — drága karjai­ra­ átöleli a földet. N­e engedjük elrabolni magunktól. Ne engedjük, hogy az elnémult ágyúk újra megszólaljanak. A­zt mondják: csak a szomjas ember tudja igazán, mit ér a víz. A fuldokló: mit ér a levegő. S csak a há­borúban tudni igazán, mit ér a béke. M­i háborúztunk, véreztünk, szomjaztunk és fuldo­koltunk eleget. Mi a békében is tudjuk a béke értékét.­T­egnap Párizsban 237 ember nyíltan a béke ellen szavazott: a fegyverekre, a szuronyokra, a háborúra. Bonnból a „megelégedés“ hangja hallik: Kruppék vigad­nak, az ágyúgyárosok, Washington és London is­­ „elégedett“. Nem az egyszerű amerikaiak, nem a dol­gozó angolok: az atomháború megszállottjai „elége­dettek“. M­ilyen jó lenne könnyű szívvel, felhőtlen örömben ünnepelni az ifjú békét. De mit tagadjuk: a párizsi dön­tés megnehezíti a szívünket és felhőt küld örömeink egére. . M­égis, magasba a poharat: igyunk, barátaim, a békére! H­ány komor, véres, viharos Szilveszter van aö­­göttünnk! S akkor is, mindig bíztunk a békében. Most ne bíznánk, amikor — béke van? Most ne tudnánk megvédeni, amikor kivívtuk? A mi erőnk: az igazság. S az igazság velünk van — legyőzhetetlenek vagyunk. A mi erőnk: a nép. S a nép mindenütt velünk van­ — legyőzhetetlenek vagyunk. A mi erőnk: az egység. Barátságunk és szövetsé­günk, amely a­ Szovjetunió köré tömörít bennünket, amely 900 millió embert egyesít s amelyet százmilliók rookonszenve övez szerte a világon. Legyőzhetetlenek vagyunk! _ A mi erőnk nőttön nő. Növeli az alkotómunka, a tudatos felkészülés és növeli az­­idő, az idő nekünk dolgozik. Ha Párizsban elfelejtették, mi nem­ felejtet­tük el: a porosz csizmák Párizst megtaposták nem is egyszer — de Moszkvát sohasem! Ha Bonnban elfelej­tették, mi nem felejtettük el: ez az évszázad kétszer látta már sárban és mocsokban a német militarizmus zászlóit. Ha Washingtonban már elfelejtették, mi nem, felejtettük el: ez az évtized már látott szégyenletesen futni amerikai, hadseregeket. N­agy a mi erőnk és nagy a mi nyugalmunk. Nem lehet minket letéríteni arról az útról, amelyen meg­indultunk. Nem lehet minket megijeszteni sem fenye­getőzéssel, sem kierőszakolt döntésekkel. Jöhet rossz hír Párizsból s máshonnan is, hiszen az élethez nem­csak a jó, hanem a rossz is hozzátartozik, s nem be­csülhetjük­ le a rossz erejét: meg kell kü­zdenünk vele. D­e a mi időnk azért történelemformáló, mert im­már a jó erősebb a rossznál, mint ahogy a fény erő­sebb a sötétségnél, az igazság a hazugságnál, az élet a halálnál. S a béke a háborúnál. S mi a jó, a fény, az igazság, az élet, a béke har­cosai vagyunk. Ezért legyőzzük a rosszat, a sötétet, a hazugságot, a halált, a háborút. E­meljük hát magasra poharunkat, s köszöntsük az új év hajnalán hangos szóval az erő és a bölcseség fiát, az Ember jóbarátját, a Békét. Egyezmény a rendszeres szovjet-kínai légiforgalom bevezetéséről P­eking, december 31. (TASZSZ) Azzal kapcsolatban, hogy a Szov­jet—Kínai Polgári Légiforgalmi Rész­vénytársaság befejezte tevékenységét, Pekingben tárgyalások folytak a Szovjetunió és a Kínai Népköztársa­ság közötti polgári légiforgalom ügyé­ben. Decemberi 30-án Pekingben szov­jet—kínai egyezményt írtak alá, amelynek értelmében rendszeres légi­­forgalmat vezetnek be a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság között. Az­ egyezményt kínai részről Ju Pa­sztán tábornok, a tárgyalásokon részt­­vett kínai kormányküldöttség veze­tője, szovjet részről Sz. F. Zsavoron­­■kov, a tárgyalásokon résztvett szovjet kormányküldöttség vezetője írta alá. Az egyezmény aláírása alkalmából kiadott közlemény leszögezi: A Szovjetunió és a Kínai Nép­­köztársaság kormányküldöttségei kö­zött az őszinte barátság is teljes egérzés szellemében lefolyt tárgya­lásaik eredményeként december 30-án Pekingben egyezményt írta­k alá a Szovjetunió és a Kínai Népköztársa­ság közötti rendszeres légiforgalom bevezetéséről. A­z egyezmény értelmében szett­jét és kínai polgári repülőgépek fel­Annak megfelelően, hogy a Szov­jetunió és a Kínai Népköztársaság kormánya 1954 október 12-én egyez­ményt írt alá arról, hogy a Kínai Népköztársaságnak adják át a szov­jet—kínai vegyestársaságok szovjet részesedését, december 29-én, este Pekingben egyfelől a részvényesek képviselői, másfelől a Szovjetunió Minisztertanácsa mellett működő­­ polgári légiközlekedési hivatal és a­­ használásával Moszkva és Peking, Alma Ata és Urumcsi, Csita és Pe­ king között légijáratot létesítenek. A­z egyezmény aláírása elősegíti a Szovjetunió és a Kínai Népköztár­saság gazdasági együttműködésének és kulturális­­kapcsolatainak további erősödését. A Kínai Népköztársaság Államtanácsa mellett működő polgári légiközleke­dési hivatal képviselői elhatározták, hogy a Szovjet—Kínai Polgári Légi­­forgalmi Részvénytársaság 1955 ja­nuár 1-től beszünteti tevékenységét és a részvénytársaság egész vagyonát­­ és értékeit 1955 január 1-től kezdő­­dőleg átadják a kínai fél képviselői­nek.­­ A Szovjet-Kínai Légiforgalmi Társaság vagyonát és értékeit átadják Kínának

Next