Népszabadság, 1966. március (24. évfolyam, 50-76. szám)

1966-03-06 / 55. szám

é Turgenyev — egy kissé régiesen Az Egy hónap falun előadása a Madách Színházban E­gy valamikor nagyon aktuá­lis, társadalmilag sokatmon­dó drámát vittek színre a Ma­dách Színház művészei. A szín­műben — Turgenyev Egy hónap falun című darabjában — benne van szinte minden, ami a cári Oroszország nemesi értelmiségét, az úgynevezett felesleges embere­ket valaha erősen foglalkoztatta, s amelynek Turgenyev pátosz­mentes romantikája annak idején valamilyen tágasabb, a korabeli orosz életen túlmutató érvényt is adot­t. Itt van a kastély, a vidé­ki orosz kúria, minden kényel­mével. A nagy parkkal, amelyben rózsák virítanak és évszázados fák állanak, a német nevelővel, aki a hatalmas szomszéd nyelvé­re tanítja a földesúr egyetlen gyermekét, s a háziorvossal, az úrnő pulzusának szorgos ellenőr­zőjével. Klasszicista stílus, pári­zsi komfort az orosz sztyeppén. Nem akármilyen kiváltság ez, Natalja Isztajeva, a kastély asz­­szonya igazán meg lehetne elé­gedve. Natalja azonban unatkozik. Unja férjét, noha nem a legrosz­­szabb földesurak közül való; ter­vei vannak a vidék arculatának átalakítására, gátakat épít, moz­gatja, szervezi az embereket. S unja a doktort, a németet, a tár­salkodónőt, s még Rakityint, a fi­nom nagyurat, a lelki barátot is unja. Sőt, őt unja a legnagyobb mértékben. Rakityin, ez a túlfi­nomult, franciás modorú, szolid gavallér éppen a nagy érzés hiá­nyára emlékezteti őt föltétlen ra­gaszkodásával, s azzal a különös — méltán mondhatjuk: Jurge­­nyevi — készségével a megaláz­kodásra, amellyel az imádott asszony minden sértését tűri, sőt talán kívánja is. — Micsoda kicsiny kis lelkek ezek itt mind! Mennyire híján vannak mindannak, ami mozgal­mas, változatos és érdekes! Meny­nyire képtelenek arra, hogy bár­mit is igazán, teljesen akarjanak! — háborog magában az asszony, s úgy találja, hogy most már ki kell törnie az unalmas körből, ez egyszer akarnia kell, elhatároz­nia, cselekednie. B­eljajev, a vakációzó egyete­mista, a rövid időre házita­­nítónak szegődött diák hozza így ki sodrából a ház úrnőjét; az ő romlatlansága, természetessége és egészsége nyűgözi le, s ez az érzés ad neki nagy fölényt a töb­biekkel, főként a férjével és Ra­­kityinnel, az érzelmes baráttal szemben. A dráma ennek az el­határozásnak a drámája, ennek ingadozása, kibontakozása — s vé­gül —összeomlása, oldódása. Mert összeomlik végül a kísérlet, Natal­ja szerencsétlenebbnek érzi magát a végén, mint amilyen az elején volt. Néhány szép, felemelő pil­lanatot átélhet ugyan, de ami dominál, az a vágy és az akarat elsatnyulása, az egésznek nevet­séges és bántó kicsinyessége. A fiúba nemcsak ő szerelmes, sze­reti őt Vara, a nevelt lánya is: át kell tehát élnie a megalázó féltékenységet, bele kell bonyo­lódnia a silány praktikákba. S kitűnik az is,­­ hogy Rakityin, az áldozatkész barát sem olyan ön­zetlen lélek, amilyennek eddig mutatta magát. Akarni, tenni képtelen, de az irigység és a gyenge intrika nem idegen tőle: orosz földesúr, francia öltönyben, párizsi gesztusokkal. Az egyetlen, aki épen, rokon­szenvesen kerül ki ebből a drá­mából, Beljajev, a diák. Az Apák és fiúk Bazarovjának a rokona, sok tekintetben mása ez a fiatal­ember. Egy típus abból a társa­dalmi rétegből — az úgyneve­zett közrendi értelmiségiek réte­géből —, amelytől Turgenyev, a nemes, viszolygott ugyan, de ame­lyet Turgenyev, az író lázas ér­deklődéssel szemlélt, s amelytől végső soron az orosz élet megvál­toztatását is várta. M­ondják, hogy a nyugati or­szágokban több helyen is műsorra