Népszabadság, 1966. november (24. évfolyam, 258-282. szám)
1966-11-13 / 268. szám
10 SZÁZ ÉV NOVELLÁKBAN TÖMÖRKÉNY ISTVÁN: Homokból élők TÖMÖRKÉNY ISTVÁN (1866—1917). A század eleji magyar irodalom realista törekvéseinek egyik legeredetibb képviselője, Írásainak legfőbb értéke a szegény emberekkel való mélységes együttérzés, a Szeged környéki parasztság életének hű, sokszor néprajzi pontossággal és szociográfiai hitelességgel megalkotott művészi rajza (Szegedi parasztok és egyéb urak, Jegenyék alatt, Egyszerű emberek.) A „Vízenjárók és kétkezi munkások” hamisítatlan népi világának avatott tollú krónikása ma is a legolvasottabb prózaíróink közé tartozik. Ami a homokot illeti, el kell ismerni, hogy a homok különféle minőségű. Formájában külső tekintetre egyformának látszik ugyan, de a valójában és a tulajdonképpeni minéműségben nem az. Így például más a közönséges homoksivány, és más a közönséges sivóhomok. Más megint a nagyszemű homok. Nagyszemű homok van, de nagy homok nincsen. Olyan nem létezik. Ha járatlan ember homoksiványon utazik kocsin, s látva a lovak vergődését, a szót magában nem állhatván, mondja a kocsisnak: — Ez már csakugyan nagy homok. A kocsis féloldalt visszafordul az első ülésből, és csöndes mosolyt tartogatván a harcsabajusz alatt, mondja neki vissza: — A homok itt nem nagy, uram, inkább nagyon is apró szeme van neki. Hanem hát az a baj, hogy nagyon is sok van belüle egy rakáson ... Gondoljátok talán atyámfiai, hogy nincsen különbség kishomok és mélyhomok között? Van. Vélitek talán, hogy csak olyan homok van, amelyik sárga? Nem, nem. Ez nagy tévedés volna. Nemcsak szőkehomok van, hanem a tájakon többfelé tartózkodik és mélán nagy messzeségekre ellapul a feketehomok. Kedves ásványok ezek. Bennük kedves virágok nőnek, és ha a régiek szerint kölessel vetnék be, az olyan termést adna, hogy az irtóztató. Emigy azonban közönségesen a feketehomok a búzát kedveli, a szőkehomok a rozsot, továbbá a napraforgó olyan alkalmasra növekedik benne, hogy a száraz kerítés gyanánt karónak használjuk, mint célszerű szegény emberek. A sivóhomok és a homoksivány között mindenesetre annyi különbség teendő, hogy nem egyformák. A sivóhomok ugyanaz, amik az afrikai vagy pedig amazon ázsiai pusztaságok, ahonnan a homok elődei eljöttek, helyüket ott már a mindent ellepő homok miatt sehogy sem találván. A siványhomokot azonban egészen másképp keressük. A siványhomok szél uralkodása esetén úgy repül, mint akár csak az a milliónyi szárnyasbogár, amely csak akkor kerül látatra elő, mikor a Tisza virágzik. Eltemet mindent csak azért, hogy a kőporladásból származott halott élhessen tovább. Azonban, ha nem hátrul előle az ember, megfoghatja. Fákat telepít rá, és magokat vet bele. A siványon így létesül erdő és mező, a mezőkön a rideg baromból álló gulya, a gulya mellett a gulyás, aki hason fekszik, úgy dudál. Ugyane helyen, azon a gyér füvön, amely a siványhonokot megfogta, szerkesztődig a juh falka, élén azon igen alkalmas férfiúval, akiről már az oknyomozó történelem is megállapította, hogy: A juhásznak jól megy dolga. Egyik dombról a másikra. Legelteti nyáját, Fújja furulyáját, Vígan éli a világát. A domb... A juhász — ne higgyünk ugyan mindenben, ami könyvben nyomtatva van — de a juhász mégiscsak egyik dombról a másikra megy. Kénytelen vele, ha akar, ha nem, mert a homokpusztán a domb is vándorol. Ha megjön a honi Számom, akkor a homok repül. S miután a domb sem más, mint csupa homok, hát a domb is repül. Ma itt van s holnap amott. Nem csoda tehát, hogy a birka olyan könytyen eltéved: ilyen körülmények közott bajos alacsony négylábon a határban eligazodni, amúgy sem láthatván messzire... Azonban másfelé is van világ. A földek között némelyik helyen mély