Népszabadság, 1961. június (19. évfolyam, 129-154. szám)
1961-06-04 / 132. szám
10 NÉPSZABADSÁG 1961. június 4. vasárnap ÚTON A MEZZOGIORNO FELÉ Munkatársunk dél-olaszországi és szicíliai riportsorozata (1.) „KESTEK IS MESÉLTÉK útiélményeiket, mégis alig tudtam meg valamit a mai Olaszországról, hát hogyan lehet ez?” — kérdezte pesti barátom. Nos, megvan ennek az oka. Abban a pillanatban, amikor az utas Karintiából jövet Tarvisiónál olasz földre lép, a mesés szépségű Itália elbűvöli, rabul ejti őt. Olaszország gyönyörű! — vallja, dalolja muzsikáló nyelvén minden olasz, s nem túloz, nem. A Kami- Alpok tündéri tájain át Velencébe visz a turista első útja. Velencébe, amelynek ódon ragyogását aligha verheti vissza a fakó nyelvezet. Ám félig sem telt be a lagunaváros nyújtotta élményekkel, a gazdag Piave síkságon, Bolognán át, esetleg Milánót és Torinót is útba ejtve Firenzébe, a halhatatlan művészet e kincsestárába érkezik. Még káprázik a szeme, amikor Róma tárul elébe. De hiába csatangol egy héten át Róma sugárútjain és zegzugos sikátoraiban, katedrálisaiban és múzeumaiban, antik romjai és pineafákkal borított dombjai közt, miközben Respighi zenéje zsong a fülében — éppencsak az éhét ütötte el. Kifogyott az időből, de Nápolyt és Pompejit nem látni? Azt nem lehet. Usgyi le Nápolyba, egy mohó pillantás a Vezúvról az öbölre, Caprira, Ischiára, s a végtelenbe vesző, valószínűtlenül kék tengerre, aztán vége, haza kell térni. Igen, a turista számára — bárhonnét jött — Nápoly a végállomás, s hogy mi van délebbre, ez rejtve marad előtte. Aminthogy voltaképpen maga az olasz élet is. Elfödik a tájak, a műkincsek, a felületes és kusza benyomások. Az olasz hétköznapok forró lehelete éppencsak megérinti az arcbőrét. Ha csak időnek van híjával, az a jobbik eset. Rosszabb, ha a való élet benyomásai elől temetkezik a reneszánsz kincsei közé, s ezzel előítéleteinek enged, nem fontolva meg, hogy a reneszánsz művészete: a kor, az élet feltárása és ábrázolása volt! Mit hoz végül is magával? Enyhe szédületét, tarka képeket, s mindenekfelett a vágyakozást, hogy legalább még egyszer megláthassa Itáliát. És jóllehet nem babonás, az utolsó percben még bedob egy tízlírást a Fontana di Trevi csillámló vízébe, az olaszok hitével, hogy aki háttal állva a kút ölébe ércpénzt vet, visszatér Rómába. Ezek után csoda-e, ha akadozik a nyelve itthon, s habár órákon át mesél, a sokszínű mozaikból nem tűnik elő a mai Itália képe? RÁADÁSUL AZ OLASZ ÉLET mintha szándékosan is elrejtőznék a turista elől. Egy remekbe faragott márvány arcot mutat felé, amely, amilyen megejtő, éppoly könyörtelen is: be kell érni vele. Ez a szoborszerű szépség aztán egészen a turistáké. Azt mondják, évente mintegy húszmillió külföldi fordul meg Olaszországban, hatszázmilliárd lírával gyarapítván az ország devizakincseit. Közülük csak nagyon kevesen jönnek azzal az igénnyel, hogy felfedezzék és megértsék Európának ezt az igazán különös országát, inkább a műemlékek, az antik korporló maradványai, meg Bernini nemzedékének mesterművei hívogatják őket. No és még valami. Olaszországban csak az olaszok számára drága mulatság az élet, a külföldi turista azonban olcsóbben töltheti vakációját, mintha otthon ülne. S a húszmillió idegen közül legalább tizenkilencmillió számára ez nagyon is vonzó körülmény. Miért is nem utaznak Nápolyon túlra, Basilicatába, Calabriába vagy Szicíliába? — ezen tűnődöm, miközben Olaszország irdatlan távolságait, remek autóútjait rovom, s éppen délre, olasz nevén a Mezzogiorno felé tartok. Hiszen ez a déli vidék — amely jóval nagyobb, mint Magyarország — éppoly tüneményesen szép, mint az északi. — Igaz, a leggazdagabbak elrepülnek Palermóba is, Szicília fővárosába, de a városból egy tapodtat sem mozdulnak ki, hanem egy-két nap múlva visszarohannak Rómába, Firenzébe, Milánóba, Torinóba, vagyis északra. Legtöbben félnek a déltől. Sejtelmes, kósza hírek keringenek a Mezzogiorno életéről, s nem is alaptalanul. De az idegenek inkább attól a hangsúlytól riadnak viszsza, amellyel északon óva intik őket a déli kirándulástól. Engem legelőször ez a hangsúly hökkentett meg. Sok északi érzelmei a déliek iránt szinte a fajgyűlölet határán vibrálnak. Mit jelentsen az, hogy „ó, uram, Nápolyon túl nincs semmi”! Vagy az, hogy „Nápoly a forró földek kapuja”! S miért szól úgy „egy piemontei lány” házassági hirdetése, hogy „csak északiak leveleit várom...”