tűzték ezt a drámát, mégpedig nagy sikerrel. Elkép­zelhető ez. Egyáltalán nem való­színűtlen, hogy ebben a régi, s a maga idején aktuálisnak készült darabban Nyugaton minden to­vábbi nélkül megérzik a mait, a folytatódót. Úrnak lenni s unat­kozni: nemcsak a múlt század közepén volt ez ott téma, az a mostaninak, a huszadiknak a kö­zepén is. Nekünk viszont más problémáink vannak, mi e drá­ma világához oly könnyen nem kapcsolódhatunk. Ahhoz, hogy fogékonyan érzékelni tudjuk az előadást, bizonyos rendezői lele­ményre volna szükség, különben könnyen előállhat az a szeren­csésnek éppen nem mondható helyzet, hogy úgy fogjuk érezni magunkat a darab előadásán, mintha különös múzeumba láto­gattunk volna, hajdani ruhákat, oszlopokat, szokásokat szemlélni, múlt idők furcsaságain meren­geni. Pártos Gézának, a Madách Színház rendezőjének mun­kájában ezúttal inkább a fölidé­zőnek a művészetét dicsérhetjük, mint az újrateremtőét. Az elő­adáson érződik, hogy a központi problémát ő sem tarthatja vala­mi aktuálisnak, keresetlenül idő­szerűnek. A darab értékét­, ma­­radandóságát mintha a jellemek­ben, a jellemi erők játékában látná mindenekelőtt, s ennek hű­séges felidézésével kívánna hat­ni. Lehet, s van valamiféle bra­vúr ebben a hűségben is; érdekes az is, ha valamit úgy állítanak elénk, ahogyan az annak idején vagy később, hosszú évtizedekkel ezelőtt volt, vagy lehetett. Né­hány alakítás — Tolnay Klárié (Natalja), Horváth Jenőé (Iszla­­jev), Avar Istváné (a doktor) — csakugyan megragadja képzele­tünket, megérezteti némely, az adott helyzeten túl is érvényes indulat erejét, mozgását, minősé­gét. Ennél a bravúrnál — a felidé­zés néha igazán tiszteletre méltó művészeténél — azonban mégis­csak jobban szerettük volna azt, ami nemcsak tájékoztatásunkat szolgálná, hanem felzaklatásun­kat is. A túlságos hűség mégis­csak fékez és zavar. A gyengéd­ségnek és a mérsékletnek az a halk és idilli formája, amely megszabta egykor e darab tónu­sát, s megszabja most ezét az előadásét is, időközben jócskán megkopott, s úgy gondoljuk, ez­zel érdemes lett volna számolnia a rendezésnek. Rakityint (Men­­sáros László), a művelt, dekadens urat például csak így lehetett volna megmenteni a túlságos, s ezért már nem is nagyon érdekes dekadenciától, Verát pedig (Dem­ján Edit) megóvni attól, hogy egy már ismert képlet benyomását keltse. S talán a fiatal házitanító (Huszti Péter főiskolai hallgató) alakja is úgy válhatott volna je­lentékenyebbé, ha oldottabb ez a hűség, nagyobb a szabadság, len­dületesebb a vállalkozás. A szö­veg — Elbert János fordította jól, igényesen — mintha nagyobb mozgást engedett volna. Mintha a jellemek korszerűbb, mai ér­telmezését engedte volna meg, lehetővé téve a mostani, fakóbb színek felfokozását. Héra Zoltán Az Iszony sikeres fogadtatása a Mar dél Plata-i filmfesztiválon Mar del Plata, március 5. Magyar film, az Iszony vetíté­sével nyílt meg az idei Mar del Plata-i fesztivál, és jóllehet, az egyik nem éppen jóindulatú helyi lapocska ezt valami túlzott kedvezménynek vélte, ez inkább hátránynak számított: a magyar delegáció szinte egyenesen a re­pülőtérről érkezett a gálaestre, ünnepi öltözet nélkül. Annál meg­­hatóbb volt az a lelkes taps, amellyel a fesztiválpalota előtt egybegyűlt többezres tömeg Hintsch György, a film rendező­jének üdvözlő szavait fogadta, mintegy elismerésképpen, hogy azért így is, mégis időre eljutot­tunk a messzi Magyarországról. Ugyancsak figyelmesen és barát­ságosan fogadta a magyar kül­döttséget a sajtó nagy része. Németh Lászlóról, akinek ez a regénye eddig vagy 14 külföldi kiadást ért