ágyakban széles folyóvizek úsznak a tenger felé, bár ki tudná felőlük megmondani, hogy elérnek-e csakugyan oda. Mindegy azonban, a vizek úsznak és viszik a homokot. Sokat visznek, az egyik víz sárga színű tőle, a másik barna. Hozzák messzi hegyekből. Törik és zúzzák, míg csak egészen apróra nem válik. E tekintetben a vizek között különböző szorgalmatosságok tapasztalhatók. Az egyik víz, mire ezen tájakra leér, már tökéletesen porrá törte a homokot, s már csak iszap gyanánt teszi le a partok mellé ajándékul. A másik még nem ért rá így elkészülnie a munkával, az olyan holmit szállít, amit úgy hívnak, hogy kavicsos homok. Ennek van értelme. Ez az igazi homok. Mert tudni kell, hogy a vízi homokban megint egészen más az iszaphomok és poszahomok, amelyek mind semmirevalók, mint a kavicsos homok. Bár ezt ugyan már a beszéd legelején is elmondhattuk volna. De nem volt rá érkezésünk. Pedig az elejében ott kellett volna kezdeni, hogy mikor tavasszal az idő kinyílik, és a jég a vizek tetejéről eltakarodik, minden télen át alvó nép megmozdul, hogy életre keljen. Kőművesek, ácsok, házépítők, utcacsinálók, homokhajósok és homok-kofák, homokfigura-csinálók, homokfuvarosok és -talicskázók, továbbá ezen utóbbiak csikajai, melyek nem mások, mint a tulajdon fiaik, akik a talicska elé ló gyanánt akaszkodván, segítik föl az apjuk terhét a meredek partra, mert hát én uram isten, úgy él a szegénység, ahogy tud — de azt mondja meg most már bárki is, hogy hogyan éljen, ha a Maros nem ad homokot? Ebben rejlik, hogy a világi élhetésben milyen elöljáró helyen van a marosi homok. Persze, semmi szó sem esne róla, és semmi tekintet sem esne rá ha mindig volna és kínáltatná magát. De nincsen mindig. Pedig csak ez a homok. E nélkül követ a földre lerakni, házfalak tégláit egymáshoz ragasztani nem lehet. Aki más homokkal csinálja, félmunkát végez. Vagy magamagát csalja meg, vagy azt, akinek dolgozik. A Maros azonban néha megköti magát. Nem hozza a kavicsot. Vagy ha hozza, ágya mélyébe derékaljul rakja, ahol nem lehet hozzáférni. Vagy pedig leteszi zátonyokon, de vizet terít rá, hogy nem lehet dolgozni belőle. Van eset rá, hogy szirtes helyekre viszi, ahol a kimosott part fala meredeken áll. A dolgok így megvilágíttatván, térjünk át a homoki hajózatra, minthogy úgyis ráérünk. — Ez igen szenvedélyes hajózat — szokta felőle vélni Csábrádi Szilveszter, aki ért hozzá, mert ezen hajózatban sántult meg, elütvén egy pénteki napon a gugorarúd — természetesen fölfelé való menésben — a lábát. Mily hiú az ember a csontjaira, s egy rossz darab fa mégis erősebb. Különben kár pénteken gugorázni, másnap is nap lesz. Itt ugyanis úgy kell ismét venni a dolgot, hogy a homokból élő magyarok nem irigy népek, hanem barátságban vannak a szomszéd torontáli rácokkal, s engedik, hogy a homok azoknak is adjon kenyeret. Ez úgy történik, hogy az üres hajókat fölfelé a Marosra rác lovacskák vontatják, s a rác lovacskáknak ismét rác emberek a gazdáik. Magyar ember ezt a foglalkozást nem vállalja. Hogy miért nem, az szintén a kitudhatatlan ügyek közé tartozik. Talán azért, mert terhes nagyon, talán pedig azért, hogy a lovát sajnálja, mert annyi bizonyos, hogy olyan szomorú élete egy lónak sincsen, mint a hajóhúzó lónak. Lehet különben, hogy e dolgok alapjai mélyebben vannak elvetve. A különösen kegyelmes József császár úr ugyanis annak idején nem volt barátja a halálbüntetéseknek, ahelyett különböző, dicsően országok tartományaiból s egyéb földjeiből ide hordatta mind az akasztófára való gonosztevőket, hogy itten a különböző hajóknak fölfelé és lefelé való vontatásával töltsék idejüket, nyakuknál fogva egymáshoz táncoltatván. Volt, aki félesztendeig is kibírta, de leginkább fölköszöntek a szolgálattal. Ha