Népszabadság, 1966. március (24. évfolyam, 50-76. szám)

1966-03-19 / 66. szám

8 NÉPSZABADSÁG 1938. március 19. szombat Alpatov és­­ egyetemes művészettörténet hmi kérdései és jelen művészete iránt M­t mindinkább növekszik a közérdeklődés. A művészeti írások behatolnak irodalmi folóira­­tainkba is, és végre-valahára na­pi sajtónk is több teret nyújt a művészeti kritikának. A magyar­­országi művészet kétkötetes tör­ténete immár harmadik kiadását érte meg. Hogyan állunk hát az egyetemes művészet történetének társadalmunk közérdeklődését méltóképpen kielégítő feldolgozá­sával és megfogalmazásával, szi­lárd szakmai alapon álló össze­foglaló áttekintést nyújtó kézi­könyvével, a szép mesterségek múltját igényes olvasóközönsé-­ günk számára tartalmas, közért­hető szövegben feltáró — mond­juk ki magyarán — marxista nagy publikációjával? Helyes volt, hogy a hazai mű­történészek tavaly távozott nesz­torának, Lyka Károlynak félszá­zada írott egyetemes művészet­­története újra megjelent, he­lyes volt, hogy a Kultúra Világa sorozatában egy érdemes szerző egymaga kísérelte meg az egyete­mes művészet múltját közelhozni jelenükhöz, helyes volt, hogy nyolcvan kis füzetben művészeti íróink sora vállalkozott arra, hogy az egyetemes művészet történeté­nek adatanyagát hozzáférhetővé tegye egyetemi hallgatóknak, művésznövendékeknek és a nép­művelési előadások buzgó hallga­tóinak. De mind e szép szándék és végzett munka semmiképpen sem elegendő: idősebb és ifjabb művészettörténész nemzedékünk — több mint kétszázra tehető ak­tív publikáló szakíróink száma — a mai napig sem vállalkozott még a nagyarányú, ám minden­képpen szükségszerű feladat meg­oldására, és nem szánta rá ma­gát a nagy egyetemes művészet­­történeti kézikönyv létrehozására. T­ávol legyen tőlünk a hazai műtörténeti kutatótevékeny­ség érdemeinek a lebecsülé­se, a Magyar Tudományos Aka­démia aktáiban vagy az Országos Szépművészeti Múzeum bulletin­jeiben közzétett szorgalmas rész­lettanulmányok eredményeinek a leértékelése. Éppen ez az eleven tevékenység teszi indokolttá, hogy művészettörténészeink végre-va­lahára nemcsak az életrajzi prob­lémák sikeres megválaszolásával, hanem a fejlődés egész folyama­tának a megmagyarázásával is tanúságot tegyenek mélyreható jártasságukról. Talán egy akadé­miai kutatóintézet létrejötte fog a szükséges alapul szolgálni ah­hoz, hogy lehetővé váljék egy nagy egyetemes művészettörténeti kézikönyv megszervezése és meg­jelentetése.­ Vagy talán egyik könyvkiadónk fogja kezébe ven­ni ezt az eszmei és üzleti szem­pontból egyaránt hasznot hajtó vállalkozást? Így vagy úgy — valóra kell válnia. Mindezeket azért kellett elöl­járóban elmondanunk és felvet­nünk, hogy világosan szemléltes­sük azt a kulturális helyzetet és tudományos atmoszférát, amely­ben a világhírű szovjet művészet­­történész, M. V. Alpatov két ha­a­talmas kötetre tagolt egyetemes művészettörténetének magyar nyelvű közzétételére 1963-ban, illetve 1965-ben került sor. Az első kötetet még a Kép­zőművészeti Alap Kiadóvál­lalata, a második kötetet már az idegen nyelvű könyvkiadásunk mellett a magyar nyelvű művé­szeti könyvek gondozását is vál­laló Corvina Könyvkiadó jelen­tette meg. A szerző művét még a második világháború ó­­ kezdte meg, és miután munkála­tait 1941-ben befejezte, 1950-ben tette közzé orosz nyelven. 