Népszabadság, 1966. március (24. évfolyam, 50-76. szám)
1966-03-19 / 66. szám
8 NÉPSZABADSÁG 1938. március 19. szombat Alpatov és egyetemes művészettörténet hmi kérdései és jelen művészete iránt Mt mindinkább növekszik a közérdeklődés. A művészeti írások behatolnak irodalmi folóiratainkba is, és végre-valahára napi sajtónk is több teret nyújt a művészeti kritikának. A magyarországi művészet kétkötetes története immár harmadik kiadását érte meg. Hogyan állunk hát az egyetemes művészet történetének társadalmunk közérdeklődését méltóképpen kielégítő feldolgozásával és megfogalmazásával, szilárd szakmai alapon álló összefoglaló áttekintést nyújtó kézikönyvével, a szép mesterségek múltját igényes olvasóközönsé- günk számára tartalmas, közérthető szövegben feltáró — mondjuk ki magyarán — marxista nagy publikációjával? Helyes volt, hogy a hazai műtörténészek tavaly távozott nesztorának, Lyka Károlynak félszázada írott egyetemes művészettörténete újra megjelent, helyes volt, hogy a Kultúra Világa sorozatában egy érdemes szerző egymaga kísérelte meg az egyetemes művészet múltját közelhozni jelenükhöz, helyes volt, hogy nyolcvan kis füzetben művészeti íróink sora vállalkozott arra, hogy az egyetemes művészet történetének adatanyagát hozzáférhetővé tegye egyetemi hallgatóknak, művésznövendékeknek és a népművelési előadások buzgó hallgatóinak. De mind e szép szándék és végzett munka semmiképpen sem elegendő: idősebb és ifjabb művészettörténész nemzedékünk — több mint kétszázra tehető aktív publikáló szakíróink száma — a mai napig sem vállalkozott még a nagyarányú, ám mindenképpen szükségszerű feladat megoldására, és nem szánta rá magát a nagy egyetemes művészettörténeti kézikönyv létrehozására. Távol legyen tőlünk a hazai műtörténeti kutatótevékenység érdemeinek a lebecsülése, a Magyar Tudományos Akadémia aktáiban vagy az Országos Szépművészeti Múzeum bulletinjeiben közzétett szorgalmas részlettanulmányok eredményeinek a leértékelése. Éppen ez az eleven tevékenység teszi indokolttá, hogy művészettörténészeink végre-valahára nemcsak az életrajzi problémák sikeres megválaszolásával, hanem a fejlődés egész folyamatának a megmagyarázásával is tanúságot tegyenek mélyreható jártasságukról. Talán egy akadémiai kutatóintézet létrejötte fog a szükséges alapul szolgálni ahhoz, hogy lehetővé váljék egy nagy egyetemes művészettörténeti kézikönyv megszervezése és megjelentetése. Vagy talán egyik könyvkiadónk fogja kezébe venni ezt az eszmei és üzleti szempontból egyaránt hasznot hajtó vállalkozást? Így vagy úgy — valóra kell válnia. Mindezeket azért kellett elöljáróban elmondanunk és felvetnünk, hogy világosan szemléltessük azt a kulturális helyzetet és tudományos atmoszférát, amelyben a világhírű szovjet művészettörténész, M. V. Alpatov két haatalmas kötetre tagolt egyetemes művészettörténetének magyar nyelvű közzétételére 1963-ban, illetve 1965-ben került sor. Az első kötetet még a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, a második kötetet már az idegen nyelvű könyvkiadásunk mellett a magyar nyelvű művészeti könyvek gondozását is vállaló Corvina Könyvkiadó jelentette meg. A szerző művét még a második világháború ó kezdte meg, és miután munkálatait 1941-ben befejezte, 1950-ben tette közzé orosz nyelven. 1964- ben került sor az átdolgozott és kibővített német nyelvű kiadás publikációjára Ez utóbbinak a szövege szolgált alapul a mű magyar fordításának, Mándy Stefánia érdemes teljesítményének. A kötetek felelős szerkesztője Perneczky Géza, majd Tarisznyás Györgyi volt. M. V. Alpatov a szovjet művészettörténet-tudomány nemzetközi tekintélyű reprezentánsai közé tartozik. Az érdemes szerző hatalmas egyéni vállalkozását nem egyszerű dolog a tömör kritika mérlegére tenni. A marxista -leninista társadalomtudományban éppen a művének elkészültét követő időkben került újra megillető