Népszabadság, 1960. április (18. évfolyam, 78-102. szám)
1960-04-17 / 92. szám
...............„„mm.................................mii,iiHiMiirjirniiiiiiilllllllllllllllIhllUlllUllllllltlWllllllllimillUHHHIIIUIIHIÍUIIIDItDIUHIIIIWlHHIlHUli 9 llllllilllHlllini!llllllllllllll!IIHIIIIIIHUim»l!HliniintlllilllHIMIIIimil!!IHminmillllllllinilllilHIIIIH»lnmillHimini««l Várnai Zseni: CSUIAK CSODÁJA... Tavasszal mindig arra gondolok, hogy a fűszálak milyen boldogok: újjászületnek, és a bogarak, azok is mindig újra zsonganak, a madárdal is mindig ugyanaz, újjáteremti őket a tavasz. A tél nekik csak álom, semmi más, minden tavasz csodás megújhodás, a fajta él, s örökre megmarad, a föld őrzi az életmagvakat, s a nap kikelti, minden újra él: fű, fa, virág, bogár, és falevél. Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok, innám a fényt, ameddig rám ragyog, a nap felé fordítanám arcomat, s feledném minden búmat, harcomat, élném időmet, amíg élhetem, hiszen csupán egy perc az életem. Az, ami volt, már elmúlt, már nem él, hol volt, hol nem volt, elvitte a szél, s a holnapom? azt meg kell érni még, csillagmécsem ki tudja meddig ég?! de most, de most tündöklő sugár még rám ragyog, s ölel az illatár! Bár volna rá szavam, vagy hangjegyem, hogy éreztessem, ahogy érezem ez illatot, e fényt, e nagy zenét, e tavaszi varázslat ihletét, mely mindig új, és mindig ugyanaz: csodák csodája: létezés ... tavasz! 1960. április 12. Simonyi Imre: HÚSVET 19 4 4 „Mikor mentem kelet felé, Hasadt az ég három felé.” ...és akkor történt, hogy megállt ott a tornác előtt — — Arca ólomszínűre vált hallván, hogy sorsa betölt: a sereg cinkosan kiált Barabbás lókötöt... Leköpve az emberfia, ama jó ácslegény — Történt fönséges mágia: akkor avatta szegényt Mesterré míves mánia s ormótlan szenvedés — * Mikor mentem Várad felé akkor hasadt az ég s beteg szívem három felé igy alvadt rá ez a kép: a jog függött az útfélén s az önkény mosta kezét... (1944 húsvétján állították fel Horthy pribékjei a nagyváradi gettót, ugyanakkor kezdődött az antifasiszták tömeges letartóztatása.) . I. Govorunyenko tábornok parancsnoki figyelője Szomor község mellett van egy magaslaton. A hóvihar ugyan szünetel, de sűrű köd üli meg a völgyeket. Bent, Szomorban és a szomszédos Bajnán vad utcai harc tombol. Különösen Bajnán feszült a helyzet. Itt Szavkin ezredes nehéz rohamlöveg-ezrede Tigrisekkel harcol. A hitlerista harckocsizok könnyebben mozognak az utcai harcokban, mint a nehéz rohamlövegek, amelyeknek nincs forgatható tornyuk és a szűk utcákon kevésbé tudnak manőverezni. Égő házak és kigyulladt harckocsik fényénél tombol a harc. A hitlerista páncélgránátosok házról házra felgyújtógátjáik a szalmakazlakat. Hirtelen felsüvölt egy páncélgránát, s eltalálja Szavkin ezredes parancsnoki rohamlövegét. A rohamlöveg lángra lobban. Szavkin és a kezelők szempillantás alatt kiugranak az égő rohmlövegből, s egy leomlott házfal mögé húzódnak. A csata egyre hevesebb. Griv hadnagy rohamlövege szakadatlanul tüzet ont a hitlerista Pantherekre. A nácik veszett dühvel igyekeznek megközelíteni Griv rohamlövegét, hogy elhallgattassák. Egy Tigris óvatosan szembefordul Griv hadnagy rohamlövegével, és pontos célzással igyekszik kilőni. Lövege még nem is tüzelhet, amikor páncélgránát ütődik a rohamlöveg falába. A hadnagy arcát a nyersolaj elviselhetetlenül forró lángja csapja meg. Szemei csak bizonytalan körvonalakban pillantják meg a szemközt leskelődő Tigrist. De a löveg még ép, és Griv hadnagy hangja túlcsap