meg, Hintsch György­ről, Drahota Andreáról és más szereplőkről ismertető fotók je­lentek meg, és bőven tájékoztat­tak a lapok az egyébként nagyon érdekes, élénk sajtókonferenciá­ról, amelyen a filmen túl sok szó esett a magyar filmgyártásról, amelynek eredményeit az Angya­lok földje Mar del Plata-i nagy­díja óta itt sokan számon tartják. S ez még érdekesebb egy olyan országban, amelyben hazánkról bizony ritkán és többnyire csak elferdített hírek kapcsán esik szó. Az iszony fogadtatása a sajtó­kritikában várakozáson felül is jó. A nagy Buenos Aires-i lapok közül ki kell emelni a La Prensa nevű lap tekintélyes kritikusá­nak részletes értékelését, amely kiemeli a miliő rajzát, pszicho­lógiai igényességét, felismeri a téma országhatárokon túl is ér­vényes szociális és emberi érvé­nyét, de kiemeli nemzeti jellegét is. A rendező gondos munkája mellett dicséri Hegyi Barnabás hozzáértő fényképezését, Drahota Andrea alakítását a patalogikus szerep kifejező megformálásáért, és kiválónak nevezi Kállai Fe­renc játékát. Külön szól a női szereplőgárdát itt képviselő Gom­bos Katalinról. Mind a rendező, mind a színészi munkát kiváló­nak minősíti a La Náción. A Cla­­rim kritikusa kiemeli a női fő­szereplő, Drahota Andrea érdekes egyéniségét. Drahotának egyéb­ként is sok elismerő szó jutott. Amit bírálnak, az a dialógusok hosszúsága, bizonyos vontatott­­ság. De egészében pozitív és elis­merő a magyar film fogadtatása. Rényi Péter AZ ORVOS HALÁLA Magyar film Főszereplők: PAGER ANTAL és BULLA ELMA BEMUTATÓ: MÁRCIUS 1Q N­ÉPSZABADSÁG 1966. március 6. vasárnap jóit IColizeti. Nem az a baj, hogy nálunk sok a krimi, hanem, hogy sok a nyugati krimi, amelyet fő­leg az ifjúság mind kevésbé ért meg. Mert mi az például, hogy garniszálló? Ezt ma már senki sem ismeri. És mi a fezér? Ruhatáros az arabok­nál? Akkor miért üldözik? És miben különbözik az ópium­barlang a cseppkőbarlangtól? És hogyan lehet Mr. Burnsnek kettős életet élni? Ez olyan, mint a másodállás? Vagy a fusi? De akkor hol kap 50 százalékot a rendelet szerint, mint szerény banktisztviselő, vagy mint az éjszak­a császá­ra, a kopasz Jim? És miért ez a nagy izgalom, kémek és­­el­­lenkémek élethalálharca egy új találmányért? Hát az újí­tásban nem az a lényeg, hogy elfektetik? Igen, tudomásul kell venni, hogy felnőtt nálunk egy új nemzedék, amely csak azt tud­ja, hogy a papír érték, hiszen a MÉH is átveszi, de fogalma sincs róla, mi az értékpapír. Ezért kellene nekünk a sok érthetetlen nyugati krimi he­lyett sajátos magyar krimi. Hogy milyen ez, és a nyugati­tól miben különbözik, íme egy példa: Mr. Smith Londonban elha­tározza, hogy elrabolja a Nagy­bank aranykészletét — így kezdődik a nyugati krimi. Kovács úr Budapesten nem határoz el semmit — így kez­dődik a magyar krimi. Mr. Smith ördögi célja ér­dekében pokoli tervet eszel ki: másik lakásba költözik, meg­változtatja nevét, külsejét, hogy később őrá, mint Mr. Smith-re ne gyanakodjék senki. Kovács úr teljes gyanútlan­­ságában nem változtat meg semmit. Csak a mai újságot lapozgatja, de az is azt írja, amit a tavalyi. Mr. Smith-ről, minthogy is­merősei nem látják többé, vagy nem ismerik fel, elterjed, hogy külföldre távozott. Kovács úrról, minthogy is­merősei naponta látják, és fel­ismerik, elterjed, hogy kül­­földre ment, és többé nem is fog visszatérni. Mr. Smith-ről Londonban azért terjedt el, hogy kiment, mert ő ak­arta így. Kovács úrról Pesten azért terjed el, hogy kiment, mert Pesten nem az a fontos, hogy itt van, aki kiment, hanem, hogy itt vannak, akik terjesz­tik. Főleg Szabó terjeszti, aki Kováccsal naponta találkozik, de