Népszabadság, 1962. december (20. évfolyam, 281-305. szám)
1962-12-13 / 291. szám
B Trükk A borbélyhoz még záróra előtt surranok be. Szemüveges, kócos, idősebb nőhöz kerülök, nyakán sál, biztosan fázik az anyóka. Nagyon jól megborotvál. S amíg fizetek, meglepetéssel látom, hogy a szemüveges, kócos, fázós néni villámgyorsan átalakul: lerántja a szemüveget, haját kisimítja, kiegyenesedik. Szép fiatal lány! Ez mi? — Észrevettem — magyarázza —, hogy a vendégek nem lelkesednek, ha fiatal borbélyhoz, pláne lányhoz kénytelenek leülni, biztosan gyanakodnak, hogy nincs elég gyakorrlata, féltik a hajukat, bőrüket. Amióta öregítem magam, nyugodtan viselik el a hajvágást, borotválást. Mindig tanul az ember. Szemüveg mint narkotikum. (V.) Kedvezményes színházlátogatást szerveztek a téli hónapokra a borsodi falvak lakosságának. A miskolci színház előadásait látogató vidéki közönség 15 százalékos, az iskolai tanulók 50 százalékos színházjegy-kedvezményben részesülnek. Az IBUSZ 33 százalékos vasúti kedvezményt biztosít a szervezett utazásokhoz. A 140 ezer évesre becsült emberi koponya maradványait találták Marokkóban, Dzsebel Irhád közelében. Felépítették a szigetközi Dunaszakasz makettjét a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet vízépítési laboratóriumában, hogy az árvizek kártételei elleni védekezés legcélravezetőbb módozatait tanulmányozzák. •* Szimonov Élők és holtak című regényének filmváltozatát most forgatják Moszkvában, Alekszandr Szolper rendező irányításával. Az Iparművészeti Vállalat komplex tervezőstúdiója lakástextil-kiállítást rendez, amelyet szombaton nyitnak meg az Építőművészek Szövetsége Puskin utcai székházában. A kiállítás december 15—27. között tekinthető meg, délelőtt 11-től délután 19 óráig. 135 300 nyugatnémet gépkocsivezetőt fosztottak meg fél év alatt vezetői igazolványától, főleg ittasság miatt. Régi dunántúli céhekre vonatkozó változatos, gazdag anyagot mutatnak be a napokban a nagykanizsai Thury György Múzeum új, állandó jellegű helytörténeti kiállításán. Hí Az Országos Műszaki Könyvtár épületében elhelyezett „Szabadalmi tár” gyűjteményében jelenleg 5 millió 450 ezer szabadalmi leírást őriznek, amelyeket a kutatók és a szakemberek bármikor igénybe vehetnek. A gyűjtemény évente 50—70 ezer szabadalommal gyarapszik. Jókai Mór eddig ismeretlen, az 1880-as évekből származó notesza került a napokban a Petőfi Irodalmi Múzeum birtokába. A noteszban — feljegyzéseken kívül — a nagy író 26 rajza található felvidéki hegyekről és várakról. Egyiptomi kutatók tudományos magyarázatot találtak arra, hogy mi ,fó fáraók átka”, amelynek az egyiptomi sírok feltárásánál több régész áldozatul esett. Felfedezték azt a vírust, amely több ezer évvel a múmia eltemetése után még aktív és betegséget okoz. Olt jó hír a kirándulóknak. A Bakony alját a magas Bakonnyal — Franciavágástól a Királykapuk — kisvasúttól kötötték össze. Két angol mérnök olyan írógépet szerkesztett, amelyet teljesen béna ember is tud kezelni. A gép a beteg meghatározott ütemű ktás belégzésére jön működésbe, valószínűleg nélkülözi a tudo- mányos alapot és indoklást, de igen gyakori az a megfigyelés, hogy a sok évtizedes szerelem és együttélés az egymáshoz hasonulás jeleit nemcsak a gesztusokba, a szóhasználatba, hanem az arcvonásokba is becsempészi. Éppen ezért talán dr. Koch