1964- ben került sor az átdolgozott és kibővített német nyelvű kiadás publikációjára Ez utóbbinak a szövege szolgált alapul a mű ma­gyar fordításának, Mándy Stefá­nia érdemes teljesítményének. A kötetek felelős szerkesztője Per­­neczky Géza, majd Tarisznyás Györgyi volt. M. V. Alpatov a szovjet művészettörténet-tudomány nem­zetközi tekintélyű reprezentánsai közé tartozik. Az érdemes szerző hatalmas egyéni vállalkozását nem egyszerű dolog a tömör kri­tika mérlegére tenni. A marxista -leninista társadalomtudomány­ban éppen a művének elkészül­tét követő időkben került újra megillető helyére az összehason­lító módszer. S e módszer követ­kezetes alkalmazásával valóban egyetemességre törekszik. Az ál­talános szaktudományi közvéle­mény szerint az egész egyetemes fejlődés folyamán vezető szerepet játszó európai művészet múltját az őskortól kezdve az ókoron ke­resztül az Európán kívüli — elő­­ázsiai és egyiptomi — előzmények, és az ugyancsak Európán kívüli — iszlám, indiai és kelet-ázsiai — párhuzamos folyamatok követke­zetes szemmeltartásával kíséri végig a feudalizmus és kapitaliz­mus századain át az utolsó szá­zadfordulóig, a szocialista kultúra alapjait lerakó korszak küszöbéig. Korszakolása — mentesen min­den egyszerűsítő tendenciától — nem erőlteti bele a művészettör­ténetnek még sok vonatkozásban tisztázatlan periodizációját a tár­sadalmi fejlődés termelési viszo­nyoktól megszabott korszakainak már világos körvonalai közé: a szaktudomány adott helyzetében az időrendi és földrajzi tárgya­lást választja mint biztos bázist, és számot vetve az időbeli és tér­beli változatok kölcsönviszonyai­­val, nem idegenkedik a hagyomá­nyos stíluskorszakok szerinti pe­riodizáció támaszulvételétől sem, így következnek sorban a görög államok, majd a római birodalom, az egyetemes európai korai kö­zépkor, a sajátos középkori orosz, az olasz reneszánsz, a német­­alföldi, a német és francia XV— XVI. század, az olasz barokk, a spanyol, a flamand, a holland és a francia XVII. század, majd a XVIII. századi francia művészet­nek a nagy polgári forradalomba torkolló európai arányú korsza­ka, végül — mindenesetre a rea­lizmus fogalmát eléggé hagyomá­nyos értelemben alkalmazván — a XIX. század művészetének az impresszionizmussal, és azon túl­­mutatóan Cézanne-nal záruló korszaka. Alpatov szemléletes tárgyalá­sában a művészet sajátos története sosem áll egymagában, hanem együtt halad előre a töb­bi rokon tudatforma, így elsősor­ban az irodalom általános fej­lődésével. Szempontja mindenkor és mindenütt a „nagy egész” kö­­rülfogása és a „dolgok lényegé­be” való belehatolás. Szövegének stílusa a művészet szépségeinek közvetlen ráéreztetésére törek­szik, akár egyes iskolák vagy mesterek ismertetéséről, akár egyes remekművű alkotások ér­tékeléséről szól. Különösképpen figyelemre méltó, mily érzéklete­sen, ám sosem vulgáris hatásra való törekvéssel hozza közel hoz­zánk a múltat a jelen analógiái­val, ha hasonlatait