helyére az összehasonlító módszer. S e módszer következetes alkalmazásával valóban egyetemességre törekszik. Az általános szaktudományi közvélemény szerint az egész egyetemes fejlődés folyamán vezető szerepet játszó európai művészet múltját az őskortól kezdve az ókoron keresztül az Európán kívüli — előázsiai és egyiptomi — előzmények, és az ugyancsak Európán kívüli — iszlám, indiai és kelet-ázsiai — párhuzamos folyamatok következetes szemmeltartásával kíséri végig a feudalizmus és kapitalizmus századain át az utolsó századfordulóig, a szocialista kultúra alapjait lerakó korszak küszöbéig. Korszakolása — mentesen minden egyszerűsítő tendenciától — nem erőlteti bele a művészettörténetnek még sok vonatkozásban tisztázatlan periodizációját a társadalmi fejlődés termelési viszonyoktól megszabott korszakainak már világos körvonalai közé: a szaktudomány adott helyzetében az időrendi és földrajzi tárgyalást választja mint biztos bázist, és számot vetve az időbeli és térbeli változatok kölcsönviszonyaival, nem idegenkedik a hagyományos stíluskorszakok szerinti periodizáció támaszulvételétől sem, így következnek sorban a görög államok, majd a római birodalom, az egyetemes európai korai középkor, a sajátos középkori orosz, az olasz reneszánsz, a németalföldi, a német és francia XV— XVI. század, az olasz barokk, a spanyol, a flamand, a holland és a francia XVII. század, majd a XVIII. századi francia művészetnek a nagy polgári forradalomba torkolló európai arányú korszaka, végül — mindenesetre a realizmus fogalmát eléggé hagyományos értelemben alkalmazván — a XIX. század művészetének az impresszionizmussal, és azon túlmutatóan Cézanne-nal záruló korszaka. Alpatov szemléletes tárgyalásában a művészet sajátos története sosem áll egymagában, hanem együtt halad előre a többi rokon tudatforma, így elsősorban az irodalom általános fejlődésével. Szempontja mindenkor és mindenütt a „nagy egész” körülfogása és a „dolgok lényegébe” való belehatolás. Szövegének stílusa a művészet szépségeinek közvetlen ráéreztetésére törekszik, akár egyes iskolák vagy mesterek ismertetéséről, akár egyes remekművű alkotások értékeléséről szól. Különösképpen figyelemre méltó, mily érzékletesen, ám sosem vulgáris hatásra való törekvéssel hozza közel hozzánk a múltat a jelen analógiáival, ha hasonlatait nem is annyira a ma, mint a tegnap alkotásainak — általa is tárgyalt — köréből veszi. Miként a fejezetek elősorolásából láthattuk, az egyetemes művészet történetét a legnagyobb európai nemzetek művészeti múltján szemlélteti, és így még a két kötet ezernyi lapján sem kerülhetett sor a kisebb nemzetek művészeti teljesítményeinek részletesebb tárgyalására. Következésképpen, a hazai olvasó azonnal észreveszi, hogy a határozott vonásokkal felvázolt összképből a magyar művészet jelentős színfoltja is hiányzik. A mű koncepciójából ez természetesen következik: az egyetemes művészet fejlődésének csupán a legműveltebb területeket érintő útját járhatta be a tudós vándor. Tapasztalatból mondjuk — ő is tudja —, hogy nemcsak a mi saját művészeti múltunk értékeire őrködő szaktudományunk tart számon olyan magyarországi művészeti emlékeket, amelyek az egyetemes művészettörténet legmegbecsültebb kincsei közé tartoznak. A pécsi székesegyház romanikája, a jáki templom, az esztergomi vár gótikája, a Prágába került Szent György lovasszobor, a Bécsből hazajutott Képes Krónika miniatúrás kódexe, Kolozsvári Tamás szárnyasoltára, MS mester táblaképei, a visegrádi palota reneszánsza, a barokk és klasszicizmus építészete, Izsó Miklós szobrászata, Munkácsy Mihály és Szinyei Merse Pál festészete — hogy mint Alpatov teszi, mi is megálljunk az utolsó századforduló küszöbén — méltán foglalnak helyet az egyetemes fejlődés mesterműveinek a sorában. Éppen ezeknek a mestereknek és műveknek a legszigorúbb mérték szerint való belehelyezése az egyetemes