Népszabadság, 1968. augusztus (26. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-19 / 195. szám

IS Vádlottként a Becker-ügyben járom a bíróságot a Becker-ügy­ben. Ime, most is ülök a vádlottak padján és tisztelettudóan figye­lem, amint bevonul a bíróság, s mögötte két vádlóm: egy hatva­nas, kemény arcú férfi, aki nem néz se jobbra se balra, csak előre, és a kissé bájait vesztett hölgy, aki viszont úgy lépked és bólint kegyes üdvözléssel ismerősnek és ismeretlennek, mintha egy estély­re érkezne. Mögöttük jogi képvi­selőjük — egy budapesti ügy­véd —, aki már jól ismeri a szo­kásokat, gyorsan le is ülteti őket a bíróság jobbján, a vádló emel­vényén. A bíró — sokszor hallott fordu­lattal — megnyitja a büntetőügy tárgyalását. Különös érzés fog el, amikor felfogom a nevem mögé biggyesztett szócska értemét: vád­lott! Jó néhány bűnügyben volt dolgom, újságíróként a társadal­mi érdekek védelmében, s most a vádlottak padján ülök. No de hát ez törvény, viselni kell. A tar­kómon a hallgatóság kiváncsi szemeit érzem. De inkább az za­var, hogy a tiszteletet parancso­ló népköztársasági címer alatt, a vádló emelvényén egy külföldi milliomos és egész ékszerboltot viselő élettársa ül. Ámbár, ha elgondolom, hogy még ez is törvényességünk szi­lárdságát, az alkotmányos jogok érvényesülését jelzi, mint jó ma­gyar állampolgár — örülök. El­végre szocialista jogrendünk tel­jességét mutatja, hogy minden­kinek, ez esetben még egy nyu­gati tőkésnek is lehetősége van vélt vagy valóságos sérelmeire a magyar bíróságnál orvoslást ke­resni. Ez sok mindent mutat. Nemcsak igazságszolgáltatásunk szigorú törvényességét, hanem azt is, hogy a legkorrektebb kap­csolatokra törekszünk a Nyugat­tal e tekintetben is. Csakhogy ... Csakhogy itt más­ról van szó, hiszen egy pert eb­ben az ügyben már végigültem, és a bíróság elutasította­­ a pa­naszt, mint megalapozatlant. Olyan perről van szó, amit — egyebek mellett — törvénytelen üzelmek védelmében indított a milliomospár, s amely egyetlen olyan jogállamban sem élvezheti az igazságszolgáltatás támogatá­sát, amely saját törvényeire ad. Többszörös per­befogás „Bűnügyem” előzménye a kö­vetkező: Az aranyifjú címmel né­hány hónappal ezelőtt riportot írtam a Népszabadságban egy belvárosi világfi, Kassai Róbert tündökléséről-bukásáról. És me­sés jövedelmeiről, amelyekhez a tiltott külkereskedelmi tevékeny­ség ürügyén jutott. Az aranyifjú életét élő és az NSZK harmadik legnagyobb lakk- és festékmű­ve­­inek, a W. L. Schwab-cégnek kelet-európai képviseletében ügy­ködő Kassai , bár külkereske­dői engedélykérését a Külkeres­kedelmi Minisztérium többször elutasította, lévén Magyarorszá­gon a külkereskedelem, állami monopólium — irodát tartott fenn, fogadásokat adott, bemuta­tókat rendezett és sok-sok gyá­runkat próbálta — olykor siker­rel — rávenni, hogy Schwab­­festéket rendeljenek. S itt áll­junk meg egy pillanatra. Hazánk ipara festéket és lakkot bősége­sen importál éppen Nyugat-Né­­metországból, immár két évtize­de. Csakhogy jobbat — nemegy­szer olcsóbbat! — mint a Schwab-festék. Nyilvánvaló te­hát, hogy a cég tulajdonosa a konkurrenciát akarta kiütni tisz­tességtelen eszközökkel, sőt a magyar törvényekkel ellenkező módon. A tiltott külkereskedelmi tevékenységből bűnügy lett. És a Cik­kből is. A nagyhírű Schwab-cég tu­lajdonosa, Georg Becker és élet­társa, Iréne Lauster — vagyis Kassai édesanyja — többszörö­sen perbe fogott a róluk ejtett kitételekért. Becker urat és