Sándor, a földtani tudományok doktora, az ásványtan Kossuth-díjas szegedi professzora veszi majd a legkevésbé zokon, hogy az ember az első pillanatban is ilyen jeleket keres és vél felfedezni érdekes arcán. Mert az ő életének kétségkívül leghosszabb ideje: idestova hat évtizede tartó szerelme — a kövekhez fűződik. — Pesti gyerek voltam. Helyesebben: budai. Sokat sétálgattam apámmal a hegyekben, és nagyon megtetszettek nekem a séta közben talált szép kövek. Hazavittem őket, gyűjteni kezdtem, s gimnazista koromban már tudtam, hogy az életem nem lehet meg nélkülük. És amikor a kíváncsiság tudományos érdeklődéssé, a természet szépségében való gyönyörködés kutatói feladattá változott az életében, e „szerelem” szenvedélyességét akkor is megőrizte, s magáénak vallhatja ma is. Már egyetemi tanár volt, amikor még felkereste a bányák legmélyebb szintjeit is, és néha a fogai közé szorított sapkában vagy több kilométeres gyaloglással, a tenyerében hozta fel a ritkán található, gyönyörű köveket. Mintegy 2000 darabból álló, védetté nyilvánított, az idén hatvanesztendős magángyűjteménye munkahelyén, a szegedi egyetem föld- és ásványtani intézetében látható. Meg is nézik — külföldi kollégái is —, sokan, hiszen ilyen gazdag gyűjtemény nem található az országban, amióta — 1956-ban —, a Nemzeti Múzeum anyaga elpusztult. Sorban nyitogatja az üvegszekrényeik ajtóit, óvatosan kiemel egy-egy darabot Itt van például ez a Hessit-kristály, mely az ezüst tellurid legnagyobb ismert kristálya az egész világon. A világ legszebbjei közé tartoznak a Bánát vidékéről származó Hematit-kristályok. Gyönyörűek a rézbányás bizmut-tellur ásványok, szinte egyedülálló a világon az itt látható Wollastonitkristály. A színek, a formák lélegzetállító kavalkádja ez. — Nézze — mutat egy gyönyörű Rhodochrositra —, erről mindig egy Villon-vers hasonlata jut az eszembe: „... mint a málna, mely márványra hullt." Hatvanesztendős korában megfogadta, hogy azontúl csak az intézetében fog dolgozni, otthon pihen, nem olvas többé egész éjszaka, egy szóval: alkalmazkodik a korához. De aztán kezébe került a Michelangelo életéről szóló, frissen megjelent regény, s csak reggel fél négykor tette le a könyvet. Addigra kiolvasta. — Az ásványok, a kövek nevelnek — mondja. — Fejlesztik a szépérzéket, felkeltik az érdeklődést a képzőművészet iránt. De tudományunk, s általában a geotudományok háttérbe szorulását nemcsak ezért fájlalom... Elhallgat, újabb cigarettához kér tüzet, s a barázdák most kezdenek csak igazán élni az arcán. — Mi még, kérem, az iskolában természetrajzot tanultunk. Talán még maga is. Tudományunk akkor még tényleg gyermekcipőben járt, leíró tudomány volt, valóban inkább csak rajza a természetnek. De 1912 óta, mikor először láttak be a kristály szerkezetébe, megváltozott a helyzet: nyomozó tudománnyá váltunk, s a miértre meg a hogyanra is kereshettük a választ. Új utak nyíltak előttünk: a kristálykémia, a genetika, s a nyomelemek kutatásának útjai. Mi már nagyszerű korban dolgozhattunk, kérem. Tudományunk fontossága, hasznossága állandóan nő. Mi is segítettünk és segítünk kideríteni, hogy hazánk nem is olyan szegény ásványokban, mint hittük. Szén, mangán, bauxit, bentonit, perlit, a perkupás gipsz ... Az ipari feldolgozásnál például mindig problémát jelentett a mangánércek foszfortartalma. Intézetünk szoros