Népszabadság, 1958. május (16. évfolyam, 103-128. szám)
1958-05-04 / 105. szám
4 NÉPSZABADSÁG 1958. május 4. vasárnap Mester és tanítvány Edvi Illés Aladár gyűjteményes kiállítása A kritikust műitész néven emlegették meg, amikor martoló közönségünk először lakozott Edvi Illés Aladár jellegzetes kézjegyével a Műcsarnok falára aggatott akvarellje alsó jobb sarkában. A művész bemutatkozásának idestova 70 esztendeje, de aláírásán jottányi nyomot sem hagytak a felgyülemlő évek, amelyek annyi változást hoztak bennünk és körülöttünk. A legfigyelmesebb szem sem tud Szemernyi eltérést felfedezni a mester 1888-ban és most, 1358- ban festett képeinek szignumán. Valamennyi betű vonala s az aláírás lestése is hajszálnyira egyezik, így látja ezt a 88 éves művész is, de hozzáfűzi, hogy életszemlélete, festői látásmódja, érdeklődési köre és művészi célkitűzése is lényegében, gyökerében, most, pályafutásának 70. fordulóján is ugyanaz, mint a 18 éves művésznövendéké, aki első vízfestményét küldte be a Műcsarnok tárlatára. — Mesterségi ismereteim, felkészültségem persze gyarapodtak, de hát a kifejezési eszközt, a technikát sohasem tekintettem fő célnak — vallja a baleseti kórház betegágyán, alig 48 órával a sikerült operáció után. — Mindent meg kell tanulnunk, amit el tudunk sajátítani, a technikát azonban alá kell rendelni a mondanivaló költői erejének. Hiszen a művész előtt tárulkozó természetnek sincs technikája, csak szépsége, igazsága, vonala, színe, varázsa, sejtelme; földszagú, életteljes valósága. Pajtáskodón, önmagában érődőn mosolyog. — De mit papolok, mintha szószéken állanék, holott feldúcoltan üldögélek az ágyban. Néhány papírszeletet emel fel az éjjeliszekrényről, 1928-ban megjelent olasz újságok kivágásait. Kis kollekcióval, 28 képpel, rajzzal szerepelt akkor a velencei biennálén s az olasz kritikusok, mintha összebeszéltek volna, úgyszólván valamennyien annak a meggyőződésüknek adtak kifejezést, hogy azt a különbséget, ami a magyar és minden más nemzet festői kifejezési módja között jelentkezik, leginkább signore Aladáro képein lehet észlelni. (Abban is egységes volt a legkülönbözőbb felfogású olasz műbírálók állásfoglalása, hogy a magyar festő keresztnevét családnévnek gondolták és írták le.)* Most a Nemzeti Szalonban rendezett gyűjteményes s egyben jubiláris kiállításán különös hangsúlyt kap signore Aladáro művészetének mély és igaz magyarsága. Hét boldogító munkába feledkezett évtized gazdag, változatos termése kap helyet a kiállítás termeiben; nem egy kép messze külföldön. Törökországban, Olaszhonban, Párizsban, Hollandiában született, de egyet is alig találunk köztük, amelynek égboltja, levegője, szelíd nyugalma, sajátos színhatása ne arról árulkodna, hogy festője a képet a Duna—Tisza táján álmodta meg. Nem mintha Edvi Illés Aladár valaha is álomképeket vetített volna vászonra. Ellenkezőleg. Még ha, mint minden nagy piktort, olykor elragadta is az alkotó révület, művészete annyira valósághű, természetimádata olyan szenvedélyes, hogy az örökérvényű szépséget az őt körülvevő világ egyszerű jelenségeiben keresi és találja meg. Ha valaki, Edvi Illés Aladár elmondhatja, sokfelé járt, másutt is volt jó dolga. Marasztalták Hollandiában, hívták Londonba, ahol tíz akvarellnek akkora a becsülete, hogy az akvarellisták egyesületének elnökségét a királyi pár vállalta. De a magyar mester sohasem vált hűtlenné kettős ideáljához. — Nem is Sejtitek, milyen erkölcstelen ember vagyaik — szokott tréfálkozni baráti körben —, egész életemben bigámiában éltem. Egyszerre két témakör volt a szerelmem; a puszta éppen úgy szívemhez nőtt, mint Kalotaszeg százszínű tája. Már a gimnáziumban, amikor Petőfi lenki költeményeit olvasta, kimeríthetetlen élménytárnak, gyönyörűséges