nem is annyi­ra a ma, mint a tegnap alkotá­sainak — általa is tárgyalt — köréből veszi. Miként a fejezetek elősorolá­­sából láthattuk, az egyetemes művészet történetét a legnagyobb európai nemzetek művészeti múltján szemlélteti, és így még a két kötet ezernyi lapján sem ke­rülhetett sor a kisebb nemzetek művészeti teljesítményeinek rész­letesebb tárgyalására. Követke­zésképpen, a hazai olvasó azonnal észreveszi, hogy a határozott vo­násokkal felvázolt összképből a magyar művészet jelentős szín­foltja is hiányzik. A mű koncep­ciójából ez természetesen követ­kezik: az egyetemes művészet fej­lődésének csupán a legműveltebb területeket érintő útját járhatta be a tudós vándor. Tapasztalat­ból mondjuk — ő is tudja —, hogy nemcsak a mi saját művészeti múltunk értékeire őrködő szak­­tudományunk tart számon olyan magyarországi művészeti emléke­ket, amelyek az egyetemes mű­vészettörténet legmegbecsültebb kincsei közé tartoznak. A pécsi székesegyház romanikája, a jáki templom, az esztergomi vár gó­tikája, a Prágába került Szent György lovasszobor, a Bécsből hazajutott Képes Krónika mi­­niatúrás kódexe, Kolozsvári Ta­más szárnyasoltára, MS mester táblaképei, a visegrádi palota re­neszánsza, a barokk és klasszi­cizmus építészete, Izsó Miklós szobrászata, Munkácsy Mihály és Szinyei Merse Pál festészete — hogy mint Alpatov teszi, mi is megálljunk az utolsó századfor­duló küszöbén — méltán foglal­nak helyet az egyetemes fejlődés mesterműveinek a sorában. Ép­pen ezeknek a mestereknek és műveknek a legszigorúbb mérték szerint való belehelyezése az egyetemes művészettörténet ha­talmas folyamatába teszi a magyar szaktudomány halasztha­tatlan kötelességévé egy egyete­mes művészettörténeti kézikönyv megalkotását; a magyarországi művészet történetének az egye­temes művészet, múltjának vér­keringésébe való szerves bele­­kapcsolását, a hazai tudomány nemzetközi jelentőségű feladatá­nak megoldását. I­dősebb és ifjabb tudósok szá­mára itt a nagy kollektíva közvetlen perspektívája — bí­zunk benne, hogy tehetséggel és szorgalommal fognak eleget tenni a mégoly érdemes egyéni mun­kálkodás fölé emelkedő közös vállalkozás feléjük forduló igé­nyének —, ez legyen Alpatov mo­numentális művének a mi szá­munkra legdöntőbb jelentőségű buzdító tanulsága. Végezetül ki kell emelnünk a német nyomdának, a kevés kivé­teltől eltekintve, valóban kiváló reprodukciós teljesítményét, és a magyar kutatóknak, Vértes Lász­lónak, Castiglione Lászlónak, Ra­­docsay Dénesnek, Csorba Gézának és Kampis Antalnak hasznos munkáját, amelyet a magyar kiadás irodalomjegyzékének ki­egészítésével és felújításával vé­geztek. Az olvasók megbízható támogatást kaptak tőlük arra, hogy művészettörténeti kultúrá­jukat további speciálisabb irá­nyokba is továbbfejleszthessék, Alpatov olvasása nyomán immár látóbb szemmel és nyíltabb elmé­vel. Vayer Lajos Gellért Oszkár: G M L E K Tizenkilenc ősze volt, s éreztem a gúnymosolyt: „A börtönt választani ugye jobb volt, mint ami távol a hazádtól várt rád, Ausztriában internáltság, ahol mégis béke volt, s nem a véres Duna folyt.” — Tizenkilenc ősze volt, s fölsírt bennem mind a holt. S