művészettörténet hatalmas folyamatába teszi a magyar szaktudomány halaszthatatlan kötelességévé egy egyetemes művészettörténeti kézikönyv megalkotását; a magyarországi művészet történetének az egyetemes művészet, múltjának vérkeringésébe való szerves belekapcsolását, a hazai tudomány nemzetközi jelentőségű feladatának megoldását. Idősebb és ifjabb tudósok számára itt a nagy kollektíva közvetlen perspektívája — bízunk benne, hogy tehetséggel és szorgalommal fognak eleget tenni a mégoly érdemes egyéni munkálkodás fölé emelkedő közös vállalkozás feléjük forduló igényének —, ez legyen Alpatov monumentális művének a mi számunkra legdöntőbb jelentőségű buzdító tanulsága. Végezetül ki kell emelnünk a német nyomdának, a kevés kivételtől eltekintve, valóban kiváló reprodukciós teljesítményét, és a magyar kutatóknak, Vértes Lászlónak, Castiglione Lászlónak, Radocsay Dénesnek, Csorba Gézának és Kampis Antalnak hasznos munkáját, amelyet a magyar kiadás irodalomjegyzékének kiegészítésével és felújításával végeztek. Az olvasók megbízható támogatást kaptak tőlük arra, hogy művészettörténeti kultúrájukat további speciálisabb irányokba is továbbfejleszthessék, Alpatov olvasása nyomán immár látóbb szemmel és nyíltabb elmével. Vayer Lajos Gellért Oszkár: G M L E K Tizenkilenc ősze volt, s éreztem a gúnymosolyt: „A börtönt választani ugye jobb volt, mint ami távol a hazádtól várt rád, Ausztriában internáltság, ahol mégis béke volt, s nem a véres Duna folyt.” — Tizenkilenc ősze volt, s fölsírt bennem mind a holt. S lásd, úgy voltam én szelíd, arról szólt csatadalom, még ha kétfelé szelik szívem, a baloldalon mindig, mindig több marad, minek kensz hát rám sarat? „Huszonkettő Szilveszter, lássuk hogyan verekszel, volt-e benned némi mersz?" — Petőfiről szólt a vers, száz éve hogy született. „Lássuk ma a hitedet, s épségét vallott hitednek banditáktól hogy véded meg.” — Bocsáss meg, ha van bocsánat, de abban látod hibámat: takaróztam Vele én, s pajzsom volt a Költemény? amit a horthysta-részben áttételesen idéztem. Halaványult fenn a Hold, s forradalmunk messze volt. „Tizenkilenc közel volt. Piros vértől foltra folt. Mondd meg végre mit akarsz, föld alatt folyik a harc, s te maradsz a puszta dalnál?” — Vérzik a Nap odafenn. „S mit akarnál idelenn?” — Azt a dalt ellihegem. „Eljött a fasiszta kor, boldogult minden lator, s te bezártad költőboltod, Múzsád gyors kereket oldott.” — Nyitott könyv volt egész múltam, s mielőtt még elnémultam, megírtam végrendeletem: új háború ne legyen.,s minthogy lett s vele a pestis nácizmus, s megúsztad ezt is?” — Elmúlt kerek negyedszázad, s megfullaszt bár a gyalázat: hittem boldogan az Eszmét, ünnepem nekem is lesz még, élhetek majd szabadon, a hazám nem lesz vadon. „S negyvenöt lett s április, szabaddá lett lelked is?” — örökszép emlékezet, az is elkövetkezett. Halvány Holdra, vérző Napra vörös Csillag virradata,s kis hazám s a közös ég halálomig bennem ég. KULTURÁLIS HÍREK A MAGYAR ÁLLAMI NÉPI EGYÜTTES hazaérkezett külföldi vendégszerepléséről. A művészek az észak-amerikai kontinensen tett csaknem kéthónapos körútjuk során Kanada és az Egyesült Államok 18 városában léptek a közönség elé. ÉS AKKOR A PASAS ... címmel forgatja új filmjét Gertler Viktor rendező. A film főszerepét Sinkovits Imre alakítja — több mint tíz változatban. * DR. FERENCZY MIKLÓS DUNAALMÁSI körzeti orvos, szenvedélyes amatőr régész, egy 1844- es anyakönyvben megtalálta Vajda Júlia második házasságának bejegyzését. Amenyasszony így van bejegyezve: „Vajda Júlia asszonyság, néhai vitéz Csokonai Mihály Lillája”. TÍZESZTENDŐS AZ AKADÉMIA IRODALOMTÖRTÉNETI INTÉZETE. A jubileumról pénteken ünnepségen emlékeztek meg. * SZÉKELY ALADÁR fotóművész emlékére művészeti díjat alapítottak szülővárosában, Gyulán. Évente országos fotópályázatot hirdetnek, amelynek győzteseit Székely Aladár Emlékéremmel