tündérvilágnak látta az Alföld szikes pusztaságát. A végtelen néma táj éppen úgy megbabonázta, mint később Kalotaszeg napsütése, gazdag népviselete, kedves emberei. De vonzotta még valami, a háziállatok békés világa, a csendesen kérődző tehenek, istállóba kötött lovak, hízelkedő komondorok, legelésző kecskék , a mélaszemű borjak. Milyen szenvedélyes odaadással festette ezeket s mekkora örömét lelte témakörében, micsoda kivételes mesterségbeli felkészültség segítette szelíd, szemlélődő, a lényegre és a részletekre egyszerre felfigyelő egyéniségének kialakulását — tanúi lehetünk most a Nemzeti Szalonbak. Egybegyűjtött életműve nemcsak szeretetünket ébreszti a 88 éves mester iránt, hanem elismerő csodálatunkat is. Az állandóságnak, a maradandóságnak azt a felemelő légkörét érezzük magunk körül a Nemzeti Szalonban, mely a világvárosi múzeumok kabinetjeiben órákig marasztalja a látogatót. Képei között nemcsak azok váltak időfelettivé, klasszikus művekké, melyeket a letűnt századvégen festett mint a Szélmalom vagy az Alföldi táj, hanem legújabb keltezésű munkái közül is nem egy, így Szakadék a Hármashatár-hegyen, Este a tanyán, Fészer Dömsödön címmel jelzett olajfestményei s régebbi keltezésű alkotásainak egész sora. Művészete” olyan harmonikusan olvadt festészetünk fejlődésébe, mint kedvelt botos fűzeinek, élő, suhogó nyárfáinak vonalai az Alföldön, pusztán született képeinek távlatába. Alkotásai éppoly kevéssé hiányozhatnak az utánunk következő idők nemzeti galériájának faláról, mint a nagybányai mestereké, akikkel valaha maga is szembeállónak vélte festői alkatát. A Nemzeti Szalon kiállítása meggyőz, hogy Edvi Illés Aladár mindig a maga belső világát igyekezett kifejezni saját művészi eszközeivel, s hogy mindent elmondhasson magáról, megtanulta mindazt, aminek birtokában nem kellett birkóznia többé a kifejezés formai problémáival. Tudását, tapasztalatait igyekezett átadni a Képzőművészeti Főiskolán tanítványainak. köztük Karády Etelnek is, aki később felesége lett. Az egykori tanár és tanítvány most együtt szerepelnek a Nemzeti Szalonban, mint ahogyan együtt jártak s munkálkodtak egy hosszú élet köznapjaik és ünnepi óráiban. A mester, megkülönböztetett elismerés ordaival mellén, úgy vélekedik, hogy sokkal többet tanult feleségétől, mint ő tanítványkorában tőle, így vagy úgy, megtanulta a bölcsességet, hogy csak a szépség örök, s hogy csupán szakadatlan munkába merülve, tapasztalatot, tudást felhalmozva juthatunk egy kis lépéssel közelebb hozzá. Az Edvi Illés-házaspár — kéz a kézben mester és tanítvány — nem is egy lépést tett előre a művészi álmok beteljesedésének ezen az útján. Lengyel István Meghalt Földes Imre Földes Imre, a magyar színpadi irodalom jeles képviselője 77 éves korában elhunyt. Igaz, hogy nevét az utóbbi időben csak ritkán láthattuk a színházi előadásokat hirdető plakátokon, de még jól emlékszünk egykori sikereire. Már fiatalon a legjobb színpadi írók között emlegették nevét, s műveivel többször nyert irodalmi díjat, többek között húszéves korában az Akadémia Koczán-díját. Több sikeres vígjátékot és operett-szöveget írt, a legnagyobb elismerést azonban mint mélyenszántó színműíró érte el. Az 1900-as évek elején két drámai hangvételű színdarabjával keltett feltűnést és aratott nagy sikert Mindkettőt az akkori Magyar Színház mutatta be. Egyiknek — A császár katonáinak — az volt a nevezetessége, hogy bátran s erőteljes művészi eszközökkel leplezte le a Ferenc József-i kor hadseregének szellemét. Az 1909-ben színrekerült Hivatalnok urakban a magyar csinovnyik figuráját rajzolta meg, feltűnő kritikai éllel. Földes Imre művei a szerző kitűnő színpadi érzékéről tanúskodtak, s rendkívül népszerűek voltak nemcsak nálunk, hanem az ország határain kívül