Népszabadság, 1966. december (24. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-18 / 298. szám
c NÉPSZABADSÁG 1966. december 18. vasárnap MAJOR TAMAS: VAN KIRALYDRAMANK... Nemeskürty István Ez történt Mohács után című könyvéről A KIRÁLY ÜL a MEZŐN. Egy apa hozza levágott fiát. A király ül a mezőn és egy fiú hozza levágott apját. Ez a két jelenet Shakespeare VI. Henrik című színművében játszódik le. Talán a legdrámaibb ábrázolása egy olyan időszaknak, amikor vérben és vasban születik az új kor, ahol majd megszűnnek a központi hatalom nélkül egymás ellen küzdő oligarchák gyilkosságai. Erről a véres korról szól a III. Richárd is, amelynek hőse tehetségével és bátorságával magasodik a hozzá hasonló, de kisebb stílű gazemberek fölé. Ebben a Shakespeare-drámában a megdöbbent írnokon vagy a végzetüktől babonásan rettegő polgárokon kívül nincs is „emberi” szereplő. Ez az a kor, amely az anarchikus vérfürdők megszűnéséért imádkozik, erős központi hatalom után áhítozik, ez az, amelyben megszületik az a fogalom, hogy egységes nemzet és amelyben megerősödik a polgárság, mint osztály. Furcsa kezdet talán, de ezek a gondolatok jutottak eszembe, amikor Nemeskürty István Ez történt Mohács után című könyvét vettem a kezembe. Nálunk nem voltak királydrámák, hiányzott egy korszak egészségesen igaz történeti leírása. Valami elfedte a realitást. "Ezt a hiányérzetet pótolja most e könyv, melynek minden során érezni Nemeskürty lázas érdeklődését a magyar hagyomány reális kimutatása iránt. Érezni azt a feszítő érzést, amellyel valaki harcba indul egy olyan szemlélet lerombolására, amely az igazságot elfedi előttünk. Nemeskürty szellemesen kéri: „a gyanakvó történettudós tekintse könyvemet regénynek”, s ugyanúgy kéri az olvasót: „aki a cím aztán érdeklődve belelapoz múmiámba, tekintse igaz történelemnek.” Én is mindenkit megkérek, hogy ne tekintse ezt a cikket a történetíró szakmai kritikájának, de engedje meg, hogy mint a magyar hagyományokért és azok reális ábrázolásáért lelkesedő színházi ember, üdvözöljem ezt a könyvet, amely harcot folytat a hamis tradíciók ellen, hiszen enélkül nemzeti múltunkat nem lehet egészségesen, a mi hazafiságunk szellemében feltárni. EZT A KÖNYVET lehet, hogy sokan nem fogják szeretni. Éppen itt kell megellnünk egy pillanatra. Hogyan lehet az, hogy ez az önmentegető „mohácsi” szemlélet még annyira él napjainkban is, hogy csak most jelent meg ez a könyv? Miért csak most derül ki, hogy a mohácsi csata után következő tizenöt keserves év a magyar történeti munkákban lényegében feltáratlan maradt; hogy egy egész nemzet köztudatában Magyarországnak a törökök által való elözönlése ahhoz a mohácsi csatához fűződik, amely Buda eleste előtt tizenöt évvel zajlott le, jóval kevesebb áldozatot kívánva, mint az utána következő időszakban a magyar nemesség egymás ellen hadakozó ütközetei? Hogyan maradhatott fenn a még részleteiben sem igaz mohácsi legenda, amelynek végén a gyönge, de szánandó sorsú és mintegy a magyarság végzetét jelképező II. Lajos abba a Csele-patakba fulladt bele, amely nem is létezett. Ki tudja igazul megítélni a történelmet? Nagyon helyesen kel ki Nemeskürty azok ellen a történészek ellen, akik Martinuzzi Fráter Györgyből (a megdöbbentő az, hogy még a Martinuzzi név sem igaz, a fondor barát neve Vtyeszenics volt) a harmincas években a saját hintapolitikájukat igazoló nemzeti hőst csináltak. Kimondható-e tehát a törvény: senkinek sincs joga a történelmet