Népszabadság, 1966. december (24. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-20 / 299. szám
6 NÉPSZABADSÁG 1986. december 20. kedd A KÉNYSZERHELYZET VÁMSZERV! (2.) A „kukoricabáró” utódai Egykori aratómunkások, cselédek, summások és napszámosok keresztelték el „kukoricabáróinak” a 30-as, 40-es évek közismert uradalmi toborzóját, a rábahidvégi Vilits Lajost, aki hivatalosan az uraság pallérja volt. Onnan a becenév, hogy Vilits 1942 telén, amikor százezrek éheztek az országban, több kukoricát és egyéb terményt adott el a piacon, mint egyik-másik kenyéradó gazdája, a gróf vagy a báró. Vilits a keze alatt dolgozó aratócsapatoktól, uradalmi fénymunkásoktól „spórolta” el a temérdek eladnivalót. Azt mondják, hogy fényes, fekete csizmájának szárából sohasem hiányzott a nádpálca, amellyel a megkárosított munkások legcsekélyebb zúgolódását is kegyetlenül megtorolta. Talán ezért, lehet, hogy másért, Vilits 1945-ben érredlett Hídvégi Lajossá. A félelmetes urasági pallér ma már nem él. De itt vannak Rárcahidvégen az utódok — ifj. Hídvégi Lajos, Kós István és Horváth Ferdinánd —, akik más körülmények között, más eszközökkel ugyan, de ma folytatják az öreg Vilits üzelmeit. Állami igazgató a kufárnál Ifjabb Hídvégi Lajos a községi tanács legfrissebb nyilvántartása szerint Törökbálinton, a Kertészeti Kutató Intézet gazdaságában dolgozik. Valóban dolgozik? — Inkább azt mondanám, hogy papíron dolgozik, valójában soha életében egy szalmaszálat sem tett arrébb — tájékoztat Dévai József, a helyi tanács vb-elnöke. Ifjabb Hídvégi ugyanis a felszabadulás előtt az öreg Vilits jobb keze volt, majd átnyergelt az állami gazdaságokhoz munkaerőtoborzónak. Úgy gondolom, nagy pénzeket markolhat fel, mert hétszámra mulatozik a vasi kocsmákban. Ilyenkor fűnek-fának fizet, a zenészek csak neki muzsikálnak. A községházi hivatalsegéd, aki jelen van a beszélgetésnél, így toldja meg az elnök szavait: — Gyakran keresik Hídvégieket az ország különböző állami gazdaságainak képviselői. Legutóbb egy igazgató járt itt, én kísértem hozzá. Az igazgató hatvan ember felhajtására akart szerződést kötni, az üzlet azonban nem jött létre, mert Hídvégi túl sok jutalékot kért. — Mi is nagyon furcsának tartjuk a munkaerő-toborzásnak ezt ez urasági formáját 1966-ban — folytatja a tanácselnök. — Szóvá tettük a járási, majd a megyei szerveknek, de mindenütt azt mondják, hogy az állami gazdaságok szorult helyzetükben kénytelenek igénybe venni Hídvégiek szolgálatait. Nézzük csak meg közelebbről, hogy miféle szolgálatról van szó. Most, amikor ezeknek a dolgoknak utánajárok, az állami gazdaságokban, de a törökbálinti kutatóintézet gazdaságában is szorít a nagy dologidő. Ám Hídvégi, mint annyiszor, ezen a héten sem utazott el munkahelyére, itthon, Rábahídvégen és Körmenden kocsmázik. „93 embert szállítottam,. Miután a kocsma nem a legalkalmasabb hely az ilyen ügyek megbeszélésére, a tanácsházán találkozunk Hídvégivel. — Mi a beosztása Törökbálinton? — A gyümölcstermesztő, gyümölcsszedő munkacsapatokra felügyelek. — Tanult szakmája a gyümölcstermesztés ? — Nincs nekem szakmám, kérem, de mindenhez értek. A festő vis fest, anélkül, hogy tanulná a mesterségét. Az ilyesmire születni kell. Nekem a munkaerő toborzásához, a dirigáláshoz van érzékem. — A fizetése? — Váltakozó. Törökbálinton 2500 forint körül van a fixem, ebben természetesen nincs benne a toborzásért járó jutalék. — És mennyi a jutalék? — Az is váltakozó. A Szenegáli Állami Gazdaság például 60 munkást kért tőlem. Tekintettel arra, hogy gyorsan, idő előtt 93 embert szállítottam, fejenként száz forintot fizettek. — Úgy hallottuk, hogy ebből kellemetlenségei származtak. — Csekélység az egész. Megidéztek