is. Életének utolsó éveiben is sokat dolgozott, s egy ideig, mint a színpadi írók egyesületének elnöke is tevékenykedett. Halálának hírét mélységes részvéttel fogadták a színházi körökben. ZTyyWWVTTTTTTTtVVTVTTTTTTTVVTTVTTTTTTTVVVZWTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTYTTTTVTYTVTTTTVTV Tudósítónk jelenti Brüsszelből: Nagy sikert aratott a „magyar nap" hangversenye A péntek esti magyar nap nagy hangversenye Brüsszelben minden várakozást felülmúló nagy sikert aratott Bár néhány magyarországi diszszidens a hangverseny előtt a nagy auditórium kapujában igyekezett uszító röpcédulák osztogatásával befolyásolni a közönséget (előző este a magyar vendéglőben kívántak botrányt okozni), a hatalmas hangversenyterem pazar fényeiben sárgálló, szinte végtelennek tűnő süppedő fotelsorok egytől egyig megteltek valóban nemzetközi közönséggel, nagy- és kisestélyiruhás hölgyekkel, frakkos, szmokingos sötétruhás férfiakkal, sokak kezében (az első sorokban is) ott volt a Bartók-művek kottája s a hangverseny alatt a szemükkel követték a tolmácsolást. Ünnep volt ez a nagy hangverseny, amely a belga és a magyar himnusz elhangzása után a népek kulturális barátkozásának jegyében zajlott le. Nyolc-tíz-tizenkétszer hívták ki dübörgő, szűnni nem akaró tapssal a szereplőket, visszhangzott a „brávó”, művészeink öltözőjét megrohanták a gratulálok, a közönség helyéről felállva ünnepelt és a műsor végeztével senki sem igyekezett a ruhatárba, hanem részt kért az ünneplésből. A hangversenyt követő fogadás, amely az éjfél utáni órákig tartott, szintén szokatlan körülmények között folyt le: művészeinket körülvették a meghívottak (kétszázan lehettek) és elhalmozták őket gratulációikkal. A fogadáson beszélgettem a szovjet nagykövettel, aki elmondta, hogy rendkívüli gyönyörűséget szerzett neki a hangverseny és egyenként dicsérte a szereplőket: Lukács Miklóst, a karnagyot, s a közreműködőket: Fischer Anniét, Palánkay Klárát, Székely Mihályt, a Rádió szimfonikus zenekarát. •— Hat évig éltem Magyarországon — mondta e sorok írójának az itteni finn nagykövet. — Ott lettem Bartók-hívő és az is maradék életem végéig. Fischer Annie a világ egyik legnagyobb pianistádja, nálunk Finnországban is rajonganak érte. Ilyen hatalmas közönségsiker Belgiumban — példa nélküli! A La Demierre Heure híres zenekritikusa, Pierre Moulaert ezeket mondja nekem: ,,El vagyok ragadtatva. Bartók minden kultúrember ideálja, századunk egyik legnagyobbja, az emberi lélek leg-kiválóbb zenepiktora. Ez az egy* séges magas színvonalú műsor szinte teljes képet adott nagysá* gáról.” Jacques Stehman belga zeneszerző: „így csak magyarok tol* mácsolhatják Bartókot. Bartók hatalmas szelleme ma itt volt közöttünk és ezt a nagyszerű magyar művészeknek köszönhetjük : MAJTÉNYI ERIK: Naplótöredék a Kárpátokon túlról NOVEMBER 3. DÉLELŐTT Már voltam benned boldog, Budapest, hallom visszhangzó, muzsikás szavad mondd, szélseperte, őszi Bástya-sétány, ki ellen akarsz lenni most szabad? Kik ellen bontod kartácsos viharban s kiért bontod ki Kossuth zászlaját? A vízbe rokkant Erzsébet-híd mellett kiért, kik ellen folyik most család? Hány napja már, hogy éjszakája perdül ujjunk között a bakelitgomb. Szemünk rezzen — vagy csak a skála lámpa? És eszelősen hallgatjuk, hogy mit mond, mit mondhat még az éter, mi hírt hozhat? Süví a hang, akár a sajtó kardvas, te ifjú Pest, te büszke vén Buda, Táncsics tarlója, jaj, hova hanyatlasz? És szólni hallom, ím, költőidet, szavuk oly furcsán rebben szét az éjben. És felcsendül a Himnusz mély kongása, óh, jaj nekem, már Kölcseyt sem értem... Erőid fogytán, maholnap a körte vakon bámul az alkonyi szobára, de hova hányhat, amit költőd ígért, osztályrészed, a szellem napvilága? Most tompán hullnak