a maga korából visszatekintve önigazolásul felhasználni? A kérdésre adott felelet azonban egy kissé sántít. Felhozhatnánk ellene, hogy Shakespeare is a saját korából visszatekintve, sőt Angliai Erzsébet uralmának alátámasztására és igazolására írta meg királydrámáit, és azok mégis igazak, sőt művészi sűrítettségüknél fogva még reálisabbak, mint maga a történelem. Lényegtelen ugyanis, hogy például V. Henrik királyt rajtakapta-e haldoklásában az apja, amint felpróbálja fejére a koronát, a reális ebben a csodálatos jelenetben az, hogy ebben az időben a királyság már mesterség volt, amelyet meg kellett tanulni, és igény volt arra, hogy egy jó és igazságos király számára mintaképet alkossanak, aki készül az uralkodásra, aki benne él az életben, aki művésze mesterségének. De hát mi jogosította fel Shakespeare-t arra, hogy saját korának odamutassa a „fehér rózsa, piros rózsa” korszak történetét? A jogcím nyilvánvaló: igaz tükröt mutatott, mert ismerte saját társadalmát, a társadalmi erők fejlődését, és reálisan látta, kitapogatta a kor legalapvetőbb összeütközéseit. Helyesen ismerte fel tehát a fejlődést, nem volt mit kendőznie, ezért tudta a történelmet reálisan, reneszánsz vérbőséggel megírni. Kinek van tehát joga és módja arra, hogy a saját korából visszatekintve igaz történetet írjon? Annak, akinek nincs takargatni valója; annak, akinek nem kell eltagadnia az osztályharcot és a társadalom osztályszerkezetét. AZ ILYEN LEGENDÁKTÓL MEGFOSZTOTT történet azután egyszer csak élni kezd. A tényeknek is van drámaiságuk, és ezt már Nemeskürty könyve egyes fejezeteinek a címei is jelzik: „Kézcsók a mohácsi csatatéren.” „Kőszegi közjáték: egy legendával kevesebb.” „Senki földje Európa haditérképén.” „Az ítélet immár elközelgett.” A romantikától megfosztott történelem drámáját élvezzük ebben a könyvben. Nem áldozatnak látjuk már szegény, megcsalt és „a hét toronyba bezárt” Török Bálint alakját (akinek egyébként azért volt olyan „jó sajtója”, mert a derék Tinódi Lantos Sebestyén volt a krónikása), hanem úgy, mint Hastingset vagy Buckinghamet a III. Richárdban. Tehát olyan embernek, aki nagyon reális osztályérdekekből képtelen arra, hogy az egész nemzet céljait lássa maga előtt. A III. Richárd többi figurái is ott hemzsegnek ennek a magyar korszaknak a történetében. Azt mondhatnánk, hogy ez az időszak Magyarország történetének szégyenteljes korszaka. De ez nem lenne helyes és nincs is így. Inkább lehetne ezt az izgalmas kort az "elmulasztott és csak néhány nagy, osztályszemléleten túllátó hazafi által felismert lehetőségek tragikus korának nevezni. De ez már a történészek dolga. Nemeskürty könyvében az az izgalmas, hogy végigizguljuk vele az akkori tragikus szituációt, amelynek legnagyszerűbb „pozitív hőse” a magyar jobbágyság és a vele együtt élő német, szerb, horvát, szlovén szegénynép. Az érdekes alakok egész sora vonul itt el: a világjáró és művelt reálpolitikus Frangepántól az óriási Czibak Imréig, aki „a szamár húzta malomkövet egymaga felemelte és feltette a garatra” és akit éppen igazságszeretete miatt gyilkolnak meg orgyilkosok, de mivel nem bírnak vele, „a sátor köteleinek támadt a sok poroszló, azt kezdték vagdosni, úgyhogy a sátor végül is rászakadt Czibak Imrére, támadói pedig nyugodtan és zavartalanul agyonszurkálták a sátorponyván keresztül”. Micsoda shakespeare-i jelenet! Gondoljunk III. Richárd halálára! EZ AZ A NAGY KOR, amelynek eseményei megakadályozták a magyarság