élet­­társát ugyanis ezek a kitételek — valamilyen oknál fogva — érzé­kenyen érintették; kerestek egy magyar ügyvédet, s pusztán az eljárási költségekre egy Volks­wagen árát helyezték letétbe a Nemzeti Banknál a nyugati va­lutában. Az ügyvédi honorárium nyilván akkor érkezik meg majd, amikor valamennyi per lezárul. Perről pedig gondoskodott jócs­kán a magyar jogi képviselő. Az a fránya adó! Először is sajtóhelyreigazítási perről, amit már lefolytatott a bíróság, elutasította Georg Beck­­ker és Iréne Lauster panaszát, mert a bizonyítási eljárás során megállapította, hogy a cikkben említett tények megfelelnek a va­lóságnak. Ez tehát nem ment. Ám a perbeli lehetőségek további ská­láját tálalta az ügyvéd úr a mil­liomosnak: indítható még per saj­tó útján elkövetett rágalmazás bűntette címén, aztán a személy­hez fűződő jog megsértése miatt, továbbá az ebből eredő károk megtéríttetéséért. Vagyis büntető­per, polgári per, vegyesen ... Meg is indították valamennyit, folyik is mind, immár hónapok óta. . De hát végül is miért keverte magát költségekbe, s miért utazik 1500 kilométert Budapestre, a tárgyalásokra Georg Becker és Iréne Lauster? Az asszony — aki ugyan 1956-ban úgy itt­hagyta egy szem gyermekét, hogy évekig még írni is elfelejtett neki — azt állítja: ő, a mama küldte a sok százezer forintot fiá­nak, a Becker-vagyon kelet-euró­pai képviselőjének és nem Georg Becker, a gyáros. Vagyis: Becker, a Schwab-művek tulajdonosa „anyagilag nem támogatta a cég nevében tiltott külkereskedelmi tevékenységet folytató Kassai Ró­bert budapesti üzletvitelét”. Lényegtelen mozzanat, mond­hatnánk. De okmányok sora bi­zonyítja, hogy Kassai címére je­lentős nyugatnémet átutalások éppen a Schwab-cég nevében ér­keztek. Ami viszont így már re­zsiként számolható fel, s ez a nyu­gatnémet törvények szerint leír­ható az adóból, hacsak nem csa­lárd a szándék ... Mert ha igen, az adócsalás NSZK-éknál legalább akkora bűn vagy nagyobb, mint a sikkasztás. Igen ám, de Kassai a valóságban nem volt, mert nem lehetett a Schwab-cég kelet-euró­pai képviselője; Becker úr is tu­dott a többször elutasított kér­vényről. Ez esetben pedig egy má­sik ország törvényei szerint bün­tetendő cselekményhez nyújtott anyagi támogatást... Hogy is van azzal az adócsa­lással? Egy másik világ képviseletében Nos, ezért fáradt a milliomos Becker, ide, a Magyar Népköz­­társaság címere alá, vádlónak, hátha sikerül kimosakodnia. S az már külön haszon lenne, ha egy, az újságírót elmaraszta­ló ítélettel segíthetne az általa pácba kevert Robi fiún is! Ver­­kaufsdirektor für Ost-Europa der Firma W. L. Schwab, GMBH Lackfabriken Weingarten, Baden — állt Kassai névjegyén és a Becker-művek által berendezett lakásiroda ajtaján, valamint a Becker bácsi által küldött cégjeles papírokon. Az aranyifjú most a vádlottak padján ül. Egy másik teremben. De itt én. Miközben a bíróság hosszan és a törvény előírta mó­don szó szerint idézi az iratokat, próbálom keresni az ősz hajú, többszörös milliomos tekintetét: vajon mi minden rejtőzhet szenv­telen arckifejezése mögött? Rám sem pillant, komoran kö­veti élettársa tolmácsoló szavait. Vajon mire gondol közben? Nyil­ván nem arra, amin mi töpren­günk. Magyarország intenzív ke­reskedelmi kapcsolatokat tart fenn nagyon sok nyugati céggel. Úgy szokták mondani: a kölcsö­nös előnyök alapján. De hozzá kell tenni még valamit. Elenged­hetetlen, hogy aki a Magyar Nép­­köztársasággal gazdasági kapcso­latokat tart fenn