belém a szavak, mint göröngyök a koporsófödéle — ezért őszült meg Mikes Rodostóban, ezért alvadt meg Martinovics vére? E felemás világért, felemás jövendőért,, mely fagyos éjbe torkoll? Jaj, múljon el e keserű pohár mitőlünk, távol élő magyaroktól! A Szózat hangja dübörög az estben, nagy mélyről hallom Petőfi nevét... De Eszterházy nem érti Petőfit, csak a kőműves, csak a volt cseléd! Kiket akarsz most volt cselédeid urául hívni, szegény Magyarország? Holott az utca gyilkol s fosztogat, s fiaid vérét isszák a csatornák... Oh, ti géppuskás szörnyű éjszakák s ti hullaszagú hűvös hajnalok! Ti, körzők helyett irányzékra hajló szöghajú fiúk, mit akartatok? A múlt hibáit, bűnét számonkérni, új arcot adni hitnek, szabadságnak? Most már hazug szavakba göngyölítve új bűnök mérges magvai csíráznak. A kisbíró már veri a dobot, az országházát terrorlegény őrzi, már számlálja a gyáros, mennyit kérjen ! új hármaskönyvet fogalmaz Werbőczy. ? *vagy porba bukhat egész Magyarország. De minden szónál jobban fájna most a hallgatástól Budapest, te árva, emlékszel-e még szépszavú s üreszsebű fiadra, József Attilára? Ő hitte azt, hogy végső győzelemre viszi népét a bíborszínű zászló, és őrzi még utolsó lépteit s utolsó gondjait Balatonszárszó.. . Emlékezz hát, ocsúdj föl, nézz az égre, oly kék, mint tegnap, s még a te eged, még van hazád, van életed, jövendőd, s az ő hitével meg is védheted! NOVEMBER 5. DÉLBEN Új ének csendül új csaták elébe: Híres Komárom sose lesz bevéve! Jöjj hát s taposd szét, ifjú virradat, a Dózsa-trón alatt a parazsat. Gyötört a kín, a vér, a könny, a láz, de nem gyötört úgy, mint az a parázs. Az őszi fákat könyörtelen rázza a szélvihar — vagy tán egy nép fohásza, hogy sose tengjen önmagát gyalázón, bús koldusként a nagymajtényi páston, hogy mégse menjen volt urak elébe az igát önként a nyakába véve, tisztulva kínban, megtisztulva vérben, ne lássa többé senki fia térden. NOVEMBER 6. REGGEL NOVEMBER 3. ESTE Leszel még boldog, ifjú Budapest, majd elcsitul a temetési ének, és behegednek tépett sebeid, és dalaid is rendre visszatérnek. És ha szitál majd a Margitszigetre, jönnek zúzmarás reggelek és esték, s majd fölébreszti halkan a tavasz a szabadság s az élet Budapestjét. S mert törvény, hogy az idő és a hit a szenvedést, a súlyos gyászt feloldja, a Vár alatt és kint Erzsébeten száz cseresznyefa öltözik sziromba. Messziről szólok hozzád, Budapest, ki tőlünk már-már idegenbe estél, s ki voltál szörnyű tizenkét napig testvérek közt a legféltettebb testvér, s kiben hiszek, hogy megújhódhatik még, s volt koldusai szent jussát megóvja ama Székely György mártír-koronája s Lenin viharvert győztes lobogója. E vers 1956 novemberében a Bukarestben megjelenő „Előre" cimil magyar napilapban látott először napvilágot írója a román fővárosban élő Majtény Erik Állami-díjas költő, jelenleg tanulmányúton hazánkban tartózkodik. Messziről szól e szó, s ki tudja eljuthat-e még, hű testvérem, hozzád kinek szavára talpra állhat ! AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA Az egyetemek kulturális versenyének budapesti döntője Szombaton délután az Egyetemi Színpadon megkezdődött az egyetemek és főiskolák országos kulturális versenyének budapesti döntője. Szombaton a színjátszók és a szavalók léptek színpadra. Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem és a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem színjátszói Heltai Az orvos és a halál című egyfelvonásosát és Brecht Félelem és nyomorúság a Harmadik Birodalomban című művének részleteit mutatták be. Az egyetemek szavalóinak fellépésével zárult az első nap. Ma a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen folytatódik a verseny. Ezúttal a zenekarok, énekkarok és táncosok szerepelnek.