a körös-körül hömpölygő hangorkánon: — Tűz! A lövés elcsattan, Griv és harcostársai máris kiugrálnak az égő rohamlövegből. A hadnagy ugrás közben látja, hogy az ólálkodó Tigris tornya lerobbant, s a harckocsi teste féloldalt dőlve fekszik az árokszélen. ... A harcmezőn öldöklő csata folyik. Harckocsi harckocsi ellen. A 18. hadtest valamennyi harckocsijának rádióján ismételten felhangzik a mindenkihez szóló felhívás: „Tolbuhin marsall, frontparancsnok parancsa. A Rajna— Szomor-vonaltól keletre egy lépést sem szabad engedni a hitleristákat!” Már nyilvánvaló, hogy az SS-ek itt akarják kicsikarni a döntést, amikor Sztrugoscsikov alezredes páncéltörő tüzérezrede a hősiesen küzdő 18-asok segítségére érkezik. Az ezred azonnal tüzelőállást foglal el a község szélén. Sztrugoscsikov, a hatalmas termetű, markáns arcú, de izzó kedélyű parancsnok előrejön figyelőpontjáról, személyesen irányítja a tüzelőállások elfoglalását, aztán amikor feldübörög a lövegektüze, öblös hangja túlharsogja a harci zajt: — Rajta, tüzérek, aprítsátok a bitangokat! A pokoli zajban a hadtest politikai osztályának egyik fiatal tisztje sebtében papírra rótt sorokat tart Sztrugoscsikov alezredes elé. A harci röplapon Tolbuhin marsall parancsa: .......a Rajna— Szomor-vonaltól keletre egy lépést sem szabad engedni a hitleristákat!” Sztrugoscsikov arcizmai megmerevednek, verejték patakzik a homlokán, tekintetét belefúrja a harcmező végtelenjébe, és sztentori hangon kiáltja: — Sohasem látjátok meg Budapestet! Tűz! ... Bajna felett az égő házak pernyéje takarja el a reggeli napot. A korom belepi a harcosok arcát, kezét, befeketíti a széttaposott havat. Már dél felé jár az idő, amikor a front törzsének összekötője a harcálláspontra érkezik egy idősebb ezredes és Govorunyenkót keresi. — Tolbuhin marsall köszönetét fejezi ki a hadtestnek a példás helytállásért, tábornok elvtárs! — üdvözli Govorunyenkót. Az ezredes ezután az általános helyzetről tájékoztatja a tábornokot: — Ezekben az órákban mélységben is megerősítjük védelmünket. A frontparancsnokság jelentős tartalékokat irányított erre az arcvonalra. S ezt, tábornok elvtárs, elsősorban a 18. hadtest kitartása teszi lehetővé. — Tudni kell — teszi hozzá —, hogy a hitleristák több páncélos hadosztállyal ellencsapást intéztek Tata körzetében. Ezenkívül Süttőnél is átkeltek a Dunán. A budapesti csoportosítás egyidejűleg kitörési kísérletet hajt végre, így hát, Pjotr Dimitrijevics, kemény harcokra van kilátás. De a fasiszták nem juthatnak érintkezésbe a Budapesten körülzárt hadosztályaikkal. Itt mi most Budapestet védjük! És meg kell állítanunk ezeket itt, mindenáron! — Megállítjuk! — hangzik Govorunyenko válasza. ... Bár a 3. ukrán front csapatainak, elsősorban Zaharov tábornok 4. gárdahadseregének, s a vele együtt küzdő 18. harckocsihadtestnek még sok kemény ütközetben kellett visszaverniük a hitleristák áttörési kísérletét, helytálltak Budapest védelmében, halomra döntötték Hitler felmentési terveit. A hitlerista hadosztályok mintegy két hónapon át próbálkoztak az áttöréssel, de hadműveleti sikert nem tudtak elérni, csak óriási áldozatok árán nyertek harcászati jelentőségű tért. E védelmi harcokat a 2. ukrán front is támogatta, s miközben Budapestet megtisztította a fasiszta hadosztályoktól, a Duna balpartján, Komárom általános irányban mért súlyos csapást a hitleristákra. S a 3. ukrán front már előkészítette hatalmas ellentámadását, amely egyszer s mindenkorra kiveti majd az országból a fasiszták zilált seregeit... Következő