harminc rabot egymás mellé fogtak, hogy lehúzzanak egy terhes hajót Szegedtől Titelig, odáig csak a fele jutott, a többi belepusztult a foglalkozásba. Lehet hát, hogy a magyar azért nem szereti ezt a mesterséget, mert régente becstelen emberek űzték, de ugyanebből látható az is, hogy a hajóhúzás a lónak sem kellemes. Láthalván a parti vizet, gödörbe eshet, kitöri a lábát, ott pusztul. Ha pedig nem pusztul, a nagy iga mellett mégiscsak úgy él, mint az angyalok: hol eszik, hol nem. Inni ugyan ihat eleget, mert annyira a vízben él, hogy csoda, hogy hallá nem változik. De van eset rá, hogy a ló sem bírja ezt a mulatságot. Azt mondja a régi vers, hogy: Óh mely keserves egy lónak élete. Húzás és vonásban telik el élete... A költőnek igaza van. De néha még a ló is kiáll a húzás és vonásból. Neki is joga van ahhoz, hogy azt mondja, hogy ami lehetetlen, az lehetetlen. Elvégre a birka szeld állat, de néha még az is kopog a körmével a fagyon. A ló pedig különb állat, mint a birka. Ezt a homokhajó-vontató rácok is belátják, ilyenkor nem akasztják a lovakat a hajóhúzó kötél elébe, hanem azt mondják a hajónak, hogy menjen fölfelé magától, ahogy tud. Ők maguk meg csendesen kázsélnak a parton a töltésoldalban. A kázsé a rácnál ugyanaz, ami a magyarnál az aszongya, ahogy a magyar aszongyázik, akként kázsél a rác sógor. Alkalmas dolog ez nagyon tavaszi időben a parton, különösen, ha holmi uszadékfából tüzet rak mellé az ember. Ilyenkor azt mondja például Baráczius Illés kormányos és bokorgazda: — Hát gugorázzunk, a jó reggelit neki. Mert akármi történik, a hajónak fölfelé kell haladni. Mert az a homokhajó nemcsak azokat tartja el kenyérrel, akik belőle élnek, hanem ha az a hajó, meg a másik, meg a harmadik, negyedik hajó nem hoz homokot, akkor oda alá a városon megáll a kőműves, a figuracsináló, a talicskázó a csikajával, meg a többi, Baráczius Illés tehát az egész összesség nevében rendeli el a gugorázást Ami a gugorázást illeti, az ismét nem tartozik a könnyebb mesterségek közé. Ez olyan munka, hogy ott két macskával kell dolgozni. Már hogy vasmacskával. Az egyik macska tartja a hajót. A másikat hosszú kötélre eresztve ladikra teszik, s eveznek vele fölfelé, ameddig a kötél engedi. Akkor kivetik a vízbe s ott hagyják. Visszamennek a hajóra, vivén a vasmacska kötelét magokkal. A kötelet fölkötik a gugorára, a végénél fogva. A gugora vastag farúd, a hajó elején egyenesen áll. Két luk van rajta keresztben, vagy pedig hat luk. Ezekbe kemény rudakat dugnak. Most fölhúzzák azt a horgonyt, amelylyel a hajó le volt macskázva. A hajó így fölszabadul, úszna lefelé. — No most... Az emberek mellel nekifeszülnek a gugorarudaknak, s hajtják, húzzák, mint ahogy a lóerőre való cséplőgépet hajtották a lovak, így a kötél segítségével fölcsavarják magukat is, a hajót is addig a másik vasmacskáig, amit a ladikból kivetettek. Itt megállnak. Most az első vasmacskát teszik megint ladikba, s viszik fölfelé, ameddig a kötél engedi. Ott kivetik a ladikból, visszaereszkednek a hajóhoz, s kezdődik az előbbi munka. Ennél lassúbb utazás nincsen a világon. S megtörténik, hogy a víz erősen nekifeszül a hajónak, s visszanyomja. Ilyenkor a gugora is visszafelé kezd forogni, aki nem ugrik el idején, a rúdjával mellbe vágja, s a vízbe veti, vagy pedig a lábát töri, mint ez Csábrádi Szilveszterrel is történt... Szóval nehéz a homokból való élet. Súlyos és szomorú. Hideg tavaszokon esőben járnak, vízben dolgoznak, a hajó galibájába egymáshoz húzódva hálnak, de akkor sem mind. A homokhajó nem búzáshajó, hogy úgy volna az alja megcsinálva, hogy a víz bele ne szivárogjon, hanem abba belefolyik. Egy embernek tehát a vízlapátolás a kötelessége éjjel is. E szigorúságokra mondta Tapodi Nagy Pista, öreg