vagy ezekre tö­rekszik, tartsa tiszteletben álla­mi törvényeit. A cégek túlnyomó nagy többsége így is tesz. Becker úr képviseletében ezeket sértet­te meg Kassai Róbert. S az újságcikk is erről szólt. Becker úr mogorva tekintetét azonban egyébbel is lehet magya­rázni. Talán bizony emlékképek tolulnak fel benne azokból a húsz­­valahány évvel ezelőtti időkből, amikor még fél Magyarország Schwab-festéket vásárolt, s talán csak egy telefonjába került, hogy az SS által megkaparintott legna­gyobb magyar vasműveknek is a W. L. Schwab GMBH szállítsa a festéket és a lakkot? Az asszony különben kitűnően beszéli a magyart, elvégre távol­ba szakadt hazánk lánya, aki fel­jelentésében egyebeket is kikért magának, mint a Becker—Kas­sai-féle tiltott külkereskedelmi manipulációk anyagi támogatá­sát. Például ezt: „s bár tűnőben volt valamikori szépsége, maradt még annyi egykori bájaiból, hogy elkápráztasson egy igen-igen gazdag nyugatnémet bá­csit, egy igazi milliomost, olyat, mint amilyent a moziban lehetett látni, az Istenek tanácsában”. A cikk eme kitétele rá nézve sé­relmes ... Mint ahogy ez is: „Bizony, a néni megütötte a tem­­nát; igaz, hogy is mondják no, élet­társ lett, mert a milliomos bácsi fe­lesége nem akar válni, de az új asz­­szony mindenesetre beköltözött a vagyonba. És akkor eszébe jutott, hogy abban a nagy rohanásban, ami akkor volt, úgy 12 éve, valakit Ma­gyarországon felejtett. No kit felej­tett Magyarországon? Hát az ő egyetlen fiacskáját. Most, hogy eszé­be jutott, amiről elfeledkezett, nagy­­hirtelen fájni kezdett utána az a drága anyai szíve. Édes jó fiú, vajon mit csinálhat? Hogy megy az idő! Tizennégy éves volt az az aranyos gyermek, amikor megfeledkezett ró­la, most meg . ..” Ugye, milyen elítélendő dolog ilyet leírni, kinyomtatni? És elkövetni? Becker úr és Lausta asszony most kísérletezik a magyar bíró­ságoknál. Hátha sikerül. Csak­hogy ha törvényeink értelmében pereskedhet is, de azt tudomásul kell vennie mindenkinek, még egy nyugatnémet állampolgárnak is, hogy ezek a törvények a Ma­gyar Népköztársaságot és annak rendjét védik! Különös érzés a vádlottak pad­ján ülni, ha a vádló egy millio­mos. Méghozzá egy nyugatnémet milliomos. Nem mintha egy konk­rét ügyben nem lehetne igaza ne­ki is. Ám éppen annak a Nyugat- Németországnak a nagypolgára kíván próbára tenni bennünket, amelynek igazságszolgáltatása olyan dilemmákkal küzd, hogy a saját köztársasági elnöke ellen kellene pert indítania? A nagyobb háborús bűnösökről nem is be­szélve. Ha pedig az olvasót az ítéletek érdeklik, csak azzal az ismert fordulattal válaszolhatunk: a pe­rek lapzártakor még tartanak. Szabó László NÉPSZABADSÁG 1968. augusztus 19. hétfő Petőfi-verskéziratok Nagykőrösön Szendrey Júlia levelesládájának szétszórt darabjai PETŐFI ÉS ARANY BARÁT­SÁGÁBÓL ered, és a nagykőrösi Arany-kultusznak köszönhető, hogy ez az alföldi városunk a Pe­­tőfi-emlékeknek is gyűjtőhelyévé vált. A pesti irodalomtörténészek szeme elől el-eltűntek az itt szóba kerülő eredeti Petőfi-kéziratok. Már azt gondolták, el is vesztek. Azután ismét rájuk bukkan a ku­tató. Kiderül, hogy gondosan őr­zik őket, a háborús pusztítástól is megmentették ezeket a Nagykőrös számára részben már a múlt szá­zadban megszerzett, részben az 1920-as évek végén jelentős áldo­zattal megvásárolt Petőfi-relik­­viákat. A nagykőrösi kéziratok egy ré­sze ifjúkori, 1843—44-ben írt Pe­­tőfi-verseket tartalmaz. Számon tartotta ezeket már a múlt századi