Népszabadság, 1961. december (19. évfolyam, 285-309. szám)
1961-12-17 / 299. szám
6 NÉPSZABADSÁG 1961. december 17. vasárnap Beszélgetés Veres Péterrel Közéleti problémákról beszélgettünk a napokban Veres Péterrel. A szó újra meg újra viszszakanyarodott a XXII. kongreszszusra, s arra, hogy miként gyümölcsöztessük hazánkban a szocializmus építésének javára az új pártprogram tanulságait. — Engem, mint párton kívüli írót, s mint gondolkodó embert — mondotta Veres Péter —, az érdekel elsősorban, hogy miként rendezi és szabályozza az új program a párton kívüli állampolgárok társadalmi és jogi helyzetét, egyrészt az államhoz, másrészt a párthoz való viszonyulásait, mert a többi kérdés mind ettől függ. De az illem is azt kívánja, hogy ebben a problémakörben maradjak. Nem idézem a program szövegét, az hosszadalmas volna. És különben is, ezt mindenkinek ismernie kell. Aki még nem olvasta, vegye elő és olvassa el. Legfeljebb azt hangsúlyoznám — ha valaki azt mondaná, hogy mi közünk hozzá —, ez a magyarság életkérdése is! A nagy próbatétel ! Veres Péter ezután a vezető tisztséget betöltő emberek szükséges tulajdonságairól beszélt: — Úgy látom, az átélt forradalmi, és azután való tapasztalatok alapján úgy gondolom, hogy az igazi forradalmároknak nagy életvizsga, amikor a hatalom birtokába jutnak, és nemcsak harcolniuk kell (harcolni mindig kell), hanem kormányozni, építeni, jövőt formálni is kell. Ez sok és sokféle próbatételt jelent, és az egyik harcos megállja, a másik nem. Világosan szólva: más dolog harcolni — folyjon bér az a harc szóval, írásban vagy akár fegyverrel —, és más dolog kormányozni. És ahogy tapasztaltam, nem mindenki, aki jó harcos volt, tudja megszerezni a szükséges, és minden adott társadalmi közegben (közigazgatás, üzem, szövetkezet, iskola stb.) másképpen alkalmazandó „guvernamentális érzéket”. Erre szerintem nemcsak az államférfinak van szüksége, hanem a maga körében a falusi tanácselnöknek és minden más, emberekkel dolgozó vezetőnek is. Annak, aki — álljon bár akármilyen nagy vagy kis poszton — különböző gondolkodású embereket kormányoz, mindig ismernie és értenie kell azoknak a logikáját is. Még akkor is, ha tévednek, még akkor is, ha elavult előítéletek rabjai volnának, mert amellett azért még hasznos, dolgos állampolgárok is lehetnek. Ezért a vezetésbe került embernek az egész dolgozó néppel jó viszonyt kell teremtenie. Ehhez, ha megvan hozzá az emberi képessége, az vezeti el, ha úgy tud eszmében, pártban és osztályban gondolkozni és érezni, hogy az egyúttal országban és népbennemzetben való érzés-gondolkozás is. Csak így juthat, s még így is lassan, sok türelemmel és nagy bölcsességgel, az egészen széleskörű közbizalomhoz. Nagyon jó, szinte nélkülözhetetlen, ha ez a folyamat intézményesen és jogilag is biztosítva van. • ez „Ila Cincinnatu8...“ Arról, hogy milyen biztosítékokat lát erre az új pártprogramban, az író a következőket mondta el: — Hogy a megszerzett közbizalomban ne tévedjen el a közéleti ember (nemcsak politikusokra gondolok, hanem mindennemű vezetőkre, még akár az Írószövetségek vezetőire is), és hogy a látóköre össze ne szűküljön, nemhogy hivatalira-irodaira, de még szakmaira se, jót tesz neki, ha — mint az új program előírja — egy bizonyos idő után — kétszeri vagy háromszori megválasztás után — már nem választhatják meg. Legfeljebb csak kivételesen, megnehezített körülmények között, ami intő jelnek is jó, hogy el ne bízza magát. Hisz megeshetik, hogy a közbizalom még eleinte valódi, később már csak „viszonyulás”. (A kialakult személyes hatalomhoz való igazodás.) De jót tesz azért is, mert szinte magától értetődővé teszi, hogy mindenkinek, tehát még a közéleti embernek is legyen valami igazi szakmája vagy munkaköre, amelyben a kenyerét bármikor megkeresheti. Ha a régi római Cincinnatus visszatérhetett az ekéhez, a mai szocialista közéleti ember is visszatérhet a traktorhoz, a kalapácshoz, a körzőhöz, számológéphez, akármihez. Ez