homokhajóslegény: — A homokhajózat nehéz dolog de keveset fizetnek érte. — Ez csakugyan így van — vélik az emberek elkomorodva. Tapodi folytatja. — De nem baj, mert itt az élelem nem sokba kerül. Nem muszáj szalonnát vinni a tarisznyába. Olyan munka után nagyon jólesik a száraz kenyér is. Nono. Hát hiszen. De nem mindig van ez így. A hazajövetel más munka, bár akkor is kint kell állni minden embernek a kormányoknál, továbbá hosszú csáklyákkal ajánlatos vigyázni, hogy rendes vizeken tartózkodjon a város felé való mentében a hajó. De hazatérve, a kikötés után mindnyájan mennek a gazdához, aki különben is partkorcsmáltató, ezt a hivatal így hozza magával. Együtt megy a hajó népe föl a partra, mert éppen ott kötöttek ki, ahol kellett. Megvannak valamennyien, sem öszsze nem vesztek, míg oda voltak, se semmi. Mert szabály, hogy akivel oldottál, azzal köss. Már hogy akivel eloldotta odafönt a parttól a hajót, ugyanavval kössön is ki ott, ahol meg kell állni. A sáros és vizes emberek óvakodnak be a kocsmába, meghúzódván az asztal körül. — No, meggyüttetek? — mondja a gazda. Ennyit kérdezhet, mert az övé a hajó. — A víz hozott — szólnak a fáradt emberek. Enni nem esznek, majd otthon esznek. De előbb itt a keresett pénzen osztozkodni kell. Kiki fél liter bort hozat magának, a kormányost kivéve, aki csak három decit hozat, de literes üvegben, s még beleereszt egy egész üveg szódavizet. Ő számol el a gazdával, ő osztja el a pénzt, kinek mi jár; ilyenkor több bort inni nem ajánlatos: fáradt embernél nagyon hamar a fejbe szalad. Aminthogy igaz. Mert a többi alig ivott egy-egy pohárral, már hangosan kezd beszélni. — Ha lármáztok — szól a kormányos —, nem számolok. Ha el nem hallgattok, ma nincs pénz... Így csönd lesz hamar, mert a pénzt haza kell vinni, várják. Újabb csapat vonul be az ajtón, igencsak csöndesen telepedve más asztalhoz. Ezek más hajónak, más gazdának az emberei. — No, hát tik? — kérdezi a korcsmáros. — Hát műnk? — mondja egy, a vállát vonogatva. — Hát mink... — Meggyüttetek? — A víz hozott... — Hát aztán, hogy áll a sorotok? Hallgatnak kissé. Kisvártatva azt mondja egyik: — De jó, hogy még nem ég a lámpás. — Minek még égetni? — kérdezi a korcsmáros. — Nem akar itt a padlón gombostűt keresni senki. _ — Nono — feleli amaz. — Hiszen éppen azért. Olyan jósötét, pénzkéréshez való idő van._ — Mi az, te? Hát a gazdátok? — Nincs itthon. Elutazott. Nincsen aki fizessen. De nyolcunknál sincsen több hat krajcárnál ... Hát mondom, ha szíves lenne, adna kölcsön. — Mennyi kellene? Csendesen feleli az ember a sipkából. — Hát úgy tíz forint elkelne. Vállaljuk közösen az adósságot A másik asztalnál osztják a pénzt. Koronák, forintok csörögnek az asztalon, bor fölött vannak, imitt meg emezek meghúzódva ülnek, mint árnyak feketéllnek az esti szürkeségben. A korcsmáros hozza a tízforintost. A kezében tartja. Azt mondja: — Ha mindnyájan vállaljátok az adósságot, nem adom oda. Közös lónak túrós a háta. Ha egy vállalja, odaadom. — Hát vállalom — szól a kormányos, és elveszi a pénzt. Azután azt mondja. — Kisebb pénzben nem volna, kérem? . — Nem nagyon. A kicsit elvitték, a nagy meg elfogyott. No, ez már vidámabb beszéd. Ahogy a lámpát meggyújtanák, emezek a nincstelenek is hozatnak néhány félliter bort. Elfogyván, a kormányos azt mondja: — Hát majd fizetők is — azzal nyújtja vissza a tízforintost a korcsmárosnak, hogy adjon vissza belőle. A korcsmáros ránéz. Azt akarja mondani, hogy talán az ördög bújt beléjük, de azután nevetni kezd. Az emberek is, az egyik asztalnál úgy, mint a másiknál, nevetni kezdenek, hogy valóban, milyen furcsaságai vannak az életnek. Csakugyan. De hát némi derűre joguk van e görnyedt vállaknak is. 1909. NÉPSZABADSÁG 1966. november 13. vasárnap