nemzetté válását. Ez a legnagyobb elszalasztott lehetőségek kora. Ebbe a drámai szituációba vagyunk beleavatva, mint ahogy Shakespeare is beleavatta nézőit a lejátszandó történetbe. Mi lett volna, ha...? De ez már romantikus kérdésfeltevés, a tények azt bizonyítják, hogy így volt, és ami Nemeskürty könyvében külön is felizgatja az embert, az éppen az, hogy nem történettudós írta, aki önálló kutatásokat folytatott, hanem a szaktudomány által ismert tényeket és könyveket használt fel. De ezek az adatok valahogy elfelejtődtek, ezek az adatok eddig tudat alá szorultak. Miért? Hogyan keletkezett a történelmi igazságot szégyenlő, romantizáló, nacionalista szemlélet? Azt hiszem, még ennek a bölcsőjénél is voltak, különösen a reformkorban, egészséges indítóokok. Nem kell tehát korunkból visszafelé a „nemzeti nagylétünk nagy temetője: Mohács” költőjét elítélni. Egy idegen elnyomás alatt szenvedő nép akart akkor nemzetté válni, és igyekezett magának egységes nemzeti történelmet teremteni. Ennek az ideológiai igazolása a hús végzetű vagy fényes haditettekkel ékes magyar hagyomány. De ez a szemlélet a reformkorral idejét múlta, hiszen már Petőfi Sándort is annyira idegesítette, hogy paródiaként megírta a reálisabb és népi A helység kalapácsát. A nemesi szemlélet az, ami ellen ő harcolt és amelyet a polgári történettudomány is boldogan vett át. Ennek lényege az osztálytársadalom tagadása, az egy nemzet, egy végzet romantikus legendája. Ennek a maradványaival szakít most ez a könyv. Bebizonyítva, hogy a történelmet helyesen csak az tárhatja fel, aki az osztályharcok történetét tudja megmutatni. Ez a könyv szakít a „magyar végzet” hamis szemléletével, példát mutat rá, hogy hagyományokat igazul feltárni csak a hamis hagyományok elleni harcban lehet, hogy minden szocializmust építő népnek saját nacionalizmusa és nacionalista tradíciói ellen kell küzdeni, ez pedig mindennapi életünkben és történelmi múltunkban az igazság szenvedélyes feltárására kötelez bennünket ilyen nacionalizmustól mentes hazafias önérzet dobogtatja meg szívünket Nemeskürty könyvének olvasásakor. Én, mint színházi ember, külön is örömet érzek: van magyar királydrámánk. Témáját az élet alkotta meg. A történelem. Várjuk hozzá a drámaírót Száz éve nyílt meg az első közművelődési könyvtár Budapesten Jubileumi kiállítás a Gutenberg Művelődési Otthonban Fennállásának 100. évfordulóját ünnepli az első Magyar Közművelődési Könyvtár, amely a nyomdaipari dolgozók egykori önképző egyletében kezdte meg működését. A centenáriumról a Nyomda-, a Papíripar és a Sajtó Dolgozóinak Szakszervezete ünnepségsorozattal emlékezik meg. Szombaton kiállítás nyílt a szakszervezet Gutenberg Művelődési Otthonában. A megnyitón részt vett a Művelődésügyi Minisztérium, a társszakszervezetek és a könyvtáros szakma sok képviselője és igen sok érdeklődő. Az egykori 500 kötetes gyűjteményből fejlődött ki a nyomdaipari üzemek jelenlegi könyvtárhálózata : 77 kölcsönkönyvtár, amelyek több mint százezer kötetes állományát ma már csaknem tízezer állandó olvasó — a szakszervezet tagságának mintegy 25 százaléka — veszi rendszeresen igénybe. A nyomdászoké példájára épült ki a többi szakszervezet könyvtárhálózata: 4009 üzemi könyvtár, amelyben több mint ötmillió könyv áll az olvasók rendelkezésére. Virizlai Gyula, a SZOT titkára nyitotta meg az érdekes kiállítást, amely a szakszervezeti művelődési mozgalom számos becses dokumentumát tárja a nézők elé. A megnyitó