gerincet, emberi és elvi tartást is ad neki, és nem kényszerül elvtelenségekre, ha a dolgok nem az ő szája íze és elképzelései szerint mennek. A hivatásos politikus típusa ezek szerint a szocialista népállamból egy idő után — bár gondolom, igen lassan — el fog tűnni. Legfeljebb csak az igazi rátermett vezető egyéniségek alakjában marad meg, akikre azonban az a jellemző, hogy rendszerint igen sokat tudnak, nemcsak a kormányzásról, hanem a munkáról, emberről, természetről, társadalomról és mindenféle hivatásról, foglalkozásról is. Éppen ez teszi őket alkalmassá a kormányzásra. De jót tesz ez a kis váltógazdálkodás még azoknak is, akik képességeik és rátermettségük folytán hamar és újra meg újra visszakerülnek a közéleti munkakörbe, mert a hivatalnak, s minden hivatalnak, de nem mindegyiknek egyforma mértékben, az a természete, hogy ha jól akarja valaki benne végezni a dolgát, összeszűkül a látása és a szempont világa. És jó ez még arra is, hogy a közéleti ember, ha jó füle van hozzá, ha okos és tehetséges, ha őszinte és igaz ember, ilyenkor jobban, hitelesebben megismeri és felfogja a kinti világ — az igazi világ — mindig változó hangjait is. Az igazakat éppúgy, mint a hamisakat, sőt, még a látszólag — vagy szerinte — oktalan ellenzékiség és rosszindulatú közömbösség (ez a legrosszabbfajta magatartás) okait, indokait, vagy legalább a természetrajzát. Ez a legjobb orvosság a közismert „kiskirályoskodás” és a „tömegektől való elszakadás” ellen. Mert így tanulja meg, így érzi meg, hogy a társadalom, az igazi nép, a dolgos, becsületes és engedelmes állampolgárok milliói nemigen járják az előszobákat, mégis az ő ítéletük, kedvük vagy kedvetlenségük, végsősorban az ő dühük-haragjuk az igazi élethalálkérdés. Mindezek ellen és a még fel nem sorolt hasonló nehézségek ellen a demokratikus közgondolkodás és a kollektivista közmagatartás kifejlesztése az igazi, hitem szerint állandó és végleges védelem. És ennek az intézményes biztosítását ígéri ez a program. .. hogy ne érezze magát bukott embernek.. Ezután a beszélgetés egy másik fontos közéleti problémára terelődött. Arról esett szó, hogy az egészséges közvélemény miként ítélje meg a valamilyen funkcióból kikerült embert. — Szerintem roppant fontos dolog, hogy a közéleti munkakörből vagy szolgálatból kilépő ember ne érezze magát „bukott ember”-nek, de még ennél is fontosabb, hogy a közvélemény se nézze őt bukott embernek, mert akkor elpazarlódnak a jó káderek, a kormányzási-vezetési tapasztalatokban már gazdagult emberek. És mindenképpen jót tesz neki, ha nem dugják be valami alsóbbrendű vagy mellékági hivatalba semmitcsinálónak, hátramozdítónak, hanem mert tud is valamit, ért is valamihez, szépen visszamegy a maga munkakörébe közéleti tapasztalatokban gazdagult értékes munkatársnak. Ez a jó út, az egyedül járható becsületes út a közéleti munkakörbe való visszatéréshez is. Nem „rehabilitáció”, nem „visszahívás”, hanem visszaválasztás, ahogyan a program előírja. Mondhatják: nyitott kapukat döngetek, hiszen némiképpen ez már most is gyakorlatban van. Nem baj, legalább többen tudják, hogy van ilyen kapu. Mert nem lehet addig igazán egészséges a demokratikus közszellem, amíg a hatalmi vagy közéleti munkakörből kikerült, de egyébként becsületes, okos és tehetséges embert „bukott” vagy „elfelejtett” embernek tekinti a társadalom, és a szűkebb közössége, faluja, városa, üzeme. Tudom azonban, hogy ezek a kissé szokatlan elmélkedések nem meggyőzőek ma még mindenkié, hadd tegyem hát hozzá a magam kicsiny, de ilynemű tapasztalatait is. Én például ugyan nem tekintettem magam bukott embernek akkor se, amikor a miniszterségtől megváltam, akkor se, amikor az írószövetséget feloszlatták és én „elnöki szerep” nélkül maradtam, de a közvélemény — vagy annak a nagyobbik része — nyilvánvalóan annak tekintett. És annak tekintett sok, különböző posztokon álló vagy ülő hivatalbéli is. Különösen annak tekintettek azok — és ezek voltak a számosabbak —, akik nemigen tudták még akkor rólam, hogy író vagyok, legfeljebb annyit tudtak erről, hogy „írogatni” szoktam, s ennélfogva — járatlanok lévén az Irodalom törvényeiben — azt se tudták, hogy íróvá nehezen, nagyon nehezen lesz az ember, néha egy élet is kevés hozzá, de azután már nemigen bukik meg. Legfeljebb elfelejtik, de ez más kérdés. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez engem egy cseppet se zavart, hogy a környezet és a társadalom, de leginkább e hivatalbéliek ilyesféle magatartását minden esetben derűs lélekkel viseltem el, de hogy az egészet „nem szívtam mellre”, arra bizonyság, hogy azonnal írni kezdtem, hisz már régóta nagyon „írhatnékom” volt. Amire nem ez az itteni utólagos fogadkozás az igazi bizonyság, hanem az a tíz kötetnyi könyv — közte túl testesek is —, amelyeket 1949—1956 között írtam. Márpedig betegesen sérült lelkiállapotban nemigen lehet írni. A demokratizmus és a kollektivizmus váljék mindennapi életérzéssé No, mindezt csak azért mondtam el, hogy lássuk, milyen jót tett nekem még a közélet külső területére kerülés is, ami nehezebbé teszi ugyan az ítélkezést és az írást, de a realista hitelességnek, abban a magasabb értelemben is, hogy együtt és egyszerre lássam és érzékeljem a kormányzati tendenciákat is, és az emberek — a nép — reagálását is, nagyon jót tesz. Márpedig, ha nekem jót tett, jót tehet ez másoknak is, és éppen ezért a programnak ezt a részét is csak helyeselni tudom. A beszélgetés végén szó esett arról is, hogy a fejlődés eredményeként a Szovjetunió Kommunista Pártjának programjában foglalt elvek idővel nálunk is meg fognak valósulni, de számolni kell azzal, hogy — Veres Péter szavaival — „a demokratizmus és a kollektivizmus nem könnyen és nem hamar válik eszméből programmá, programból magatartássá, magatartásból spontán viselkedéssé és mindennapi életérzéssé. De azzá lehet, ha nagyon erősen akarják és intézményesen is biztosítják az útjátmódját.” B. K. HÉT KRAJCÁR mlik be a nép az áruházba. Bent áramlik, kavarog, s tolong a tömeg. . A beszkártost figyelem, akit besodort a sokaság, s most úgy pislog, mintha a tömlőc fenekéről került volna ki a napfényre. Hatalmas szál ember, óriási bunda van rajta, a fején kucsma. Széles orra alatt szénfekete bajusz. Kissé zavarban van. Leveszi ormótlan kesztyűjét, és belekotor bundája belső redőibe. Közben lökdösik s ő esetlenül lép hol ide, hol oda, de mindenütt útban van. Végül is előkotorja vaskos levéltárcáját, és kivesz belőle egy hosszúkás cédulát. A cédulán szépen egymás alá írva sorakozik a komisszió. Az asszony dolgozik. Nincs kegyelem, neki kell bevásárolni. Sóhajt. Nem csoda. A lista hosszú, a sokaság pedig növekszik. Egyik lábáról a másikra áll. Hol is kezdje? A lista szerint keresse fel az osztályokat vagy az osztályokon ellenőrizze a listát, hogy van-e rajta egy-egy ott kielégítendő kívánság? Az eladók mögött roskadoznak a polcok — itt is, ott is —, és hátul, a vásárlók számára ismeretlen bejáratokon, öblös teherautókból meg csak hordják az árut. A legtöbben önmagukat szidják. A gömbölyded fiatalaszszony is már két hete be akart vásárolni. Minden évben megfogadja, hogy egy hónappal karácsony előtt megveszi az ajándékokat, és mindig elmulasztja. Milyen is az ember? Egy koros, szemüveges férfi már októberben akart Tavasz televíziót venni, de az asszony nem engedte. Mit veszünk akkor karácsonykor? Most meg felvásárolták a Tavaszt az orra elől. Csak karácsony ne lenne sohasem, ő különben sem szereti a rumlis ünnepeket. Sok hűhó semmiért. Asszonyoknak való. A Váci utcán nem férsz el a járdán. Ha pedig a fal mellett tartasz, és megállsz egy divatáruüzlet kirakata előtt, a második árcédula leolvasása után úgy elsodornak, mint szél az őszi falevelet. De közben nem érsz rá mérgelődni, mert egy kicsit — fie tagadd — büszke vagy. Büszke vagy a mi Budapestünkre. Nem a panorámára, nem, az biztosan szebb májusban. Hanem a forgalmas, zsivajgó utcákra, ahol mindig mindenki cuccal jár (most