lásd, úgy voltam én szelíd, arról szólt csata­dalom, még ha kétfelé szelik szívem, a baloldalon mindig, mindig több marad, minek kensz hát rám sarat? „Huszonkettő Szilveszter, lássuk hogyan verekszel, volt-e benned némi mersz?" — Petőfiről szólt a vers, száz éve hogy született. „Lássuk ma a hitedet, s épségét vallott hitednek banditáktól hogy véded meg.” — Bocsáss meg, ha van bocsánat, de abban látod hibámat: takaróztam Vele én, s pajzsom volt a Költemény? amit a horthysta-részben áttételesen idéztem.­ Halaványult fenn a Hold, s forradalmunk messze volt. „Tizenkilenc közel volt. Piros vértől foltra folt. Mondd meg végre mit akarsz, föld alatt folyik a harc, s te maradsz a puszta dalnál?” — Vérzik a Nap odafenn. „S mit akarnál idelenn?” — Azt a dalt ellihegem. „Eljött a fasiszta kor, boldogult minden lator, s te bezártad költő­boltod, Múzsád gyors kereket oldott.” — Nyitott könyv volt egész múlta­m, s mielőtt még elnémultam, megírtam végrendeletem: új háború ne legyen.­­,s minthogy lett s vele a pestis nácizmus, s megúsztad ezt is?” — Elmúlt kerek negyedszázad, s megfullaszt bár a gyalázat: hittem boldogan az Eszmét, ünnepem nekem is lesz még, élhetek majd szabadon, a hazám nem lesz vadon. „S negyvenöt lett s április, szabaddá lett lelked is?” — örökszép emlékezet, az is elkövetkezett. Halvány Holdra, vérző Napra vörös Csillag virradat­­a,­­s kis hazám s a közös ég halálomig bennem ég. KULTURÁLIS HÍREK A MAGYAR ÁLLAMI NÉPI EGYÜTTES hazaérkezett külföldi vendégszerepléséről. A művészek az észak-amerikai kontinensen tett csaknem kéthónapos körútjuk során Kanada és az Egyesült Ál­lamok 18 városában léptek a kö­zönség elé. ÉS AKKOR A PASAS ... cím­mel forgatja új filmjét Gertler Viktor rendező. A film főszerepét Sinkovits Imre alakítja — több mint tíz változatban. * DR. FERENCZY MIKLÓS DU­­NAALMÁSI körzeti orvo­s, szen­vedélyes amatőr régész, egy 1844- es anyakönyvben megtalálta Vaj­da Júlia második házasságának bejegyzését. A­­menyasszony így van bejegyezve: „Vajda Júlia asszonyság, néhai vitéz Csokonai Mihály Lillája”. TÍZESZTENDŐS AZ AKADÉ­MIA IRODALOMTÖRTÉNETI INTÉZETE. A jubileumr­ól pénte­ken ünnepségen emlékeztek meg. * SZÉKELY ALADÁR fotómű­vész emlékére művészeti díjat alapítottak szülővárosában, Gyu­lán. Évente országos fotópályá­zatot hirdetnek, amelynek győz­teseit Székely Aladár Emlékérem­mel jutalmazzák.­­ A DEBRECENI CSOKONAI SZÍNHÁZ két népszerű művésze vendégszerepel áprilisban az Operaház színpadán. Köröndi György az Anyegin április 6-i előadásán Lenszkij szerepét ének­li az Erkel Színházban, majd 15-én Ernestet alakítja a Don Pasqualéban az Operaházban. Partnere Norina szerepében Han­­kiss Ilona lesz, aki szintén a debreceni színház művésze. Római tudósítónk levele egy új olasz filmről „MADE IN ITALY“ Róma, 1966. március A legnehezebb dolog az volt, hogy találó címet adjunk a filmnek — mondja a házi vetítés után Nanni Loy, az egyik legne­vesebb olasz filmrendező. — Mert az alatt a két óra alatt, amit az imént a vetítés közben együtt töltöttünk, önök nem egy filmet láttak, hanem legalább tizenötöt. A film mindegyik epizódja kül­­lön-külön is teljes alkotás. És mindegyik más: az egyik dráma, a másik vígjáték, a harmadik burleszk, a negyedik tragikomé­dia, a leghosszabb 10 perc, a leg­rövidebb 25 másodperc. Legszí­vesebben úgy fogalmaznám: új munkám nem egy film, hanem rövidfilm-antológia. — E rövidfilm-antológiának egyetlen közös vonása, egyetlen célja és mondanivalója van. Ilyennek látom én a mai Olasz­országot és a mai olasz népet. Jól látom vagy rosszul? ítéljék meg önök ...