a bíróságra, sokallták a 9300 forintot, amelyet az állami gazdaság kifizetett, végül is 1000 forintra megbüntettek. De megfellebbeztem a büntetést. — Hány nap alatt toborozta a 93 munkást? — Egy hét alatt Látszólag tényleg sok pénzt kaptam, de bele kell kalkulálni, hogy a mi szakmánkban nincs ünnep, nincs éjszaka, tökmindegy, milyen az időjárás, loholnia kell az embernek. Napokig telefonálnak a felhajtóknak Elmondják, a rábahídvégi tanács vezetői, hogy az előbbi esetből csupán a 9300 forintot és a büntetést lehet készpénznek tekinteni, ami viszont a loholást illeti, abból egy szó sem igaz. Hídvégi és két társa ugyanis már régen rájött arra, hogy nem érdemes utazgatni, feláldozni az ünnepeket és az éjszakákat. Azokon a vidékeken — Szabolcs, Hajdú és Zala megye —, ahol számottevő a munkaerő-felesleg, Hídvégiek felhajtókat alkalmaznak. Olyan embereket, akik 50— 60 forintért összeverbuválják a munkacsapatokat, majd a telefonon, táviratban, levélben kapott utasítás szerint elindítják a kívánt helyre. Ezzel magyarázható, hogy a rábahídvégi postahivatal forgalmának felét a helyi kufárok bonyolítják le, órákra, sőt néha napokra lefoglalják a telefont, az 50—100 szavas táviratokról nem is beszélve. Az persze más lapra tartozik, hogy a postaköltség sokszorosan megtérül Hídvégieknek a munkaerő toborzásához rendszeresen folyósított útiköltségből — ez szintén az állami gazdaságok számláját terheli. Hídvégi Lajos unokatestvére, az 58 éves Kós István ugyancsak többet időzik a rábahídvégi postán, mint az Andráshidai Állami Gazdaságban, amelynek papírforma szerint alkalmazottja. Kés kertelés nélkül beismeri, hogy őt nem a kétkezi munkáért, hanem a munkaerő felhajtásáért fizetik. Megkérdeztem tőle: erkölcy esősnek tartja-e, amit csinál, s hogy fix fizetésén felül ezreket és tízezreket kap az állami gazdaságoktól jutalék címén. — Igen — felelte határozottan. — Lónak, éremnek két oldala, folyónak hat partja van, ugyanígy a mi vállalkozásunk is legalább két emberen áll: az egyik, aki kéri, a másik, aki szállítja a munkaerőt. Hogy az állami gazdaságok milyen jogcímen alkalmaznak és fizetnek bennünket, azt kérdezzék meg tőlük. — Mégis, körülbelül mennyit lehet keresni egy év alatt? — Attól függ, hogy hány állami gazdasággal állunk kapcsolatban. Gyakorlatilag nincs határ. De ne gondolja, hogy csupalakodalom a mi életünk. Se vasárnap, se ünnep, menni kell, ha szekercék potyognak az égből, akkor is. Sok száz család rovására Tehát ugyanaz a lemez, mint Hídvéginél. A harmadik utód, Horváth Ferdinánd véleményét nem sikerült feljegyezni. Horváth Ferdinánd 33 éves, Hídvégi veje, egy időben Pesten dolgozott, de az apósa tanácsára hazaköltözött, s ő is felcsapott toborzottak. Amikor Rábahídvégen jártunk, éppen úton volt, önkéntelenül is idekívánkozik egy epizód. Amikor egy idősebb ember, akitől útbaigazítást kértünk az egyik toborzóhoz, meghallotta, hogy kihez igyekszünk, csak félvállról mutatta az irányt: — Ott laknak, szemben a postahivatallal, én bizony még a házát is elkerülöm az ilyen dologtalan, seftelő népségnek. Azt hiszem, ebben a mondatban benne van a becsületes, munkából élő rábahídvégi emberek véleménye. Mert Hídvégi Lajosok hiába öltik fel az önzetlen jótevő álarcát, mindenki tudja a faluban, hogy nem az ország munkaerőgondján akarnak segíteni. Saját zsebükre kufárkodnak, sok száz család rovására, akkor is, ha az állami gazdaságok cégére mögé rejtőznek. De most keressük fel azokat az embereket, akik ennek az áldozatai. Kőszegi Frigyes következik, AHONNÉT ÚTRA KELNEK VEGYIPARI KÉSZLETEZŐ VÁLLALAT értesíti ügyfeleit, hogy összes telepein 1967. jsszuer 2-án az árukiadás és áruvétel leltározás miatt szünetel Nagy