jutalmazzák. A DEBRECENI CSOKONAI SZÍNHÁZ két népszerű művésze vendégszerepel áprilisban az Operaház színpadán. Köröndi György az Anyegin április 6-i előadásán Lenszkij szerepét énekli az Erkel Színházban, majd 15-én Ernestet alakítja a Don Pasqualéban az Operaházban. Partnere Norina szerepében Hankiss Ilona lesz, aki szintén a debreceni színház művésze. Római tudósítónk levele egy új olasz filmről „MADE IN ITALY“ Róma, 1966. március A legnehezebb dolog az volt, hogy találó címet adjunk a filmnek — mondja a házi vetítés után Nanni Loy, az egyik legnevesebb olasz filmrendező. — Mert az alatt a két óra alatt, amit az imént a vetítés közben együtt töltöttünk, önök nem egy filmet láttak, hanem legalább tizenötöt. A film mindegyik epizódja küllön-külön is teljes alkotás. És mindegyik más: az egyik dráma, a másik vígjáték, a harmadik burleszk, a negyedik tragikomédia, a leghosszabb 10 perc, a legrövidebb 25 másodperc. Legszívesebben úgy fogalmaznám: új munkám nem egy film, hanem rövidfilm-antológia. — E rövidfilm-antológiának egyetlen közös vonása, egyetlen célja és mondanivalója van. Ilyennek látom én a mai Olaszországot és a mai olasz népet. Jól látom vagy rosszul? ítéljék meg önök ...* Pereg a film ... Három délolaszországi fiatal munkás — kenyér nélkül maradva — elhatározza, hogy kivándorol külföldre, Svédországba. Látjuk a három kivándorlót — hármat az évi 300 000-ből — a repülőgép turistaosztályán. A jegyet úgy vették meg, hogy mindenüket pénzzé tették. Egy kitérdesedett nadrágjuk meg egy ingpulóverjük maradt, ezenkívül kis csomagjuk, benne talán egy fogkefe, az elmaradhatatlan hajbrillantia és szülőfalujuk látképe. Hogy reményvesztettek, szomorúak lennének? Szó sincs róla! Humort, kedvet, életerőt sugároznak magukból. Huncutok, kedvesek, gyerekesek, naivak, szeretetre méltók és enyhén fegyelmezetlenek, mint minden átlagolasz. Dohányozni csak ott esik jól nekik, ahol tilos. A védőövet akkor kapcsolják magukra, amikor nem kell, de levetik magukról abban a pillanatban, amikor annak felvétele kötelező. És kedvesen szemtelenek. Egyikük ártatlan képpel rosszullétet színlel, csak azért, hogy a szép svéd légikisasszony odamenjen hozzá, és megsimogassa az arcát. Emigrálnak? Menekülnek hazájukból a szükség elől? Dehogy! Luxusutaznak a messze Északra. Legalábbis úgy csinálnak. Ezzel indul a film, majd a három kivándorló megérkezésével zárul. De amíg ők ott fent a magasban átrepülnek hazájuk felett, addig Nanni Loy megmutatja nekünk azt az országot, amit éppen elhagynak hőseink, és az okokat vagy azok egy részét, amiért elhagyják. A 15 epizódot aligha lehet elmondani. Csak találomra kettőt-hármat. Egy olasz mondja el őket, bátran, hitelesen. Egy olyan haladó, baloldali olasz művész, aki kétségen kívül forrón szereti hazáját.* Szicíliai falu. Nem tudom, olvasóim, a legvilágjáróbbak is, láttak-e már szicíliai falut. Igazi szicíliai falat! Düledező vagy összedőlt házak, úttalan utak, rongyos, majdhogynem — vagy valójában is — éhező nép. Férfiember nincs, ők mind elvándoroltak Északra és külföldre. Csak az asszonyok, a lányok és az öregek maradtak itt. Elképesztő reménytelenségben. Egy ilyen szicíliai faluba különös szerzet érkezik egy szokásos kánikulai napon. Egy biciklis. Egyik kezében összetekert papírtekercs, másikban vödör és pemzli. Plakátragasztó. Állami ember. Óriási méretű plakátot ügyesen és szakavatottan felragaszt a falu egyik épen maradt házának épen maradt vakolatlan falára. A plakáton egyetlen mondat: SEGÍTSÜK MEG INDIÁT. Odagyűl a falu népe, és nézi.’ Csal? nézi és bámulja. Mi lehet ez? Betű? Talán. De milyen betű? A gyerekek teljesen meztelenek, az asszonyok mezítláb, a szép szicíliai lányok rongyosak. És riadtak. Az égvilágon semmilyük nincs, olvasni nem tudnak. Végre egyikük — egy gyönyörű fiatal lány, piszkosan, szurtosan, mert Szicíliában drága kincs a