riportunk: EGYÜTT A SARISAPI PARTIZÁNOKKAL SZEMTŐL SZEMBE SZÁZ MAGYAR ÍRÓVAL Ha érdeme, s értelme szerint történnék — erősen hisszük: úgy fog történni — akkor az irodalombarátoknak, műkedvelőknek s az ifjúságnak tízezrei járják végig az elkövetkezendő hetekben, hónapokban a Petőfi Irodalmi Múzeum új kiállítását. Magyar Írók Arcképei: a cím szerény — a látvány lenyűgöző. A legutóbbi másfél évszázad száz magyar írójáról készült kétannyi arcképrajz, festmény-, szobor-, plakettportré tekint ránk a Károlyi-palota falairól-tárlóiból — a gondolat és kifejezés mestereinek nagy gonddal-fáradsággal felépített magyar olympusa. Vonások, amelyeket a múlandóságtól mentettek meg, kortárs művészek látomásai. Valahol másfél század mélyében, Dugonics András mesekép szempárja csillan, Bacsányi bátor tekintete fénylik, Csokonai makacs szája formálja a szót, s életének pályájára emlékeztet a sugárzó ifjú és a keserű-bölcs öreg Kazinczy arca. Látod reménykedő derűjében és tragikus elborulásában Vörösmartyt, test és lélek szerint örökifjan Petőfit, s az indulásakor és érkezésekor bölcs Arany Jánost. Látod a régi nagyok utódait, az új nagyok elődeit. A századvég fáklyahordozóit, az új század viharmadarait. Látod a kunfajta nagyszeműt — Adyt, a dacos, vad erdő sűrű hajzatú József Attilát, s közben a keresőket, a tévedezőket, az újat alkotókat és újjáteremtőket, a sikereseket és a mártírokat. A vonzás, ami másfél század íróinak arcképcsarnokában fogva tart — nem olcsó kíváncsiság. Nem holmi divatos lelkendezés, silány sztárkultusz, biztosan nem az. Bensőbb, mélyebb, nemesebb, igazabb ez az érdeklődés, szorosan és szervesen függ össze a művel — mindkettővel: az íróéval és a képzőművészével. Az íróábrázolásokban, a képzőművész élményének közegén át, a szellemi megnyilatkozás és a testi jelenség összefüggésének titkait fürkésszük. Kettős titok ez: a húsvérré szerkesztődött anyagé, amely egykor eszmét és érzelmeket termelt, a rajzóné, ecseté, mintázójáé, amellyel a képíró vagy szobrász a maga sajátos víziójában akarta összefogni az alkotót és az alkotást. Izgalmasabb tárlatélményt keveset találhatunk, mint az íróarc-ábrázolás bonyolult folyamának elemzését és a visszakövetkeztetést a külső s belső hitelesség fokozatain át. Ha a hitelességet csupán egykorúsággal, személyes ismeretséggel mérjük — ez merőben mechanikus elképzelés. Barabás ismerte Petőfit. De milyennek ismerte? És milyennek Aranyt? Milyennek Vörösmartyt? Mit látott bennük? Mit fogott fel valódi énjükből? Sok remek rajza, számos pompás festménye hitelesebben szól az ábrázolóról, mint az ábrázoltról. Nemegyszer le kell elébb hántanunk a művészt jellemző, mondjuk ki: korlátozó általános vonásokat, hogy megtalálhassuk — mint a kiváló Czuczor- és Eötvös-portrén — az író, s a költő sajátos jellegét. Katona József alighanem „leghitelesebb” arcvonásait egy ismeretlen korabeli festő avatatlan ecsetje őrizte meg , s nehéz volna megmondani, mi ad mégis szinte szuggesztív hitelt a művészileg fogyatékos ábrázolásnak. Tihanyi kőrajza Bölöni Györgyről egy fogásban két harcot idéz föl: a művész harcát a kifejezésért, az író harcát a világért. Réti István Kiss József-portréja egyént és korszakot ötvöz össze, Hoffmann Edit az árnykép varázslatával mosolyt és költészetet, gúnyt és ellágyulást koszorúz Kosztolányi profilja köré, Bernáth Aurél dúlt és ernyedt formákba önti Szabó Lőrinc figyelő arcát. A változó benyomások meglepetéseket hoznak: milyen kis képecske Ferraris Artúr a tarokkozó Jókait