a kereslet szellemi exportunk iránt Az ENSZ a megrendelők között • Magyar tervezőintézet külföldön Új exporttevékenységgel bővült legutóbb a magyar kereskedelem, az úgynevezett szellemi exporttal. Az áruszállítástól független, önálló szolgáltatás a tervezést, a kutatást, a szervezést és a műszaki tanácsadást foglalja magában. A Tesco Nemzetközi Műszaki Tudományos Együttműködési Iroda az első figyelemre méltó szerződést 1965-ben kötötte az algériai ifjúsági és sportminisztériummal egy 70 ezer fő befogadására alkalmas olimpiai stadion tervezésére. A megrendelők elismerését bizonyítják a most folyó tárgyalások a stadion környékén létesítendő tornatermekre, úszócsarnokokra, öltözőkre és más sportlétesítményekre. Az ősszel megnyílt Algériában az első külföldön működő műszaki irodánk is. A magyar műszaki szellemi termékeik exportjában fontos szerep jut vízgazdálkodásunknak. Szeptemberben jött létre az első kereskedelmi megállapodás a FAO-val, az ENSZ élelmezésügyi és mezőgazdasági szervezetével. A megállapodás értelmében három szakemberünk két hónapot töltött Jemenben, ahol előtanulmányt készített az ottani mezőgazdaság öntözési gazdálkodására. A delegáció munkájának eredményességét tükrözi, hogy az ENSZ-nek ez az intézménye újabb öntözési szakembereket kér. Nemzetközi hírnevet szereztek geológusaink is; több helyen veszik igénybe tudásukat az ásványkincsek felkutatásánál. Ezzel kapcsolatos egy újfajta műszakiszellemi szolgáltatásunk, amelyet a kairói egyetem kémiai fakultásának nyújtunk. Az egyetem — laboratórium- és munkaerőhiány miatt — nem tud különböző mikroanalíziseket elkészíteni, ezért az onnan küldött ásványok és egyéb vegyi anyagok vizsgálatait Budapesten végzik, s az eredményről levélben tájékoztatják őket. Az NDK szakembereivel a berlini földalatti továbbfejlesztésére, annak tervezésére és építésére indultak tárgyalások. A Tescónál — figyelembe véve a külföldön szerzett tapasztalatokat, valamint az igényeket — most azzal a gondolattal foglalkoznak, hogy a jövőben a kutatáson, a tervezésen túlmenően a beruházásokkal járó összes teendőket is ellátják, illetve meghatározzák a megrendelők által kívánt létesítmények helyét, célját, a szükséges ráfordítás és megtérülés mértékét. A tervezés után pedig elvállalják a kivitelezés irányítását, valamint az új létesítmények működésének, vezetésének, pénzügyi gazdálkodásának megszervezését is. D. M. Mesógasstasáffi bombázási vállalat • alakult Szabolcsban Mezőgazdasági Beruházási Vállalat alakult Szabolcs-Szatmár megyében a termelőszövetkezeti és állami gazdasági beruházások intézésére. Az új vállalat a mezőgazdasági üzemektől kapott megbízások alapján előkészíti és lebonyolítja azok beruházásait, megtervezi vagy tervezteti az új létesítményeket, gondoskodik a szükséges anyagokról, s jogilag is képviseli a beruházó üzemet a kivitelezővel és más érintett vállalatokkal szemben. A Szabolcs megyei MEZŐBER jövőre veszi át a tsz-ek, állami gazdaságok beruházásainak ügyintézését, de az új létesítmények előkészítésébe, gazdaságossági számításaiba már most bekapcsolódik. „ELŐL TŰZ, HÁTUL VÍZ'' A 'Wesselényi-összeesküvés 300. évfordulójára Titkos megbeszélések és álruhás találkozások, szent fogadások és gátlástalan árulások, személyes intrikák és váratlan pálfordulások, majd kivégzések és véres megtorlás: aliga van még eseménysorozat a magyar történelemben, amely a romantikus történeti drámák megannyi kellékét oly bőségben felvonultatná, mint a Wesselényi-összeesküvés, amelynek szövetséglevelét háromszáz évvel ezelőtt, 1666 december 19-én írták alá az ország élén álló főúri politikusok. A főúri szervezkedést elsősorban komor történeti háttere teszi emlékezetesssá: a XVII. század végi Magyarország kétségbeesésből, panaszból és szenvedésből gyúrt társadalmi valósága, amelynek a főúri-nemesi mozgalom elcsukló visszhangja volt. A Wesselényi-összeesküvés célja a Habsburg-uralom megdöntése, kiváltó oka azonban az ország nagy részére ráterpeszkedő török hódítás volt. Az oszmán félhold magyarországi uralma éppen az 1660-as évekre érte el legnagyobb területi kiterjedését. Az 1661—1664. évi háborúban a hódító kezére került Érsekújvár, Hollókő, Buják, Szécsíny és a keleti országrészek kulcsa, rég-Várad vára is. Szabolcs és Szatmár falvainak nagy része behódolt. A „maradék” ország „kincses tárházai”, a hegyaljai városok a török portyázások állandó hatósugarába kerültek. Jóformán alig volt az országnak olyan zuga mar, amely ne érezte volna meg időnként a hódítók pusztító kezét. De a legnagyobb csapás éppen onnét jött, ahonnét sokan a felmentő segítséget remélték. A Habsburg-uralkodó, Lipót követei 1664-ben aláírták a vasvári békét, amely, a császári seregek néhány nappal előbb aratott szentgotthárdi győzelme ellenére, az összes újabb hódításokat a törökök kezén hagyta. AZ ELŐNYTELEN BÉKÉT az ország nemesi közvéleménye elkeseredéssel és felháborodással fogadta. Elvégre a feudális rendek annak idején éppen azért hívtak Habsburg-uralkodót az ország trónjára, hogy az Közép-Európa összes erőit mozgósítani tudja a török elleni küzdelemre. S most mit kellett tapasztalniuk? 1664 után nemcsak a korábbi békeállapot állt helyre a két hatalmasság között! Követségjárások, fényes fogadások, ritka becsű ajándékozások tanúsították, hogy még soha olyan szívélyes, jó viszony nem volt az isztambuli porta és a bécsi udvar között, mint éppen Vasvár után. Sőt a portáról hazatérő császári követ a pompás ajándékokon kívül egy frissen kötött kereskedelmi szerződést is magával hozhatott, amely a bécsi üzleti körök előtt végre megnyitotta a „mesés” kelet addig zárt kapuját. Idehaza pedig nőtt a félelem és a szorongás. A bécsi udvar olyannyira komolyan vette a törökkel kötött béke megtartását, hogy a legszigorúbban tiltotta a végvári katonaság bármely vállalkozását. De ez csak arra volt jó, hogy a török várőrségek még inkább vérszemet kapjanak: rablóportyáiknak most már senki nem állt az útjában. „Nem békességbe, hanem háborúságba helyezettek vagyunk” — jajdult fel két évvel a béke megkötése után Nógrád megye Bécsbe küldött panaszában. „Ez a két nemzet megalkudt a magyar felett, nem akar az egyik a másiknak véteni” — vetette papírra egyik kortárs, sokak meggyőződését tolmácsolva. „Elöl tűz, hátul víz” — jellemezte másikuk a maradék ország kilátástalanra fordult, magatehetetlen helyzetét. Ez volt, íme, az a szorongató történeti szituáció, amelyből a főurak és nemeseik egy csoportja kiutat keresett, amikor szervezkedni kezdett a Habsburg-uralom ellen. Újabb történeti kutatásaink arra mutatnak, hogy a Habsburgellenes összeesküvés részvevőinek többsége éppen azok közül a földesurak közül került ki, akik, birtokaik fekvésénél fogva, a legközelebbről érezték a török növekvő étvágyát, az „így nem mehet tovább” politikai imperatívuszát. Ez a felismerés némileg módosítja a Wesselényimozgalomról alkotott régebbi képet. Eszerint mozgalmuk legmélyén az a szándék munkált, hogy a török hódítók torkában valamilyen „modus vivendi”-t találjanak a nem kívánt szomszédsággal — olyant, amilyent a bécsi udvar politikája nem tett elérhetővé számukra. A szervezkedőket persze elsősorban földesúri osztályérdekeik vezették, amennyiben a jobbágyszolgáltatások töröktől nem háborgatott, osztatlan birtoklását akarták a maguk számára biztosítani. De útkeresésük egyben össztársadalmi érdeket is szolgált, mert hisz a török hadi-