kapcsolatban áll az úrkúti mangánércbányával, az oxidos mangánércek vizsgálatával, úgy hiszem, fontos és közvetlen segítséget nyújtunk az iparnak, a népgazdaságnak. Ez jelzi is, amit mondtam, tudományunk megnövekedett fontosságát, és ez nagyon szép is, de... De tudja-e, hogy 12 év óta egyetlen fiatal kutatót sem kapok az intézetembe? — Nem adnak státust? — Adnának. De nincs fiatal, aki jönne. A státushiány nálunk különben sem lehet akadály. Kövekkel foglalkozunk, szívós emberek vagyunk. Évekig nem kaptunk laboránst, tehát kutatóinknak kellett mosogatni, meg a különböző segédmunkákat elvégezni. Mérgesek voltunk, de megcsináltuk. Ha nem, amikor■ nem tudunk tehetséges fiatalt az intézetbe csalogatni, akkor hiábavaló a mérgeskedés ... Koch professzor tökéletesen ismeri egész oktatásunk tanmenetét, oktatási reformunk céljait, gondjait. És furcsa jelenségre hívja fel a figyelmet. Középiskolai oktatásunkban megnőtt a fizika, a kémia, a biológia szerepe, de teljesen eltűnt például az „ásványtan" elnevezésű tantárgy. A szegedi egyetem természettudományi karának hallgatói csupán az első évfolyamon, s mindössze féléves stúdiumban foglalkoznak ezzel a tudománynyal. Csoda-e, ha ennyi idő alatt még az érdeklődésüket sem sikerül felkelteni e tudomány mélyebb összefüggései, rejtettebb szépségei, izgalmasabb kérdései és feladatai iránt? — Tudományunk fontosságát — foglalja össze a témát a profeszszor — minden esetleges szép szónál jobban bizonyítja a tény, hogy újabban a vegyészek több ásványtant kapnak az egyetemen, mint a tanárjelöltek. Miért? Mert a vegyészprofesszorok belátták, hogy a földtani, az ásványtani tudományok újabb eredményei nélkül már a kémikusok sem élhetnek meg. Ma, amikor dialektikusan szemléljük a világot, akkor hogyan különíthetjük el ilyen mereven oktatásukban az élő és az élettelen természetet?! Persze, nem fog ez sokáig tartani, rájönnek előbb-utóbb, majd meglátja... Nemrég egy amerikai profeszszor járt itt vendégségben. Meg akart vásárolni néhány ásványt. Nagyon csodálkozott, amikor kiderült, hogy ezeknek nincs áruk, tehát meg sem vásárolhatók. Akkor viszont a szegediek csodálkoztak, mikor megtudták, hogy Nyugaton — ahol a gazdag magángyűjtők ellátására ásványüzletek is működnek — milyen nagy összegeket fizetnének az intézet tulajdonában levő darabokért. S ha már itt tartunk,“említésre méltó az a döbbenet is, amely akkor érte a külföldi vendégeket, amikor megtudták, hogy — a védett magángyűjtemény kivételével — az intézet teljes ásvány- és kőzettára nyitva áll a hallgatók előtt. — Mondtam nekik — mosolyog Koch professzor —, hogy mintegy másfél évtized alatt mindössze egyetlen darabunk tűnt el. Hát, ennyi kockázatot igazán vállalhatunk a jobb oktatás kedvéért... Íróasztala mögött, a falon bekeretezett oklevél, a Magyar Földtani Társulat tiszteletbeli tagjává választotta. — Kaptam más kitüntetést is, méltányolták a munkámat. De ez áll a legközelebb a szívemhez. Mert ez a szakma elismerése! A fia — párizsi meghívásra — egy esztendeig a Pasteur-intézetben dolgozik, a lánya szerveskémikus. Koch professzor, aki számára a közlekedés legkedveltebb formája ma is a gyaloglás — már régóta nagyapa. De megfeszített erővel dolgozik, hogy befejezze a már évtizede tartó munkáját, a Magyarország ásványai című hatalmas monográfiát. Ez lesz — mint mondja — tudományos tevékenységének koronája. De ebben a koronában azért ott ékeskednek majd azok a kövek is, amelyeket egykori tanítványai küldenek neki még ma is, s ott csillognak a megbecsülésnek, a hálának és a szeretetnek azok a jelei is, amelyekkel a kiváló tudósra büszke szegediek veszik Cserhalmi Imre A kövek szerelmese NÉPSZABADSÁG 1962. december 13. csütörtök Magyar—román barátsági nap Kispesten Tegnap magyar—román barátsági napot tartottak a kispesti Vörös Csillag Művelődési Házban. Ebből az alkalomból kiállítást rendeztek A román nép életéből címmel; a kiállítást a Román Népköztársaság budapesti nagykövetségének képviselője nyitotta meg. Este a Vasas Központi Művészegyüttese adott műsort. Huszonhárom oktatófilmet forgat jövőre az Iskolai Film Intézet (Tudósítónktól.) A 11 éves Iskolai Film Intézet jövőre már 23 oktatófilmet gyárt, egyenként mintegy 120 példányban; közülük kettő színes lesz. Újabban nyelvleckéket is készítenek az iskoláknak, magnószalagon. Az intézet élénk kapcsolatot tart fent a baráti államok hasonló intézményeivel, s újabban érdeklődnek a magyar oktatófilmek után Svédországból és Olaszországból is. Az általános iskolák alsó tagozatainak olvasókönyveihez több filmillusztráció készül, Élet az áruházban és A kőolaj és felhasználása címmel. A nagyobb általános iskolások tanulását segíti majd biológiában A vizek élővilága című színes film, kémiában A kőolaj termelése és felhasználása, fizikában Az izzólámpák gyártása, politechnikában A textilgyártás című kisfilm. A világnézeti nevelést A közösségi vagyon védelme című film szolgálja. A fizikaoktatáshoz háromrészes filmet készítenek az automatizálásról és a kémiaórákon a Műanyagok című, kétrészes oktatófilmet vetíthetik majd. A géplakatosmunkákról készül film a politechnikai oktatás segédeszközeként. Az irodalom tanítását Az Alföld irodalmi emlékei című alkotás segíti a középiskolákban. A történelmi filmsorozat negyedik részeként a második világháborúról készül film. APÁK NÉLKÜL Két tizenhat-tizenhét éves fiú sorsáról hallottunk ezekben a napokban, amikor mindenkiben vágyakozás támad a meghitt családi közelségre, a téli szabadság, a hazalátogatás, a disznóölés, a karácsonyra készülődés idején. Különösen így vannak vele a hazulról elszakadt fiatalok, a zord téli napokban még jobban hiányzik az otthon, a család. Két fiatalember — ipari tanuló — távol a falujától, szülői szeretetre áhítozik. Várpalotán a rendőrség ablakát ököllel zúzta be egy harmadéves vájártanuló. Az üveg megsebezte a kezét. Amikor előállították, kiderült, hogy nem csínytevésről vagy valamiféle huligánkodásról van szó. A fiú elmondta az ügyeletes tisztnek, hogy faluról jár be dolgozni, apja házánál — aki másodszor nősült — nagyanyjával lakik egy fűtetlen szobában. Mostohaanyjának is van fia, tizennyolc esztendős. Annak igazi otthona van, neki — úgy érzi — nincs. Annak — a másik fiúnak — kedvében járnak, ő — jóllehet az ösztöndíját is mind hazaadja — semmit se kap. Pénztelenül kódorog egész héten, nem vehet részt a többi tanuló szórakozásában. Ez nagyon elkeseríti, kétségbe ejti. Bentlakó nem lehet Várpalotán, mert papírforma szerint vannak szülei, eltartói... Miért törte be éppen a rendőrség ablakát? Ilyen gondolatok foglalkoztatták: „Ezért bizonyos, hogy javítóintézet vár rám. Elkerülök hazulról, nem kell többé látnom, hogy