ünnepségen a Szakszervezetek Országos Tanácsa díszes emlékplakettel ajándékozta meg a könyvtárat, a Művelődésügyi Minisztérium ajándékát; Tar István Petőfi-szobrát Bíró Vera főosztályvezető nyújtotta át. Az ünnepséget művészi műsor követte. A NYELVTANULÁS LABORATÓRIUMA A karcagi Gábor Áron Gimnázium és Szakközépiskola 36 diákja ebben az évben kezdte meg a tanulást az angol tagozatos osztályban. A fiatalok a legmodernebb technikai berendezések útján sajátíthatják el a nyelvet. Ezek közé tartozik a nyelvi laboratórium, amelyet az iskola saját erejéből, a tanárok tervei alapján szerkesztett és rendezett be. Képünkön: Olajos István tanár, a berendezés tervezője és készítője mikrofonon ad utasítást a diákoknak. (Hadas János felvétele / MTI Fotó.) Vasvári István: ISMERŐSÖK Belgrádtól délre még alföld, hosszú alföld következik. Mintha Kiskunhalas környékén futna velünk a gyorsvonat. Üres, tartós láthatár, út menti akácfákkal, nagy időközökben egy-egy felbukkanó falu. A fülkében három nő, két férfi. Mi ketten, Pákolitz Istvánnal, a belgrádi költőkonferenciáról jövő, Szarajevóba utazó magyarok. Mindnyájunkat szorít a csend. Jó lenne legalább egy szót szólni az öt év körüli kislányhoz, aki az ablak mellől sandít ránk játékosan. Szólni, de hogyan? Mellette, a negyvenöt év körüli, még mindig szép, fekete asszony, az édesanyja, s vele szemben a finom vonású, kicsit telt nagynénje. Egy szót sem tudunk szerbül, de beszélgetésükből érezzük kapcsolatukat. Költőbarátom ,elunja a csöndet és int, hogy megy az étkezőkocsiba. Múlnak az órák, míg végre feltűnik az éles, szeles őszi láthatáron az első hegy. A folyosóra megyek, lehúzom az ablakot, s hamarosan mindent betölt a hervadásillattal teli hegyi levegő. Hegyláncok nyomulnak dél felé, mind magasodóbban. Elmegy mellettem a negyven év körüli kalauz, amikor kimutatok a köveken át csörtető, keskeny, Ti- Gra-színű folyóra. — Boszna — mondja bólintva. — Bosznia-Hercegovina — teszi hozzá. Hirtelen öt, őszi vörösben patakzó domb, majd egy erdős hegy közeledik. A hegytetőn hosszú bástyás, szürke vár, aljaiban pirostetős kis falu. — Szép — mondom félhangosan. — Maglaj — szólal mögöttem csöndesen valaki. A kislány édesanyja. Rám mutat. Elmosolyodom. — Magyar... Budapesti... — Aztán bemutatkozom. — Jelena — mondja és ő is mosolyog. — Jadranka — fogja kézen a kislányt Gondolkozom. — Jadranka magyarul Adrienn ... Adriai-tenger — szövöm a gondolatot. — Tenyér... Jadransko More — bólint. Bemegyünk a fülkébe. Megtudom, hogy a finom vonású aszszony, Lyuba, így mutatkozik be. Mosolyog, nagyon közvetlenül. A karikagyűrűmre mutat — Zsenya? — Feleség — mondom. Kérdően emeli a fejét Megértem. ■— Dolgozik777 bibliotéka. Jadranka édesanyjához fordulok. — Muzi? Az asszony egy pillanatra meghökken. Lyuba két ujját mutatja. Értem. Szóval kétszer házasodott. Hallgatunk. Most veszem csak észre hajában az ősz csíkokat. — Kragujevác — mondja maga elé. Izgatottan térképet húzok elő. Mutatom. — Budapest. 1. Beograd .. . Kragujevác... Bólint. Érti. Szóval jártam ott. Jegyzetfüzetet vesz te kézitáskájából és felír egy dátumot: 1941. október 21. — A férjét ott. 1! akkor? — szorul el a hangom. Elfelhősödik a szeme. — Fasiszták — szólal meg hosszú idő után. ★ Hogy mondjam el nekik, hogy napokkal előbb, a gaztett negyedszázados évfordulóján ott voltam szomorú esőben, tizenötezredmagammal a kragujeváci városszélen. Ott topogtunk lassan előre az agyagos domboldalon sírok, virág