irodalomtörténet is: a dunavecsei Zsuzsikához írt két verset, s egy másik kéziratot. Rajta a Farkas­kaland című vers egész terjedel­mében, az Így ni... kezdetű és a Lopott ló című versek töredékesen olvashatók. Amikor azonban Pe­tőfi összes költeményeinek leg­utóbbi, akadémiai kritikai kiadá­sa készült, a nagykőrösi Arany János Gimnáziumtól a szerkesz­tők azt a tájékoztatást kapták, hogy e kéziratok a második vi­lágháború idején eltűntek, azóta sem kerültek elő. A kéziratok azonban előkerültek, s így a kri­tikai kiadás jegyzeteihez az az ör­vendetes pótlás tehető, hogy a verskéziratok megvannak, a szö­veg-összehasonlítás, filológiai kér­dések tisztázása elvégezhetők.­­ 1848-ban írta Petőfi azt a há­rom versét, amelynek autográf kézirata található Nagykőrösön; eddig elkerülte a kutatók figyel­mét, a Petőfi összes költettményei kritikai kiadása sem tud róluk. Nem is csoda. A három verset tar­talmazó kézirat sorsa, története olyan különlegesen érdekes, akár egy izgalmas regény. A versek egyébként ismertek: a Nagykőrö­sön írt Ütőn vagyok, s nem vagy velem ..., a budai Zugligetben keltezett A hegyek közt és a deb­receni szerzésű Hideg idő, hús őszi éj... címűek. Három különböző helyen és időben írt vers, de egyetlen, négyoldalas papíron s azonos témakörből: a költőnek fe­lesége iránt érzett szerelméből. Ezt a kéziratot Petőfi nem kiadás­ra szánta, hanem emlékül felesé­gének. Júlia híven őrizte három má­sik verssel együtt (Szeretlek, ked­vesem!, Ti ákácok e kertben .. „ Hogy volna kedvem ...) e költe­mények kéziratát. Levelesládájá­nak kincsei közé tartozott ez a hat, együtt őrzött vers, amely lá­­dika a naplóját és egyéb más, kü­lönösen becses iratait, mint Arany Jánosnak Petőfihez írt leveleit, és Barátimhoz című versét foglalta magába, s amelynek kulcsát a nyakláncára fűzve hordta magá­nál. Ismeretes, hogy Szendrey Júlia milyen sokat szenvedett második házasságában. Gyötrelmeit napló­jából és második férje számára a halálos ágyán tollba mondott üze­netéből jól ismerjük. Amikor a halálosan beteg asszony, a még csak 39 éves Júlia, végső akaratát közölte, úgy rendelkezett, hogy levelesládáját vele temessék el. GYULAI PÁL, SZENDREY JÚ­­LIA SÓGORA még élete alko­nyán is úgy nyilatkozott, hogy Jú­lia akaratát teljesítették, leveles­ládáját magával vitte a sírba. Negyven évig ezt így is tudták. 1908-ban azonban csak azt álla­píthatták meg, hogy ez titokza­tosan eltűnt. A Petőfi Társaság és a Nemzeti Múzeum kiküldöt­teinek jelenlétében bontották fel Szendrey Júlia koporsóját, abban a reményben, hogy a korán feltárt tumuluszból még épségben kerül­nek elő a negyven éve eltemetett levelesláda kincsei. Nagy volt a­­ csalódás, mert a levelesládának híre-hamva sem volt. Talán sír­rablók megelőzték a tudósokat? Nem ez történt, de a titokra csak két évtized múlva derült fény. Az Est című lap 1925. április 10-i számában azzal a „páratlan érdekességű irodalmi­­ szenzáció­val” lepte meg olvasóit, hogy „hatvan évi lappangás után előke­rült Petőfiné Szendrey Júlia le­velesládája”. A kor irodalom­szemléletére nagyon jellemző, hogy a híradás a levelesláda tar­talmából Arany János ismeretlen leveleit és versét emelte ki, s meg sem el­ítette, hogy ez Petőfi-ver­­seket is tartalmaz. Az Est-lapok — Az Est, Pesti Napló, Magyar­­ország — húsvéti számai­­ (ápri­lis 12) hamarosan részletesebb is­mertetést közöltek Mikes Lajos tollából a levelesláda tartalmá­ról. Fakszimilében is bemutatott néhány darabot, de