apám mindig nekik ad igazat, irántam rideg és közönyös.” A rendőr főhadnagy megértéssel, meleg emberséggel foglalkozott a fiúval. Meg sem fordult a fejében senkinek, hogy az ablaktörésért büntetést rójanak rá. A fiú édesapját hívatták be a városi rendőrkapitányságra, hogy elbeszélgessenek vele. Megnézték az otthoni helyzetet is. A rendőrség és a nevelők mindent elkövettek, hogy az apát meggyőzzék: fia már nem gyermek, de még nem is egészen felnőtt. Törődnie kell vele, ő felelős érte, hogy a szeretetlenség ne idézzen elő benne meghasonlást, csalódást, esetleg egész életére kiható hatásokat. Most, amikor e sorokat írjuk, úgy néz ki a dolog, hogy a várpalotai vájártanuló apja végül is rádöbbent felelősségére. Talán elrendeződik az ügy olyképpen, hogy a fiú mégis otthonra lel, visszanyeri azt, amit végképp elveszettnek hitt: az apai gondoskodást. Mi is figyelemmel kísérjük majd a sorsát. A másik fiú Budapesten, a MOM-ban dolgozik. Tanműhelyének szakoktatójától értesültünk sorsáról. Harmadéves, mint amaz. Esztergályos. Ügyes kezű, tehetséges gyerek. A tanműhely mestere már régebben felfigyelt rá. Eleinte, mint afféle faluról jött fiú, „nehezen vette be a műhelyszagot”. De néhány hét múlva már selejtmentesen dolgozott. Magánéletéről akkor még csak annyit tudtak, hogy anyja meghalt, apja vidéken él, ő rokonoknál lakik Budán. Mesterének hamarosan feltűnt a fiú magányossága. Rokonainál csak félig-meddig talált otthonra. Ez semmiképpen sem pótolta az apai gondviselést. Édesapja közigazgatási beosztásban dolgozik a Zala megyei Molnáriban. Néhány éve, amikor a fiú édesanyja meghalt, újra megházasodott. Fia ettől kezdve nélkülözi a szülői szeretetet. Pénzt, csomagot nem kap hazulról, levelet is csak elvétve. Tavaly kapott. Az apja azt írta, ha még életben akarja találni a húgát, utazzon Pécsre, látogassa meg a kórházban. A fiú azonnal útnak indult. Mesterétől kért kölcsönt vonatköltségre. Mire Pécsre ért, már meghalt a húga. A szakoktató és a tanműhely mestere figyelmes gondoskodással veszik körül a fiút. Olykor a szakszervezet is juttat neki segélyt. Egy alkalommal írtak az apjának: foglalkozzék fia sorsával, jövőjével. Hiába várták a választ. Most abban reménykednek, ha a fiú júniusban leteszi a szakmunkásvizsgát, talán fordulat áll be az életében, önerejéből lesz ember. Azt mondhatná valaki: mindez aligha lesz kárára, legalább megedződik. így lenne, ha nem hiányozna neki az apja A fiú tudja, hogy van, kellene, hogy legyen apja, s ezért szüntelenül érzi hiányát. A tetejébe azt is tudja, hogy apja sok ember dolgát intézi, felelős munkát bíztak rá, s hogy ezt elláthassa, szüksége van az emberek bizalmára. Vajon gondoskodhat-e százakról az, aki nem gondoskodik a saját gyermekéről? Itt egy férfi nevét említjük is Krizbai Domokos vájártanuló-iskolai tanárét és Kovács rendőr főhadnagyét Várpalotáról, Széplaki szakoktatóét és Balogh Mihály tanműhelymesterét a MOM 28. tanműhelyéből. Ők képviselik társadalmunkat a két említett fiú oldalán. De a társadalom közbelépése nem kisebbíti az apák felelősségét, őket hiánytalanul senki és semmi nem helyettesítheti, nem pótolhatja. Reméljük, előbb-utóbb ők is rájönnek erre és mások is, akiknek leányai, fiai jelenleg apák nélkül nevelkednek, s csak fájó szívvel gondolnak otthonukra, amelynek kapuját bezárták előttük. Vadász Ferenc