ábrázoló, reprodukciók nyomán hatalmas vászonnak képzelt festménye, milyen hangulathíven fülledt Bunny enteriőrje Justh Zsigmond íróasztal fölé hajló alakjával, milyen méltóságos és merész Székely Bertalan miniatűrnyi olajképén Horváth Mihály, s milyen romantikus és robbanékony Mészöly Géza Thaly Kálmán-ábrázolása. És abban a kis fülkében, amelyben Rippl-Rónai hat pasztellje függ a falon,— ünnepi hangulat fogja el a látogatót. Ezekre büszke lehetne a párizsi Louvre is — mondta az írói arcképkiállítás Rippl-kabinetjének egyik látogatója. Aki ezt mondta, nem volt, s aki ezt mondja, nem is lehet elfogult. A húszas évek elején készült hat portré előikelő helyet foglal el az európai festőművészet rendjében. Sok hasonmásról ismerjük Móricz Zsigmond tragikus arcát, Babits messzire s magába mélyedő tekintetét, Schöpflin ravaszdibölcs mosolyát, Osváth Ernő parázsló pillantását, a garabonciás Karinthy és a mélabús ifjú Szabó Lőrinc alighanem itt kerültek először Rippl-Rónai íróarcképeinek körébe. A hat pasztellt — amelyhez pótlólag majd még egy ugyanebből a korszakból származó Feleki Géza-portré sorakozik — nyilván különböző értékmércére állítja a műtörténet. De egészükben alkalmasak arra, hogy róluk fogalmazzák meg az íróportrétírozás lélektanát és esztétikáját. E képek legjava — nem tudnám megmondani: Móriczé-e, Babitsé-e? — mint bűvös palackba zárt esszencia őrzi az emberi sors, az alkotó szellem és a formáló kor lényegét. Meg-megragad bennünket Glatz Oszkár, Hermán Lipót, Tódor István néhány dokumentális hitelű, gondosan elemző rajza, felfigyelünk egy-egy kortársi művészdokumentumra, mint Gábor Marianne halódó Szép Ernője, Beck Judit viharzó Révai Józsefe és még sok szoborra, képmásra — ám a hitető hitelesség, a remekké sűrített szellemidézés igényét ebben a gyűjteményben Rippl-Rónai íróábrázolásai szabják meg. A kiállítás megnyitásán Bóka László finom csiszolatú beszédében világosan éreztette, hogy a magyar írók arcképcsarnoka, elsősoron nem művészettörténeti jellegű. De éppen, mert magunk is irodalomtörténeti, művelődéstörténeti jellegét véljük döntőnek, helyesbítenünk kell Bóka egy nem eléggé megalapozott vélekedését. Úgy gondoljuk, nem helytálló az a következtetés, hogy ez a közgyűjteményekből, magánosoktól rengeteg utánjárással, fáradozással egybehordott kiállítás a viszonylag gazdag látványon és élményen túl a magyar íróábrázolás szegénységét is mutatja. A Magyar Írók Arcképeinek kiállítása olyan kezdeményezés, amely tág gyűjtési és feltárási lehetőségeket indít meg. Szinte kétségtelen, hogy ennek a kiállításnak kapcsán számos, eleddig ismeretlen íróképmás bukkan fel. Meg fog indulni a magyar sajtó lapjain és a könyvek százaiban megjelent írói arcképek felkutatása, fényképezése, rendszerezése és ezeknek nyomán — szinte a láncreakció törvénye szerint — fény derül majd eredeti művek lappangó helyére is. Tapasztalatból mondhatjuk: a kilátások biztatóak. Ha a kutató munka azzal a szorgalommal, eréllyel, helyes érzékkel és alapos felkészültséggel folytatódik, mint amilyet ennek a kiállításnak létrejötte tanúsít, akkor a magyar írók arcképcsarnokához hamarosan szűknek bizonyulnak a Petőfi Irodalmi Múzeum mai termei. Vételen, kölcsönzésen, örökletéten felül kortársi művészeknek kortársírókról készülő arcképeire szóló megbízások is szaporítani fogják ennek a gyűjteménynek kincseit. Békés István Mikszáth Kálmán — Glatz Oszkár rajza, 1906. Kiss József — Réti István olajfestménye, 1915. Karinthy Frigyes — Rippl-Rónai József pasztellje, 1925.