? Miért hirdeti a torinói kereskedő, hogy segédet alkalmazna, „északi” jeligére? Aztán miért hangsúlyozza a milánói özvegy az újsághirdetésben, hogy a „lakás kiadó, csak északiaknak”? S mindez 100 évvel azután, hogy Itália a Savoyai-ház égisze alatt egyesült, és ezt éppen most ünnepli az ország Torinóban, szinte dölyfös pompával! Ennyire „rosszul összeforrott csont” volna ez az olasz félsziget? LENT DÉLEN, a Mezzogiorno embereivel szót váltva, aztán kiegészült a kép. Hát bizony a szegény rokonok sincsenek nagy véleménnyel ezeknek az északiaknak a fennhéjázásáról. Nápolyban, a kikötő környéki „dzsumbujban” kérdem Citarella Umbertót, a 12 esztendős hentessegédet, hogy vajon ezen a telepen mindenki nápolyi? „Nem, olaszok is vannak” — feleli Umberto természetes hangon. Aztán az emlékezetes jelenet a Tirrena Társaság Sardegna nevű tengerjáró hajóján, a Palermótól Nápolyig közlekedő hajóra a gépkocsik tömkelegét rakták be. Egy palermói rendszámú Fiat egy dúsgazdagnak látszó milánói úr Giuliettája elé került. A szicíliai a kirakáskor öt percet késett A milánói úr akkor már amúgy olaszosan toporzékolt, s látván, hogy én, a külföldi tanúja vagyok az esetnek, így mentegetőzött: „Hiába, uram, a Mezzogiomón vagyunk, ez a Mezzogiomo, hogy az ördög vigye el ezeket a délieket!” A szicíliai, amint előkerült, indulatainak láváját zúdította a pörlekedő északira, perzselő megvetéssel ejtvén a szót, hogy „persze, maguk gőgös északiak..." De mielőtt megpróbálnám érzékeltetni e kínos feszültség okait, hadd mondom el, hogy Itália mennyire a szélsőséges kontrasztok országa, micsoda ellentmondások és összeütközések szikráznak az élet minden területén. S ezt is inkább jelképekben. Róma és Nápoly közt, Terracinában a tengerparton van egy pompás kert, amelyben két fa díszült egymás mellett, egy sudár fenyő, meg egy terebélyes pálma. Nem tudom, a kert gazdája jelképnek szánta-e, de az. Ennél is megkapóbb ellentét az antik Róma régmúlti dicsőséget idéző romjai körül a modern épületóriások, imitt-amott felhőkarcolók látványa. Vagy például az autóáradatban rendületlen nyugalommal bandukoló konfliskocsik sokasága. Akárcsak a délszaki növényektől szegélyezett, neonfényben sziporkázó sugárutakból nyíló szűk, girbe-gurba sikátorok dohos rengetege. Fanyarul mulatságos ellentét a Berardo híres éttermeiben mindig frissen fogyasztható fekete kaviár, és a bejárattól két méternyire felszerelt tökmagautomata, amely itt is, mint Róma-szerte, a kevéssé igényes és tehetős közönség szolgálatára csüng a falakon, s pár líráért megtölti a tenyerüket pirított csemegével. No igen, Itáliában mindenkit kiszolgálnak — persze a maga színvonalán. SZINTÚGY MEGHÖKKENTŐ ellentmondás, hogy miközben Észak-Olaszország fejlett, modern iparvárosaiban világszínvonalon gyártanak autót, műanyagot, műszálat és még sok egyebet, ugyanakkor a főváros sikátorainak kapualjaiban középkori manufaktúra tenyészik, egy-egy kapualj iránt megosztozkodván a szögleteken* két-három iparos űzi mesterségét* egyik elnyűtt kárpitot foltoz, a másik hokedlit gyalul, a harmadik autógumit ragaszt, aztán éjszakára ki-ki lehordja teljes termelő berendezését valamelyik pincezugba. Sehol sem láttam olyan szép, új lakótömböket, mint Olaszország városaiban, de annyi kiadó lakást sem, mert sok szép, tágas, világos lakás lakókra vár. Hanem amikor Gianni Morettinek, aki a Campo di Fiori közelében egy ablaktalan szobában lakik nyolcadmagával, ezekről az új lakásokról beszéltem, dicsérettel emlegetve a tervezőket és építőket, azt hitte szegény feje, hogy gúnyt űzök belőle; a derék áruházi eladó fizetéséből napi egy kiló csőtésztára és negyed kiló parmezánsajtra való sem maradna a lakbéren felül, ha beköltöznének. És hogy a művészetre kényes olvasóknak is nyújtsak némi ízelítőt Itália furcsa ellentéteiből, hadd említem, hogy sehol a világon nem árusítanak