csak Arany­­kéziratokat. A „titok letéteményesét”, hogy kinél lappangtak több évtizedig a kéziratok, nem hozták nyilvános­ságra. Csak annyit közöltek, hogy 1912-ben ez is meghalt, s Szend­rey Júlia „legféltettebb kincsei” örökösök birtokába jutottak. Mi­dőn a „ház úrnője” a Pesti Nap­ló munkatársai előtt kiterítette az iratokat, ámulva ismertek rá az elveszettnek hitt levelesláda ira­taira és Szendrey Júlia naplójá­ra. Néhány év múlva Mikes Lajos megadta a felvilágosítást: Szend­rey Júlia haláltusájában mellette csak a család egyik régi barátja, Tóth József tartózkodott. Az ira­tok közt Júliának az a halála előtt négy nappal, 1868. szeptember 2-án kelt, saját kézírású nyilat­kozata is fellelhető volt, amely szerint naplóját és egyéb iratait a kiadás jogával együtt Tóth Jó­zsefre ruházta. Ő azonban, aki 1912-ben, mint Pest megye nyu­galmazott tanfelügyelője halt meg, nem hozta nyilvánosságra a kegyeletes iratokat. Pedig ha még életében átadja valamelyik tudo­mányos intézménynek, elkerülhe­tő lett volna, hogy a bizalmas ira­tokból vásári portéka legyen, a le­velesláda tartalma szétszóródjék, egyes darabjai elkallódjanak. „SZENDREY JÚLIA SZÜLETÉ­SÉNEK SZÁZADIK ÉVFORDU­LÓJÁRA” hirdette meg a Lantos R. T., hogy a levelesláda kincseit 1928. december 11-én, a Múzeum körút 3. szám alatti aukciótermé­ben elárverezi! Az aukció feltéte­lei között olvashatjuk, hogy a leg­nagyobb ajánlatot háromszori ki­kiáltás után „senki többet har­madszor” szavakkal és leütéssel fogadják el. Az aukciót az akko­ri újságok is beharangozták. Bár a lapok figyelmeztettek: „Nagy kár lenne”, ha Szendrey Júlia le­velesládájának értékes anyagát „az aukció szétszórná és újra hoz­záférhetetlenné tenné a jövő ku­tatói számára”, az árverést meg­tartották. HOGYAN JUTOTT NAGYKŐ­RÖS az aukción a 13. sorszám alatt szereplő három Petőfi-vers­­kézirat birtokába? Ennek részle­tei is érdekesek. Az aukción meg­jelent a város kulturális ügyeit messzemenően támogató polgár­­mester, Dezső Kázmér, öz a Nagykőrösön írt Ütőn vagyok, * nem vagy velem ... című Petőfi­­vers, Arany-kéziratok és Petőfi Istvánnak Szendrey Júliához a Nagykőrösön diákoskodó Petőfi Zoltánról szóló két levele érde­kelte elsősorban. Meg is vett öt kéziratot, összesen 2328 pengő 75 fillérért. Az árát 1050 pengő dí­jával azonnal le is fizette. Ami­kor azonban a Lantos R. T. Nagy­kőrös város tanácsától a vétel visszaigazolását kérte, a főszám­vevő piros tintával feljegyezte az iraton: „ilyen címen ekkora összeg nincs a költségvetésben”. Nem is csoda! A tőzsdén akár 24—25 pen­gővel jegyzett búzaár szerint a kéziratok csaknem 100 mázsa bú­za árába kerültek. A polgármes­ter azonban talált megoldást, az összeget kifizette, s a megvásárolt kéziratok így kerülhettek most új­ra felszínre, jelentős értékkel gazdagítva Petőfi kéziratainak számát. Mezősi Károly Kényelmesen és gyorsan küldhet ajándékot BUDAPESTRŐL VIDÉKRE, VIDÉKRŐL BUDAPESTRE VAGY VIDÉKRŐL VIDÉKRE A VOLÁNSPED AJÁNDÉKSZOLGÁLAT útján. INFORMÁCIÓ ÉS MEGRENDELÉS BUDAPESTEN: az Engels téri autóbusz pu.-on, a VOLÁN- irodában, telefon: 181—610 a VOLÁN UTAZÁSI ÉS SZÁLLÍTMÁNYOZÁSI KÖZPONTI IRODÁBAN, VI., Lenin krt. 96., telefon: 123-171, 314—902 a TURISTA HÁZAKAT KEZELŐ VÁLLALATNÁL, VI., Lenin kr. 55., telefon: 224—412 a KÖZPONTI SPORTJEGY IRODÁBAN, VI., Népköztársaság útja 4., telefon: 124 — 234 VIDÉKEN: az egri, a győri, a miskolci, a pécsi, a szegedi, a szombathelyi és a veszprémi VOLÁN-IRODÁBAN.

Next