még több cuccal), az árukkal megrakott üzletekre, a hatalmas választékban leomló szövetekre, a tűsarkú és hegyes orrú cipőkre, a külföldi italokra, az elegáns konfekcióra, a kipirult arcú mamákra és a szegény, mártír mitfahrerekre, a papákra. Élet, — mondod, és mosolyog a szíved. Micsoda hömpölygő, és ágas-bogas vásárlási gondjai közepette is micsoda áramló, boldog élet! A beszkártos, akit már régen elvesztettünk az emberrengetegben, valahol lelkiismeretesen, pontról pontra teljesíti az aszszonyi parancsot. Lehet, hogy közben morog. Még talán veszekszik is egy falusi asszonysággal, aki jogtalanul megelőzi a pénztárnál. De azért gondolatainak a mélyén mégiscsak ott motoszkál benne diadalmasan az örömszerzés öröme. Sándorka kibújik a bőréből, ha meglátja ezt a csodaszép arany szaxofont (aztán majd a család is kibújik a bőréből a szaxofonozás miatt, de erre most nem gondol), Jutka megkapja a babaszobát, és ... van itt még valami. Amit az asszony kap. Az persze, nem szerepel a listán. Ettől az ötlettől huncutul kacsint egyet, csak úgy befelé, hogy senki se lássa. Mert ki is értené meg? Nem igaz? És ebben a szédítő kavargásban, és ebben a minden rendszer nélkül hömpölygő vásárlási hajcihőben éppen az a szép, hogy olyan nagy-nagy, szűnni nem akaró, végtelen tömegek tolonganak mindenfelé. Az, hogy mindenki tud venni valamit, az, hogy mindenkinek megadatik az ajándékozás tiszta öröme. S mintha csak pontot akarna tenni gondolataim végére, az antikvárium kirakatában megpillantom a Hét krajcárt. Ott áll feszes vigyázzban Az Újság 1906-os és a Pesti Napló 1909-es albuma fölött. Igen, Móricz Zsigmond megrikató novellája, a Hét krajcár. Emlékezzenek csak egy kicsit vissza! A szegényasszony kisfiával egy fél napot tölt el azzal, hogy a rossz lakásban, zsebek és fiókok mélyén felkutasson hét krajcárt. Mert mosni kell, s annyiba kerül fél font szappan. De csak hat jön össze. A hetediket egy tőlük is kéregetni akaró koldustól kapják... Ezeknek, akkor, milyen lehetett az ezüstvasárnapjuk? S milyen a karácsonyuk? A Hét krajcár óta nemcsak egy fél évszázad száguldott el az illanó évek szőlőhegyén — az idő elsuhant más országok fölött is —, hanem itt nálunk fordult egy jókorát a világ kereke. Jókorát. Pontosan annyit, hogy ne legyenek egyes kiváltságosok, akik degeszre vásárolhatják magukat karácsony előtt, hanem vásárolhasson mindenki,aki ebben kedvét teli. És ne csak a pénzesek ajándékozhassanak, hanem minden embernyi ember, aki szeret s akit szeretnek. íme, ezt olvasod ki 1961 ezüstvasárnapján Budapest fellapozott könyvének ákombákomából, miközben a hópelyhek hullanak és messze távolból hallod — talán csak hallucinálod — a karácsonyi csengettyű régi hangját. A Magyar Elektrotechnikai Egyesület négy díszelnököt választott és kiosztotta az 1960. évi elektrotechnikai díjakat A Magyar Elektrotechnikai Egyesület szombaton tartott 54. rendes küldöttközgyűlésén Kiss Árpád Kossuth-díjas, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság elnökének megnyitója és dr. Bánóczy György főtitkár beszámolója után megválasztották az egyesület négy díszemlökét és kiosztották az egyesület 1960. évi díjait. Díszelnökök lettek: dr. Benedict Ottó akadémikus, egyetemi tanár, Boleman Géza, a műszaki tudományok kandidátusa, nyugalmazott egyetemi tanár, dr. Liska József, az Akadémia levelező tagja, nyugalmazott egyetemi tanár és dr. Pöschl Imre, a műszaki tudományok doktora, nyugalmazott egyetemi tanár. Az 1960. évi Zipernowsky-díjat dr. Vajda György, a Villamos Energetikai Kutató Intézet igazgatóhelyettese, az 1960. évi Déridíjat dr. Szepesi Endre, a Hőtechnikai Tervező Iroda villamosfőosztályának vezetője, az 1960. évi Bláthy-díjat Fischer György, a Klement Gottwald-gyár főtechnológusa kapta. Ezenkívül hatvanan kaptak, pénzjutalmat és százötvenen oklevelet. Az egyesület elnökévé ismét Kiss Árpádot választották meg, az új főtitkár Szepessy Sándor, az Erősáramú Gyártmányfejlesztő Intézet főmérnöke lett. _