olyan elképesztően giccses pemzliszüleményeket — mélyen a mi falusi falvédőink színvonala alatt —, mint Firenzében, az Amo partján, a Ponte Vecchio lábánál, az Uffizi Képtár és a Palazzo Pitti környékén. Ez bizony szentségtörés. Ám az olaszok nagyon hozzászokhattak a kontrasztokhoz, ha ezt nem találják égbekiáltónak. Mint amiként a rómaiak is hozzászoktak, hogy a világ legszebb kútjainak városában ne nagyon igyanak vizet, mert az nem egészséges. Kontrasztok, és sok-sok furcsa kettősség... De a legélesebb s meghökkentőbb ellentét az, amely Észak-Olaszországot és a Mezzogiornót elválasztja egymástól. ...MÉG CSAK FÉLÚTON járok a Mezzogiornóhoz, amelynek északi határát sokan Róma és Nápoly között, mások valamivel Róma felett húzzák meg, mária számtalan jel adja tudtomra, hogy Észak a hátam mögött maradozik. Elmaradnak a gyárkémények, s az országutak mentén sokkal kevesebb a bisztró, meg a benzinkút. Késő este van, s kint a tengerparton, egy üveg Coca-Cola mellett — amelyet minden ellenkező híreszteléssel szemben én kitűnő italnak tartok — északolaszországi tapasztalataimat rendezgetve próbálom megérteni a titkot: miért tátong szakadék Észak és Dél között. Horváth József következik: MOSTOHA HONFITÁRSAK. Itália három arca: a kultúra monumentális emlékei... ... a modern Olaszország... . és ami Rómától délre oly jellegzetes: elmaradottság, szegénység. tt. Ovszit Ylkri ismerősöm boldog, tegnap kislánya született. „És hogy hívják?” — udvariaskodom. „Audrey. Szóba jött még ugyan Yvette, Evelyn, Kinga és Szibilla, de mégis ez látszott a legcélszerűbbnek." „Értem — mondom és persze nem értem. — Nyilván a nagymama után, ugy-e?” „Nem éppen. De feltétlenül balett-táncosnő lesz belőle, s nem akarjuk, hogy akkor itt álljon megfelelő művészi név nélkül.” Holnap megnézem a kisbabát. Ilyenkor illik valami ajándékot vinni. Viszek két kicsiny fehér balettcipőt. Szegényebbek lettek egy témával a humoristák. Csakazért is megnyílt az EMKE! (Gyönyörű, gusztusos, bár az állórészt elengedtem volna, mert földrajzi fekvésénél fogva jó lesz vigyázni, nehogy „éjjeli menedékhely” legyen). A pénztárnál megkérdezték tőlem, mennyit vagyok hajlandó fizetni a dupláért, 3,60-at vagy 4,20-at? A tapasztalt állóvendégeknek nem kell magyarázni, hogy a duplához nemcsak gép, víz, gőz, nyomás és kávé kell, hanem „alátét” is, a blokk átnyújtásával egy időben. Csak nem államosították ezt a diszkrét juttatást? — döbbentem meg, derögtön kiderült, hogy ilyesmiről szó sincs, az EMKÉ-ben különféle, extra mokkákkal is szolgálnak, innen az árkülönbség. Miért ne? Ha nekem eszpreszszóm lenne, kiírnám: „Mackó mokka 4,20. Jegesmedve mokka 5,20. Speciális mokka 6,20. Méregerős mokka 7,20. Gutaütés garantálva 8,20.. .• Vajon mennyiért lehetne adni egy jó kávét?... Futballistáink nem brillíroznak a legutóbbi időben. Jegyzek is egy felszólalást a szurkolók vitafórumán, este 8-tól az árkádok alatt: „Nekem futballozhatnak, amit akarnak, nem járok ki.” „Maga nem jár ki?!” „Nem járok ki. Ez az egyetlen vasárnapi szórakozásom.” A sarkon áll a jegeskocsi, mellette a jegeeees kínálja portékáját, de hiába. Az imént még zuhogott az eső. Az asszonyok jönnek-mennek, rá sem hederítenek a kocsira. De a jegeeeest ez láthatólag nem aggasztja, nyugodtan álldogál, rágyújt, kitölti a totószelvényt, ásít. Tudja, hogy az idő neki dolgozik. Terjedelmes regények jelentek meg mostanában. Nem kedvelem ezeket. Az olvasó már elfárad a harmadik kilónál. Felháborító, hogy — mint a lapok írják — elvetemült egyének külföldön hamisítják a magyar bort! Csak azt szeretném tudni, honnan szereztek mintát a hamisításhoz? Mert tegnap tíz üzletben jártam és nem kaptam... * Az amerikai igazságügyminiszter megnyugtatóan szólt a legújabb négerüldözésekkel kapcsolatban, hogy azért a faji megkülönböztetés ügye mégiscsak rendeződik, s szerinte 30—40 éven belül akár néger elnöke is lehet az USA-nak. Az aztán már más kérdés, hogy ez a jóslat mennyire vigasztalja meg azokat az alabamai négereket, akiket most napnap után véresre vernek, nyilvános helyiségekből kiűznek, vonatról lehajítanak „jövendő választói’’. .. Vető József