* Pereg a film ... Három dél­olaszországi fiatal munkás — kenyér nélkül maradva — el­határozza, hogy kivándorol kül­földre, Svédországba. Látjuk a három kivándorlót — hármat az évi­ 300 000-ből — a repülőgép turistaosztályán. A jegyet úgy vették meg, hogy mindenüket pénzzé tették. Egy kitérdesedett nadrágjuk meg egy ingpulóver­jük maradt, ezenkívül kis cso­magjuk, benne talán egy fogkefe, az elmaradhatatlan hajbrillantia és szülőfalujuk látképe. Hogy reményvesztettek, szomorúak lennének? Szó sincs róla! Hu­mort, kedvet, életerőt sugároz­nak magukból. Huncutok, kedve­sek, gyerekesek, naivak, szeretet­­re méltók és enyhén fegyelmezet­lenek, mint minden átlagolasz. Dohányozni csak ott esik jól ne­kik, ahol tilos. A védőövet akkor kapcsolják magukra, amikor nem kell, de levetik magukról abban a pillanatban, amikor annak fel­vétele kötelező. És kedvesen szemtelenek. Egyikük ártatlan képpel rosszullétet színlel, csak azért, hogy a szép svéd légikis­asszony odamenjen hozzá, és meg­simogassa az arcát. Emigrálnak? Menekülnek ha­zájukból a szükség elől? Dehogy! Luxusutaznak a messze Északra. Legalábbis úgy csinálnak. Ezzel indul a film, majd a há­rom kivándorló megérkezésével zárul. De amíg ők ott fent a ma­gasban átrepülnek hazájuk felett, addig Nanni Loy megmutatja nekünk azt az országot, amit ép­pen elhagynak hőseink, és az okokat vagy azok egy részét, amiért elhagyják. A 15 epizódot aligha lehet el­mondani. Csak találomra kettőt-hármat. Egy olasz mondja el őket, bátran, hitelesen. Egy olyan haladó, baloldali olasz mű­vész, aki kétségen kívül forrón szereti hazáját.* Szicíliai falu. Nem tudom, olvasóim, a leg­­világjáróbbak is, láttak-e már szicíliai falut. Igazi szicíliai falat! Düledező vagy összedőlt házak, úttalan utak, rongyos, majdhogy­nem — vagy valójában is — éhe­ző nép. Férfiember nincs, ők mind elvándoroltak Északra és külföldre. Csak az asszonyok, a lányok és az öregek maradtak itt. Elképesztő reménytelenségben. Egy ilyen szicíliai faluba kü­­­lönös szerzet érkezik egy szoká­sos kánikulai napon. Egy biciklis. Egyik kezében összetekert papír­­tekercs, másikban vödör és pemz­­li. Plakátragasztó. Állami ember. Óriási méretű plakátot ügyesen és szakavatottan felragaszt a falu egyik épen maradt házának épen maradt vakolatlan falára. A pla­káton egyetlen mondat: SEGÍTSÜK MEG INDIÁT. Odagyűl a falu népe, és nézi.’ Csal? nézi és bámulja. Mi lehet ez? Betű? Talán. De milyen be­tű? A gyerekek teljesen mezte­lenek, az asszonyok mezítláb, a szép szicíliai lányok rongyosak. És riadtak. Az égvilágon semmi­­lyük nincs, olvasni nem tudnak. Végre egyikük — egy gyönyörű fiatal lány, piszkosan, szurtosan, mert Szicíliában drága kincs a

Next