elfordítja a fejét, hogy job­ban tudja terjeszteni. És noha a többiek is látják, hogy Ko­vács benn van, nem ment ki, nem a szemüknek hisznek, hanem a tulajdon édes szkep­szisüknek, mert benn van, benn van, de hátha benn ment ki. Ezután Mr. Smith London­ban kirabolja a Nagybankot. Ezután Kovács úr Pesten lottószelvényt tölt ki. A Scotland Yard London­ban sok embert gyanúsít, ki­véve Mr. Smith-t, őrá nem gyanakszik senki. Szabó és asztaltársasága vi­szont Pesten a Nagybank ki­rablásával egyetlen embert gyanúsít, Kovácsot, aki ott ül ugyan a szomszéd asztalnál, és pörköltet eszik, de nyilván­való, hogy kizárólag eme szenk végett ment ki. Ezt róla aninál is inkább el lehet hin­ni, mert állítólag már ideha­za is volt néhány homályos ügye a liliomtiprástól a gyúj­togatásig, és feltehető, hogy a Vár kupoláját Kovács adta el mutyiban egy nyugatnémet özvegynek, azért ilyen kicsi. Mr. Smith Londonban a rab­lótt pénzen palotát bérel, és házvezetőnőnek Sophia Lorent szerződteti. Kovács úrnak Pesten fel­mond a főbérlője, bizonyos Gyurmák néni, mert annyi mindent beszélnek, ugye, mit lehet tudni... Mr. Smith-nek Londonban, amint éppen a Rablás követ­keztében Lelőtt Bankpénztáro­sok Árváit Gyámolító Egy­let jótékonysági bálján nyitó­párban táncol, lehull az ál­­szakálla. Botrány. Rendőrség. Kovács úr Pesten a szenes­embertől végre megtudja, hogy miért nem köszön neki senki. Mr. Smith a Scotland Yar­don kétségbeesetten tagad, de nem hisznek neki. Kovács úr Pesten kétségbe­esetten magyarázza egy utcai csődületnek, hogy ő itt van, de nem hisznek neki. • A Mr. Smith Londonban a bi­zonyítékok súlya alatt meg­törik. Kovács úr Pesten a képte­lenségek súlya alatt megtörik, és így szól: — Hát jó. Kimentem. — Na ugye — bólogatnak gúnyosan a többiek. — De már nem vagyok kinn. — Mi a fene ... — Visszajöttem. — Visszajött? És miért? —­ csodálkoznak a többiek. — Szabó miatt. Akárhová mentem, mindenütt utánam jött, és megfúrt. Képtelen vol­tam megszabadulni tőle. — Szabó? Hát Szabó kinn van? — Persze. — Ne mondja! Szabó! Fan­tasztikus! — Magának fantasztikus, nekem nem. Én mindig sejtet­tem! Tudja ki a Szabó? A nagymamája volt az Arzenes Lidi. Eközben feltűnik a sarkon Szabó, gondtalanul ballag, a kirakatokat nézi. Többen ész­reveszik, de elfordítják a fe­jüket. Hogy miért? Mert most ő a heti disszidens, ő követ­kezik. És egyébként is: nem krimi az, ahol a tettes már az elején megkerül. Komlós János KULTURÁLIS HÍREK ANNA AHMATOVA, az ismert szovjet költőnő szombaton 77 éves korában elhunyt. Első verseskö­tete 1912-ben jelent meg. Mint műfordító is elismert nevet szer­zett.­­ AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR restaurálólabora­tóriumában öt szakembernek ad állandó feladatot a megrongáló­dott nagy értékű könyvek, kéz­iratok és nyomtatványok sérülé­seinek helyreállítása. A könyvtár több milliós állományából éven­ként mintegy hétszáz kötetet „kozmetikáznak”. * MAGYAR MÁRTÍR KÖLTŐK ÉS ÍRÓK műveiből összeállított műsort mutat be március 19-én délután fél 4 órakor az Irodalmi Színpad. A MAGYAR SZÍNHÁZMŰVÉ­SZETI SZÖVETSÉG március 14-én tartja meg második köz­gyűlését. Az egész napos tanács­kozást a Fészek Klubban rende­zik. ■­ SZOMBATHELYEN hatholdas szabadtéri múzeum építését ter­vezik; a több évig tartó, ala­pos tudományos és technikai fel­­készültséget igénylő munka tíz­millió forintba kerül. Az idén egymilliót költenek erre a célra.­­­HÁROMMILLIÓ KÖTETTEL bővül a szakszervezeti könyvtá­rak állománya a harmadik öt­éves terv időszakában, s tovább növelik a lakosságnak is kölcsön­ző könyvtárak hálózatát.

Next